Miért Istent féljük, és ne az embereket?
„AZ EMBEREKTŐL való rettegés kelepcébe ejt, de aki bízik Jehovában, oltalmat talál” (Példabeszédek 29:25). Ez a régi példabeszéd ezekkel a szavakkal ébreszt tudatára annak a félelemnek, amely valóságos méreg a léleknek – az emberektől való félelem. Ez a félelem kelepcéhez hasonlítható. Miért? Mert az apró állat, például az üregi nyúl is tehetetlen, ha kelepcébe esik. Szeretne elmenekülni, de a kelepce könyörtelenül fogva tartja. Az áldozat szinte meg van bénulva.
Ha az emberektől való félelem fog el bennünket, semmivel sem vagyunk különb helyzetben, mint az üregi nyúl. Talán tudjuk, mit kellene tennünk. Esetleg meg is próbálkozunk azzal. De a félelem rabul ejt, és nem enged ki a markából. Megbénultan állunk, minden cselekvésre képtelenül.
Az emberektől való félelem kelepcébe ejt
Gondolj azoknak a példáira a bibliai időkben, akiket a félelem tőrbe ejtett. Józsué napjaiban 12 férfit küldtek ki Kánaán földjének a kikémlelésére, mielőtt az izraeliták megkezdték volna bevonulásukat. A kémek azzal a jelentéssel tértek vissza, hogy a föld igen termékeny és gazdag, ahogyan azt Isten megmondta. De tíz kémet az ott lakók ereje megfélemlített. Az emberektől való félelem hatására eltúlozták az ott lakók erejét izraelita társaik előtt, és az egész nemzetet megfélemlítették. Ezután az izraeliták nem akartak Isten parancsának engedelmeskedni, és vonakodtak bevonulni Kánaánba, hogy birtokukba vegyék az országot. Emiatt az elkövetkezendő 40 évben az akkori felnőtt férfilakosság – néhány férfi kivételével – mind elveszett a pusztában (4Mózes 13:21–14:38 [13:22–14:38, Károli]).
Jónás is áldozata lett az emberektől való félelemnek. Amikor Istentől utasítást kapott, hogy menjen és prédikáljon a hatalmas Ninivében, „felkelt Jónás, hogy Tarsisba meneküljön Jehova elől” (Jónás 1:3). Miért? Mert a ninivebeliekről az a hír járta, hogy kegyetlenek és erőszakosak, és Jónás minden bizonnyal tudott erről. Az emberektől való félelem erőt vett Jónáson, és nem Ninivébe indult, hanem az ellenkező irányba. Igaz, végtére is elfogadta a megbízatását, de csak azután, amikor Jehova egy rendkívüli fegyelmezésben részesítette (Jónás 1:4, 17 [1:4; 2:1, Károli]).
Még királyokkal is megesett, hogy féltek az emberektől. Egy alkalommal Saul király megszegte Isten kifejezett parancsát. Mit hozott fel mentségéül? „Azért hágtam át Jehova parancsát és a te szavaidat, mert féltem az emberektől, és így rájuk hallgattam” (1Sámuel 15:24). Néhány évszázaddal később, amikor Jeruzsálemet a babiloniak ostrom alá vették, Jeremiás, a hűséges próféta azt tanácsolta Sedékiás királynak, hogy adja meg magát Nebukadnezárnak, és kímélje meg Jeruzsálemet a rengeteg vérontástól. De Sedékiás nem volt hajlandó erre. Miért? Jeremiás előtt erről így vall: „Elfog a rémület, hogy a káldeusokhoz átpártolt zsidók kezébe adnak, és azok gyalázatosan bánnak majd velem” (Jeremiás 38:19).
Utoljára hagytunk egy apostolt, akit szintén elfogott a félelem. Azon a napon, amikor Jézusnak meg kellett halnia, Jézus figyelmeztette követőit arra, hogy mindannyian elhagyják őt. Péter erre merészen kijelentette: „Uram, kész vagyok veled elmenni a börtönbe is, és a halálba is” (Lukács 22:33; Máté 26:31, 33). Mennyire tévesnek bizonyultak Péter szavai! Alig pár órával később Péter félelemből nemcsak azt tagadta le, hogy Jézussal járt, hanem azt is, hogy ismeri őt. Rajta is úrrá lett az emberektől való félelem. Igen, az emberektől való félelem a lélek megmérgezője.
Kit kell félnünk?
Hogyan lehet leküzdeni az emberektől való félelmet? Egyszerűen egy másik, de sokkal egészségesebb félelemmel. Ugyanez a Péter apostol erre a másik félelemre buzdított e szavakkal: „Féljétek az Istent!” (1Péter 2:17). Az az angyal, akit János látott a Jelenésekben, ilyen felhívással fordult az emberekhez: „Féljétek az Istent, és adjatok neki dicsőséget!” (Jelenések 14:7). A bölcs Salamon király is ilyen félelemre buzdított, amikor ezt mondta: „Mindezt hallva, a dolgok végkövetkeztetése ez: ’Féld az igaz Istent, és tartsd meg a parancsolatait.’ Mert ez az ember egész kötelessége” (Prédikátor 12:13 [12:15, Károli]). Igen, kötelesek vagyunk Istent félni.
Az istenfélelem sok haszonnal jár. Az egykori zsoltáros ezt énekelte: „Közel van bizonyára [Jehova] szabadítása azokhoz, akik őt félik” (Zsoltárok 85:9 [85:10, Károli]). A bibliai Példabeszéd is ezt hangsúlyozza: „Jehova félelme gyarapítja a napokat” (Példabeszédek 10:27). Igen, Jehova félelme egészséges, javunkat munkálja. ’De – mondhatnád – Jehova szerető Isten. Miért kell akkor tőle félnünk?’
Félni kell a szeretet Istenétől?
Igen, mert az istenfélelem nem hasonlít a pánikos, megbénító félelemhez, amely bizonyos esetekben az embereken úrrá lesz. Ez inkább ahhoz a félelemhez hasonlít, amelyet egy gyermek érez az édesapja iránt, noha szereti az apját, és tudja, hogy az édesapja is szereti őt.
Az istenfélelem voltaképpen mélységes tisztelet a Teremtő iránt, és ez abból a felismerésből fakad, hogy Jehova a megtestesítője az igazságosságnak, jogosságnak, bölcsességnek és a szeretetnek. Egészséges rettegés attól, hogy valamivel el ne veszítsük Isten jótetszését, hiszen ő a Legfőbb Bíró, akinek hatalma van bennünket megjutalmazni vagy megbüntetni. „Félelmetes dolog az élő Isten kezébe esni” – írta Pál apostol (Zsidók 10:31). Az Isten iránti szeretetet nem lehet magától értetődő dolognak tekinteni, de ítéletét sem szabad lebecsülni. Ezért a Biblia így emlékeztet bennünket: „Jehova félelme a bölcsesség kezdete” (Példabeszédek 9:10).
Emlékeznünk kell arra is, hogy bár Jehovának hatalmában áll megbüntetni mindazokat, akik nem engedelmeskednek neki – és ő ezt gyakran meg is teszi –, de semmi esetre sem vérszomjas, kegyetlen Isten. Ő valóban a szeretet Istene, jóllehet a szerető szülőkhöz hasonlóan időnként jogosan haragra is gerjed (1János 4:8). Ezért egészséges, ha őt féljük. Ez a félelem a javunkat szolgálja, törvényei megtartására késztet bennünket. Isten törvényeinek a megtartása boldogsághoz vezet, viszont mindig számíthatunk rossz dolgokra, ha nem tartjuk meg őket (Galata 6:7, 8). A zsoltáros ihletés alatt kijelentette: „Féljétek Jehovát, ti szentjei, mert nem szűkölködnek, akik őt félik” (Zsoltárok 34:9 [34:10, Károli]).
Te kit félsz?
Hogyan segít az istenfélelem leküzdeni az emberektől való félelmet? Előfordulhat, hogy az emberek gúnyolnak, sőt üldöznek bennünket, mert a helyeset tesszük, és így nyomás nehezedik ránk. De a tisztelettel párosuló istenfélelem arra fog késztetni minket, hogy ragaszkodjunk a helyes dolgokhoz, hiszen nem szeretnénk Isten tetszését elveszíteni. Ezenkívül az Isten iránti szeretet arra serkent majd, hogy cselekedeteinkkel megörvendeztessük Isten szívét. Továbbá azt se felejtsük el, hogy Isten gazdagon megjutalmaz bennünket, ha jót cselekszünk, és ha őt mindennél jobban szeretjük, és akarata cselekvésében gyönyörködünk. Ennélfogva, ha Istenről kiegyensúlyozott nézetünk van, akkor leküzdhetünk bármilyen félelmet, amit emberek válthatnak ki belőlünk.
Például, sokan attól való félelmükben éreznek késztetést a rossz elkövetésére, hogy mit gondolnak majd róluk a velük egykorúak. Fiatalok az iskolában talán rágyújtanak egy cigarettára, csúnyán beszélnek, és (valóságos vagy vélt) nemi kapcsolataikkal dicsekednek, sőt még azt is kipróbálják, bírják-e az alkoholt, vagy milyen a kábítószer hatása. Miért? Legtöbbször nem azért, mert ehhez kedvet éreznek, inkább azért, mert attól félnek, mit szólnak majd a társaik, ha ők nem azt teszik, amit a többiek. Egy tizenéves a kicsúfolást vagy a nevetséges színben való feltüntetést nehezebben viseli el, mint a fizikai bántalmazást.
Egy felnőtt is kerülhet olyan helyzetbe társai részéről, amikor kényszerítve érzi magát a bűn elkövetésére. Talán a munkahelyi főnöke azt mondja neki, hogy nagyobb összeget számlázzon az ügyfélnek, vagy a vállalati adóűrlapot ne tisztességesen töltse ki, hogy ezzel is kevesebb legyen a befizetendő adó. A kereszténynek ilyen esetben eszébe juthat, hogy az utasítás megtagadásával esetleg elveszítheti az állását. Vagyis az emberektől való félelem nyomást gyakorolhat rá, hogy becstelenséget kövessen el.
Az egészséges istenfélelem, az ő parancsainak tiszteletben tartása mindkét esetben megóvja a keresztényt attól, hogy az emberektől való félelem megbéklyózza. És az Isten iránti szeretet vissza fogja tartani őt attól, hogy olyan cselekedetet kövessen el, amit Isten tilt (Példabeszédek 8:13). Ezenfelül az Istenbe vetett hit meggyőzi majd arról, hogy ha a Bibliából kiiskolázott lelkiismerete szerint jár el, Isten támogatni fogja őt, bármi legyen is a dolog végkimenetele. Pál apostol e szavakkal tanúskodott hitéről: „Mindenre van erőm őáltala, aki engem megerősít” (Filippi 4:13).
A Bibliában számos olyan férfiról és nőről tudunk, akik súlyos próbákban is hűségesek maradtak Jehovához. „Gúnyt és megostoroztatást. . . szenvedtek el próbaként, sőt bilincseket és börtönt is. . . Megkövezték, agyonkínozták, kettéfűrészelték, kardélre hányták őket” (Zsidók 11:36, 37). De ők nem engedték meg, hogy az emberektől való félelem elhatalmasodjon gondolkodásukon. Inkább ugyanazt a bölcs utat követték, mint amit később Jézus tanítványainak javasolt: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem ölhetik meg. Inkább attól [Istentől] féljetek, aki mind a lelket, mind a testet képes elpusztítani a Gyehennában!” (Máté 10:28).
Az első keresztények azzal, hogy Jézus tanácsát követték, és inkább Istent félték, nem az embereket, el tudtak viselni mindenféle nehézséget, próbát és üldöztetést „a jó hírért” (Filemon 13). Pál apostol ennek egyik figyelemre méltó példája. A Korinthusiakhoz írott második levelében kimutatja, hogy az istenfélelem hogyan tudta őt megerősíteni, hogy elviselhessen börtönbüntetést, veréseket, megkövezést, hajótöréseket, különböző veszélyeket az országutakon, álmatlan éjszakákat, éhséget, szomjúságot, hideget és mezítelenséget (2Korinthus 11:23–27).
Az istenfélelem adott erőt ezeknek a korai keresztényeknek ahhoz is, hogy kiállják a Római Birodalom részéről jövő súlyos üldözéseket, amikor egyeseket vadállatok elé dobtak az arénákban. A középkorban egyes bátor hívő embereket nyilvánosan elégették a máglyán, mert nem alkudtak meg hitükben. Az utolsó világháborúban a keresztények inkább vállalták a koncentrációs táborokban a szenvedést és meghalást, mint hogy olyat tegyenek, ami Isten nemtetszését vonta volna rájuk. Micsoda hatalmas erő az istenfélelem! Ha akkor meg tudta szilárdítani a keresztényeket ilyen próbateljes helyzetekben az emberektől való félelem leküzdésére, bizonyára minket is meg tud szilárdítani, bármilyen helyzetbe kerüljünk is.
Ma Sátán, az Ördög mindent megtesz, hogy Isten nemtetszését kiváltó dologra kényszerítsen minket. Az igaz keresztényeknek ezért ugyanolyan eltökéltséggel kell cselekedniük, mint ami Pál apostol szavaiból is kicseng, amikor ezt írja: „Mi azonban nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elpusztuljunk, hanem a hitéi, hogy a lelkünk életben maradjon” (Zsidók 10:39). A Jehova félelme valódi erő forrása. Bárcsak mi is bizakodva ezt mondhatnánk ennek az erőnek a segítségével: „Jehova az én segítőm, nem félek. Ember mit árthat nekem?” (Zsidók 13:6).