Örvendezés az aratás felett Indiában

Elmondja: F. E. Skinner

SZÁMOMRA csaknem hihetetlen volt — 21 kongresszus tíz nyelven, több mint 15 000 résztvevővel, akik meg akarják tanulni, mit jelent az isteni igazságosság, és 545 alámerítkezővel, aki így akarja jelképezni az igazságosság nagy Istene, Jehova iránti szeretetét! Jehova Indiában élő közel 9000 tanúja számára ez volt 1989 legkiemelkedőbb eseménye. Számomra pedig különösen nagy ok volt az örvendezésre. Hogy miért? Azért, mert aligha mertem volna ilyen nagyszerű eseményt elképzelni, amikor először léptem India földjére 1926 júliusában. Akkor nem egészen 70 hirdetője volt a Királyság-üzenetnek az egész országban. Micsoda megbízatást kaptunk, a társam meg én több mint 63 évvel ezelőtt!

Hogyan kerültem Indiába

Egy nagy kongresszuson vettem részt 1926 májusában, Londonban, Angliában, és közvetlenül utána hazatértem Sheffieldbe. Néhány nappal később, éppen visszatértem a szántóföldi szolgálatból, amikor egy távirat várt rám. Elolvastam: „Rutherford bíró látni akar.”

Rutherford testvér, az Őr Torony Társulat második elnöke az éppen megtartott kongresszusra utazott ide New Yorkból és még Londonban volt. Másnap reggel, miközben vonaton ültem, hogy visszatérjek Londonba, azon tűnődtem: ’Mit jelentsen ez?’ A fiókhivatalban Rutherford testvérhez vezettek és ő ezt kérdezte tőlem: „Számít neked az, hogy a világ melyik részén dolgozol?”

„Nem” — feleltem.

„Hogy tetszene neked, ha Indiába mennél?”

„Mikor akarod, hogy induljak?” — válaszoltam habozás nélkül. Így azután három hét múlva, George Wright és én India felé hajóztunk. Én 31 éves voltam és semmi kétség nem volt az elmémben és a szívemben az iránt, hogy mit akarok kezdeni az életemmel.

Döntés egy életpályáról

Az első világháború 1918-ban véget ért, és éppen befejeztem négy éves katonai szolgálatomat. Nagyon érdekelt a fényképezés és a rádiózás, és jó üzleti lehetőségek álltak előttem. De a házasság gondolatával is foglalkoztam. Ugyanakkor eljutottam a dolgok olyan megértésére, ami megváltoztatta egész életem gyújtópontját.

Apám átvett egy sorozatot az Írástanulmányok-ból és egy kolportőr, ahogy akkor az úttörőket hívták, bibliatanulmányozást kezdett a családunkkal. Az illető hölgy tanítónő volt. Egy idő múlva korombeli fiatalemberek egy csoportja gyűlt össze szombatonként a hölgy otthonában egy csésze teára és bibliatanulmányozásra. Sokszor elmondta nekünk, hogy bocsássuk magunkat Jehova rendelkezésére: „Sohase utasítsatok el semmilyen megbízatást.” Engem pedig arra buzdított, hogy maradjak nőtlen.

Egy ideig viaskodtam magammal, hogy mit tegyek. Jézusnak a Máté 19:21-ben a fiatal gazdag előljárónak mondott szavai segítettek: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el vagyonodat és add a szegényeknek és kincsed lesz az égben, azután jöjj, légy a követőm.” Beadtam a felmondásomat annál a vállalatnál, ahol dolgoztam, és három hónapon belül kolportőr lettem. Ez, valamint az a döntésem, hogy nőtlen maradok, alkalmassá tett arra, hogy mintegy négy évvel később megkapjam az értékes kinevezést Indiába.

Óriási új szántóföld

George Wright és én megbízást kaptunk a Királyság-prédikálás felvigyázására nemcsak Indiában, de Burmában (most Myanmar) és Ceylon szigetén is (ma Sri Lanka). Később Perzsia (ma Irán) és Afganisztán is hozzánk került. India területe valamivel kisebb, mint az Egyesült Államoké, de a lakossága viszont többszöröse. Íme, egy ország, ahol mások az ételek, a szokások, a nyelvek, az emberek különböző vallásúak: hinduk, muzulmánok, párszik, dzsainisták, szikhek és buddhisták, valamint katolikusok és protestánsok.

A prédikálómunka Indiában 1905-ben kezdődött és akkor kapott nagyobb lendületet, amikor Charles T. Russel, az Őr Torony Társulat első elnöke 1912-ben ellátogatott Indiába. Russel találkozása A. J. Joseph-fel, egy buzgó fiatal bibliakutatóval, tartós elrendezéshez vezetett a folyamatos prédikálótevékenység területén. Joseph bibliai irodalmat fordított a saját malayalám nyelvére, kiterjedt utazásokat tett és előadásokat tartott, főleg India déli részén. Ma az indiai hírnököknek körülbelül a fele él azon a területen, ahol a malayalám nyelvet beszélik, jóllehet India lakosságának csupán 3 százaléka él ott. Ez a terület, amely azelőtt a Travancore és Cochin nevet viselte, 1956-ban Kerala állam néven vált ismertté.

George Wright és én váltakozva hol Bombayben, a hivatalban voltunk, hol kiterjedt prédikáló körúton jártunk. Ehhez felhasználtuk India vasútvonalait, de lovakat és ökrös szekereket is. Később autóval jártunk. Abban az időben az elgondolás az volt, hogy egyszerűen irodalmat adunk át és meghívjuk az embereket, hogy jöjjenek el az összejöveteli helyre csoportos tanulmányozásra. Az angolul beszélő névleges keresztényekre összpontosítottuk a figyelmünket.

Kezdetben megkaptam az Őrtorony előfizetőinek a nevét és címét. Ezek többségükben a vasútnál és a távírdánál dolgoztak. Mindegyiket meglátogattam, hogy találok-e őszinte érdeklődést. Évekig jártam Pandzsabba, India északi részén, januárban és körutat tettem Lahoreből Karachiba. Mivel a tömegek idegenkedtek a Bibliától, elég kis számban fordultak elő olyan falvak, ahol névleges keresztények laktak és nagy távolságra voltak egymástól.

Egy testvér utazott velem tolmácsként, és az embereknél laktunk s étkeztünk. A falusiak napon szárított vályog téglából épült, szalma- vagy fatetős házakban laktak. Könnyű indiai ágyakon, úgynevezett csarpojokon aludtak. Ezek 4 lábú priccsek, amelyek fakeretből és rácsozatszerűen font kötelekből vannak összeállítva. A falusiak gyakran a csarpojokon ültek Bibliával a kezükben, és szívták a vízzel hűtött pipájukat, amelynek a szára fél métertől egy méter hosszúságú volt; egyik szövegrészről a másik szövegrészhez lapoztak, miközben Isten igazságát magyaráztuk nekik. A szabadban tartott összejövetelek ideálisnak bizonyultak, mivel az év nagyobb részében nem volt eső. Míg a legtöbb európai túl előkelőnek tartotta magát ahhoz, hogy részt vegyen ilyen összejöveteleken, addig az indiaiak bárhol szívesen összejöttek.

Igyekeztünk a lehető legtöbb nyelven kiadni az irodalmat. A kanaréz nyelvjárásban kiadott World Distress [Miért van nyomorúság a világban?] című füzet különösen nagy sikert aratott. Arra késztette egy kanaréz nyelvű vallásos folyóirat kiadóját, hogy felkérjen minket cikkek átengedésére a folyóirata számára, és bizonyos ideig kéthetenként folytatásokban közöltük a Deliverance [Szabadulás] című könyvet.

Az 1926-tól 1928-ig terjedő években úttörők megnövekedett lelkes prédikálásának lehettünk tanúi. Sok ezer mérföldet utaztunk és nagy mennyiségű irodalmat terjesztettünk el, a növekedés mégis szerény volt. Egész Indiában 1938-ban mindössze 18 úttörő és 273 hírnök működött 24 gyülekezetben elosztva.

A második világháború alatt

Bár 1939-ben kitört a második világháború, mi tovább folytattuk a prédikálásunkat. Valójában 1940 elején vezettük be az utcai tanúskodást. Még az indiai testvérnőink is részt vettek ebben, ami figyelemre méltó dolog, tekintettel a helybeli szokásokra. Évekkel később egy bibliatanulmányozó nő azt mondta egy Tanúnak, aki felkérte őt, hogy vegyen részt ebben a munkában: „Én indiai nő vagyok és engem nem láthatnak az utcán férfival beszélni, mivel az egész szomszédságom előtt ezért kegyvesztett lennék. Még akkor sem beszélhetek férfival az utcán, ha az illető a rokonom.” Mindazonáltal a keresztény testvérnőink Indiában buzgó nyilvános szolgákká lettek.

Azokban a korai években még kongresszusokat is tartottunk. A délelőttöket a szántóföldi szolgálatra fordítottuk, ami nagyrészt abból állt, hogy kilométereket gyalogoltunk és elmondtuk a lakosságnak, valamint a járókelőknek, hogy nyilvános összejövetelt tartunk. Az egyik ilyen összejövetelen több mint 300-an voltunk jelen, a programot pedig bambuszból és pálmalevelekből összetákolt építmény árnyékában tartottuk meg. Az vajmi keveset számított, hogy bejelentettük a kezdési időpontot, hisz kevés embernek volt órája. Éppen akkor jöttek, amikor úgy érezték, hogy körülbelül itt az ideje, és az összejöveteleket akkor kezdtük el, amikor elegendő hallgatóság gyűlt össze. Ahogy az összejövetel folyt, a későn jövők is folyamatosan érkeztek.

A program rendszerint este tíz óráig tartott és sok jelenlevőnek kilométereket kellett megtennie, hogy hazaérjen. Előnyösebb volt, ha holdvilágos volt az éjszaka, hűvös volt és kellemes. Ha nem volt holdvilág, az emberek fogtak egy pálmaágat és fáklyát csavartak belőle. Amikor meggyújtották, a fáklya vörösen izzott. Ha nagyobb fényt akartak, meglóbálták a fáklyát a levegőben, amíg lángra lobbant. Ez aztán elegendő világosságot adott ahhoz, hogy meglássák az utat a rögös talajon.

Körülbelül abban az időben a kormány behozatali tilalmat rendelt el a Társulat irodalmára India és Ceylon területén. A Travancore-ban levő kis nyomdagépünket elkobozták, és a központi kormány kibocsátott egy rendeletet, amelyben megtiltotta az irodalmunk kinyomtatását. Később, 1944-ben az egyik testvérünk, aki fizikoterápiás gyógykezelést végzett és Sir Srivastavát, az alkirály kabinetjének egyik miniszterét kezelte, szóvá tette a miniszter előtt a betiltásunk ügyét.

„Nos, ne aggódjék” — mondta a miniszter a testvérünknek. Sir Srivastava elmagyarázta, hogy Mr. Jenkins (egyik miniszter, aki nem nézte jó szemmel a munkánkat) nemsokára nyugdíjba vonul és Sir Srivastava egyik jó barátja kerül a helyére. „Kérje meg Skinner urat, hogy jöjjön fel — bíztatott Sir Srivastava — és majd bemutatom őt Sir Francis Mudie-nak”, Jenkins utódjának. Nemsokára hívattak; beszéltem Mr. Mudie-val, és 1944. december 9-én hivatalosan is feloldották a tilalmat.

Okok az örvendezésre

Nagy okot szolgáltatott az örvendezésre, amikor 1947-ben megérkeztek Indiába a Gileád Iskolát végzett első misszionáriusok. Érkezésük egybeesett India történetének egyik kritikus korszakával, mert abban az évben, augusztus 15-én nyerte el India a brit uralom alóli függetlenségét. Amikor a nemzet hindu Indiára és muzulmán Pakisztánra szakadt, véres öldöklés kezdődött. Ennek ellenére két gileádista misszionáriust küldtek Pakisztánba, amely augusztus 14-én független nemzetté lett. Nemsokára további tíz misszionárius munkálkodott magában Indiában és még újabbak érkeztek segítségként a következő években.

Újabb örvendezést jelentett a szívemnek, amikor bevezették a szervezeti eljárásokat. A körzeti munka 1955-ben kezdődött el, amikor Dick Cotterill testvér, a Gileád Iskola egyik végzett hallgatója kinevezést kapott mint első körzetfelvigyázó. Hűséggel szolgált 1988-ban bekövetkezett haláláig. Azután, 1960-ban megkezdtük az első rendszeres kerületfelvigyázói munkát, ami nagy segítséget jelentett a körzeteknek. 1966 után nem engedtek be több idegen misszionáriust az országba. Nemsokára megindult a különleges úttörő munka, és jól képesített indiai úttörőket küldtek ki India számos részébe. Ma mintegy 300-an működnek ebben a szolgálatban.

Csak 1958-ban sikerült végül elérnünk az 1000-es hírnökszámot. Ekkor azonban az ütem felgyorsult és most már több mint 9000 hírnökünk van. Sőt, az 1989. évi emlékünnepi jelenlevők száma 24 144 azt mutatja, hogy még sok érdeklődőnek kell segítséget nyújtani. Sri Lanka ma különálló fiók. Mily nagy öröm azt látni, hogy az 1944-ben meglevő mindössze két hírnökből 1000-nél jóval több van napjainkban annak ellenére, hogy az országban harcok dúlnak.

A hírnöklétszám növekedése azt jelenti, hogy a fiókunk is bővült. A nyüzsgő Bombayben eltöltött 52 év után a fiókhivatal 1978-ban a közeli Lonavla városba költözött. Soha se mertem volna elképzelni, hogy olyan kifinomult berendezéseink lesznek mint a MEPS komputerek és egy nagy, kétszínnyomású nyomdagép, amelyen számos indiai nyelvjárásban nyomtatunk ki irodalmat. Ma már 9 nyelven nyomtatjuk Az Őrtorony folyóiratot és 20 különböző nyelven az egyéb irodalmat.

Nem szükséges mondanom, a régi kétszemélyes fiókhivatalunk már régóta a múlté! Ma már több mint 60 tagú Béthel-családunk van! Ma, 95 éves koromban még mindig örömmel végzem a teljes idejű munkát a fiókhivatalban és az indiai fiókhivatal bizottságának tagjaként szolgálok. És különösen felvillanyozó érzés számomra, hogy tanúja lehetek az aratási munkának ezekben az utolsó napokban. Valóban ok az örvendezésre!