Jehova a bizodalmam ifjúságom óta

BASIL TSATOS ELMONDÁSA ALAPJÁN

Az évszám 1920 volt; a helyszín Görögország, a gyönyörű peloponnészoszi Árkádia hegyei. Súlyos betegen feküdtem az ágyban a félelmetes spanyolnátha miatt, amely végigsöpört a világon.

MINDEN alkalommal, amikor a templomban harangoztak, felismertem, hogy ez egy újabb áldozat halálát jelentette be. Vajon én leszek a következő? Én szerencsére felépültem, milliók azonban nem. Bár még csak nyolc éves voltam akkor, ez az ijesztő tapasztalat még mindig élénken él az emlékezetemben.

Törődés a szellemi dolgokkal a korai években

Nem sokkal ezután meghalt a nagyapám. Emlékszem, hogy a temetés után édesanyám odajött hozzám és húgomhoz, amikor lakásunk erkélyén tartózkodtunk. Kétségtelenül enyhíteni igyekezett a szomorúságunkat, ezért nyugtatólag ezt mondta: „Gyerekek, mindannyiunknak meg kell öregednünk és meg kell halnunk.”

Bár ezt nagyon szelíden mondta, szavai felzaklattak. ’Milyen szomorú! Milyen igazságtalan!’ — gondoltam. De mindketten felvidultunk, amikor édesanyám hozzátette: „Amikor azonban az Úr újra eljön, feltámasztja majd a halottakat, és soha többé nem halunk meg!” Ó, ez vigasztaló volt!

Attól kezdve élénken érdekelt, hogy megtudjam, mikor is jöhet el ez a boldog időszak. Sok embert megkérdeztem, de senki nem tudta megmondani, és őszintén szólva senkiről sem látszott, hogy érdeklődéssel beszélgetne erről a témáról.

Egyszer, amikor körülbelül 12 éves voltam, édesapám kapott egy könyvet a bátyjától, aki az Egyesült Államokban élt. Az Isten hárfája, ez volt a könyv címe és a The Watch Tower Bible and Tract Society adta ki. Végignéztem a tartalomjegyzéket és felderült az arcom, amikor megláttam „Az Urunk visszatérése” fejezetet. Nagy érdeklődéssel olvastam, de csalódtam, mert a könyv nem adta meg a visszatérés évét. Azt azonban jelezte, hogy már nincs messze.

Nemsokára középiskolába kezdtem járni és nagyon belemerültem tanulmányaimba. Időnként azonban amerikai nagybátyám elküldte Az Őrtorony példányait, amelyeket élvezettel olvastam. Emellett minden vasárnap részt vettem a vasárnapi iskolán, ahová gyakran eljött a püspök, és beszélgetett velünk.

Az egyik különös vasárnapon a püspök nagyon zaklatott volt és ezt mondta: „Látogatók eretnek kiadványokkal töltik be a városunkat.” Ezután felmutatta Az Őrtorony egyik példányát és ezt kiáltotta: „Ha bármelyiktek ehhez hasonló kiadványokat talál otthon, hozza el a templomba, én majd elégetem azokat.”

Hanghordozása nyugtalanított, bosszúálló szelleme még inkább. Ezért kérésének nem tettem eleget. A nagybátyámnak azonban írtam és megkértem, hogy ne küldjön több Watch Tower kiadványt. Ennek ellenére továbbra is elmerengtem Krisztus visszatérésének a kérdésén.

Növekszik szellemi étvágyam

Amikor eljött a nyári vakáció, elővettem a bőröndömet, hogy összepakoljam a ruháimat. A bőrönd alján volt három füzet, amelyet a Watch Tower Society nyomtatott ki. Eddig valahogyan nem vettem észre a füzeteket. Az egyiknek az volt a címe: Where Are the Dead? (Hol vannak a halottak?)

’Ez érdekesnek látszik’ — gondoltam. Emlékeztem ugyan a püspök figyelmeztetésére, mégis úgy döntöttem, hogy gondosan átolvasom a füzeteket, hogy megtaláljam, milyen hibákat tartalmaznak. Fogtam egy ceruzát és elkezdtem körültekintő kutatásom. Meglepetésemre a füzetben minden ésszerűnek tűnt, és minden kijelentés bibliaverset idézett, hogy az olvasó ellenőrizni tudja a Bibliát.

Mivel nem volt Bibliánk, azon tűnődtem, hogy vajon az idézett írásszövegeket rosszul használták-e fel annak érdekében, hogy az írók szándékának megfeleljenek. Ezért írtam a nagybátyámnak, és kértem őt, hogy küldjön nekem egy teljes Bibliát. Azonnal megtette. Egyvégtében kétszer végigolvastam, és bár sok olyasmi volt benne, amit nem értettem meg, a Dániel könyve és a Jelenések könyve felkeltette a kíváncsiságomat. Szerettem volna megérteni azokat a dolgokat, amelyeket előre megjövendöltek, de senki nem volt a környéken, aki segíthetett volna.

Iskoláimat 1929-ben végeztem el, és amerikai nagybátyám nem sokkal ezután újra küldte nekem Az Őrtorony példányait. Egyre inkább kezdtem élvezni ezeket, és azt kértem tőle, hogy rendszeresen küldje el nekem. Másoknak is kezdtem beszélni a jövővel kapcsolatos reménységről, amelyet a folyóiratokból megtanultam. Ezután azonban mélyreható változás történt az életemben.

Szellemi előrehaladás Burmában

Édesanyám öccsei Burmába (ma Mianmar) vándoroltak ki, és a család úgy döntött, hogy ha csatlakoznék hozzájuk, az szélesítené a látókörömet és esetleg üzleti lehetőségeket is nyitna előttem. A Kelet mindig is elbűvölt, ezért izgatott az a kilátás, hogy odamegyek. Burmában továbbra is megkaptam Az Őrtoronyt a nagybátyámtól, de személyesen egyszer sem találkoztam egyetlen bibliakutatóval sem, ahogyan akkor Jehova Tanúit hívták.

Egyszer örömmel leltem Az Őrtoronyban a Light (Világosság) könyv két kötetének hirdetésére, amely a bibliai Jelenések könyvét magyarázta. Emellett azt is megtudtam, hogy a bibliakutatók burmai tevékenységére a The Watch Tower Society bombayi, indiai fiókhivatala felügyelt. Írásban azonnal igénylést küldtem a Light könyvekre és azt is kértem, hogy küldjenek indiai bibliakutatókat prédikálni Burmába.

A könyvek légipostán haladéktalanul megérkeztek, és körülbelül egy héttel később helyi, burmai bibliakutatók látogattak meg. Örömmel tudtam meg, hogy volt egy kis csoportnyi bibliakutató Burma fővárosában, Rangunban (ma Yangon), ahol laktam. Meghívtak, hogy járjak rendszeres bibliatanulmányozó osztályukba és a házankénti prédikálásban is vegyek részt velük. Először egy kicsit vonakodtam, de hamarosan kezdtem élvezni a bibliai ismeret megosztását a buddhistákkal, hindukkal és mohamedánokkal, valamint a névleges keresztényekkel.

Aztán az indiai fiókhivatal két teljes idejű szolgát (akiket úttörőknek neveztek) küldött Rangunba, Ewart Francist és Randall Hopley-t. Mindketten Angliából származtak, de már sok éve Indiában szolgáltak. Nagyon buzdítólag hatottak rám, és 1934-ben Jehovának tett önátadásom jelképeként alámerítkeztem.

Egy bátor Tanú

Idővel az indiai fiókhivatal még több úttörőt küldött Burmába. Ketten közülük, Claude Goodman és Ron Tippin elmentek egy pályaudvarra és beszéltek Sydney Coote-tal, az állomásfőnökkel. Elfogadta a könyveket, végigolvasta azokat és írni kezdett férjezett húgának Daisy D’Souzának Mandalay-be. Ő is érdekesnek találta a könyveket, és még többet kért.

Daisy, aki gyakorló katolikus volt, szokatlan bátorsággal megáldott személy volt. Kezdte meglátogatni a szomszédait és elmondani nekik azokat a dolgokat, amelyeket tanult. És amikor meglátogatta őt az egyházközség papja — aki aziránt érdeklődött, hogy miért hagyta abba a templomba járást —, megmutatta neki, hogy a Biblia nem támogatja azokat a dolgokat, amelyeket a pap tanított, például a tüzes pokol tanítását.

A pap végül ezt kérdezte tőle: „Miután éveken keresztül beszéltem nekik a tüzes pokolról, hogyan mondhatnám most azt nekik, hogy nincs ilyen hely? Senki nem jönne el a templomba.”

„Ha ön őszinte keresztény — válaszolta Daisy —, akkor az igazságot fogja nekik tanítani, tekintet nélkül a következményekre.” Majd hozzátette: „Ha ön nem teszi meg, majd megteszem én!” És meg is tette.

Dick, Daisy és két idősebb lányuk akkor merítkezett alá Rangunban, amikor én. Három évvel később, 1937-ben feleségül vettem második lányukat Phyllist.

Menekülés Indiába

A második világháború alatt a japán erők megszállták Burmát, és Rangun 1942. március 8-án elesett. A külföldi állampolgárokat arra kényszerítették, hogy sürgősen Indiába távozzanak. Több százan próbálkoztak az őserdőn keresztül átvágni, de sokan meghaltak útközben. Történetesen személyesen ismertem a kitelepítéssel megbízott tisztet, így jegyet tudtam szerezni az egyik utolsó teherhajóra, amely Rangunból Kalkuttába ment. Mindannyiunk számára szomorú pillanat volt, amikor nagy sietve ott kellett hagyni a házunkat és javaink nagy részét. Burmát 1942—1945-ig a japánok foglalták el.

Rosszul álltunk anyagilag, amikor Indiába értünk, állást szerezni pedig nem volt könnyű. Ez hitünk megpróbáltatását eredményezte. Találkoztam egy brit tiszttel, aki egy jól jövedelmező segédszolgálatos állást ajánlott fel, viszont ez azt foglalta magában, hogy a katonaság részeként szolgáljak. Jehova segítségével vissza tudtam utasítani az ajánlatot, és így megőriztem a jó lelkiismeretemet. (Ésaiás 2:2–4.) Jehova szerető kezének segítségét más módokon is éreztük.

Újdelhiben, India fővárosában telepedtünk le, ahol csaknem lehetetlen volt szállást kapni. Ennek ellenére találtunk egy tágas lakást a város szívében. Volt egy nagy előcsarnoka külön bejárattal, ez a szoba szolgált a következő néhány éven keresztül Királyság-teremként Jehova Tanúi újdelhi gyülekezetének. A Watch Tower Society valamennyi indiai kiadványára vonatkozó, 1941-ben életbe léptetett tilalom miatt azonban nem tudtunk irodalmat szerezni.

Ahogyan a tilalom feloldást nyert

1943 egyik vasárnapján Delhi templomaiban az istentiszteleten résztvevők egy röplapot kaptak, amelyet 13 különböző egyházi személyiség írt alá. Ezt a figyelmeztetést tartalmazta: „DELHI POLGÁRAI, ÓVAKODJATOK JEHOVA TANÚITÓL!” Az volt ellenünk a vád, hogy politikai okok miatt tiltottak be minket Indiában.

A bombayi fiókhivatal jóváhagyásával gyorsan kinyomtattunk és elterjesztettünk egy röplapot, amely leleplezte a papságot. Mivel én voltam az elnöklőfelvigyázó, az én nevemet és címemet nyomtattuk a kemény szavakkal fogalmazott röplap aljára. Nem sokkal ezután, amikor a rendőrség Margrit Hoffmant és engem a röplap terjesztése közben talált, letartóztatott és bebörtönzött minket. Óvadék ellenében azonban hamarosan kiszabadultunk.

Szolgálata során Margrit később felkereste Sir Srivastava otthonát, aki az indiai alkirályi kabinet jól ismert minisztere volt. Sir Srivastava kedvesen fogadta őt; Margrit a beszélgetés során elmondta neki, hogy az irodalmunkat igazságtalanul tiltották be Indiában. Aznap Margrit történetesen Madrász állam parlamentjének egyik tagjával is összetalálkozott, aki azért volt a városban, hogy a parlament ülésén vegyen részt. Margrit megemlítette neki, milyen igazságtalanul tiltották be az irodalmunkat, ő pedig megígérte, hogy az egyik következő ülésen felveti a kérdést.

Abban az időben fizikoterápiával foglalkoztam a helyi kórházban. Sir Srivastava sérülést szenvedett, és a kórház elküldött hozzá, hogy vizsgáljam meg, segíthet-e rajta a fizikoterápia. Kedves embernek találtam Sir Srivastavát, és beszélgetés közben mellékesen megjegyeztem, hogy Miss Hoffmant és engem óvadék ellenében engedtek el a börtönből. Elmagyaráztam, hogy bibliai irodalmunkat politikai okokra hivatkozva a papság nyomására tiltották be, pedig mi teljes mértékben politikamentesek vagyunk. Fiókhivatalunk képviselője, Edwin Skinner — folytattam — jelentkezett kihallgatásra, hogy kifejtse álláspontunkat, de elutasították őt.

Néhány nappal később Sir Srivastava ezt mondta nekem: „Mr. Jenkins [az a kormánytisztviselő, akinek rossz véleménye volt a munkánkról] néhány nap múlva nyugdíjba megy, és Sir Francis Mudie veszi át a helyét. Kérje meg Mr. Skinnert, hogy jöjjön el, én majd bemutatom őt Sir Francisnak.”

Sir Srivastava ígéretéhez híven megszervezte a találkozót. A találkozón Sir Francis Mudie ezt mondta Skinner testvérnek: „Nem ígérhetek önnek semmit, de utánanézek.” Mivel a parlament nyitása néhány napon belül esedékes volt, Skinner testvér ott maradt, hogy megtudja, mi lesz az ügy kimenetele. A madrászi parlamenti képviselő szavához híven felállt és ezt kérdezte: „Igaz-e, hogy a Watch Tower Bible and Tract Society kiadványai politikai okok miatt állnak tilalom alatt?”

„Nem, a tilalmat óvintézkedésből rendelték el — válaszolta Sir Francis Mudie —, de a kormány most úgy határozott, hogy feloldja a tilalmat.”

Micsoda felvillanyozó pillanat volt számunkra, amikor megtudtuk a hírt! Egy héttel később a bombayi fiókhivatal kapott egy levelet, amelyben megerősítették a tilalom feloldását.

Vissza a háború pusztította Burmába

A második világháború után újra a brit uralom került hatalomra Burmában, és néhány hónap múlva tízen a Tanúk közül visszatértünk Rangunba. Örömmel láttuk viszont a megmaradt néhány helyi Tanút. Az ország siralmas állapotban volt. Nem volt közszolgáltatás, beleértve az elektromos áramot és a közlekedési eszközöket. Ezért vettünk egy dzsipet a katonaságtól, amelynek jó hasznát vettük: ezzel szállítottuk az embereket az összejövetelekre, melyeket röviddel a visszaérkezésünk után szerveztünk.

Egy érdeklődő férfi telket ajánlott nekünk, és a környéken lakó kedves emberek segítségével egy jókora Királyság-termet építettünk. Vaskos bambuszgyékényből készített falakból és zsúpfedeles tetőből állt az épület. Nathan H. Knorr, a Watch Tower Society akkori elnöke, és titkára, Milton G. Henschel 1947 áprilisában ranguni látogatásuk során itt tartottak előadásokat. Akkor 19 Tanú volt egész Burmában. Knorr testvér nyilvános előadására, amelyet a New Excelsior Theatre-ben tartottunk, mégis 287-en jöttek el!

Ausztráliában telepszünk le

Burma 1948. január 4-én elnyerte a függetlenségét Nagy-Britanniától, és a legtöbb európai jobbnak látta elhagyni az országot. Imateljes vizsgálódás után úgy döntöttünk Phyllis-szel, hogy fogjuk a lányunkat és Ausztráliába vándorlunk. Perth-ben, Dél-Ausztrália fővárosában telepedtünk le.

Újra elhagyni Burmát, és ezúttal véglegesen, nagyon szomorú pillanat volt számunkra. Időnként hallottunk ottani szeretteink felől, és boldogok voltunk, hogy a Királyság-munka folyamatosan halad előre abban az országban.

1978-tól kezdődően négy éven keresztül kiváltságunkban állt Ausztrália nagyobb városaiban valamennyi görög nyelvű gyülekezetben szolgálni. Ez azt jelentette, hogy nagy távolságokat utaztunk be, mivel a nyugati parttól a keleti part több mint 4200 kilométer távolságra van ebben a hatalmas országban. Egy idő után az éghajlat, amely államonként jelentős mértékben különbözik, hozzájárult egészségünk megromlásához. Így újból Perth-ben telepedtünk le, ahol azóta is vénként szolgálok a város 44 gyülekezetének egyikében.

Amint múltak az évek, gyengült a látásom, és nehezemre esik az olvasás. Egészségi problémáink ellenére a szívünk még mindig fiatal. Mindketten bizakodóan várjuk azt a boldog napot, amikor mindenki, aki féli Jehovát, meglátja kegyének napját ’felragyogni, és sugarai gyógyulást hoznak, és úgy ugrándozunk majd, mint a hizlalóból kiszabadult borjak’. (Malakiás 3:20, Újfordítású revideált Biblia, [Károli 4:2].)a

[Lábjegyzet]

[Kép a 24. oldalon]

Családom Henschel és Knorr testvér társaságában Burmában (Mianmar) 1947-ben

[Kép a 25. oldalon]

Basil Tsatos és felesége, Phyllis, Ausztráliában