„Munkálkodjatok ne az eledelért, a mely elvész”

DAVID LUNSTRUM ELMONDÁSA ALAPJÁN

Testvérem, Elwood és én 9 méter magasban voltunk a levegőben, egy új feliratot festettünk a Watchtower Society üzemépületének az oldalára. Több mint 40 évvel később még mindig ott van és buzdít: „NAPONTA OLVASD ISTEN SZAVÁT, A SZENT BIBLIÁT!” Minden héten emberek ezrei látják ezt a feliratot, amint áthajtanak a híres brooklyni hídon.

A LEGKORÁBBI emlékeim magukban foglalják a család mosási napját. Reggel 5 órától anya már fent volt, kimosta nagy családunk ruháit, és apa akkorra már készen állt a munkára. Szenvedélyes eszmecseréket folytattak egymással; apa azzal érvelt, hogy az ember évmilliókon át valahogyan kifejlődött, ám anya a Bibliából idézve igazolta, hogy az emberiség Istennek közvetlen teremtése.

Hétéves voltam még csak, amikor már ráeszméltem arra, hogy anyunál van az igazság. Apát ugyanannyira szerettem, de láttam, hogy a hite nem nyújt reménységet a jövőre nézve. Mennyire boldog lenne anya, ha tudná, hogy sok évvel később két fia olyan feliratot festett fel, amely a Biblia olvasására buzdítja az embereket — annak a könyvnek az olvasására, melyet annyira szeretett!

De elébevágtam a dolgoknak. Hogyan jutottam ilyen kiváltságos munkához? Szükséges, hogy visszamenjek az 1906-os évhez, három évvel a születésem előtti időhöz.

Édesanyám hűséges példája

Az idő tájban anya és apa ifjú házasok voltak, és egy sátorban éltek Arizonában. Egy Bibliakutató, ahogy Jehova Tanúit nevezték akkor, belátogatott hozzájuk, és felajánlotta mamának a Charles Taze Russell által írt Bibliai tanulmányok című sorozatot. Mama fennmaradt egész éjszaka azért, hogy olvassa azokat, és hamar a tudatára ébredt annak, hogy ez az igazság, amelyet ő keresett. Anya türelmetlenül várt apára, hogy visszatérjen a munkahelykeresésből.

Apa szintén elégedetlen volt az egyházak tanításaival, így egy ideig elfogadta ezeket a bibliai igazságokat. Később azonban vallási értelemben a saját útját járta, és ezzel még anyának is megnehezítette az imádatot. De azért anya soha nem hagyott fel azzal, hogy gondoskodjon gyermekei fizikai, valamint szellemi szükségleteiről.

Soha nem fogom elfelejteni, amint anya minden este lejött a földszintre, hogy felolvasson nekünk a Bibliából egy részt, vagy hogy megosszon velünk néhány szellemi gyöngyszemet egy kemény munkanap után. Apa szintén kemény munkás volt, és ahogy nagyobb lettem, megtanított a festő szakmára. Igen, apa dolgozni tanított meg, anya pedig arra tanított meg, amire Jézus oktatott: ’azért az eledelért munkálkodjak, amely nem vész el’ (János 6:27).

A családunk végül is Washington állam Ellensburg nevezetű kisvárosában telepedett le, körülbelül 180 kilométerre Seattle-től keletre. Amikor mi, gyerekek elkezdtünk járni a Bibliakutatók összejöveteleire a mamával, magánotthonokban találkoztunk. Az összes ember elhagyta a tanulmányozási csoportunkat, amikor hangsúlyt kapott, hogy szükséges részt venni a házról házra végzett szolgálatban. De anya sohasem ingadozott. Ez azt a maradandó benyomást hagyta bennem, hogy mindig bízzak Jehova szervezetének irányításában.

Apának és anyának kilenc gyermeke volt. Harmadik gyermekükként 1909. október 1-én születtem. Mindent egybevéve hatan követtük mama jó példáját, és lettünk Jehova buzgó Tanúivá.

Önátadás és megkeresztelkedés

Amikor kezdtem kinőni a tinédzserkorból, átadtam magam Jehovának, és ezt vízben való megkeresztelkedéssel szimbolizáltam 1927-ben. A keresztelkedés Seattle-ben egy régi épületben volt megtartva, amely valamikor baptista templom volt. Boldog vagyok, hogy az öreg templomtornyot eltávolították. Lekísértek bennünket a medencéhez az alagsorba, ahol hosszú fekete felsőruhákat adtak viseletként. Úgy néztünk ki, mintha temetésre mennénk.

Néhány hónappal később, amikor újra Seattle-ben voltam, először kaptam ízelítőt az ajtóról ajtóra végzett munkából. Az egyik testvér, aki átvette a vezetést, így küldött el engem: „Menj az utcának ezen az oldalán, én a másik oldalán fogok menni.” Az idegességem ellenére elhelyeztem két, különböző fajtájú füzetekből összeállított készletet egy nagyon szimpatikus asszonynál. Amikor visszatértem Ellensburgba, folytattam az ajtóról ajtóra végzett szolgálatot, és most közel 70 évvel később ez a szolgálat még mindig nagy örömet jelent nekem.

Szolgálat a Főhivatalban

Nem sokkal ezután egy személy, aki a brooklyni Bételben, a Watch Tower Society Főhivatalában szolgált, buzdított, hogy önkéntesként ott szolgáljak. Röviddel a beszélgetésünk után megjelent egy közlemény az Őrtorony folyóiratban, amely tudatta, hogy a Bételnek segítségre van szüksége. Így jelentkeztem. Soha nem fogom elfelejteni a kapott értesítés feletti örömömet, hogy jelentkezzek Bétel-szolgálatra 1930. március 10-én Brooklynban (New York). Így kezdtem el teljes idejű munkásként az életpályámat ’az eledelért, amely nem vész el’.

Az ember azt gondolná, hogy festői gyakorlatommal kijelölnek valami festési munkára. Ehelyett az első munkám az üzemben az volt, hogy a fűzőgép mellett dolgoztam. Habár nagyon egyhangú munka volt, örültem, hogy hat éven keresztül dolgoztam ebben a munkában. A nagy rotációs nyomdagép, amelyet szeretetteljesen öreg csatahajónak hívtunk, készítette a füzeteket, melyeket egy szállítószalag továbbított az üzem alsó emeletére. Szórakoztatónak tartottuk kipróbálni, hogy össze tudjuk-e fűzni olyan gyorsan a füzeteket, amilyen gyorsan kaptuk azokat a csatahajótól.

Később számos osztályon dolgoztam a Bételben, beleértve azt a helyet is, ahol a gramofonokat készítettük. Ezeket a készülékeket használtuk a felvett bibliai üzenet lejátszására a házigazdák ajtaja előtt. Az osztályunkon önkéntesek tervezték meg és készítették el a függőlegesen használt gramofont. Ez a gramofon nem csak lejátszotta az előre felvett üzenetet, de ezenfelül különleges rekeszeiben füzeteket, és talán egy szendvicset is lehetett vinni. Az én kiváltságomban állt bemutatni ennek az új berendezésnek a használatát 1940-ben Michiganben, a detroiti kongresszuson.

Ötletes gépek elkészítésénél azonban többet is tettünk. Fontos szellemi kiigazításokat is végrehajtottunk. Például Jehova Tanúinak szokásuk volt, hogy egy kitűzőt viseltek kereszttel és koronával. De azután megértettük, hogy Jézust egy egyenes oszlopon, nem egy kereszten végezték ki (Cselekedetek 5:30). Így megszüntettük a kitűzők viselését. Az én kiváltságom volt eltávolítani a kitűzőkről a biztosítótűket. Később a kitűzőkről az aranyat beolvasztatták és eladták.

Jóllehet hetenként öt és fél napos, dolgos munkarendünk volt, hétvégenként mégis a keresztény szolgálatban voltunk. Egy nap közülünk 16-ot tartóztattak le, és bezsuppoltak a brooklyni börtönbe. Miért? Nos, azokban a napokban minden vallást a hamis vallással azonosnak tekintettünk. Így transzparenseket hordtunk, melyeknek egyik oldalán ez volt olvasható: „A vallás csapda és szélhámosság”, a másik oldalon pedig „Szolgáld Istent és Krisztust, a Királyt!” Ezeknek a transzparenseknek a hordása miatt voltunk börtönben, de Hayden Covington, a Watch Tower Society ügyvédje óvadék ellenében szabadlábra helyeztetett bennünket. Akkoriban az imádat szabadságával kapcsolatban sok pert vívtak az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága előtt, és izgalmas volt a Bételben lenni, illetőleg első kézből hallani a jelentéseket a győzelmeinkről.

Végül is beosztottak olyan munkákra, amelyekben hasznosíthattam festési tapasztalatomat. Staten Islanden, New York öt városrészének az egyikében volt a WBBR-rádióállomásunk. A rádióállomás tornyai 60 méternél is magasabbak voltak, és három merevítőhuzaljuk volt. Egy 90 centiméter hosszú és 20 centiméter széles deszkalapon ültem, mialatt egy munkatárs felhúzott engem. Fent ülve a magasban a föld felett, azon a kis ülőhelyen festettem a merevítőhuzalokat és a tornyokat. Néhányan megkérdezték, nem imádkoztunk-e sokat, amíg végeztük azt a munkát.

Soha nem fogom elfelejteni az egyik nyári munkát, amikor lemostuk az ablakokat, és lefestettük az üzemépület ablakpárkányait. Elneveztük azt az időszakot a mi nyári vakációnknak. Összeszereltük a fából készült állványzatunkat, és egy emelő csigasorral húztuk magunkat fel és le az épület nyolc emeletén.

Egy támogató család

Apa 1932-ben meghalt, és azon tűnődtem, hogy hazamenjek-e, és besegítsek-e a mamáról történő gondoskodásba. Egy nap az ebéd előtt egy kis cédulát tettem a főasztalra, ahol Rutherford testvér, a Társulat elnöke ült. Arra kértem, hogy beszélhessek vele. Amikor megtudta, hogy mi aggaszt, és hogy vannak még fiútestvéreim és lánytestvéreim, akik még otthon laknak, megkérdezte:

— Akarsz a Bételben maradni, és az Úr munkáját végezni?

— Természetesen akarok — válaszoltam.

Úgyhogy azt javasolta, hogy írjak anyának, hogy megtudjam, egyetért-e azzal a döntésemmel, hogy maradok. Megtettem ezt, és anya visszaírt, melyben kifejezte teljes mértékű egyetértését a döntésemmel. Igazán értékeltem Rutherford testvér kedvességét és tanácsát.

Sok évi Bétel-szolgálatom alatt rendszeresen írtam a családomnak, és buzdítottam őket Jehova szolgálatára, éppen úgy, ahogyan anya régebben buzdított engem. Anya 1937 júliusában meghalt. Micsoda ösztönző erő volt ő a családunknak! Csak az idősebb fiú- és lánytestvérem, Paul meg Esther, illetőleg a fiatalabb húgom, Lois nem vált Tanúvá. Paul azonban kedvező magatartást tanúsított a munkánk iránt, és parcelláról gondoskodott, melyen felépítettük az első Királyság-termünket.

1936-ban a húgom, Eva úttörő lett, vagyis teljes idejű prédikáló. Még ugyanabban az évben férjhez ment Ralph Thomashoz, és 1939-ben kijelölték őket utazómunkára, Jehova Tanúi gyülekezeteinek a szolgálatára. Később elköltöztek Mexikóba, ahol 25 évet töltöttek el, segítve a Királyság-munkát.

1939-ben húgaim, Alice és Frances szintén felvették az úttörőszolgálatot. Milyen öröm volt Alice-t a pult mögött látni, amint 1941-ben a St. Louis-i kongresszuson a gramofon használatát mutatta be, amelynek a készítésében valamikor én segítettem! Habár Alice-nek családi kötelezettségei miatt olykor meg kellett szakítania az úttörőszolgálatát, mindent összevetve több mint 40 évet töltött a teljes idejű szolgálatban. Frances 1944-ben elment, hogy részt vegyen az Őrtorony Gileád Biblia Iskolán, és egy ideig misszionáriusként szolgált Puerto Ricóban.

A családban a két legfiatalabb, Joel és Elwood az 1940-es évek elején úttörő lett Montanában. Joel hűséges Tanú maradt, és jelenleg kisegítőszolgaként szolgál. Elwood 1944-ben csatlakozott hozzám a Bételben, nagy örömet szerezve ezzel a szívemnek. Kevesebb mint ötéves volt akkor, amikor elmentem otthonról. Amint korábban említettem, együtt festettük fel a feliratot az üzemépület oldalára: „Naponta olvasd Isten Szavát, a Szent Bibliát!” Gyakran eltűnődtem azon, hogy az évek során vajon hány embert buzdított a felirat a Bibliája olvasására azok közül, akik látták a feliratot.

Elwood 1956-ig szolgált a Bételben, amikor is összeházasodott Emma Flyte-tal. Elwood és Emma sok évig a teljes idejű szolgálatban tevékenykedtek együtt, egy ideig Kenyában, Afrikában, valamint Spanyolországban szolgálva. Elwood rákban szenvedett, és 1978-ban meghalt Spanyolországban. Emma a mai napig az úttörőmunkában maradt Spanyolországban.

Házasság és család

1953 szeptemberében elhagytam a Bételt, hogy feleségül vegyem Alice Riverát, egy úttörőt a Brooklyn Center Gyülekezetből, amelybe jártam. Tudtára adtam Alice-nek, hogy mennyei reménységű vagyok, ő ennek ellenére érdeklődést mutatott aziránt, hogy feleségül jöjjön hozzám (Filippi 3:14).

23 évi Bétel-élet után meglehetősen nagy korrekciót jelentett világi munkához kezdeni festőként, hogy Alice-szel az úttörőmunkában tudjunk maradni. Alice mindig támogató volt, még akkor is, amikor egészségi okok miatt meg kellett szakítania az úttörőszolgálat végzését. 1954-ben vártuk első gyermekünket. A szülés nem ment valami jól, mindazonáltal a fiunkkal, Johnnal minden rendben volt. Alice olyan sok vért vesztett a császármetszés során, hogy az orvosok nem gondolták, hogy életben fog maradni. Egy alkalommal még kitapintani sem tudták a pulzusát. De azért túlélte az éjszakát, és idővel teljesen felgyógyult.

Néhány évvel később, amikor Alice apja meghalt, távolabbra költöztünk Long Islandre, hogy együtt legyünk az édesanyjával. Mivel nem volt autónk, gyalogoltam, vagy buszra és földalattira szálltam utazáskor. Ezáltal képes voltam folytatni az úttörőmunkát, és eltartani a családomat. A teljes idejű szolgálatnak az öröme sokkal többet nyomott a latban bármilyen áldozatnál. Az olyan emberek segítése, mint amilyen Joe Natale, aki egy reményteljes baseball karrierről mondott le, hogy Tanú legyen, a sok áldásnak csak az egyike.

1967-ben, amint New York területén az állapotok rosszabbodtak, elhatároztam, hogy Alice-t és John-t visszaviszem a szülővárosomba, Ellensburgba élni. Most jutalmat találok abban, hogy látom anyukám oly sok unokáját és dédunokáját, amint részt vesz a teljes idejű szolgálatban. Sőt, néhányan a Bételben szolgálnak. John a feleségével és gyermekeivel együtt szintén hűségesen szolgálja Jehovát.

Sajnálatos módon elvesztettem az én drága feleségemet, Alice-t, aki 1989-ben meghalt. Segített elviselni a veszteséget, hogy tevékeny maradtam a teljes idejű szolgálatban. Alice húgom és én most együtt örülünk az úttörőszolgálat végzésének. Mennyire nagyszerű most ismét egy fedél alatt élni, és szorgoskodni ebben a legfontosabb munkában!

1994 tavaszán, körülbelül 25 év után először látogattam meg a Bételt. Micsoda öröm volt találkozni azzal a rengeteg testvérrel, akivel több mint 40 évvel ezelőtt dolgoztam! 1930-ban, amikor a Bételbe mentem, a családban csak 250-en voltunk, de ma, Brooklynban a Bétel-család több mint 3500 főt számlál!

Életben tartva szellemi táplálék által

Kora reggelente sétát teszek az otthonomhoz közeli Yakima folyó mentén. Onnan látható a fenséges, hóval borított Rainier-hegy, amely 4300 méter magasba emelkedik. Vadvilága gazdag. Néha látok szarvast, és egyszer már láttam jávorszarvast is.

Ezek a nyugodt, magányosan telő idők lehetővé teszik, hogy elmélkedjek Jehova csodálatos gondoskodásairól. Imádkozom erőért, hogy folytatni tudjam hűségesen Istenünk, Jehova szolgálatát. Séta közben szeretek énekelni is, különösen a „Vidámítsuk meg Jehova Szívét” című éneket, melynek szavai ezt mondják: „Megígértük neked Atyánk, elvégezzük bölcsen munkád. Hogy szíved vidám lesz attól, a néped tudja nagyon jól.”

Boldog vagyok, hogy olyan munkát végezhetek, amellyel Jehova szívét megvidámítom. Imádkozom azért, hogy folytathassam ezt a munkát addig, amíg megkapom a megígért mennyei jutalmat. Azt kívánom, hogy ez a beszámoló másokat is arra indítson, hogy alkalmazzák életükben azt, hogy ’munkálkodjanak az eledelért, amely nem vész el’ (János 6:27).

[Képek a 23. oldalon]

Elwood festi a feliratot: NAPONTA OLVASD ISTEN SZAVÁT, A SZENT BIBLIÁT!

[Kép a 24. oldalon]

Grant Suiterrel és John Kurzennel bemutatjuk az új gramofont a kongresszuson, 1940-ben

[Kép a 25. oldalon]

1944-ben az igazságban és a teljes idejű szolgálatban voltunk. Balról: David, Alice, Joel, Eva, Elwood és Frances

[Kép a 25. oldalon]

A még életben lévő testvérek balról: Alice, Eva, Joel, David és Frances