BÍRÁSKODÁS

A világmindenség Teremtője lévén Jehova Isten mindenek felett áll. Az ókori Izrael nemzete Bírónak, Törvényadónak és Királynak ismerte el őt, és ő tényleg ezeknek bizonyul, mégpedig az egész világegyetem számára (Ézs 33:22). Ábrahám családfőként elismerte, hogy Jehova „az egész föld Bírája” (1Mó 18:25). Jehova a Legfőbb Bíróként mutatta be magát, amikor Izraellel volt peres ügye (Mi 6:2), és akkor is, amikor a nemzetekkel volt peres ügye a népe érdekében (Ézs 34:8). Felszólította a népe tagjait, hogy legyenek a tanúi egy olyan perben, amely azzal foglalkozik, hogy a hamis istenek imádói kétségbe vonják az ő isteni voltát (Ézs 43:9–12).

A patriarchális társadalomban: Az özönvíz után Noé családfővé, vagyis patriarchává vált, és Isten szövetséget kötött vele és a fiaival, az emberiség képviselőivel (1Mó 9:12–16). Ezenkívül Noé alapvető törvényeket kapott Isten korábbi utasításai mellé (1Mó 9:3–6). Patriarchaként Noé olyan döntéseket hozott, amelyek a közvetlen háznépén kívül a nős fiait és azok leszármazottait is érintették (1Mó 9:20–27).

Jehova Isten a legkiemelkedőbb Családfő és a Legfőbb Bíró, és ennek mintájára a családfő volt a bíró a családokban, melyekhez hozzátartoztak a rabszolgák és mindazok, akik a családfő háznépét alkották (1Mó 38:24). A családok közötti vitákat a családfők zárták le egymás között, ha azokat békés úton lehetett rendezni.

Jákob bíróként lépett fel a háznépéhez tartozók érdekében, amikor Lábán vádaskodott, hogy a Jákob táborához tartozók közül valaki ellopta a terafim bálványait. Jákob ezt mondta: „Akinél. . . megtalálod az isteneidet, ne éljen az” (1Mó 31:32). Jákob azonban nem tudta, hogy Ráhel vitte el őket, Lábán pedig nem találta meg a bálványait, ezért nem érte vád Ráhelt. Amikor Józsefet a testvérei eladták Egyiptomba, és megmutatták Jákobnak József vérbe mártott ruháját – hogy úgy tűnjön, mintha vadállat ölte volna meg Józsefet –, Jákob bíróként járt el: megvizsgálta a bizonyítékot, és azt a döntést hozta, hogy ’Józsefet biztosan vadállat tépte szét’ (1Mó 37:33). Júda is élt a bírói hatalmával, amikor halálos ítéletet szabott ki Támárra, miután megtudta, hogy az asszony terhes. De amikor rájött, hogy Támár fortélyosan rávette őt arra, amire a Törvény értelmében neki kellett volna rávennie a fiát, Sélát, igazságosabbnak jelentette ki Támárt önmagánál (1Mó 38:24–26).

Az igaz Isten imádói Jehovát mindig is a Legfőbb Bírónak ismerték el. Mint bírák, a családfők számadással tartoztak Istennek, aki maga is többször ítélkezett, például Ádám és Éva esetében (1Mó 3:8–24), Káin esetében (1Mó 4:9–15), az emberiség esetében az özönvíz idején (1Mó 6:1–3, 11–13, 17–21), Bábel tornya építői esetében (1Mó 11:1–9), Szodoma és Gomorra lakosai esetében (1Mó 18:20–33), valamint Abimélek esetében (1Mó 20:3–7).

A Törvény idején: Amikor az izraeliták kivonultak Egyiptomból, Jehova képviselője, Mózes bíró lett. Eleinte megpróbált minden ügyben ő bíráskodni, de aztán olyan sok üggyel kellett foglalkoznia, hogy reggeltől estig el volt velük foglalva. Jetró tanácsára derék férfiakat nevezett ki ezrek, százak, ötvenek és tízek elöljáróivá (2Mó 18:13–26). Ez valószínűleg nem azt jelentette, hogy minden hét vagy nyolc életerős férfi fölé ki volt nevezve egy külön bíró, hanem inkább azt, hogy a nemzetben voltak elöljárók, akik hatalmat kaptak arra, hogy szükség esetén bíráskodjanak a kisebb horderejű ügyekben. De a fölöttébb bonyolult vagy nehéz ügyeket, illetve az egész nemzetet érintő ügyeket Mózes elé vagy a szentélynél szolgáló papok elé kellett vinni.

Ezek a nehéz bírói ügyek többek között a következők lehettek: ha egy férj bizalmatlanná vált a felesége erkölcsi tisztaságát illetően (4Mó 5:11–31); ha egy vita kapcsán vért ontottak (5Mó 17:8, 9); vagy ha valakit törvénytelenséggel vádoltak, ám a bizonyítékok homályosak, kétesek voltak (5Mó 19:15–20). A kiderítetlen gyilkosságok ügyében a papok jártak el (5Mó 21:1–9).

A Törvény nem tért ki olyan bevett eljárásmódra, hogy valaki az alsóbb bíróságoktól egy felsőbbhöz fellebbezhet, de ha a tízek elöljárói nem tudtak döntést hozni egy ügyben, akkor az az ötvenek elöljáróihoz vagy még feljebb kerülhetett, vagy egyenesen a szentélynél szolgálókhoz, illetve Mózeshez (2Mó 18:26; 5Mó 1:17; 17:8–11).

Csak olyan embereket lehetett kiválasztani bírónak, akik derék, megbízható, Jehovát félő férfiak voltak, és gyűlölték a tisztességtelen hasznot (2Mó 18:21). Ők rendszerint család- vagy törzsfők voltak, vagyis annak a városnak a vénei, ahol bírákként tevékenykedtek. A lévitáknak, akiket Jehova különített el, hogy legyenek a Törvény különleges tanítói, a bíráskodás is kiemelkedő feladatuk volt (5Mó 1:15).

A Biblia sok helyen óva int az ítélet elferdítésétől, a megvesztegetés elfogadásától vagy a részrehajlástól (2Mó 23:6–8; 5Mó 1:16, 17; 16:19; Pl 17:23; 24:23; 28:21; 29:4). Nem volt szabad kedvezni a szegénynek csak azért, mert szegény, és a gazdagot sem volt szabad előnyben részesíteni a szegény kárára (3Mó 19:15). Figyelembe kellett venni a jövevények jogait, és nem volt szabad igazságtalanul bánni velük. A bírák nem nyomhatták el őket, de az özvegyeket meg az árvákat sem – akiknek látszólag nem volt védelmezőjük –, hiszen nekik Jehova volt az atyai Bírájuk és Védelmezőjük (3Mó 19:33, 34; 2Mó 22:21; 23:9; 5Mó 10:18; 24:17, 18; 27:19; Zs 68:5). Ugyanakkor a jövevényeknek is tisztelniük kellett az ország törvényeit (3Mó 18:26). Ám Izrael fejedelmei és bírái idővel semmibe vették Jehovának ezeket a rendeleteit és tanácsait, és Isten egyebek mellett ezért részesítette kedvezőtlen ítéletben a nemzetet (Ézs 1:23; Ez 22:12; 1Sá 8:3; Zs 26:10; Ám 5:12).

Mivel a bíráknak becsületes férfiaknak kellett lenniük, akik Jehova törvényei szerint ítélnek, Jehovát képviselték. Ezért amikor valaki a bírák elé állt, úgy tekintették, mintha Jehova előtt állna (5Mó 1:17; 19:17; Jzs 7:19; 2Kr 19:6). A „közösség” vagy a „gyülekezet” szó a legtöbb esetben az összegyűlt népre utal általánosságban, de amikor a Biblia arról ír, hogy az ügyeket a közösség vagy a gyülekezet elé viszik, hogy valamilyen ítélet szülessen, akkor e szavak a nép képviselőire, azaz a bírákra utalnak, ahogyan arra a 4Mózes 35:12, 24, 25 és a Máté 18:17 is rávilágít.

A helyi bíróság a város kapujában volt (5Mó 16:18; 21:19; 22:15, 24; 25:7; Ru 4:1). A „kapu” szón azt a városon belüli tágas területet értették, mely közel volt a kapuhoz. A kapuban olvasták fel a Törvényt az összegyülekezett népnek, és itt hirdették ki a rendeleteket (Ne 8:1–3). A kapuban könnyű volt tanúkat találni egy polgári ügyhöz, például egy birtok eladásához, hiszen napközben rengetegen jártak ki-be a kapun. Ezenkívül mivel a kapuban a tárgyalások sokak szeme láttára folytak, ez arra ösztönözhette a bírákat, hogy körültekintőek és igazságosak legyenek az eljárás és a döntéshozatal során. A kapu közelében minden bizonnyal fenn volt tartva egy hely, ahol a bírák kényelmesen ülésezhettek (Jób 29:7). Sámuel útra kelt, és bejárta Bételt, Gilgált és Micpát, és „bírája volt Izraelnek mindezeken a helyeken”, és még Rámában is bíráskodott, ahol a háza volt (1Sá 7:16, 17).

A bírákat tisztelni kellett, hiszen a tisztségükből fakadóan Jehovát képviselték (2Mó 22:28; Cs 23:3–5). Amikor a szentélynél szolgáló lévita papok vagy az azokban a napokban ítélkező bírák (pl. Mózes v. Sámuel) az emberek tudtára adtak egy döntést, az kötelező érvényű volt, és aki nem volt hajlandó alávetni magát ennek a döntésnek, az halállal lakolt (5Mó 17:8–13).

Ha valakit botütésre ítéltek, lefektették a bíró elé, és az ő jelenlétében hajtották végre a verést (5Mó 25:2). Az igazságszolgáltatást nem lehetett elodázni. Csak akkor tarthattak fogva valakit egy ideig, ha az ügy nehéz volt, és az ítélet meghozatalát Jehovára kellett bízni. Ebben az esetben a vádlottat őrizetben tartották, míg döntés nem született (3Mó 24:12; 4Mó 15:34). A Törvényben nincs szó börtönbüntetésről. Csak később vált szokássá a bebörtönzés, amikor a nemzet velejéig megromlott, illetve amikor nem zsidók voltak uralmon (2Kr 18:25, 26; Jr 20:2; 29:26; Ezs 7:26; Cs 5:19; 12:3, 4).

A királyok idejében: Amikor Izrael fölött királyok kezdtek uralkodni, a legnehezebb ügyeket vagy a király elé vitték, vagy a szentélynél szolgálók elé. A Törvény az 5Mózes 17:18, 19-ben megkövetelte a királytól, hogy amikor királyságának trónjára ül, írja le magának a Törvény másolatát, és olvassa azt mindennap, hogy kellően képesített legyen a nehéz ügyekben való ítélkezésre. Nátán próféta ügyesen elérte, hogy Dávid saját maga fölött mondjon ítéletet a Betsabéval és a hettita Uriással kapcsolatos ügyben (2Sá 12:1–6). Joáb okosan elküldött egy tékoai asszonyt Dávidhoz, hogy tárjon elé egy ügyet Absolon érdekében (2Sá 14:1–21). A halála előtt Dávid kinevezett 6000 képzett lévitát, hogy Izrael tisztviselői és bírái legyenek (1Kr 23:4). Salamon király az ítélkezésben megmutatkozó bölcsességéről volt ismert. Akkor vált nagyon híressé, amikor megállapította, hogy két prostituált nő közül melyikük az életben maradt csecsemő anyja (1Ki 3:16–28). Josafát vallási reformokat vezetett be Júdában, és megszilárdította az igazságszolgáltatást (2Kr 19:5–11).

Kik voltak a zsidó szanhedrin tagjai?

A szanhedrin a zsidó legfelsőbb bíróság volt, mely Jeruzsálemben működött. Ez a Nagy Szanhedrinnek nevezett legfelsőbb bíróság 71 tagot számlált. Jézus földi szolgálatának idején e 71 tag között volt a főpap és mások is, akik korábban voltak főpapok (ugyanabban az időben több ilyen személy is lehetett, mivel a római uralom idején kinevezés alapján lett valaki főpap). Rajtuk kívül a főpap rokonai, a vének, a törzsfők, a családfők és a Törvényben járatos írástudók közül is voltak, akik bekerültek a szanhedrinbe (Cs 4:5, 6). Ezek a férfiak a farizeusok és a szadduceusok szektájához tartoztak (Cs 23:6).

A szanhedrin feje és elnöke a főpap volt, és ő hívta össze a gyűlést (Cs 5:17, 21, 27; 7:1; 22:5; 23:2). Jézus tárgyalásán Kajafás főpap elnökölt, jóllehet Jézust először Annás elé vitték kihallgatásra (Mt 26:3, 57; Mk 14:53, 55, 60, 63; 15:1; Lk 22:54; Jn 18:12, 13, 19–24). Amikor Pál tárgyalása folyt, Anániás főpap volt a szanhedrin elnöke (Cs 23:2).

A Toszifta és a Misna szerint a szanhedrin mindennap ülésezett a reggeli áldozattól az esti áldozatig. Sabbaton vagy ünnepnapon nem ítélkezett. A főbenjáró ügyek perét nappal tárgyalta, és az ítéletet is még nappal kellett meghozni. Ha az ítélet elmarasztaló volt, akkor azt csak a következő napon lehetett kihirdetni. Ezért nem tarthattak tárgyalást sabbat vagy más ünnepek előestéjén. Jézus tárgyalásánál azonban teljesen figyelmen kívül hagyták ezt a megszokott eljárásmódot (Domán István: A Babilóniai Talmud. Budapest, 1994, Origó-könyvek, 52. o.; A Talmud könyvei. 336. o.).

A Misna leszögezi: „A szanhedrin félkörben ült, hogy tagjai láthassák egymást. Két bírósági irnok állt előttük, az egyik jobb felől, a másik bal felől és írta a beszédeket, azokét is, akik felmentést kívántak, azokét is, akik elmarasztalást” (A Talmud könyvei. 336. o.).

A zsidó hagyomány szerint a szanhedrint Mózes hozta létre (4Mó 11:16–25), Ezsdrás pedig újjászervezte, közvetlenül a száműzetésből való hazatérés után. Ám semmilyen történelmi bizonyíték sem támasztja alá azt a feltevést, hogy azokban a korai időszakokban 70 vén egyetlen bíróságként tárgyalt volna ügyeket. Úgy tűnik, hogy a szanhedrin inkább akkor jött létre, amikor Palesztina a görögök uralma alatt volt. Jézus földi szolgálata idején a római kormányzat nagy függetlenséget biztosított a szanhedrinnek, a polgári és a közigazgatási ügyekbe egyaránt volt beleszólása. Hivatalszolgák álltak a rendelkezésére, és hatalma volt arra, hogy letartóztasson és börtönbe vessen embereket (Mt 26:47; Cs 4:1–3; 9:1, 2). Vallási tekintélyét még a diaszpórában élő zsidók is elismerték. (Lásd: Cs 9:1, 2.) Azonban a római uralom idején a szanhedrinnek idővel nyilván már nem volt joga végrehajtani a halálos ítéleteket, hacsak engedélyt nem kapott rá a római kormányzótól (prokurátortól) (Jn 18:31). Miután Jeruzsálem i. sz. 70-ben elpusztult, a szanhedrin is megszűnt.

Jeruzsálemben ezenkívül voltak még alsóbb bíróságok is, ezek mindegyike 23 főből állt. A Misna szerint (A Talmud könyvei. 334. o.) ilyen alsóbb bíróságok Palesztina más nagyobb városaiban is működtek. Egy-egy ilyen bíróság nem mindig az összes bíró jelenlétében tárgyalta az ügyeket. Hogy hány bíró volt jelen, az az ügy súlyosságától és az ítélethozatal nehézségétől függött. Emellett létezett még egy három férfiból álló falubíróság is, és egy olyan is, amely hét, falubeli vénből állt.

A zsinagógák – ahol elsősorban oktatás folyt – bizonyos mértékig a helyi törvényszékek szerepét is betöltötték, és olykor „helyi szanhedrin”-ként utaltak rájuk. Ennek a szanhedrinnek hatalma volt olyan büntetéseket kiszabni, mint a korbácsolás és a kiközösítés (Mt 10:17, Rbi8, lábj.; 23:34; Mk 13:9; Lk 21:12; Jn 9:22; 12:42; 16:2; lásd: SZEMLÉLTETÉSEK: Néhány Jézus főbb szemléltetései közül, 21.).

A keresztény gyülekezetben: A keresztény gyülekezet – jóllehet nincs olyan hatásköre, mint a világi bíróságoknak – felléphet a rendetlenekkel szemben, akiknek szellemi fegyelmezésre van szükségük, sőt még ki is zárhatja őket a gyülekezetből. Pál apostol ezért azt mondja a gyülekezet tagjainak, hogy nekik, mármint a gyülekezet képviselőinek, akik felvigyázókként tevékenykednek, meg kell ítélniük a szervezeten belül levőket (1Ko 5:12, 13). Pál és Péter a gyülekezeteknek és a felvigyázóknak írt leveleikben hangsúlyozzák, hogy a véneknek állandóan éberen kell figyelniük a gyülekezet szellemi állapotát, valamint segíteniük és inteniük kell mindazokat, akik valamilyen ostoba vagy helytelen lépést tesznek (2Ti 4:2; 1Pt 5:1, 2; vö.: Ga 6:1). Azoknak, akik meghasonlásokat támasztanak vagy szektákat hoznak létre, kapniuk kell egy első és egy második figyelmeztetést, és csak ezután intézkedik a gyülekezet (Tit 3:10, 11). De akik makacsul ragaszkodnak a bűn gyakorlásához, azokat el kell távolítani a gyülekezetből, ki kell zárni őket onnan. Ez egy fegyelmezési forma, amely megmutatja a vétkezőknek, hogy a gyülekezet nem tűri meg a bűnös viselkedésüket (1Ti 1:20). Pál arra utasítja azokat a férfiakat, akik a gyülekezetben bírákként is tevékenykednek, hogy gyűljenek egybe, és tárgyalják meg az ilyen természetű ügyeket (1Ko 5:1–5; 6:1–5). Csak akkor szabad megalapozottnak tekinteniük egy vádat, ha van rá két vagy három tanú, emellett előítélet nélkül kell megvizsgálniuk a bizonyítékokat, és semmit sem szabad elfogultságból tenniük (1Ti 5:19, 21).

Jézus azt parancsolta a tanítványainak, hogy ha valamelyikük bűnt követ el a másik ellen, akkor először négyszemközt próbálják rendezni az ügyet. Ha ez nem jár sikerrel, és komoly dologról van szó, akkor az ügyet a gyülekezet elé kell vinni (mármint azok elé, akik felelősségteljes állást töltenek be a gyülekezet vezetésében). Pál később felszólította a keresztényeket, hogy így rendezzék a nehézségeket, és ne pereljék be egymást világi bíróságokon (Mt 18:15–17; 1Ko 6:1–8; lásd: PERES ÜGY).