IZRAEL

(’Istennel küzdő [állhatatos]’; v. ’Isten küzd’):

1. Az a név, amelyet Isten adott Jákobnak, amikor az mintegy 97 éves volt. Azon az éjjelen, amikor Jákob útban a fivéréhez, Ézsauhoz, átment a Jabbók völgyén, küzdeni kezdett valakivel, akiről kiderült, hogy egy angyal. Mivel Jákob állhatatosan küzdött, a neve Isten áldásának zálogaként Izraelre lett változtatva. Jákob ezeknek az eseményeknek az emlékére Penielnek, vagyis Pénuelnek nevezte el a helyet (1Mó 32:22–31; lásd: JÁKOB 1.). Bételben később Isten megerősítette a névváltozást, és ettől kezdve Jákobot élete végéig gyakorta nevezték Izraelnek (1Mó 35:10, 15; 50:2; 1Kr 1:34). Ám az Izrael név több mint 2500 előfordulási helye közül sok Jákob leszármazottaira mint nemzetre utal (2Mó 5:1, 2).

2. Jákob összes leszármazottja együttvéve bármely adott időben (2Mó 9:4; Jzs 3:7; Ezs 2:2b; Mt 8:10). Ami Jákob 12 fiának az utódait és leszármazottait illeti, elég gyakran nevezték őket ’Izrael fiainak’; kevesebbszer pedig „Izrael házának”, „Izrael. . . népének”, ’Izrael férfiainak’, ’Izrael államának’ vagy ’izraelitáknak’ (1Mó 32:32; Mt 10:6; Cs 4:10; 5:35; Ef 2:12; Ró 9:4; lásd: IZRAELITÁK).

I. e. 1728-ban egy éhínség arra késztette Jákob háznépét, hogy utazzon Egyiptomba, ahol a leszármazottaik jövevényként ott is maradtak 215 éven át. Azok az izraeliták, akik ’Jákob háznépeként Egyiptomba jöttek’ – Jákob fiainak a feleségeit nem számítva –, összesen 70-en voltak. Átmeneti ott-tartózkodásuk idején azonban a rabszolgák egy hatalmas társadalmává váltak, összesen mintegy két-három millióan lehettek, vagy még többen (1Mó 46:26, 27; 2Mó 1:7; lásd: KIVONULÁS).

Jákob a halálos ágyán megáldotta 12 fiát, a következő sorrendben: Rúben, Simeon, Lévi, Júda, Zebulon, Issakár, Dán, Gád, Áser, Naftali, József, Benjámin; a patriarchális törzsi elrendezés rajtuk keresztül maradt fenn (1Mó 49:2–28). Ám Izrael rabszolgasága idején az egyiptomiak bevezették a saját felvigyázási rendszerüket – amely független volt a patriarchális elrendezéstől –, és ennek keretében az izraeliták közül némelyeket megtettek elöljáróknak. Ezek számolták a termelt téglákat, és segítették a felettük álló egyiptomi uraikat, akik munkára hajszolták az izraelitákat (2Mó 5:6–19). Ezzel szemben Mózes, amikor tudatta Jehova útmutatásait a gyülekezettel, ezt ’Izrael vénei’ révén tette, akik örökletes módon lettek az atyai háznépek fői. Ugyancsak ők voltak azok, akik elkísérték, amikor a fáraóhoz ment (2Mó 3:16, 18; 4:29, 30; 12:21).

A megfelelő időben, amikor véget ért a 400 éves, előre meghatározott nyomorgattatás, i. e. 1513-ban, Jehova szétmorzsolta az uralmon lévő egyiptomi világhatalmat, és kivezette a népét, Izraelt a rabszolgaságból, amivel megmutatta, hogy ő a legfőbb Úr, a Mindenható. „Sok elegy nép”, azaz nem izraeliták is mentek velük, akik örömmel osztoztak Isten választott népének a sorsában (1Mó 15:13; Cs 7:6; 2Mó 12:38).

A nemzet születése: Az Ábrahámmal kötött szövetség alapján Izrael tőle származó gyülekezetét egyetlen személynek lehetett tekinteni, ennélfogva egy közeli rokon visszakövetelhette, illetve megválthatta őket a rabszolgaságból. Jehova volt ez a közeli rokon ez alapján a törvényes szövetség alapján, igen, az Atyjuk, s jog szerinti Megváltójukként büntetésképpen használva erejét megölte a fáraó elsőszülöttjét, amiért nem volt hajlandó elengedni Isten ’elsőszülött’ fiát, Izraelt (2Mó 4:22, 23; 6:2–7). Így törvényes úton megszabadítva őket Egyiptomból, Izrael Jehova kizárólagos tulajdona lett. „Csak benneteket ismertelek a föld minden családja közül” – mondta (Ám 3:2; 2Mó 19:5, 6; 5Mó 7:6). Isten ekkor azonban elérkezettnek látta az időt, hogy már ne szigorúan patriarchális társadalomként bánjon velük, hanem Izrael nemzeteként, amelyet Ő hozott létre, és amelynek a törvényszövetségben lefektetett alkotmányra épülő, teokratikus kormányzatot adott.

Miután Izrael elhagyta Egyiptomot, három hónapon belül független nemzetté vált a törvényszövetség hatálya alatt, amelyet a Sínai-hegynél iktattak be (Héb 9:19, 20). A Tíz szó, vagyis a tízparancsolat, mely „az Isten ujjával” lett megírva, alkotta a vázát a nemzet ezen jogszabálygyűjteményének, melyhez még mintegy 600 más törvény, rendelet, rendelkezés és bírói döntés járult. Ennek köszönhetően vált a legátfogóbb törvénygyűjteménnyé, amilyen egyetlen más nemzetnek sem volt, mivel nagy részletességgel meghatározta, milyen legyen az ember és Isten, valamint az ember és ember közötti kapcsolat (2Mó 31:18; 34:27, 28).

Minthogy tiszta teokráciáról volt szó, minden bírói, törvényhozó és végrehajtó hatalom Jehováé volt (Ézs 33:22; Jk 4:12). A teokrácia ezen legfelsőbb Uralkodója pedig bizonyos közigazgatási hatalmat ruházott kinevezett képviselőire. Magában a törvénygyűjteményben még az a lehetőség is benne rejlett, hogy ha majd létrejön egy királyi dinasztia, az fogja képviselni Jehovát a polgári ügyekben. Ezeknek a királyoknak azonban nem volt teljhatalmuk, mert a papság elkülönült a királyságtól, független volt attól, s a királyok a valóságban ’Jehova trónján’ ültek az ő képviselői lévén, és alá voltak vetve Jehova utasításainak és fegyelmezésének (5Mó 17:14–20; 1Kr 29:23; 2Kr 26:16–21).

Az alkotmányos törvénygyűjtemény alapján Jehova imádata minden más elé került, és a nemzet életének és tevékenységének minden területét uralta. A bálványimádat hitvány árulás volt, amiért halálbüntetés járt (5Mó 4:15–19; 6:13–15; 13:1–5). Az imádat fizikai központja a szent hajlék, majd később a templom volt, ahol az előírt áldozatokat mutatták be. Az Isten által kinevezett papoknál volt az urim és tummim, amelyek által választ kaptak Jehovától a fontos és nehéz élet-halál kérdésekben (2Mó 28:30). Rendszeres összejövetelek voltak a férfiak, nők és gyermekek számára (a férfiaknak kötelező volt), és ezek hozzájárultak ahhoz, hogy a nemzet szellemileg egészséges és egységes maradjon (3Mó 23:2; 5Mó 31:10–13).

Létrehoztak egy rendszert, melyben a bírák „tízek”, „ötvenek”, „százak” és „ezrek” fölé voltak rendelve. Ily módon a nép ügyeit gyorsan lehetett rendezni, és fellebbezhettek Mózeshez, aki szükség esetén Jehova elé vihette az ügyet, hogy Övé legyen a végső döntés (2Mó 18:19–26; 5Mó 16:18). A katonai szervezet – a férfiak besorozása és a parancsok osztása – hasonló számfelosztású rendszerre épült (4Mó 1:3, 4, 16; 31:3–6, 14, 48).

A különféle polgári, bírói és katonai tisztségeket az örökösödés által törzsfőkké lett személyek töltötték be, vagyis a vének, akik tapasztalt, bölcs és értelmes férfiak voltak (5Mó 1:13–15). Ők álltak Jehova elé Izrael egész gyülekezetét képviselve, és Jehova meg Mózes általuk beszélt a néphez (2Mó 3:15, 16). Ezek olyan férfiak voltak, akik türelmesen meghallgatták a bírói ügyeket, betartatták a törvényszövetség különböző előírásait (5Mó 21:18–21; 22:15–21; 25:7–10), ragaszkodtak Istennek a korábban hozott döntéseihez (5Mó 19:11, 12; 21:1–9), katonai vezetésről gondoskodtak (4Mó 1:16), megerősítették a már előterjesztett szövetségeket (Jzs 9:15), és a főpap vezetése alatt egy fajta bizottságként egyéb felelősségeket is elláttak (Jzs 22:13–16).

Izraelnek ez az új, teokratikus állama a központosított hatalmával továbbra is megtartotta a 12 törzsi felosztás patriarchális rendszerét. Ám ahhoz, hogy felmentsék Lévi törzsét a katonai szolgálat alól (hogy így az idejét kizárólag vallásos ügyekre tudja fordítani), de ugyanúgy megmaradjon a 12 törzs, és az Ígéret földje is 12 részre legyen osztva, formális változtatás történt a leszármazás alapján (4Mó 1:49, 50; 18:20–24). Az elsőszülöttség jogának kérdése is még megoldásra várt. Rúben, Jákob elsőszülöttje volt jogosult arra, hogy kettős részt kapjon az örökségből (vö.: 5Mó 21:17), de eljátszotta ezt a jogát azáltal, hogy vérfertőző módon erkölcstelenséget követett el apja ágyasával (1Mó 35:22; 49:3, 4). Ezeket a megüresedett posztokat, mármint a 12 törzs közül Lévi posztját, valamint az elsőszülöttségi joggal rendelkező személy posztját még be kellett tölteni.

Jehova viszonylag egyszerűen, egyetlen lépéssel rendezte mindkét kérdést. József két fia, Efraim és Manassé teljes jogú törzsfőkké léptek elő (1Mó 48:1–6; 1Kr 5:1, 2). Lévit nem számítva újra 12 törzs volt, és az Ígéret földjéből a kettős részt jelképesen József kapta meg, Efraim és Manassé apja. Ezáltal az elsőszülöttségi jogot elvették Rúbentől, Lea elsőszülöttjétől, és átadták Józsefnek, Ráhel elsőszülöttjének (1Mó 29:31, 32; 30:22–24). Ekkor ezekkel a kiigazításokkal Izrael 12 (nem lévita) törzse a következőkből állt: Rúben, Simeon, Júda, Issakár, Zebulon, Efraim, Manassé, Benjámin, Dán, Áser, Gád és Naftali (4Mó 1:4–15).

A Sínai-pusztából az Ígéret földjére: Az Ígéret földjére küldött 12 kém közül csupán 2-en tértek vissza olyan hittel, mely elég erős volt ahhoz, hogy arra buzdítsák a testvéreiket, hogy törjenek be és győzzék le a területet. Jehova ezért úgy döntött, hogy a hit általános hiánya miatt az Egyiptomból kijövők közül – kevés kivétellel – minden 20 év fölötti személy a pusztában fog meghalni (4Mó 13:25–33; 14:26–34). Így Izrael hatalmas tábora 40 éven át vándorolt a Sínai-félszigeten. Még Mózes és Áron is úgy halt meg, hogy nem lépett az Ígéret földjére. Nem sokkal azután, hogy Izrael kijött Egyiptomból, egy népszámlálás alapján 603 550 életerős férfi volt, ám mintegy 39 évvel később az új nemzedékben 1820-szal kevesebben, azaz 601 730-an voltak (4Mó 1:45, 46; 26:51).

Izrael nomád pusztai élete során Jehova védőfal volt körülöttük, pajzsként védte őket ellenségeiktől. Csak akkor engedte, hogy rossz dolog érje őket, ha fellázadtak ellene (4Mó 21:5, 6). Jehova ezenkívül minden szükségletükről gondoskodott. Adott nekik mannát, vizet és higiéniai szabálygyűjteményt, mely óvta egészségüket. Sőt, még a lábbelijüket is megőrizte attól, hogy elkopjon (2Mó 15:23–25; 16:31, 35; 5Mó 29:5). Jehova hiába gondoskodott róluk szeretettel és csoda útján, Izrael újra meg újra zúgolódott és panaszkodott, és időnként lázadók támadtak, akik ellenszegültek a teokratikus módon kinevezett személyeknek, ami miatt Jehova kénytelen volt szigorúan megfegyelmezni őket, hogy a többiek megtanulhassák félni nagy Szabadítójukat, és engedelmeskedni Neki (4Mó 14:2–12; 16:1–3; 5Mó 9:24; 1Ko 10:10).

Izrael 40 éves pusztai vándorlása a vége felé járt, amikor Jehova a kezükbe adta az amoriták királyait, Szihont és Ógot. Ezzel a győzelemmel Izrael nagy területet örökölt a Jordántól K-re, ahol Rúben, Gád, valamint Manassé fél törzse letelepedett (5Mó 3:1–13; Jzs 2:10).

Izrael a bírák idején: Mózes halála után Józsué i. e. 1473-ban átvezette az izraelitákat a Jordánon egy olyan földre, mely a leírások szerint „tejjel és mézzel folyó föld” volt (4Mó 13:27; 5Mó 27:3). Majd egy elsöprő 6 éves hadjárat során elfoglaltak egy 31 király által uralt területet a Jordántól Ny-ra, s egyebek között olyan megerősített városokat is, mint Jerikó és Ai (Jzs 1–12.). Kivételnek számítottak a parti síkságok és néhány beékelt város, mint például az a jebuszita erőd, amely később Dávid városa lett (Jzs 13:1–6; 2Sá 5:6–9). Ezek az Istennel dacoló elemek, amelyek meg lettek hagyva, tövis és bogáncskóró gyanánt voltak Izrael oldalában, és a velük kötött házasság csak növelte a fájdalmukat. Józsué halála után több mint 380 évig, míg Dávid teljesen le nem igázta őket, ezek a hamis istent imádók „arra szolgáltak. . ., hogy [Jehova] próbára tegye általuk Izraelt, és megtudja, engedelmeskedik-e Jehova parancsolatainak” (Bí 3:4–6).

Az újonnan elfoglalt területeket Izrael törzsei sorsvetés által felosztották, ahogy Jehova parancsolta Mózesnek. Kiválasztottak hat ’menedékvárost’ azoknak a biztonsága érdekében, akik nem szándékosan öltek embert. Ez és még 42 város a körülöttük lévő, földművelésre szánt területekkel együtt Lévi törzséé lett (Jzs 13–21.).

Minden egyes város bírákat és elöljárókat nevezett ki a kapuiban, hogy a törvényszövetségben meghatározottak alapján foglalkozzanak a bírói ügyekkel (5Mó 16:18), valamint olyan véneket, akik képviselőkként a város általános érdekeit szem előtt tartva jártak el (Bí 11:5). Bár a törzsek megőrizték eredeti mivoltukat és örökségüket, a központosított szervezeti irányítás, mely a pusztai tartózkodásuk alatt volt érvényben, nagyjából megszűnt. Debóra és Bárák dala, a Gedeon csatájával kapcsolatos események, valamint Jefte tettei mind felszínre hozták az abból eredő nehézségeket, hogy hiányzott az egység az izraeliták tetteiből, ami azután következett be, hogy Mózes és az utódja, Józsué meghalt, és a nép nem tekintett láthatatlan Főjére, Jehova Istenre vezetésért (Bí 5:1–31; 8:1–3; 11:1–12:7).

Józsuénak és nemzedéke véneinek a halála után a nép ingadozni kezdett a Jehova iránti hűségében és engedelmességében, akár egy óriási inga, mely hol az igaz imádat, hol a hamis imádat oldalára lendült (Bí 2:7, 11–13, 18, 19). Amikor elhagyták Jehovát, és a Baálokat kezdték szolgálni, Jehova megvonta tőlük védelmét, és hagyta, hogy a körülöttük lévő nemzetek betörjenek, és fosztogassanak az országukban. Miután az ilyen elnyomás ráébresztette őket arra, hogy egységes tettre van szükség, a csökönyös Izrael Jehovához fordult, Ő pedig bírákat, vagyis megmentőket támasztott, hogy szabadítsák meg a népet (Bí 2:10–16; 3:15). Józsué után számos ilyen vitéz bíró követte egymást, köztük Otniel, Ehud, Sámgár, Bárák, Gedeon, Tóla, Jáir, Jefte, Ibcán, Elon, Abdon és Sámson (Bí 3–16.).

Minden egyes szabadulásnak egyesítő ereje volt a nemzetre nézve. De voltak más egyesítő események is. Egy alkalommal, amikor féktelen erőszakot követtek el egy lévita ágyasán, 11 törzs a felháborodásától vezérelve egységesen lépett fel Benjámin törzsével szemben, a nemzeti bűntudat és felelősség érzetével (Bí 19., 20.). Egy másik alkalommal az összes törzs egységesen összegyűlt a szövetségládánál, amely a Silónál lévő hajlékban volt (Jzs 18:1). Éppen ezért az egész nemzet veszteségnek érezte, amikor a filiszteusok zsákmányul ejtették a szövetségládát az akkori papságnak, főleg Éli főpap fiainak a kicsapongása és helytelen viselkedése miatt (1Sá 2:22–36; 4:1–22). Éli halála, és az, hogy Sámuelből próféta és Izrael bírája lett, egységesítő hatással volt Izraelre, ugyanis Sámuel bejárta egész Izraelt, hogy foglalkozzon a nép kérdéseivel, és rendezze a vitás ügyeiket (1Sá 7:15, 16).

Az egységes királyság: Sámuelnek nagyon nem tetszett, amikor Izrael i. e. 1117-ben a következőt kérte tőle: „nevezz ki nekünk királyt, hogy ítéljen minket, ahogy az összes nemzetnél szokás.” Jehova azonban ezt mondta Sámuelnek: „Hallgass a nép szavára. . ., mert nem téged vetettek el, hanem engem vetettek el, hogy ne legyek király felettük” (1Sá 8:4–9; 12:17, 18). Így hát a benjáminita Saul ki lett választva, hogy legyen Izrael első királya, és bár viszonylag jól indult az uralkodása, nem sokkal később elbizakodottsága engedetlenséghez vezetett, engedetlensége lázadáshoz, lázadása pedig ahhoz, hogy végül szellemidézőhöz fordult, s így 40 év után teljes kudarcot vallott! (1Sá 10:1; 11:14, 15; 13:1–14; 15:22–29; 31:4).

A Júda törzséből származó Dávid, egy ’Jehova szíve szerint való férfi’ (1Sá 13:14; Cs 13:22) lett felkenve királynak Saul helyébe, és hozzáértő vezetése alatt a nemzet határai ki lettek terjesztve a megígért határokig, „az Egyiptom-folyótól a nagy folyóig, az Eufráteszig” (1Mó 15:18; 5Mó 11:24; 2Sá 8:1–14; 1Ki 4:21).

Dávid 40 éves uralma idején többféle, külön meghatározott tisztség lett létrehozva a törzsi elrendezésen felül. A központosított kormányzatot szolgáló befolyásos véneken kívül magát a királyt bizalmasainak egy kis csoportja vette körül, amelynek tagjai tanácsokkal látták el (1Kr 13:1; 27:32–34). Létezett még egy nagyobb kormányzati apparátus, amely a törzsi fejedelmekből, vezetőkből, udvari tisztviselőkből és katonai személyzetből állt, akiknek közigazgatási felelősségeik voltak (1Kr 28:1). Ahhoz, hogy hatékonyan rendezzenek bizonyos ügyeket, Dávid kinevezett 6000 lévitát, hogy szolgáljanak bírákként és tisztviselőkként (1Kr 23:3, 4). Más osztályok azért jöttek létre – kinevezett felvigyázókkal az élükön –, hogy felügyeljék a földművelést, és igazgassák olyan területek ügyeit, mint a szőlősök, borászat, olajfaligetek, olajkészletek, a jószágok és nyájak (1Kr 27:26–31). A király gazdasági érdekeire hasonlóképpen egy központi kincstári osztály felelt, amely elkülönült attól az osztálytól, amely a más helyeken, így például a távolabbi városokban és falvakban tárolt kincsekre felügyelt (1Kr 27:25).

Salamon i. e. 1037-ben követte apját, Dávidot a trónon. 40 évig uralkodott „az összes királyság felett a[z Eufrátesz] Folyótól a filiszteusok földjéig és Egyiptom határáig”. Uralma különösen békéjéről és jólétéről volt híres, ami abból is látszott, hogy a környező nemzetek folyton „ajándékokat hoztak, és szolgáltak Salamonnak élete minden napján” (1Ki 4:21). Salamon bölcsessége közmondásos volt, ő lévén az ókori időkben a legbölcsebb király, és uralma idején Izrael elérte hatalmának és dicsőségének a tetőfokát. Salamon egyik legnagyobb teljesítménye a fenséges templom megépítése volt, amelynek terveit az apjától, Dávidtól kapta, aki ihletés útján jutott hozzájuk (1Ki 3–9.; 1Kr 28:11–19).

Hiába volt minden dicsőség, gazdagság és bölcsesség, Salamon végül kudarcot vallott, mivel engedte idegen feleségeinek – akikből sok volt –, hogy elfordítsák őt Jehova tiszta imádatától a hamis vallások szentségtörő gyakorlatai felé. Salamon végül úgy halt meg, hogy Jehova elvetette, és Roboám, a fia lett az utódja (1Ki 11:1–13, 33, 41–43).

Roboám bölcsesség és előrelátás híján növelte a már amúgy is nehéz terheket, amelyeket a kormány rótt a népre. Emiatt viszont a tíz északi törzs Jeroboám vezetésével különvált, ahogy Jehova prófétája megjövendölte (1Ki 11:29–32; 12:12–20). Így szakadt ketté Izrael királysága i. e. 997-ben.

Ha még több részletet szeretnél megtudni a kettészakadt királyságról, lásd: IZRAEL 3.

Izrael a babiloni száműzetés után: Az elkövetkező 390 év alatt, Salamon halála és az egységes királyság felbomlása után egészen Jeruzsálem i. e. 607-ben bekövetkezett pusztulásáig, az „Izrael” kifejezés általában csak az északi királyság uralma alatt lévő tíz törzsre vonatkozott (2Ki 17:21–23). De miután a száműzetésből visszatért egy maradék a 12 törzs mindegyikéből, egészen Jeruzsálem i. sz. 70-ben bekövetkezett második pusztulásáig, az „Izrael” kifejezés újra Jákob akkor élt valamennyi leszármazottját foglalta magában. Ezzel ismét a mind a 12 törzsből álló népet nevezték „egész Izrael”-nek (Ezs 2:70; 6:17; 10:5; Ne 12:47; Cs 2:22, 36).

Zorobábellel és Józsué (Jésua) főpappal i. e. 537-ben közel 50 000-en tértek vissza (42 360 izraelita, valamint több mint 7500 rabszolga és hivatásos énekes), és ezek kezdték újjáépíteni Jehova imádatának a házát (Ezs 3:1, 2; 5:1, 2). Később, i. e. 468-ban újabb emberek tértek vissza Ezsdrással (Ezs 7:1–8:36), majd még később, i. e. 455-ben kétségtelenül még többen elkísérték Nehémiást, amikor visszatért Jeruzsálembe azzal a különleges megbízatással, hogy építse újjá a város falait és kapuit (Ne 2:5–9). Sok izraelita azonban a birodalomban maradt, és ott élt elszórtan annak egész területén, ahogy arról Eszter könyvéből értesülünk (Esz 3:8; 8:8–14; 9:30).

Bár Izrael nem lett ismét szuverén, független nemzet, mint korábban volt, de héber állammá vált, és meglehetősen nagy szabadságot kapott a perzsa uralom alatt. A helytartók és kormányzók (mint Zorobábel és Nehémiás) az izraeliták közül lettek kinevezve (Ne 2:16–18; 5:14, 15; Ag 1:1). Izrael vénei és a törzsi fejedelmek továbbra is a nép tanácsadóiként és képviselőiként szolgáltak (Ezs 10:8, 14). Újra megszervezték a papi szolgálatot, amit az ókori, gondosan megőrzött származási jegyzékekre alapoztak, és miután ez a lévita elrendezés ismét életbe lépett, bemutatták a törvényszövetség által megkövetelt áldozatokat, és megtartották az egyéb követelményeket is (Ezs 2:59–63; 8:1–14; Ne 8:1–18).

Miután a Perzsa Birodalom megbukott, és Görögország kezdett uralkodni a világ felett, Izraelt az egyiptomi Ptolemaidák és a szíriai Szeleukidák közt fennálló konfliktus dúlta fel. Ez utóbbi IV. Antiokhosz (Epiphanész) uralma idején eltökélte, hogy gyökerestől kiirtja a zsidók imádatát, és eltörli szokásaikat. Ennek az uralkodónak az erőfeszítése i. e. 168-ban érte el a tetőfokát, amikor pogány oltárt emelt a jeruzsálemi templom oltárának a tetejére, és a görög Zeusz istennek szentelte. Ez a felháborító eset azonban pont az ellenkezőjét érte el, ugyanis szikrának bizonyult, mely lángra lobbantotta a Makkabeus-felkelést. Három évvel később, pontosan ugyanazon a napon a győztes zsidó vezető, Makkabeus Júdás újra Jehovának szentelte a megtisztított templomot egy ünnep során, amelyet a zsidók azóta is ünnepelnek hanuka néven.

Az ezt követő századot nagy, belső zavargások jellemezték, amelyek során Izrael egyre távolabb került a törvényszövetségben vázolt, törzsi közigazgatási rendszertől. Ebben az időszakban a Makkabeusok, vagyis Hasmóneusok autonóm uralmának a szerencséje hol jobbra, hol rosszabbra fordult, és ekkor jött létre a Hasmóneusokat pártoló szadduceusok és a Hasmóneusokat ellenző farizeusok csoportja. Végül Rómát, az akkori világhatalmat kérték fel, hogy lépjen közbe. Gnaeus Pompeius hadvezér ezt meg is tette, és egy három hónapos ostrom után, i. e. 63-ban bevette Jeruzsálemet, és Júdeát a birodalomhoz csatolta. Róma i. e. 39 táján Nagy Heródest nevezte ki a zsidók királyává, aki mintegy három évvel később teljesen megsemmisítette a Hasmóneusok uralmát. Jézus nem sokkal Heródes halála előtt, i. e. 2-ben született meg mint a ’nép, Izrael dicsősége’ (Lk 2:32).

Róma Izrael feletti császári hatalma i. sz. az I. században meg volt osztva a területi uralkodók és kormányzók, vagyis prokurátorok között. A Biblia szerint többek között Fülöp, Lizániász és Heródes Antipasz volt ilyen területi uralkodó (Lk 3:1); kormányzó volt: Poncius Pilátus, Félix és Fesztusz (Cs 23:26; 24:27); király pedig: I. és II. Agrippa (Cs 12:1; 25:13). Belsőleg még mindig létezett olyasmi, ami a törzsi, leszármazás szerinti elrendezésre emlékeztetett, amit abból láthatunk, hogy Augustus császár meghagyta, hogy az izraeliták jegyeztessék be magukat, mindenki a saját atyai háznépének a városában (Lk 2:1–5). ’A vének’ és a lévita papi tisztviselők még mindig nagyon befolyásosak voltak a nép körében (Mt 21:23; 26:47, 57; Cs 4:5, 23), pedig javarészt emberek hagyományaival cserélték fel a törvényszövetség írott követelményeit (Mt 15:1–11).

Ilyen légkörben látta meg a napvilágot a kereszténység. Először Keresztelő János lépett a színre, Jézus előfutára, aki az izraeliták közül sokakat visszafordított Jehovához (Lk 1:16; Jn 1:31). Majd Jézus és az apostolai állhatatosan folytatták ezt a megmentőmunkát, ’Izrael házának elveszett juhai’ közt fáradozva, megnyitva vak szemüket, hogy lássák, milyen hamisak az emberek hagyományai, és hogy mennyivel többet érnek az Isten tiszta imádatával járó áldások (Mt 15:24; 10:6). De csak egy maradék fogadta el Jézust mint Messiást és részesült megmentésben (Ró 9:27; 11:7). Ők voltak azok, akik örömmel üdvözölték Jézust ’Izrael Királyaként’ (Jn 1:49; 12:12, 13). A nagy többség azonban nem volt hajlandó hinni Jézusban (Mt 8:10; Ró 9:31, 32), hanem a vallási vezetőik mellé álltak, akik így kiáltottak: „El vele! El vele! Feszítsd őt oszlopra!” „Nekünk nem királyunk van, hanem császárunk” (Jn 19:15; Mk 15:11–15).

Ám hamarosan bebizonyosodott, hogy ez a császár iránti nagy hűség csupán színlelt volt. A fanatikus csoportok Izraelben egyik felkelést a másik után szították, és minden egyes alkalommal a tartományok kemény megtorlást szenvedtek el Rómától, amely megtorlások viszont növelték a zsidók római uralom elleni gyűlöletét. Végül olyannyira elmérgesedett a helyzet, hogy a helyi római seregek már nem voltak képesek uralni azt, ezért Cestius Gallus, Szíria kormányzója egy erősebb sereggel felvonult Jeruzsálem ellen, hogy az továbbra is római ellenőrzés alatt maradjon.

Miután felgyújtotta a templomtól É-ra elhelyezkedő Bezethát, Gallus a királyi palotával szemben tábort ütött, DNy-ra a templomtól. Ekkor, Josephus elmondása alapján, könnyűszerrel bevehette volna a várost, késlekedése azonban a felkelőket erősítette. A rómaiak előrenyomuló osztagai ekkor védekezésképpen teknősbéka-alakzatot vettek fel, vagyis a pajzsukat maguk fölé tartották, és kezdték aláásni a falakat. Majd amikor a rómaiak ismét majdnem sikerrel jártak, i. sz. 66 őszén visszavonultak. Josephus erről a visszavonulásról a következőket mondja: „Cestius. . . váratlanul parancsot adott katonáinak a visszavonulásra, ámbár semmi kudarc sem érte; mégis elcsüggedt, és érthetetlen módon távozott a városból” (A zsidó háború. II. könyv, XIX. fej., 7. bek.). Ez a város elleni támadás, amelyet hirtelen visszavonulás követett, adta meg a jelet és nyitotta meg a lehetőséget az ott élő keresztényeknek, hogy ’a hegyekbe meneküljenek’, ahogy Jézus utasította őket (Lk 21:20–22).

A következő évben (i. sz. 67-ben) Vespasianus már kezdte leverni a zsidók felkelését, ám Néró 68-ban bekövetkezett, váratlan halálával lehetővé vált, hogy Vespasianus császár legyen, így hát 69-ben visszatért Rómába, és hátrahagyta a fiát, Titust, hogy ő folytassa a hadjáratot. A következő évben, i. sz. 70-ben Titus behatolt Jeruzsálembe, és elpusztította. Három évvel később Maszadánál az utolsó zsidó erőd is a rómaiak kezére került. Josephus azt mondja, hogy a Jeruzsálem elleni egész hadjárat során 1 100 000 zsidó halt meg, sokan járványos betegség és éhínség következtében, 97 000 zsidót pedig fogságba vittek, és ahogy mondja, sokan szétszórattak mint rabszolgák a birodalom területén mindenfelé (A zsidó háború. VI. könyv, IX. fej., 4. bek.).

Ha szeretnéd megtudni, hogy mit takar a Máté 19:28-ban és a Lukács 22:30-ban megemlített ’Izrael tizenkét törzse’, lásd: TÖRZS: „Ítélve Izrael tizenkét törzsét”).

3. Azok a törzsek, amelyek kétszer Izrael különálló, északi királyságát alkották.

A nemzeti kormány első kettéválása Saul halálával következett be, i. e. 1078 táján. Júda törzse elismerte Dávidot a királyának, ám a többi törzs Saul fiát, Is-Bósetet tette meg királlyá; két évvel később aztán Is-Bósetet orvul meggyilkolták (2Sá 2:4, 8–10; 4:5–7). Idővel a viszályt elsimították, és Dávid lett mind a 12 törzsnek a királya (2Sá 5:1–3).

Később, Dávid uralma idején, amikor leverték fiának, Absolonnak a lázadását, az összes törzs újból elismerte, hogy Dávid a királya. Ám amikor újra trónra ültették a királyt, vita támadt a protokoll miatt, és ebben az ügyben a tíz északi törzs, melyet Izraelnek neveztek, megharagudott Júda férfiaira (2Sá 19:41–43).

Mind a 12 törzs egységesen támogatta Dávid fiát, Salamont a királysága idején. Ám miután meghalt i. e. 998 táján, másodszor is kettészakadt a királyság. Csak Benjámin és Júda törzse támogatta Roboám királyt, aki apját, Salamont követte a trónon Jeruzsálemben. Izrael, amely a másik tíz, É-ra és K-re lévő törzsből állt, Jeroboámot választotta meg királyának (1Ki 11:29–37; 12:1–24; TÉRKÉP: 1. köt. 947. o.).

Izrael fővárosa először Sikemben volt. Később Tircába helyezték át, majd Omri uralma idején Szamáriába, és az elkövetkezendő 200 évben ott is maradt (1Ki 12:25; 15:33; 16:23, 24). Jeroboám felismerte, hogy az egységes imádat összefogja a népet, ezért – hogy a levált törzseket visszatartsa attól, hogy a jeruzsálemi templomba menjenek imádatot bemutatni – felállított két aranyborjút, de nem a fővárosban, hanem Izrael két legtávolabbi részén, az egyiket D-en, Bételben, a másikat pedig É-on, Dánban. Ezenkívül beiktatott egy nem lévita papságot is, hogy járjon elöl az aranyborjúk és a kecske formájú démonok imádatában, és oktassa erre Izraelt (1Ki 12:28–33; 2Kr 11:13–15).

Jehova szemében Jeroboám ezzel rendkívül nagy bűnt követett el (2Ki 17:21, 22). Ha hűséges maradt volna Jehovához, és nem fordult volna ilyen iszonyatos bálványimádás felé, Isten megengedte volna, hogy dinasztiája fennmaradjon, ám házától végül elkerült az uralom, amikor a fiát, Nádábot orvul meggyilkolták nem egészen két évvel Jeroboám halála után (1Ki 11:38; 15:25–28).

Amerre az uralkodó tartott, arra tartott Izrael nemzete is. Tibnit nem számítva (1Ki 16:21, 22), i. e. 997-től 740-ig 19 király uralkodott. Mindössze kilencet követett a saját fia a trónon, és csak egynek volt olyan dinasztiája, amely négy generáción át tartott. Izrael hét királya két évig vagy kevesebb ideig uralkodott, néhányan mindössze pár napot. Az egyikük öngyilkosságot követett el, négy másik korai halált halt, hatot pedig orvul meggyilkoltak becsvágyó emberek, akik aztán elfoglalták áldozataik trónját. Bár ezek közül a „legjobb”, Jéhu, kedvére volt Jehovának azáltal, hogy megszüntette az alávaló Baál-imádatot, amelyet Aháb és Jezabel támogatott, „Jéhu mégsem ügyelt rá, hogy egész szívével Jehovának, Izrael Istenének a törvényében járjon”; hagyta, hogy fennmaradjon a Jeroboám által bevezetett borjúimádat az országban mindenfelé (2Ki 10:30, 31).

Jehova a maga részéről bizony hosszútűrő volt Izraellel, melynek 257 évnyi történelme során a szolgái közül mindig küldött valakit, hogy figyelmeztesse az uralkodókat és a népet gonosz útjuk miatt, de mindhiába (2Ki 17:7–18). Isten ezen odaadó szolgái között voltak a következő próféták: Jéhu (nem a király), Illés, Mikája, Elizeus, Jónás, Oded, Hóseás, Ámós és Mikeás (1Ki 13:1–3; 16:1, 12; 17:1; 22:8; 2Ki 3:11, 12; 14:25; 2Kr 28:9; Hó 1:1; Ám 1:1; Mi 1:1).

Izraelnek nehezebb volt megvédenie magát a betolakodókkal szemben, mint Júdának, mert igaz ugyan, hogy kétszer akkora volt a népessége, de közel háromszor akkora területet kellett megvédenie. Azon kívül, hogy időnként hadban állt Júdával, gyakran folytatott háborút az é. és k. határán Szíriával, és Asszíria is nyomást gyakorolt rá. Szamária végső ostromát V. Salmanassár kezdte meg Hósea uralmának a hetedik évében, de mintegy három évig tartott, mire az asszírok i. e. 740-ben bevették a várost (2Ki 17:1–6; 18:9, 10).

Az asszírok politikája alapján, melyet Salmanassár elődje, III. Tiglát-Pilészer vezetett be, foglyokat vittek magukkal a legyőzött területről, és a helyükbe másokat telepítettek a birodalom más vidékeiről. Így elejét vették egy esetleges, jövőben bekövetkező lázadásnak. Ebben az esetben az Izrael területére vitt más nemzeti csoportok végül keveredtek az ottaniakkal mind fajilag, mind pedig vallásilag, és utána szamáriaiakként voltak ismeretesek (2Ki 17:24–33; Ezs 4:1, 2, 9, 10; Lk 9:52; Jn 4:7–43).

Izrael bukásával azonban nem veszett el teljesen a tíz északi törzs. Ezekből a törzsekből némelyeket nyilván ott hagytak az asszírok Izrael területén. Mások kétségtelenül Izrael bálványimádása elől még i. e. 740 előtt Júdába menekültek, és az ő leszármazottaik azok között lehettek, akiket fogságba vittek Babilonba i. e. 607-ben (2Kr 11:13–17; 35:1, 17–19). Kétségtelenül az asszírokhoz fogságba hurcoltak leszármazottai közül is voltak olyanok (2Ki 17:6; 18:11), akiket a közé a visszatérő maradék közé számítottak, amely i. e. 537-ben és azt követően Izrael 12 törzsét alkotta (1Kr 9:2, 3; Ezs 6:17; Hó 1:11; vö.: Ez 37:15–22).

4. Az Ígéret földje, illetve az a földrajzi terület, amelyet Izrael nemzete kapott (mind a 12 törzs), szembeállítva más nemzetek területével (1Sá 13:19; 2Ki 5:2; 6:23), illetve az a terület, amely felett izraelita királyok uralkodtak (1Kr 22:2; 2Kr 2:17).

A nemzet kettészakadása után az ’Izrael földje’ kifejezéssel időnként az északi királyság területére utaltak, megkülönböztetve Júda területétől (2Kr 30:24, 25; 34:1, 3–7). Az északi királyság bukása után az Izrael nevet valójában Júda tartotta fenn, az egyedüli fennmaradt királyság, amelyet még Izrael (Jákob) leszármazottai alkottak. Éppen ezért főleg Júda királyságának területére és fővárosára, Jeruzsálemre utalva használja Ezékiel próféta az „Izrael földje” kifejezést (Ez 12:19, 22; 18:2; 21:2, 3). Ez a földrajzi terület lett teljesen pusztává téve 70 évre i. e. 607-től kezdődően (Ez 25:3), de aztán ez volt az a terület, ahová egy hűséges maradékot újra egybe kellett gyűjteni (Ez 11:17; 20:42; 37:12).

Ha szeretnél többet megtudni Izrael földrajzáról és éghajlatáról, valamint méretéről, elhelyezkedéséről, természeti erőforrásairól és más jellegzetességeiről, lásd a PALESZTINA szócikket.