BORJÚ

A héber ʽé ʹghel szó fiatal bikára utal. A borjúkat áldozatként mutatták be (3Mó 9:2, 3), és különleges alkalmakkor vagy körülmények között hizlalt borjút vágtak le, hogy ételt készítsenek belőle (1Mó 18:7, 8; 1Sá 28:24; Lk 15:23).

’Kettévágni egy borjút, és átmenni a részei között’ egy ünnepélyes kötelezettségvállalás vagy szövetségkötés ókori módjára utal. (Vö.: 1Mó 15:9–21.) Jeremiás ezzel a mondással kétségkívül azt hangsúlyozta, hogy szent az a szövetség, melyet a zsidók Isten előtt kötöttek, és amely arra kötelezte őket, hogy szabadítsák fel azokat az izraelita társaikat, akiket rabszolgává tettek (Jr 34:17–19).

Jelképes értelem: A hűtlen Izrael helyreigazítást kapott, mint egy „tanulatlan borjú”, mely még tapasztalatlan az igavonásban (Jr 31:18). A Biblia hizlalt borjúkhoz hasonlítja Egyiptom zsoldosait, akik képtelenek ellenállni a babilóniaiaknak, és elfutnak (Jr 46:21, 26). Amikor a gonosztevők és az elbizakodottak porrá lesznek, akkor azok, akik félik Isten nevét, a Szentírás ábrázolása szerint kimennek, és ugrándoznak, mint az istállóból kiszabadult hizlalt borjak (Ma 4:1, 2).

Borjúimádat: A Biblia szerint az izraeliták körében a borjúimádat volt az első bálványimádati forma, melyet az Egyiptomból való kivonulás után gyakoroltak. Mialatt Mózes a hegyen volt, hogy átvegye Isten törvényét, a nép türelmetlenné vált, és azzal a kéréssel fordult Áronhoz, hogy készítsen neki istent. Az izraelitáktól kapott arany fülbevalókból Áron egy öntött borjúszobrot formált, mely kétségtelenül egy fiatal bikát ábrázolt (Zs 106:19, 20). A szobrot úgy tekintették, mint ami Jehovát jelképezi, az ünnepet pedig, melyet másnap tartottak, ’Jehova ünnepének’ nevezték. Az izraeliták áldoztak az aranyborjúnak, hajlongtak előtte, valamint ettek, ittak, énekeltek és táncoltak, egyszóval vigadoztak (2Mó 32:1–8, 18, 19; Ne 9:18).

Az öntött borjú nem feltétlenül volt tömör aranyból. Ezt sejteti az is, amiről Ézsaiás beszél: egy öntött képmás készítésére utalva elmondja, hogy a fémműves bevonja a képmást arannyal (Ézs 40:19). Tehát az aranyborjút talán fából készítették, majd bevonták arannyal. Ezért amikor Mózes elégette a képmást, a belső részből faszén lett, az aranybevonat pedig teljesen vagy részben megolvadt. Ami megmaradt, azt összetörte, összezúzta, míg finom porrá nem lett, és ezt a faszénből meg aranyból álló port a víz színére szórta (2Mó 32:20; 5Mó 9:21).

Az egyiptomiak által gyakorolt bálványimádat – mely az isteneket tehenekkel, bikákkal és más állatokkal hozta összefüggésbe – valószínűleg nagy hatással volt az izraelitákra, és emiatt nagyon hamar meghonosodott náluk a borjúimádat az Egyiptomból való szabadulás után. Ezt támasztják alá István szavai is: „szívükben visszafordultak Egyiptom felé, ezt mondva Áronnak: »Készíts nekünk isteneket, hogy előttünk járjanak. . .« Borjút készítettek hát azokban a napokban, és áldozatot vittek fel a bálványnak, és vigadozni kezdtek kezük munkái láttán” (Cs 7:39–41).

A tíztörzs-királyság első királya, Jeroboám készíttetett két aranyborjút, mert attól tartott, hogy ha az alattvalói továbbra is felmennek Jeruzsálembe az imádatra, akkor fellázadnak, és visszatérnek Dávid házához (1Ki 12:26–28). A Biblia nem tárja fel, hogy amikor Jeroboám a borjút választotta Jehova ábrázolására, mennyire befolyásolta őt az, hogy Izrael korábban borjúimádó volt; az, amit Egyiptomban látott (1Ki 12:2); illetve a kánaániták és mások vallása, akik az isteneiket gyakran úgy jelenítették meg, mint amelyek egy állaton, például bikán állnak.

Jeroboám az egyik aranyborjút a messze É-on lévő Dán városában állította fel, a másikat pedig a Jeruzsálemtől kb. 17 km-re É-ra fekvő Bételben. Azt mondta az alattvalóinak, hogy túl sok az nekik, hogy felmenjenek Jeruzsálembe az imádatra, valamint hogy a borjú azt az Istent ábrázolja, aki felhozta őket Egyiptom földjéről. (Vö.: 2Mó 32:8.) Ám a Lévi törzséhez tartozó papok lojálisak maradtak Jehova imádatához, melyet Jeruzsálemben kellett bemutatni, ezért Jeroboám a saját papjait jelölte ki a hamis imádat élére, melyet a Dánban és Bételben lévő borjúbálványok előtt gyakoroltak (2Kr 11:13–15). Ezenkívül bevezetett egy ünnepet is, mely hasonló volt ugyan a lombsátorünnephez, de egy hónappal a jeruzsálemi ünnep után tartották meg (1Ki 12:28–33; 2Kr 13:8, 9; 3Mó 23:39).

Jehova elítélte ezt a borjúimádatot, és a prófétája, Ahija által megjövendölte, hogy veszedelmet hoz Jeroboám házára (1Ki 14:7–12). A tíztörzs-királyságot azonban ezután is mélyen átitatta a borjúimádat. Még Jéhu király is, aki véget vetett a Baál-imádatnak Izraelben, meghagyta a borjúimádatot, valószínűleg azért, hogy a tíztörzs-királyság továbbra is különbözzön Júda királyságától (2Ki 10:29–31). Az i. e. IX. században Jehova megbízta a prófétáit, Ámóst és Hóseást, hogy hirdessék ki, hogy elítéli a borjúimádatot, mely magában foglalta a borjúbálványok megcsókolását. Ezenkívül megjövendölte általuk a tíztörzs-királyság pusztulását. Azt is kijelentette, hogy a Bételben lévő aranyborjút elviszik Asszíria királyának, és emiatt a nép, valamint az idegen isteneknek szolgáló papok keseregni fognak. A magaslatok meg fognak semmisülni, a hamis imádatra használt oltárokon pedig tövisek és bogáncskórók nőnek majd (Hó 10:5–8; 13:2; Ám 3:14; 4:4; 5:5, 6). A veszedelem be is következett, mégpedig akkor, amikor a tíztörzs-királyság i. e. 740-ben Asszíria kezébe került. Kb. egy évszázaddal később Jeremiás megjövendölte, hogy a moábiták szégyent fognak vallani az istenükkel, Kámossal, éppen úgy, mint ahogy az izraeliták is szégyent vallottak Bétellel, mely a bálványimádatuk egyik formájának, a borjúimádatnak volt a központja (Jr 48:13; lásd: BÁLVÁNY, BÁLVÁNYIMÁDÁS: A királyok idejében; BÉTEL 1.; BIKA; TEHÉN).