PRÉDIKÁTOR KÖNYVE

A héber Qó·heʹleth név ( jel.: ’egybegyűjtő; összegyűjtő; egybehívó’) találó, mivel leírja, mi volt Izrael királyának a feladata, aki egy teokratikus kormányzat élén állt (Pr 1:1, 12). Az volt a felelőssége, hogy az Istennek szentelt népet összefogja, és segítse, hogy hűek legyenek az igazi Királyukhoz, Istenhez (1Ki 8:1–5, 41–43, 66). Így hát, hogy a népnek jó királya volt-e vagy sem, attól függött, hogy Jehova imádatára ösztönözte-e a népet vagy sem (2Ki 16:1–4; 18:1–6). Az egybegyűjtő, Salamon, a könyv megírásáig is sokat tett azért, hogy egybegyűjtse a templomhoz Izrael népét és a hozzájuk csatlakozó ideiglenes lakosokat. E könyvvel az volt a célja, hogy abban az értelemben gyűjtse egybe a népet, hogy segítsen nekik tartózkodni a világra jellemző hasztalan tettektől, és olyasmiket tenni, ami ahhoz az Istenhez méltó, akinek oda voltak szentelve. A görög Septuaginta a Qó·heʹleth nevet Ek·klé·szi·a·sztészʹ-nak adja vissza, amelynek a jelentése: ’az eklézsia (a gyülekezet) egyik tagja’.

Ki írta? Dávidnak csak egyetlen olyan fia volt, aki ’Izrael királya lett Jeruzsálemben’, mégpedig Salamon (Pr 1:1, 12), hiszen az utána következő királyok nem egész Izrael felett uralkodtak. Salamon volt az a király, aki a rendkívüli bölcsességéről volt ismert (Pr 1:16; 1Ki 4:29–34). Ő volt az, aki sokat építkezett (Pr 2:4–6; 1Ki 6:1; 7:1–8). Ő gyűjtötte össze a példabeszédeket (Pr 12:9; 1Ki 4:32). Salamon volt híres a gazdagságáról (Pr 2:4–9; 1Ki 9:17–19; 10:4–10, 14–29). Mivel a Prédikátor könyve megemlíti Salamon építkezéseit, ezért nyilván az építkezések után íródott, de még azelőtt, hogy „azt kezdte tenni Salamon, ami rossz Jehova szemében” (1Ki 11:6). Ezek alapján a könyv i. e. 1000 előtt íródott, Jeruzsálemben. Salamon volt a legjobb helyzetben, hogy megírja a könyvet, ezt támasztja alá az is, hogy nemcsak a leggazdagabb, hanem valószínűleg az egyik legtájékozottabb király is volt akkoriban. A tengerészei, kereskedői és a hozzá látogató előkelő személyek híreket hoztak messze földről, és megismertették vele más országok tudását (1Ki 9:26–28; 10:23–25, 28, 29).

Hitelessége: A Qó·heʹleth-et, vagyis a Prédikátor könyvét a zsidó és a keresztény egyházak egyaránt a kánon részének tekintik. Összhangban van más bibliai részekkel. Például Mózes első könyve és a Prédikátor könyve hasonlóan ír arról, hogy az ember teste a föld porából lett megalkotva, és Istentől származó szellem, azaz életerő, valamint a lélegzés tartja életben (Pr 3:20, 21; 12:7; 1Mó 2:7; 7:22; Ézs 42:5). Ez a könyv megerősíti a Bibliának azt a tanítását, hogy az embert Isten becsületesnek alkotta, de az szántszándékkal nem engedelmeskedett neki (Pr 7:29; 1Mó 1:31; 3:17; 5Mó 32:4, 5). Elismeri, hogy Isten a Teremtő (Pr 12:1; 1Mó 1:1). Összhangban van a Biblia többi részével, amikor a halottak állapotáról ír (Pr 9:5, 10; 1Mó 3:19; Zs 6:5; 115:17; Jn 11:11–14; Ró 6:23). Határozottan kiáll Isten imádata mellett, és amellett, hogy félnünk kell Őt. 32-szer használja a há·ʼEló·hímʹ, vagyis „az igaz Isten” kifejezést. A szír Pesittában és a zsidó targumban a Prédikátor 2:24 tartalmazza Jehova nevének a megfelelőjét. Vannak, akik szerint a könyv ellentmond önmagának, de ez csak azért van így, mert nem ismerik fel, hogy a könyv sok esetben bemutatja, mi az általános nézet valamiről, és ezt szembeállítja az Istentől származó bölcsességgel. (Vö.: Pr 1:18; 7:11, 12.) Azzal a vággyal kell tehát olvasnunk a könyvet, hogy szeretnénk megérteni a mondanivalóját, és eközben szem előtt kell tartanunk, hogy miről szól a könyv.

[Kiemelt rész a 694. oldalon]

A PRÉDIKÁTOR KÖNYVÉNEK ÁTTEKINTÉSE

Élénk leírás arról, hogy mi számít hiábavalónak, és mi hasznosnak

Salamon írta az uralma vége felé, miután már átélte mindazt, amiről írt

Üres az életünk, ha hiábavalóságokat hajszolunk

A földi embernek minden hiábavalóság; fárasztó, hogy egyik nemzedék megy, a másik jön, de még a természetben megfigyelhető körforgások is fárasztóak (1:1–11)

Az emberi bölcsesség gyarapodásával a fájdalom is gyarapszik; ami elgörbült, azt jelenleg nem lehet kiegyenesíteni (1:12–18)

Ha valaki az anyagiakban keresi a boldogságot, az olyan, mintha a szelet kergetné (2:1–11, 26)

Nagyobb haszna van a bölcsességnek, mint a bolondságnak, de meghal a bölcs és az ostoba is, és elfeledik őket (2:12–16)

Ha az ember egész életében keményen dolgozik, és aztán olyan valakire hagyja mindenét, aki nem is értékeli, az nagy bajnak számít (2:17–23)

A földön számos esemény körforgásszerűen ismétlődik, és ezek közül sok felett nincs hatalma az embernek (3:1–9)

Jelenleg az emberek és az állatok egyaránt meghalnak (3:18–22)

Sokakat elnyomnak, és emberi szemszögből nincs remény (4:1–3)

Hiábavalóság minden fáradságos munka és ügyes cselekedet, ha versengésből fakad, vagy abból, hogy vagyont akar valaki felhalmozni; a lusta ember ostoba (4:4–8)

Az uralkodó élete is hiábavaló lehet (4:13–16)

A vagyonszerzés nem jár megelégedettséggel, ráadásul megfoszthat az álomtól; ha az ember meghal, mindenét hátrahagyja (5:9–17)

Lehet, hogy valakinek nagy vagyona van, ám a körülményei miatt – valamilyen betegség vagy be nem teljesült vágy miatt – elégedetlen (6:1–12)

Jelenleg ugyanaz a vége az igazságosnak és a gonosznak, mindketten meghalnak; van, aki nem ismer határt a gonoszságban (9:2, 3)

Nem mindig értékelik a szűkölködő ember bölcsességét (9:13–18)

Ha valaki bolond módjára viselkedik, rossz hírnevet szerez magának; ha arra alkalmatlan ember kerül hatalomra, az magát is veszélybe sodorja, és másnak is megnehezíti az életét (10:1–19)

A fiatalkor és az élet hajnala hiábavalóság; nem tudhatjuk, mikor fogy el a fiatalos erőnk (11:10)

Minden hiábavalóság, ha az ember nem úgy éli az életét, hogy megemlékezik a Teremtőjéről! (12:8)

Minek van haszna és értelme az életben?

Élvezzük munkánk gyümölcsét, és tekintsük ezt Isten ajándékának (2:24, 25; 5:18–20)

Isten mindent szépen elkészített; lehetővé tette az embereknek, hogy időtlen időkig éljenek (3:10–13)

Az emberiség nem tud változtatni azon, amit Isten megengedett, vagy ami a szándékával összhangban van; várjunk hát Istenre, hogy az általa kitűzött időben ítélkezzen (3:14–17; 5:8)

Jobb, ha valakinek van munkatársa, mintha egyedül dolgozik (4:9–12)

Ha tiszteletteljes félelmet érzünk Isten iránt, akkor figyelni fogunk arra, hogy mit vár el tőlünk, és ha fogadtunk neki valamit, azt meg is tartjuk (5:1–7)

Jó, ha tudatában vagyunk, hogy fontos a jó hírnév, és hogy nincs sok időnk a megszerzésére, hisz rövid az életünk; azt is jó tudni, hogy hasznos a türelem, hogy mindennél értékesebb a bölcsesség, és hogy alázatosan kell fogadnunk mindazt, amit Isten megenged (7:1–15)

Kerüljük a szélsőségeket, és Isten iránti félelem vezessen bennünket; ne aggasszon minket túlságosan, hogy mit mondanak mások; ne essünk bele a prostituált csapdájába (7:16–29)

Legyünk törvénytisztelő emberek; igaz ugyan, hogy ember uralkodik emberen a maga kárára, és hogy az emberi igazságszolgáltatásban vannak hiányosságok, de ez még ne gátoljon meg minket abban, hogy élvezzük az életet; ne feledjük, hogy jól lesz dolga azoknak, akik félik az igaz Istent; ne számítsunk arra, hogy mindig megértjük, mit miért tesz és enged meg Isten (8:1–17; 10:20)

Az igazságosak és a bölcsek az igaz Isten kezében vannak, és megkapják méltó jutalmukat; ha az ember meghal, semmit sem tud, és semmit sem tehet, ezért míg lehetőségünk van rá, éljük az életünket úgy, ahogy az Istennek tetszik, és élvezzük azt ésszerű mértékben (9:1, 4–12)

Amikor csak lehet, legyünk bőkezűek, és tegyünk jót; ne az életben uralkodó bizonytalanság határozza meg a napjainkat (11:1–8)

Örvendj, te ifjú, ifjúságodnak, de ne feledd, számadással tartozol Istennek azért, hogy mit teszel; emlékezz meg Nagy Teremtődről, míg fiatal vagy, míg el nem jönnek az öregkorral járó bajok, és meg nem halsz (11:9; 12:1–7)

Azok az írások válnak a leginkább a hasznunkra, amelyek „egy pásztortól”, azaz Jehova Istentől való bölcsességet tükröznek (12:9–12)

Féljük az igaz Istent, és tartsuk meg a parancsolatait; ő minden tettünket látja, és azok szerint fog megítélni minket (12:13, 14)