TESTHELYZETEK ÉS MOZDULATOK

A Szentírásban rengeteg utalás van különféle testhelyzetekre és mozdulatokra. Az ilyen leírások alapján jól látható, hogy ezek a testhelyzetek és mozdulatok jóformán megegyeznek azokkal, melyeket ma a Közel-Keleten megfigyelhetünk. A keleti emberek sokkal közvetlenebbek és kevésbé gátlásosak az érzéseik kinyilvánításában, mint sok nyugati ember. Ezek a testhelyzetek és mozdulatok – akár kísérték szavak, akár nem – nagyon kifejezőek voltak, és bizonyos jelentést hordoztak.

Ima és hódolat: Állás. A hébereknél és sok olyan nemzetnél, amelyeket a Biblia említ, nem volt előírt testtartás az imához. Mindig olyan testhelyzetet vettek fel, amely nagyfokú tiszteletet fejezett ki. Gyakran állva imádkoztak. Jézus is beszélt erről a testhelyzetről az ima kapcsán (Mk 11:25). Nyilván ő is állva imádkozott, amikor közvetlenül a keresztelkedése után megnyílt az ég, és a szent szellem leszállt rá galambhoz hasonló testi alakban, illetve Isten hangja hallatszott az égből (Lk 3:21, 22).

Letérdelés. Sokszor térdelve imádkoztak. Maga Jézus is térdre ereszkedve imádkozott a Gecsemáné-kertben (Lk 22:41). Amikor a templom felavatásakor Salamon Izrael nemzetét képviselve imádkozott, letérdelt (1Ki 8:54). Noha az eredeti nyelveken a Biblia nemegyszer többes számban (v. kettős számban) használja a „térd” szót, lehet, hogy olykor valaki csak az egyik térdére ereszkedett, ahogy az ma is számtalanszor megfigyelhető a keleti embereknél (Cs 9:40; 20:36; 21:5; Ef 3:14).

Meghajlás. A zsidók bárhol voltak is, Jeruzsálem és a temploma felé fordulva mutattak be imádatot (1Ki 8:42, 44; Dá 6:10). Ezékiel egy látomásban azt látta, hogy 25 férfi Jehova templomának háttal hajolt meg, úgy, hogy arcával K-re nézett (Ez 8:16). A napimádók templomai úgy épültek, hogy Ny-on volt a bejárat, így amikor az ember belépett, arccal K felé nézett. Jehova temploma ellenben úgy épült, hogy K-en volt a bejárata, így Jehova imádói háttal álltak annak a helynek, ahol a nap felkelt.

A kar kiterjesztése. Álló vagy térdelő testhelyzetben olykor kitárták a kezüket az ég felé, illetve felemelték vagy kinyújtották a kezüket, mint amikor valaki esdekel (1Ki 8:22; 2Kr 6:13; Ne 8:6). Néha felemelték az arcukat (Jób 22:26), vagy talán az égre emelték a szemüket, illetve feltekintettek az égre (Mt 14:19; Mk 7:34; Jn 17:1).

Ülés, leborulás. Az is előfordult, hogy ima közben ültek, vagyis kétségkívül először letérdeltek, de aztán ráültek a sarkukra (1Kr 17:16). Ebben a testhelyzetben egy kissé előre vagy egészen a mellükre tudták hajtani a fejüket. Illetőleg ahogy Illés tette, lekuporodhattak a földre, és arcukat a térdeik között tarthatták (1Ki 18:42). A Szentírás a leborulást gyakorta úgy fejezi ki, hogy azt mondja, hogy valaki arcra borul. Ilyenkor rendszerint arcukat lehajtva térdre ereszkedtek, a kezükre vagy még inkább a könyökükre támaszkodtak, és a fejük a földhöz ért (1Mó 24:26, 48; Ne 8:6; 4Mó 16:22, 45; Mt 26:39). Ha valaki nagyon szomorú volt, illetve ha igen buzgón imádkozott, akkor esetleg teste egész hosszában a földre ereszkedett, és arcát a földre tette. Aki imádkozott, mélységes bánatában akár zsákruhát is viselhetett (1Kr 21:16). A hamis imádók is meghajoltak a bálványaik előtt (2Mó 20:5; 4Mó 25:2; 2Ki 5:18; Dá 3:5–12), sőt sokszor meg is csókolták a bálványaikat (1Ki 19:18).

Élettelen dolgok felé irányuló vallásos mozdulatok. Jób felhívta a figyelmet arra a veszélyre, hogy valakinek elcsábulhat a szíve, hogy valamilyen nagyra becsült élettelen dolog, például a nap vagy a hold irányába imádattal felérő mozdulatot tegyen. Ilyen lehetett az, amikor csókra emelkedett valakinek a keze a szájához, amit a pogány holdimádók és a bálványoknak hódoló személyek is csináltak. Jób felismerte, hogy ezzel megtagadná az igaz Istent, és számadással tartozna neki ezért a vétekért (Jób 31:26–28).

A keresztények testhelyzete ima közben. Jézus mondott a nyilvánosság előtt őszinte imát, akárcsak Pál és mások is. Ám buzdított arra is, hogy a keresztények egymagukban is imádkozzanak (Mt 6:5, 6). Ellenezte viszont a feltűnést keltő, hosszú imákat, melyeket valaki csak a látszat kedvéért mond. Némelyik írástudó elkövette ezt a hibát (Mk 12:40; Lk 20:47). A keresztények átvettek sok olyan szokást és gyakorlatot, melyet a zsidó zsinagógákban láttak – olyanokat, amelyeket Isten nem helytelenített –, és ezekről a testhelyzetekről, illetve mozdulatokról a Keresztény Görög Iratok is beszél. Ez utóbbi viszont nem támogatja a képmutatóan ájtatos és kenetteljes arcot vagy testtartást, és arról sem ír, hogy lényeges lenne valamilyen konkrét testhelyzetet felvenni az imához, mondjuk összetenni a tenyeret vagy összekulcsolni a kezet. Az imát mondhatja valaki magában is, nem kell hogy bármi árulkodjon arról, hogy imádkozik, sőt mondhatja a kijelölt feladata ellátása közben is, vagy egy vészhelyzetben is. (Vö.: Ne 2:4.) A Biblia azt mondja a keresztényeknek, hogy „az ima és könyörgés minden formájával élve” kitartóan imádkozzanak (Ef 6:18).

Tisztelet, alázat: Letérdelés. A keleti emberek majdhogynem ugyanolyan testhelyzetet vettek fel akkor, ha tiszteletet mutattak valaki iránt, illetve különösen, ha egy magasabb rangú személyhez fordultak kéréssel, mint akkor, amikor imádkoztak. Több példát is találunk arra, hogy valaki letérdelt, amikor kéréssel fordult egy másik személyhez. Ilyenkor nem imádták azt a személyt, hanem mély tiszteletet tanúsítva elismerték a pozícióját vagy a tisztségét (Mt 17:14; Mk 1:40; 10:17; 2Ki 1:13).

Meghajlás. Főként akkor hajoltak meg, ha üdvözöltek valakit, valamilyen üzleti ügyben fordultak hozzá, vagy nagyfokú tiszteletet fejeztek ki iránta. Jákob hétszer hajolt meg Ézsau előtt, amikor találkoztak (1Mó 33:3). Salamon, noha király volt, a tisztelete jeléül meghajolt az édesanyja előtt (1Ki 2:19).

A meghajlás azt is jelenthette, hogy valaki elismeri a vereségét (Ézs 60:14). Előfordult, hogy amikor az ilyen személyek irgalomért esedeztek, zsákruhában jelentek meg a legyőzőjük előtt, sőt még kötelet is viseltek a fejükön (1Ki 20:31, 32). Némelyek szerint a köteleket a nyakukra tekerték, ezzel jelezve, hogy annak a személynek a foglyai lettek, és behódoltak neki.

Jóllehet a zsidóknál szokás volt tiszteletből meghajolni a hatalmon lévők előtt, Márdokeus nem volt hajlandó meghajolni Hámán előtt. Ennek az volt az oka, hogy Hámán agágita lévén minden bizonnyal amálekita származású volt, és Jehova korábban megmondta, hogy az amálekiták emlékét teljesen kitörli az egek alól, és harcolni fog Amálekkel nemzedékről nemzedékre (2Mó 17:14–16). Mivel a meghajlás és a leborulás azt sugallta volna, hogy Márdokeus békét keres Hámánnal, Márdokeus nem akart meghajolni előtte, hiszen ezzel megsértette volna Isten idevonatkozó parancsát (Esz 3:5).

Leborulás. Józsué leborult egy angyal előtt – aki ’Jehova seregének fejedelmeként’ jött hozzá –, de nem azért, hogy imádja, hanem hogy elismerje az angyal magasabb állását, valamint azért, mert nyilvánvaló volt, hogy az angyalt Jehova küldte, hogy egy parancsot közöljön (Jzs 5:14).

Jézus földön létekor voltak, akik leborultak előtte, kérve őt és hódolva neki, ő pedig nem feddte meg őket érte (Lk 5:12; Jn 9:38), mégpedig azért nem, mert ő volt a kinevezett Király, a Király-jelölt, vagy ahogy ő mondta: „elközeledett az Isten által küldött királyi fenség” (ED); „elközeledett az Isten királysága” (ÚV) (Mk 1:15). Jézus volt Dávid trónjának örököse, így joggal tisztelték őt királyként (Mt 21:9; Jn 12:13–15).

Ezzel szemben Jézus Krisztus apostolai nem engedték, hogy mások leboruljanak előttük. Ennek az volt az oka, hogy ezekben a konkrét esetekben a leborulás imádatot fejezett ki, mintha az apostolokban működő szent szellem ereje – amely által gyógyítottak és más természetfölötti tetteket vittek véghez – a saját erejük lenne. Az apostolok elismerték, hogy ez az erő Istentől származik, és neki jár az elismerés ezekért a tettekért, illetve hogy az imádat csakis Jehovának járhat Jézus Krisztus által, akinek ők csak a képviselői (Cs 10:25, 26).

A Jézus iránt tanúsított tisztelettel kapcsolatban gyakran a pro·szkü·neʹó szót használták, melynek alapjelentése: ’hódolat’, de fordítják úgy is, hogy ’imádat’ (Mt 2:11; Lk 4:8). Jézus nem engedte, hogy imádják, mert az imádat egyedül Istennek jár (Mt 4:10), de elfogadta, hogy aki hódol neki, az csupán elismeri, hogy Ő Istentől kapta a hatalmat. Az angyal, akit Jézus Krisztus megbízott, hogy vigye el Jánosnak a Jelenések könyve látomásait, azzal, hogy nem fogadta el Jánostól az imádatot, egy alapelvet fektetett le: az imádat csakis Istent illeti meg (Je 19:10; lásd: HÓDOLAT; IMÁDAT).

A fej befedése. A nők ezzel a tiszteletüket fejezték ki. Ezt a szokást a keresztény gyülekezetben is átvették. Amikor Pál apostol a keresztény gyülekezetben érvényes főségi elrendezésről beszélt, kijelentette: „minden asszony pedig, aki fedetlen fővel imádkozik vagy prófétál, megszégyeníti a fejét . . . Ezért kell az asszonynak hatalmi jelet viselnie a fején az angyalok miatt” (1Ko 11:3–10; lásd: FŐSÉG).

Saru lehúzása. Ez a tisztelet és a nagyrabecsülés jele volt. Isten megparancsolta Mózesnek, hogy húzza le a saruját az égő bokornál, Józsuénak pedig egy angyal jelenlétében kellett ugyanezt megtennie (2Mó 3:5; Jzs 5:15). Mivel a hajlék és a templom szent hely volt, ezért a papoknak mezítláb kellett ellátniuk a feladataikat a szentélynél. Ha valaki meglazította egy másiknak a saruszíját, vagy vitte a saruját, az alantas feladatnak számított, és azt fejezte ki, hogy az illető alázatos, illetve tudatában van annak, milyen jelentéktelen az urához képest. A Közel-Keleten a mai napig szokás levenni a saruját annak, aki belép a házba, és olykor szolgák végzik el ezt a feladatot (Mt 3:11; Jn 1:27; lásd: SARU).

Víz öntése egy másik ember kezére. Hogy Elizeus Illésnek a szolgája, azt azzal a megfogalmazással fejezték ki, hogy ő az, aki „vizet [önt] Illés kezére”. Ezt főleg étkezések után tették, hiszen a Közel-Keleten nem volt szokás késsel és villával enni, hanem a kezükkel ettek, és az étkezés után a szolga vizet öntött az ura kezére, hogy megmoshassa (2Ki 3:11). Hasonló szokás volt a lábmosás, mely a vendégszeretet jele volt, valamint tiszteletet, és bizonyos kapcsolatokban alázatot fejezett ki (Jn 13:5; 1Mó 24:32; 43:24; 1Ti 5:10).

Megegyezés, osztozás: Kézfogás, kézrázás. Akkor adtak kezet valamire, csaptak egymás kezébe, illetve fogtak vagy ráztak kezet, ha megegyeztek valamiben, valamint ha helybenhagytak, azaz megerősítettek egy szerződést vagy egy üzletet (Ezs 10:19). A Szentírás óva int attól, hogy valaki kölcsönért kezességet vállaljon (Pl 6:1–3; 17:18; 22:26). Ha többen vettek részt vagy osztoztak valamiben, azaz részestársak voltak, azt is kézfogással fejezték ki, vagy pedig azzal, hogy jó erősen megragadták egymás kezét (2Ki 10:15; Ga 2:9).

Áldás: A kéz fejre tevése, a kéz felemelése. Mivel a héber bá·rakhʹ szó összefügg a térd behajlításával és a letérdeléssel, ugyanakkor az áldással is, ezért valószínű, hogy amikor megáldottak egy embert, az letérdelt, meghajtotta magát az előtt a személy előtt, aki az áldást adta, ő pedig rátette a kezét a másik fejére (1Mó 48:13, 14; Mk 10:16). Ha emberek egy csoportját áldotta meg valaki, akkor az volt a szokás, hogy miközben az áldást mondta, felemelte a kezét a nép felé (3Mó 9:22; Lk 24:50).

Eskütétel: A kéz felemelése, a kéz comb alá tevése. Az eskütételnél megszokott volt, hogy felemelték a jobb kezüket. Isten is azt mondja magáról, hogy jelképes értelemben ezt tette (5Mó 32:40; Ézs 62:8). Dániel látomásában az angyal a jobb kezét is, és a bal kezét is az egekre emelte, miközben megesküdött (Dá 12:7). Egy másik módszer az eskü megerősítésére az volt, hogy valaki egy másik személynek a combja (csípője) alá tette a kezét. Így járt el Ábrahám sáfára, amikor megesküdött, hogy Ábrahám rokonai közül szerez feleséget Izsáknak (1Mó 24:2, 9), valamint József, amikor megesküdött Jákobnak, hogy nem Egyiptomban temeti el (1Mó 47:29–31). A „comb” szó a láb felső, azaz a csípőtől a térdig terjedő szakaszát jelenti, ahol a combcsont van. A zsidó rabbi, Rásbám szerint akkor esküdtek a fentiekben említett módszerrel, amikor egy magasabb rendű személy eskü terhe alatt parancsolt egy alacsonyabb rangúnak, például egy úr a szolgájának vagy egy apa a fiának, aki amúgy is engedelmességgel tartozott neki. Egy másik zsidó tudós, Ábrahám Ibn Ezra szerint akkoriban az volt a szokás, hogy egy szolga úgy tett esküt, hogy a kezét az ura combja alá tette, az pedig ráült. Ez azt fejezte ki, hogy a szolga az ura hatalma alá került (A. Cohen [szerk.]: The Soncino Chumash. London, 1956, 122. o.).

Bánat, szégyen: Por hintése a fejre, a ruha megszaggatása, zsákruha viselése. Amikor bánatosak voltak, általában sírtak (1Mó 50:1–3; Jn 11:35), gyakorta búsan lehajtották a fejüket (Ézs 58:5), port hintettek a fejükre (Jzs 7:6) vagy a földön ültek (Jób 2:13; Ézs 3:26). Sokszor azzal fejezték ki a bánatukat, hogy megszaggatták a ruhájukat (1Sá 4:12; Jób 2:12; lásd: RUHA MEGSZAGGATÁSA), és olykor hamut hintettek a fejükre (2Sá 13:19). Amikor Ahasvérus király parancsa arra ítélte a zsidókat, hogy az ellenség elpusztítsa őket, „zsákruha és hamu lett leterítve sokak alá fekhelyül” (Esz 4:3). Jehova felszólította Jeruzsálemet, hogy öltözzön zsákruhába, és fetrengjen hamuban, mert megpróbáltatás vár rá (Jr 6:26). Mikeás azt mondta a filiszteus város, Afra lakosainak, hogy ’porban fetrengjenek’ (Mi 1:10).

A szőrzet lenyírása, kitépése, a mell verése. Bánatukban vagy szégyenükben – melytől akár el is alélhattak – lenyírták vagy tépték a hajukat (Jób 1:20), tépték a szakállukat (Ezs 9:3), betakarták a fejüket (2Sá 15:30; Esz 6:12), eltakarták a bajuszukat (Ez 24:17; Mi 3:7), és a fejükre tették a kezüket (2Sá 13:19; Jr 2:37). Egyesek szerint ez utóbbi azt fejezte ki, hogy az Istentől jövő csapás súlya a bánatos személyre nehezedik. Ézsaiás mezítelenül és mezítláb járt, ezzel jelezve, hogy milyen szégyen vár Egyiptomra és Etiópiára (Ézs 20:2–5). Ha valaki rendkívül bánatos volt, vagy gyötörte a bűntudat, lehet, hogy a mellét verte bánatában (Mt 11:17; Lk 23:27), vagy sajnálata, szégyenkezése, megalázottsága, illetve siránkozása jeléül a combjára csapott (Jr 31:19; Ez 21:12).

Harag, gúnyolódás, sértés, átkozódás: A fej csóválása, arculcsapás. Sokféle mozdulat volt, amellyel ki tudták fejezni egyebek között a harag, ellenszenv, gúny, szemrehányás és megvetés erőteljes érzését. Ezeket rendszerint szavak is kísérték. Ide sorolhatók a szájmozdulatok, illetve az, amikor csóválták a fejüket, vagy legyintettek a kezükkel (2Ki 19:21; Zs 22:7; 44:14; 109:25; So 2:15), arcul ütöttek vagy csaptak valakit (Jób 16:10; Mt 5:39; Jn 18:22), és ha megtépték egy másik személy szakállát (Ézs 50:6). Jézust a lehető legmesszebbmenőkig megalázták a zsidó legfelsőbb bíróság előtt azzal, hogy köpdösték, arcul csapták, arcát befedték, öklükkel ütötték, és a következő szavakkal gúnyolták: „Prófétálj nekünk, te Krisztus! Ki ütött meg?” (Mt 26:67, 68; Mk 14:65). Később a katonák is hasonlóképpen bántak vele (Mt 27:30; Mk 15:19; Jn 19:3).

Por szórása. Ezzel is megvetést fejeztek ki. Simei is így éreztette a megvetését Dáviddal, miközben átkozta és köveket hajigált rá (2Sá 16:13). Amikor Pál a saját védelmében beszélt Jeruzsálemben, az őrjöngő csőcselék felemelte a hangját, kiabált, eldobálta felsőruháit, és port szórt a levegőbe (Cs 22:22, 23).

Taps. Volt, hogy valaki ezzel csupán azt akarta elérni, hogy odafigyeljenek rá, ahogy a Józsué 15:18 mutatja. De gyakran azért csapták össze a kezüket, mert haragra gerjedtek (4Mó 24:10), megvetést vagy gúnyt fejeztek ki (Jób 27:23; Si 2:15), szomorúak voltak (Ez 6:11), ellenszenvet éreztek, vagy káröröm töltötte el őket amiatt, ami egy vetélytársukkal, gyűlölt ellenségükkel vagy elnyomójukkal történt; ilyenkor néha még a lábukkal is dobbantottak (Ez 25:6; Ná 3:19).

Kinevezés: Felkenés. Bizonyos mozdulatokkal azt fejezték ki, hogy valakit kineveznek valamilyen tisztség betöltésére, vagy felhatalmazzák valamire. A papság beiktatásakor Áront felkenték a szent felkenetési olajjal (3Mó 8:12). A királyokat szintén felkenték (1Sá 16:13; 1Ki 1:39). Círuszt, Perzsia királyát nem kente fel szó szerint Isten valamelyik képviselője, hanem jelképes értelemben beszéltek róla úgy, mint Jehova felkentjéről, mégpedig azért, mert kinevezést kapott arra, hogy győzze le Babilont, és bocsássa szabadon Isten népét (Ézs 45:1). Elizeus abban az értelemben lett ’felkenve’, hogy ki lett nevezve, de sohasem kenték fel olajjal a szó szoros értelmében (1Ki 19:16, 19). Jézust az Atyja, Jehova nem olajjal, hanem szent szellemmel kente fel (Ézs 61:1; Lk 4:18, 21). Jézus által kenetnek fel a keresztény gyülekezetet alkotó, szellem által született testvérei (2Ko 1:21; Cs 2:33). Ez a felkenetés kinevezi, felhatalmazza és képesíti őket arra, hogy Isten szolgái legyenek (1Jn 2:20; 2Ko 3:5, 6; lásd: FELKENT, FELKENETÉS).

Kézrátétel. Ez a mozdulat azt fejezte ki, hogy valakit kineveznek egy tisztség betöltésére vagy egy feladat ellátásra. Ez figyelhető meg annak a hét férfinak az esetében is, akiket az apostolok kineveztek, hogy foglalkozzanak az eledel kiosztásával a jeruzsálemi gyülekezetben (Cs 6:6). Timóteuszt a gyülekezeti vének testülete nevezte ki egy bizonyos szolgálat elvégzésére (1Ti 4:14). Később Pál apostol elküldte őt, hogy nevezzen ki másokat, és meghagyta neki, hogy ezt csakis alapos megfontolás után tegye (1Ti 5:22).

A kézrátételnek több jelentése is volt, köztük az elismerés, amire példa a 2Mózes 29:10, 15, ahol Áron és a fiai elismerték, hogy az áldozatok őértük lettek felajánlva. Hasonló jelentése van ennek a mozdulatnak a 3Mózes 4:15-ben is.

Ezenkívül a kézrátétellel azt is jelezhették, hogy kijelölnek bizonyos személyeket, akikre áldások áradhatnak, vagy akik erőt kaphatnak. Ez a mozdulat ilyen értelemben figyelhető meg, amikor Jézus gyógyított (Lk 4:40), illetve amikor a szent szellem eljött azokra, akikre Pál rátette a kezét (Cs 19:6). Ez nem azt jelentette, hogy Pál kezéből áradt ki a szellem, hanem azt, hogy Krisztus képviselőjeként felhatalmazása volt arra, hogy kijelöljön valakit azoknak az előírásoknak az alapján, amelyek le voltak fektetve, és amelyek kimondták, hogy ki kaphat a szellem ajándékaiból. (Lásd még: Cs 8:14–19.) De hogy a kézrátétel nem feltétlenül volt szükséges ahhoz, hogy valaki kapjon a szellem ajándékaiból, az abból is jól látható, hogy Kornéliusz és a háznépe úgy kapta meg a szent szellemet és a nyelveken szólás ajándékát, hogy Péter apostol pusztán csak jelen volt (Cs 10:44–46).

Kegy: Egy magasabb rangú személy előtt állás. Ha valaki egy hatalmon lévő előtt állt, az azt jelenthette, hogy annak kegyét és megbecsülését élvezi, elvégre egy királyhoz csak engedéllyel lehetett bejutni (Pl 22:29; Lk 1:19; 21:36). A Jelenések 7:9, 15-ben egy nagy sokaság úgy van ábrázolva, hogy a trón előtt áll, ami jelzi, hogy Isten kegyét és megbecsülését élvezi.

Egy másik személy fejének felemelése. Olykor azért mondták ezt, mert jelképes értelemben azt fejezte ki, hogy valaki elnyeri vagy újra élvezi egy másik személy kegyét (1Mó 40:13, 21; Jr 52:31).

A kéz hatalommal való megtöltése: A papok kezének hatalommal való megtöltése. A papok kezét Mózes mint közbenjáró töltötte meg papi tisztségre szóló hatalommal, amikor a feláldozandó dolgokat Áronnak és a fiainak a kezébe tette, majd meglengette ezeket felajánlásként Jehova előtt. A meglengetés az egyszeri cselekedettel szemben folyamatos cselekedetre utalt, vagyis azt fejezte ki, hogy valaki folyamatosan odaadóan szolgálja Jehovát (3Mó 8:25–27).

Barátság: Csók, lábmosás, fej megkenése. A barátságot csókkal fejezték ki (1Mó 27:26; 2Sá 19:39), az erőteljesebb érzéseket pedig úgy, hogy a másik nyakába borultak, megölelték és közben megcsókolták, illetve könnyekre is fakadtak (1Mó 33:4; 45:14, 15; 46:29; Lk 15:20; Cs 20:37). Úgy vélték, hogy a vendégszeretet kimutatásának három elmaradhatatlan velejárója van: a vendéget üdvözlésképpen meg kellett csókolni, meg kellett mosni a lábát, és meg kellett kenni a fejét olajjal (Lk 7:44–46).

Mivel Jézus földi szolgálata idején az volt a szokás, hogy fekvő helyzetben étkeztek, így ha valaki hátradőlt egy másik személy keblére, ez a testhelyzet azt fejezte ki, hogy bensőséges baráti kapcsolatban áll vele, vagy a kegyét élvezi (Jn 13:23, 25). Erre a szokásra épült a Lukács 16:22, 23-ban és a János 1:18-ban olvasható szemléltetés.

Egy másik személy kenyerének evése. Ha valaki együtt ette egy másikkal annak kenyerét, azzal a barátságát fejezte ki, és azt, hogy békében van vele (1Mó 31:54; 2Mó 2:20; 18:12). Ha ezek után kárt okozott annak a személynek, azt a leghitványabb árulásnak tekintették. Ebben volt vétkes az áruló Júdás (Zs 41:9; Jn 13:18).

Ártatlanság, felelősség elhárítása: Kézmosás. Ha valaki ártatlan volt egy ügyben, vagy elhárította magáról a felelősséget, azt jelképesen azzal érzékeltette, hogy megmosta a kezét (5Mó 21:6). A zsoltáríró is így jelenti ki ártatlannak magát a Zsoltárok 73:13-ban; lásd még: Zsoltárok 26:6. Pilátus úgy próbált meg kibújni a Jézus halálával kapcsolatos felelősség alól, hogy megmosta a kezét a sokaság előtt, és közben kijelentette: „Ártatlan vagyok ennek az embernek a vérétől. Magatok lássátok” (Mt 27:24).

Ruha megrázása vagy kirázása. Pál azzal fejezte ki, hogy attól kezdve nem rá hárul a felelősség, hogy megrázta a ruháit a korintuszi zsidók előtt – akiknek prédikált, és akik ellenszegültek neki –, majd így szólt: „Véretek a ti fejeteken legyen. Én tiszta vagyok. Mostantól fogva a nemzetekből valókhoz fogok menni” (Cs 18:6). Nehémiás kirázta a keblén lévő ruhát, ezzel jelezvén, hogy a szóban forgó személyeket végleg elveti Isten (Ne 5:13).

A por lerázása a lábról. Azzal is azt fejezte ki valaki, hogy attól kezdve nem rá hárul a felelősség, ha lerázta a port a lábáról. Jézus utasította a tanítványait, hogy tegyék ezt, amikor elhagynak egy házat vagy egy várost, ahol nem fogadják be vagy nem hallgatják meg őket (Mt 10:14; Lk 10:10, 11; Cs 13:51).

Öröm: Taps. Az örömüket úgy fejezték ki, hogy tapsoltak (2Ki 11:12; Zs 47:1) és táncoltak, gyakran zenére (Bí 11:34; 2Sá 6:14). Ha munka közben – különösen szőlőszüret idején – kurjongattak és énekeltek, akkor ez azt mutatta, hogy boldogok vagy nagyon vidámak (Ézs 16:10; Jr 48:33).

Ellenszegülés: Ha valaki fenyegetően lengette a kezét egy másik felé, az azt mutatta, hogy ellenszegül neki (Ézs 10:32; 19:16).

Ha valaki felemelte a fejét, az jelképesen azt fejezte ki, hogy a tettek mezejére lépett, általában ellenszegülve másoknak, harcolva másokkal vagy elnyomva másokat (Bí 8:28; Zs 83:2).

Ha valaki fölemelte a kezét egy hatalmon lévő ellen, az azt fejezte ki, hogy fellázad ellene (2Sá 18:28; 20:21).

Ha valaki a port nyalta, az a vereség és pusztulás jele volt (Zs 72:9; Ézs 49:23).

Ha valakinek a keze az ellensége nyakszirtjén volt, vagy a lábát az ellenség nyakára tette, az jelképesen azt érzékeltette, hogy legyőzte őt, megfutamította, üldözőbe vette és elfogta (1Mó 49:8; Jzs 10:24; 2Sá 22:41; Zs 18:40).

Hatalomra jutás vagy cselekvés elkezdése: Azt, hogy valaki hatalomra jutott vagy cselekedni kezdett, a támad vagy feláll, illetve a felkel vagy tettre kel kifejezésekkel fogalmazták meg. Ha azt mondták, hogy király támad vagy (fel)áll egy király, azzal azt fejezték ki, hogy valaki királyi hatalomra jut, vagy figyelemre méltó módon gyakorolja ezt a hatalmát (Dá 8:22, 23; 11:2, 3, 21; 12:1). Jehovát úgy mutatja be a Biblia, mint aki felkel vagy tettre kel, hogy végrehajtsa ítéletét a népén (Zs 76:9; 82:8). Sátánról pedig azt írja, hogy fölkelt Izrael ellen, amikor arra indította Dávidot, hogy tartson népszámlálást (1Kr 21:1).

Derék (v. ágyék) felövezése. Ezzel arra utaltak, hogy valaki valamilyen tevékenységre készül. Ez azzal a bibliai időkből származó szokással függ össze, hogy az emberek egy övvel felkötötték a leomló ruhájuk végét, hogy ne akadályozza őket egy munka elvégzésében, a futásban és ehhez hasonlókban (Jób 40:7; Jr 1:17; Lk 12:37; 1Pt 1:13, Rbi8, lábj.; Káldi).

Egyéb: Fekvés valakinek a lábánál. Amikor Ruth emlékeztetni akarta Boázt arra, hogy ő a kiváltó, akkor éjszaka elment hozzá, felemelte a lábánál a takarót, és odafeküdt. Aztán ezt mondta, amikor Boáz felébredt: „Ruth vagyok, a te rabszolgád. Terítsd rabszolgádra ruhádat, hiszen kiváltónk vagy.” Ezzel azt jelezte, hogy kész elfogadni a sógorházasság elrendezését (Ru 3:6–9).

Valakinek a külseje böjt idején. Az a megfogalmazás, hogy valaki ’megsanyargatta a lelkét’, minden bizonnyal a böjtölésre utalt, és a gyászt, a bűnök elismerését és a megbánást fejezhették ki vele (3Mó 16:29, 31; 2Sá 1:12; Zs 35:13; Jóe 1:13, 14). Amikor Jézus a földön volt, képmutató személyek szomorú arcot öltöttek, eltorzították az arcukat, és böjtöléssel akartak „szentnek” látszani, de Jézus azt mondta a tanítványainak, hogy ha böjtölnek, kenjék meg a fejüket és mossák meg az arcukat, hogy a szokásos módon nézzenek ki, tudva azt, hogy az Atyjuk a szívüket nézi (Mt 6:16–18). A keresztények olykor azért böjtöltek, hogy osztatlan figyelmet tudjanak szentelni a szellemi dolgoknak (Cs 13:2, 3; lásd: BÖJT).

Valakinek a keze lefogja az elhunyt szemét. Amikor Jehova azt mondta Jákobnak, hogy „majd József keze fogja le szemedet” (1Mó 46:4), ezzel azt akarta mondani, hogy Jákob halála után József fogja lezárni a szemét, ami rendszerint az elsőszülött fiú feladata volt. Úgy tűnik tehát, hogy Jehova ezzel mutatta meg Jákobnak, hogy az elsőszülöttségi jog Józsefé legyen (1Kr 5:2).

Füttyentés. Ha füttyentettek valaminek a láttán, azzal döbbenetet vagy csodálkozást fejeztek ki. Így reagáltak, akik szemtanúi voltak annak, hogy Júda hihetetlen módon pusztán hagyatott, és később azok, akik látták Babilon félelmetes romjait (Jr 25:9; 50:13; 51:37).

Támaszkodás valakinek a kezére. A királyoknak vagy más hatalmon lévőknek volt a szokása az, hogy egy szolgának vagy egy alacsonyabb rangú személynek a kezére támaszkodtak. Ezt tette Jórám, Izrael királya is (2Ki 7:2, 17). Amikor II. Ben-Hadád király meghajtotta magát istenének, Rimmonnak a házában, akkor a szolgájának, Naámánnak a kezére támaszkodott (2Ki 5:18).

Jelképes értelem: Lábmosás. Az egyik keleti szokást Jézus tanító jelleggel arra használta fel, hogy megmutassa a tanítványainak, mit jelent az alázat, illetve az, hogy szolgálatot végeznek egymásnak: megmosta a tanítványai lábát. Péter nyíltan kifejezte a véleményét, és kérte őt, hogy ne csak a lábát, hanem a kezét és a fejét is mossa meg. Jézus azonban ezt válaszolta: „Aki megfürdött, annak nem szükséges megmosni mást, csak a lábát, különben teljesen tiszta” (Jn 13:3–10). Jézus ezzel arra utalt, hogy ha valaki volt már a fürdőhelyiségben, akkor a házba visszaérve már csak az út porát kell lemosnia a lábáról, mely a saruban bepiszkolódhatott. Ezzel a tisztasággal a szellemi tisztaságot érzékeltette.

Járás. Egy másik jelképes értelmű kifejezés az volt, hogy egy személy valakivel „jár”. Ez azt takarta, hogy egy bizonyos életutat választott, ahogy ezt a következőkből is látjuk: „Noé az igaz Istennel járt” (1Mó 6:9; 5:22). Akik Istennel járnak, azok az Isten által kijelölt életutat követik, és elnyerik az Ő tetszését. A Keresztény Görög Iratok ezzel a kifejezéssel két ellentétes életutat érzékeltet: azt, amelyiken valaki azelőtt járt, hogy Isten szolgája lett, és azt, amelyiken azután kezdett járni (Ef 2:2, 10; 4:17; 5:2). Ehhez hasonlóan a ’futás’ is életutat szemléltet (1Pt 4:4). Isten azt mondta, hogy Júda prófétái „futottak”, pedig ő nem küldte őket, ami azt jelenti, hogy megtévesztő módon kezdtek prófétákként tevékenykedni, úgy, hogy nem is kaptak rá felhatalmazást (Jr 23:21). Pál is úgy beszél a keresztény életpályáról, mint ’futásról’. Egy versenyhez hasonlítja, amelyben valakinek a szabályok szerint kell futnia ahhoz, hogy elnyerje a díjat (1Ko 9:24; Ga 2:2; 5:7).