Nachmanides — A keresztényiséget cáfolta?

KÖZÉPKOR. Mi jut róla eszedbe? A keresztes hadjáratok? Az inkvizíció? A kínzások? Bár ezt az időszakot általában nem a nyílt hitvitákkal társítják, ez idő alatt — 1263-ban — az európai történelem egyik legpáratlanabb zsidó-keresztény vitája zajlott le. Kik voltak az érintettek? Miféle vitapontok jöttek felszínre? Napjainkban hogyan lehet segítségünkre ez a vita abban, hogy azonosítsuk az igaz vallást?

Mi robbantotta ki a vitát?

A római katolikus egyház a középkor egész ideje alatt az igaz vallásnak tüntette fel magát. A zsidók ennek ellenére soha nem hagytak fel azzal, hogy Isten választott népének állítsák magukat. Az, hogy az egyház képtelen volt meggyőzni a zsidókat az áttérés szükségességéről, bosszúsághoz — gyakran pedig erőszakhoz és üldözéshez is — vezetett. A keresztes hadjáratok során zsidók tízezreit mészárolták le vagy égették el máglyán, amikor azok éltek a megkeresztelkedés és a halál közötti választás lehetőségével. Az egyház által sugalmazott antiszemitizmus sok országban dívott.

A katolikus Spanyolországban mégis másfajta szellem uralkodott a XII. és a XIII. században. A zsidók számára engedélyezték a vallásszabadságot — mindaddig, míg nem támadták a keresztény hitet —, és a zsidók még a királyi palotában is fontos tisztségeket tölthettek be. Ám miután körülbelül egy évszázadon át ilyen pártfogásnak örvendtek, a Domonkos-rendi papok lépéseket tettek annak érdekében, hogy csökkentsék a zsidóknak a társadalomra gyakorolt befolyását, és hogy áttérítsék őket a katolicizmusra. A Domonkos-rendiek nyomást gyakoroltak I. (Hódító) Jakabra, Aragónia királyára azért, hogy készítsen elő egy hivatalos vitát, melynek az legyen a célja, hogy bebizonyítsa a zsidó állásfoglalás alacsonyabb rendű mivoltát, és annak szükségességét, hogy minden zsidó áttérjen.

Ez már nem az első zsidó-keresztény vita volt. Párizsban (Franciaország) 1240-ben már tartottak egy hivatalos vitát. Annak az volt a fő célja, hogy bíróság elé vigye a zsidók által szentnek tartott könyvet, a Talmudot. A zsidó résztvevőknek viszont csak csekély mértékű szólásszabadságot engedélyeztek. Miután az egyház bejelentette az ebben a vitában elért győzelmét, tömegestől égették el a Talmud példányait a köztereken.

I. Jakab, Aragónia királya azonban annál toleránsabb szellemű volt, mint hogy helyt adjon egy ilyen kirakatpernek. Mivel ezzel a Domonkos-rendiek is tisztában voltak, másfajta megközelítéssel próbálkoztak. Ahogy Hyam Maccoby a Judaism on Trial című könyvében megfogalmazta, olyan vitára hívták a zsidókat, amely „az előzékenység és a meggyőzés köntösében folyt, nem pedig a bevádoláséban, ahogy az Párizsban történt”. A Domonkos-rendiek Pablo Christianit jelölték ki fő képviselőjükké, egy olyan zsidót, aki áttért a katolicizmusra, és Domonkos-rendi pap lett belőle. A Domonkos-rendiek biztosra vették, hogy bizonyítani tudják ügyüket, ha felhasználják Pablo Christianinak a Talmudból és a rabbinikus írásokból szerzett ismeretét.

Miért éppen Nachmanides?

Spanyolországban csak egyetlen személynek voltak olyan szellemi képességei, hogy képviselhesse a zsidó pártot a vitában — Mózes ben Nachmannak, vagyis Nachmanidesnek.a Nachmanides 1194 tájékán született a spanyolországi Gerona nevű városban, és még csak tizenéves volt, amikor már biblia- és Talmud-tudósként szerzett magának hírnevet. Mire harmincéves lett, már olyan szövegmagyarázatokat írt, amelyek a Talmud nagy részét kommentálták, nem sokkal ezután pedig ő lett a fő hangadó a Maimonidesb írásai fölött rendezett vita közvetítésében, amely vita azzal fenyegetett, hogy megosztja a zsidó közösséget. Nachmanidest úgy tekintik, mint aki generációjának legnagyobb zsidó származású biblia- és Talmud-tudósa, és talán csak Maimonides előzi meg abban, amilyen hatással volt ebben az időben a judaizmusra.

Nachmanides jelentős hatást gyakorolt a Katalóniában élő zsidó közösségre, és még I. Jakab király is sok, az államra vonatkozó kérdésben kért tőle tanácsot. Kifinomult gondolkodóképességét a zsidók és a nem zsidók egyaránt tisztelték benne. A Domonkos-rendiek felismerték, ahhoz, hogy ténylegesen megalázzák a zsidókat, ő, a legfőbb rabbi kell hogy legyen az, aki vitába száll velük.

Nachmanides vonakodott beleegyezni a vitába, mivel tudatában volt annak, hogy a Domonkos-rendiek nem hajlandók tisztességes eszmecserét folytatni. Nachmanidesnek válaszolnia kellett a kérdésekre, de ő maga nem tehetett fel kérdéseket. A király kérésére azonban ezt is elfogadta, csak azt kérte, hogy adjanak neki engedélyt arra, hogy szabadon beszélhessen, amikor megadja a válaszokat. I. Jakab király beleegyezett. Az, hogy így teret kapjon a viszonylagos szólásszabadság, példátlan és meg nem ismétlődő volt a középkorban, valamint világos bizonyítéka volt annak is, hogy a király nagyra becsüli Nachmanidest. Nachmanides mégis nyugtalan volt. Ha úgy tekintik őt, mint aki túlontúl ellenséges érzületű a vita során, annak katasztrofális következményei lesznek mind rá, mind a zsidó közösségre nézve. Az erőszak bármelyik pillanatban kitörhetett.

Nachmanides kontra Pablo Christiani

A vita fő színhelye a barcelonai királyi palota volt. Négy ülésszakban tartották meg: 1263. július 20., 23., 26. és 27-én. A király személyesen elnökölt minden egyes ülésszakon, amelyen a különféle egyházi és állami méltóságok, valamint a helyi zsidó közösség tagjai is jelen voltak.

Az egyház számára a vita kimenetele sohasem volt kérdéses. Hivatalos beszámolójukban a Domonkos-rendiek kijelentették, hogy a vita célja „nem az, hogy a hitet . . . megvitassák . . ., mintha kétség tárgyát képezné, hanem . . . az, hogy lerontsa a zsidók tévedéseit, és eltávolítsa a sok zsidóban meglévő, öntelt hitet”.

Bár Nachmanides már majdnem hetvenéves volt, azzal adta bizonyságát éleselméjűségének, hogy igyekezett csupán az alapvető vitás kérdésekre korlátozni az eszmecserét. Ezzel kezdte: „A nem zsidók és a zsidók közt lezajlott [korábbi] viták a vallási szertartások sok olyan oldalával is foglalkoztak, amelyektől a hit alapvető elvei függetlenek. Ebben a királyi udvarban csak olyan kérdésekről kívánok vitázni, amelyektől az egész vita függ.” Ekkor egyetértettek abban, hogy a témákat arra korlátozzák, hogy vajon eljött-e már a Messiás vagy sem, hogy vajon Isten volt-e vagy ember, és hogy vajon a zsidók vagy a keresztények tulajdonában van-e az igaz törvény.

Nyitó érvelésében Pablo Christiani kijelentette, hogy a Talmudból fogja bebizonyítani, hogy a Messiás már eljött. Nachmanides erre úgy vágott vissza, hogy ha ez így van, akkor azok a rabbik, akik elfogadták a Talmudot, miért nem fogadták el Jézust? Christiani ahelyett, hogy világos, Írás szerinti érvelésre összpontosította volna indoklását, inkább újra meg újra homályos, rabbinikus részletekre hivatkozott, hogy felállítsa érveit. Nachmanides pontról pontra megcáfolta ezeket, mivel kimutatta, hogy Christiani kiragadja őket a szövegkörnyezetből. A józan ész azt diktálná, hogy Nachmanides képes volt kitűnni azzal, hogy sokkal jártasabb volt az azokról az írásokról folytatott vitában, amelyek tanulmányozásának szentelte az egész életét. Még ha Christiani hivatkozott is az Írásokra, érvelési menetében éppen olyan pontokra fektette a hangsúlyt, amelyeket könnyűszerrel meg lehetett cáfolni.

Bár Nachmanidesnek olyan korlátokat szabtak, hogy csak a feltett kérdésekre válaszolhat, ő mégis képes volt arra, hogy erőteljes érvelést nyújtson, amely rámutatott, hogy a katolikus egyház álláspontja miért elfogadhatatlan mind a zsidók, mind más, gondolkodó emberek számára. A Háromság tantételére utalva kijelentette: „Egy zsidó vagy bármilyen más ember elméje nem engedi, hogy elhiggye, hogy az ég és a föld Teremtője . . . egy zsidó nőtől szülessen meg . . ., aztán pedig az ellenségei kezébe kerüljön, akik . . . meg is ölik.” Nachmanides tömören kijelentette: „Amit ti hisztek — és ami a hitetek alapja — az a [józan] ész számára elfogadhatatlan.”

Nachmanides egy ellentmondást hangsúlyozott ki, amely mind a mai napig sok zsidót meggátol abban, hogy akár csak fontolóra is vegye annak lehetőségét, hogy Jézus a Messiás: kihangsúlyozta, hogy milyen határtalan vérbűn terheli az egyházat. Ezt mondta: „A próféta kijelentette, hogy a Messiás idejében . . . fegyvereikből kapákat csinálnak, és dárdáikból metszőkéseket, és nép népre kardot nem emel, és hadakozást többé nem tanul. A Názáreti napjaitól kezdve egészen mostanáig az egész világ tele van erőszakkal és rablással. A keresztények [igazából] még több vért ontanak, mint a többi nemzet, és erkölcstelen életet is élnek. Milyen nehéz is lenne neked, uram királyom, és ezeknek a te lovagjaidnak is, ha hadakozást többé nem tanulnának!” (Ésaiás 2:4).

A negyedik ülésszakot követően a király berekesztette a vitát. Ezt mondta Nachmanidesnek: „Sohasem láttam még olyan embert, aki ilyen jól érvelt volna, mint te, holott nincs is igaza.” I. Jakab, Aragónia királya — ahhoz az ígéretéhez hűen, hogy szólásszabadságot és védelmet biztosít Nachmanidesnek — háromszáz dénár ajándékkal együtt bocsátotta őt haza. Gerona püspökének felkérésére Nachmanides írásba foglalt feljegyzést készített a vitáról.

A Domonkos-rendiek nyilván zaklatottak voltak, noha döntő győzelmet jelentettek be. Később az egyház elleni káromlás címén vádakat hoztak fel Nachmanides ellen, és a vitáról készült írásait használták fel bizonyítékul. Mivel a Domonkos-rendiek nem voltak megelégedve azzal, ahogyan a király Nachmanidesszel bánt, IV. Kelemen pápához fellebbeztek. Bár Nachmanides már túl volt a hetvenedik életévén, mégis száműzték Spanyolországból.c

Hol rejlik az igazság?

A vitában részt vevő bármely fél érvei segítségünkre vannak vajon abban, hogy azonosítsuk az igaz vallást? Bár mindketten kihangsúlyozták a másik fél tévedéseit, az igazság tiszta üzenetét egyikük sem adta át. Amit Nachmanides oly nagy hozzáértéssel cáfolt, az nem az igaz keresztényiség volt, hanem sokkal inkább olyan, ember alkotta tantételek, amilyen például a Háromságról szóló tanítás is, melyet a Jézus halálát követő évszázadokban talált ki a kereszténység. A kereszténység erkölcstelen viselkedése és féktelen vérontása — melyet Nachmanides olyan bátran kihangsúlyozott — szintén vitathatatlan anyagát képezi a történelmi feljegyzéseknek.

Nem nehéz megérteni, hogy ilyen körülmények között miért nem sikerült Nachmanidesre és más zsidókra is hatást gyakorolnia a keresztényiség érdekében felhozott érveknek. Pablo Christiani érvei ráadásul nem alapultak világos — a Héber Iratokból származó — érvelésen, hanem gyéren alkalmazott rabbinikus forrásokon.

Nem, Nachmanides nem az igaz keresztényiséget cáfolta. Amikor ő élt, Jézus tanításainak az igazi világosságát és messiási mivoltának bizonyítékait már elhomályosították azzal, hogy hamis színben tüntették fel. Jézus és az apostolok ténylegesen meg is jövendölték az ilyen hitehagyást tükröző tanítások megjelenését (Máté 7:21–23; 13:24–30, 37–43; 1Timótheus 4:1–3; 2Péter 2:1, 2).

Napjainkban azonban világosan azonosítható az igaz vallás. Jézus ezt mondta az igazi követőiről: „Gyümölcseikről ismeritek meg őket . . . Ekképen minden jó fa jó gyümölcsöt terem; a romlott fa pedig rossz gyümölcsöt terem” (Máté 7:16, 17). Arra buzdítunk, hogy végezd el ezt az azonosítást. Hadd legyenek segítségedre Jehova Tanúi abban, hogy tárgyilagosan megvizsgálod a szentírási bizonyítékokat. Így meg fogod tudni, mi az igazi jelentése Isten összes olyan ígéretének, amely a Messiással és annak uralmával kapcsolatos.

[Lábjegyzetek]

[Kép a 20. oldalon]

Nachamides érvekkel támasztotta alá az ügyét Barcelonában

[Kép forrásának jelzése a 19. oldalon]

A 19., 20. oldalon található képek másolatok az Illustrirte Pracht-Bibel/Heilige Schrift des Alten und Neuen Testaments, nach der deutschen Uebersetzung D. Martin Luthers alapján