Olvasók kérdései

◼ Miért kellett a Dávid és Betsabé bűnös viszonyából származó gyermeknek meghalnia, ha az 5Mózes 24:16 és Ezékiel 18:20. verse azt mondja, hogy egy fiú se haljon meg apja vétkéért?

Dávid és Betsabé, amikor házasságtörésüket elkövették, mindketten házasok voltak. Ebből a házasságtörésből eredően lett terhes Betsabé. Isten törvénye értelmében a házasságtörés halállal büntethető, súlyos bűn volt (2Sámuel 11:1–5; 5Mózes 5:18; 22:22). Ha Isten megengedte volna, hogy ezt az esetet a Törvény előírása szerint tárgyalják le emberi bírák, akkor a Betsabé méhében levő gyermek is meghalt volna anyjával együtt. De Jehova esetüket a szokásostól eltérő módon kezelte. Ehhez neki, mint „az egész föld Bírájának” feltétlen joga volt (1Mózes 18:25).

Amikor a próféta feltárta Dávidnak a bűnét, Dávid elismerte: „Vétkeztem Jehova ellen.” Isten szószólója ez után így szólt Dávidhoz: „Jehova viszont elengedi vétkedet. Nem halsz meg” (2Sámuel 12:13). Isten a Királyság-szövetségre való tekintettel gyakorolt irgalmat Dávid iránt. Kétségtelenül, mivel Isten tud olvasni az emberi szívekben, bizonyára Dávid esetében is meg tudta ítélni, őszinte volt-e megbánása vagy sem. Ezen az alapon indokoltnak látta, hogy irgalmát kiterjessze Dávidra és Betsabéra. Bűnüknek azonban nem kerülhették el minden következményét. Ezt olvashatjuk: „De mert ezzel a tetteddel minden bizonnyal tiszteletlenül jártál el Jehovával szemben, a fiú is, aki született neked, meghal” (2Sámuel 12:14).

Isten ’csapással sújtotta’ a gyermeket, akihez nem volt joguk; ezért a kisfiú megbetegedett és meghalt. Ha valaki a gyermek halálát az esettől elszigetelten akarja vizsgálni, azt gondolhatja, hogy Jehova kemény ítéletet szabott ki. Helyes azonban elménkben tartani azt, hogy ha a házasságtörés esetét a Mózes törvénye alatt álló bírák vizsgálták volna ki és ők hoztak volna döntést ebben az ügyben, akkor mind a hárman (Dávid is, Betsabé is, és a méhében levő kisfia is) meghaltak volna. Ilyen megvilágításban nézve a kérdést, Isten részéről nagyon is irgalmas tett volt, hogy hármojuk közül ketten életben maradtak. De mindmáig nem ismerünk minden tényt pontosan. Például azt sem, hogy egészségesen vagy betegen született meg a kisfiú. Ennek ellenére elfogadhatjuk Isten eljárásmódját, hiszen róla tudjuk, hogy eljárása pártatlan, bölcs, és igazságos. Még Dávid is elismerte később: „Ami az igaz Istent illeti, útja tökéletes” (2Sámuel 22:31; vö. Jób 34:12; Ésaiás 55:11).

Ez összhangban van Dávid magatartásával, ahogyan Isten ítéletét fogadta. Amíg a gyermek betegeskedett, Dávid bánkódott és böjtölt. De amikor a gyermek meghalt, felismerte, hogy ezzel az ügy lezárult (2Sámuel 12:22, 23). Dávid Isten ítéletében bízva, most azon fáradozott, hogy megvigasztalja Betsabét (aki akkor már törvényes felesége volt), és biztosítani akarta őt a házassági kapcsolatuk fennmaradásáról is. Később ebből a házassági kapcsolatból született Salamon, Dávid utóda.

Isten eljárását ez esetben nem tekinthetjük úgy, mint ami ellentétben áll az 5Mózes 24:16 és Ezékiel 18:20. versével.

A Törvény a következő isteni útmutatást tartalmazta: „Ne kelljen meghalniuk az apáknak a fiakért, a fiaknak se kelljen meghalniuk az apákért. Mindenkinek a maga vétkéért kell meghalnia!” (5Mózes 24:16, Ökumenikus fordítás). Ezek az irányelvek vonatkoztak az izraelita bírókra, amikor ilyen jogi eseteket tárgyaltak. A bírók nem tudtak senkinek a szívébe belelátni. Így kénytelenek voltak a szerint eljárni, amit a tények ismeretében tanúsított magatartás alapján megállapíthattak.

Az Ezékiel 18:20. verse is hasonlóképpen ezt mondja: „A fiú nem bűnhődik az apa bűne miatt, az apa sem bűnhődik a fia bűne miatt. Az igaz azt kapja, amit igazságáért érdemel, a bűnös pedig azt kapja, amit bűnéért érdemel” (Ökumenikus fordítás). Ez elsősorban a felnőttekre vonatkozott. A szövegösszefüggésből az tűnik ki, hogy itt egy olyan fiúról van szó, aki szemtanúja volt apja valamilyen gonosz tettének, de ő maga nem vett részt abban; ehelyett ő Jehova bírói döntéseit követte és törvényei szellemében cselekedett. Ezért, még ha apja meg is halt bűne miatt, ő életben maradt (Ezékiel 18:14–17).

Tagadhatatlan viszont, hogy a gyermekek viselhetik apjuk cselekedeteinek következményeit. Tékozlóan vagy balgán élő szülők az egész családot képesek nyomorba dönteni. Vagy képzeljük el azt az esetet, amikor az egyik szülő bűncselekmény miatt börtönbe kerül. Még azok a szerencsétlenségek is, amelyeket Isten jogosan hozott az izraelitákra gonosz cselekedeteik miatt, súlyosan érintették az akkor élő gyermekeket (5Mózes 28:15, 20–32; Ezékiel 8:6–18; 9:5–10). Másrészt viszont Isten így buzdította népét: „Válaszd az életet, hogy életben maradhass, te és a leszármazottad, azáltal, hogy szereted Jehovát, a te Istenedet, hogy hallgatsz a szavára, és ragaszkodsz hozzá, mert ő a te életed és napjaid hosszúsága” (5Mózes 30:19, 20).

Dávid és Betsabé tapasztalata tehát nyilvánvalóvá teszi, hogy a szülők viselkedése igen nagy mértékben kihathat gyermekeikre. Ha a szülők ’Isten nevének félelmében járnak, az igazságosság napja felragyoghat áldásaival az egész család számára’ (Malakiás 4:2).