KÁLDEA, KÁLDEUS
Eredetileg az az ország és nép, amely a babilóniai hordalékos síkvidék d. részét, a Tigris és az Eufrátesz bőven termő deltavidékét foglalta el. Ezek a folyók egykor külön-külön torkollhattak a Perzsa-öbölbe, Eridu és Ur pedig valamikor tengeri kikötővárosok voltak. Ám az évek során a folyók hordaléka fokozatosan feltölthette az öblöt, és a tengerpart kitolódott dk. irányba, ami lehetővé tette, hogy a Tigris és az Eufrátesz egymáshoz csatlakozzon még azelőtt, hogy a tengerbe ömlene. Hajdanán a terület legfontosabb városa Ur volt, Ábrahám otthona, ahonnan még i. e. 1943 előtt Isten parancsára a családjával együtt útnak indult (1Mó 11:28, 31; 15:7; Ne 9:7; Cs 7:2–4). Mintegy 300 évvel később Sátán, az Ördög káldeus rablócsapatokat használt fel arra, hogy csapást mérjen Jóbra, aminek következtében nagy veszteség érte ezt a hűséges embert (Jób 1:17).
Ahogy a káldeusok befolyása kiterjedt É felé, Babilónia egész területe „a káldeusok földje” néven vált ismertté. Ézsaiás a próféciáiban előre megjövendölte a káldeusok ilyetén felemelkedését, majd az azt követő bukását is (Ézs 13:19; 23:13; 47:1, 5; 48:14, 20). Ennek a hatalomnak a hatása különösen i. e. a VII. és VI. században volt leginkább érezhető, amikor a káldeai születésű Nabú-apla-uszur és az utódai, II. Nabukodonozor, Evil-Merodák (Avél-Marduk), Nergal-sar-uszur, Lá-basi-Marduk, Nabú-naid és Belsazár volt a harmadik világhatalomnak, Babilonnak az uralkodója (2Ki 24:1, 2; 2Kr 36:17; Ezs 5:12; Jr 21:4, 9; 25:12; 32:4; 43:3; 50:1; Ez 1:3; Ha 1:6). Ez a dinasztia akkor ért véget, amikor „megölték Belsazárt, a káldeus királyt” (Dá 5:30). A méd Dáriusz volt az, akit ezután „a káldeusok királysága fölé királynak tettek meg” (Dá 9:1; lásd: BABILON 2.).
A káldeusok már régtől fogva híresek voltak a matematikai és csillagászati ismereteikről. Dániel napjaiban egy különleges, jósokból álló csoportot neveztek káldeusoknak, akik az állításuk szerint szakértők voltak a jóslás úgynevezett tudományában (Dá 2:2, 5, 10; 4:7; 5:7, 11).