„Bizony, ez az ember Isten Fia volt”

Eljött a „hatodik óra”, vagyis dél van. Szokatlan sötétség borul „az egész vidékre a kilencedik óráig”, azaz délután három óráig (Márk 15:33). Ezt a baljós sötétséget nem napfogyatkozás okozza, hiszen az csak újhold idején fordul elő. De most a pászka időszaka van, és ilyenkor telihold fénylik az égen. Mi több, ez a sötétség sokkal tovább tart, mint egy néhány perces napfogyatkozás. Tehát ezt a sötétséget Isten idézte elő!

Képzeld csak el, mit válthat ez ki azokból, akik gúnyolják Jézust. Ebben a sötétségben négy asszony közeledik a kínoszlophoz: Jézus anyja, Salómé, Mária Magdaléna és Mária, aki Kisebb Jakab anyja.

János apostol is ott van Jézus bánattól sújtott anyjával a kínoszlop mellett. Mária nézi a fiát, akit világra hozott és táplált, és aki most haláltusáját vívja a kínoszlopon. Úgy érzi, mintha „hosszú kard” járná át (János 19:25; Lukács 2:35). Jézus a rettenetes fájdalma ellenére gondol az édesanyja jólétére. Nagy erőfeszítések közepette János felé int a fejével, és ezt mondja az anyjának: „Anyám, mostantól ő a te fiad!” Majd Mária felé int a fejével, és ezt mondja Jánosnak: „Mostantól ő a te anyád!” (János 19:26, 27).

Jézus a leginkább kedvelt apostolára bízza az édesanyját, aki már bizonyára özvegy. Tudja, hogy a féltestvérei, Mária fiai nem hisznek benne. Ezért gondoskodik így az édesanyja fizikai és szellemi szükségleteiről. Micsoda nagyszerű példa!

Amikor a sötétség majdnem véget ér, Jézus ezt mondja: „Szomjas vagyok.” Ezzel is jövendölést teljesít be (János 19:28; Zsoltárok 22:15). Érzi, hogy Atyja megvonta tőle a védelmét, azért hogy a feddhetetlensége a végsőkig próbára legyen téve. Krisztus arámi nyelven, galileai tájszólással felkiált: „Éli, Éli, lama szabaktáni?”, ami azt jelenti: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” A közelben állók közül némelyek félreértik őt, és így szólnak: „Nézzétek! Illést hívja.” Valaki elfut, átitat egy szivacsot savanyú borral, ráteszi egy nádszálra, és odanyújtja neki, hogy igyon. De mások ezt mondják: „Hagyjátok! Lássuk, eljön-e Illés, hogy levegye” (Márk 15:34–36).

Ezután Jézus így kiált fel: „Elvégeztetett!” (János 19:30). Igen, elvégzett mindent, amiért Atyja a földre küldte. Végül ezt mondja: „Atyám, rád bízom szellemem!” (Lukács 23:46). Ezzel Jézus Jehovára bízza az életerejét, bízva abban, hogy Atyja újra életre kelti őt. Istenébe vetett töretlen bizalommal Krisztus lehajtja a fejét és meghal.

Ekkor heves földrengés támad, melynek következtében a sziklák széthasadnak. Oly erőteljes a rázkódás, hogy Jeruzsálemen kívül a sírok megnyílnak, és a holttestek a felszínre kerülnek. Az emberek, akik látják a holttesteket, bemennek a „szent városba”, és elmondják, hogy mit láttak (Máté 12:11; 27:51–53).

Amikor Jézus meghal, a hosszú, súlyos függöny, mely elválasztja a szenthelyet a szentek szentjétől, kettéhasad felülről az aljáig. Ez a bámulatos esemény Isten haragját fejezi ki azok ellen, akik megölték a Fiát. Ezenkívül azt is jelenti, hogy megnyílt az út a szentek szentjébe, vagyis magába az égbe (Héberek 9:2, 3; 10:19, 20).

Érthető, hogy az emberek megrémülnek. A kivégzésnél szolgálatot teljesítő katonatiszt felkiált: „Bizony, ez az ember Isten Fia volt” (Márk 15:39). A katonatiszt talán ott volt, amikor Jézust kihallgatták Pilátus előtt. Az volt a vita tárgya, hogy Jézus Isten Fia-e vagy sem. A katonatiszt most azonban teljesen meg van győződve róla, hogy Jézus igazságos, és valóban Isten Fia.

Másokra is nagy hatással vannak ezek a szokatlan események, és miközben hazafelé tartanak, a mellüket verik. Ezzel fejezik ki mély bánatukat és szégyenüket (Lukács 23:48). Néhányan távolabbról figyelik a történteket. Sok nő is van köztük, akik olykor elkísérték Jézust az útjaira. Őket is mélyen érintik ezek a nagy horderejű események.