BŰN

Minden, ami nincs összhangban Isten személyiségével, irányadó mértékeivel, útjaival és akaratával, tehát ellentétben van ezekkel; bármi, ami tönkreteszi egy személy Istennel ápolt kapcsolatát. Megnyilvánulhat szavakban (Jób 2:10; Zs 39:1), tettekben (abban, hogy valaki helytelen tetteket követ el [3Mó 20:20; 2Ko 12:21], vagy hogy nem tesz meg valamit, amit meg kellene [4Mó 9:13; Jk 4:17]), gondolatban vagy szívállapotban (Pl 21:4; vö. még: Ró 3:9–18; 2Pt 2:12–15). Az Istenbe vetett hit hiánya súlyos bűn, amellyel valaki azt mutatja ki, hogy nem bízik Istenben vagy abban a képességében, hogy cselekedni tud (Héb 3:12, 13, 18, 19). Ez jól látszik, ha megvizsgáljuk, hogy az eredeti nyelveken hogyan használták az egyes kifejezéseket, illetve ha megfigyeljük a hozzájuk kapcsolódó példákat.

A héberben leggyakrabban a chat·táʼthʹ, a görögben pedig a ha·mar·ti ʹa kifejezés olvasható, amikor magyarul a „bűn” szó szerepel. Mindkét nyelven az igei forma („bűnt követ el”, azaz „vétkezik”; héb.: chá·táʼʹ; gör.: ha·mar·taʹnó) azt jelenti, hogy ’elvét’, olyan értelemben, hogy elvéti a célt, irányt, vagyis a megfelelő pontot, illetve nem éri el ezeket. A Bírák 20:16 a chá·táʼʹ szót használja tagadószóval a benjáminiták jellemzésére, akik „hajszálpontosan céloztak a parittyával, nem hibáztak [vagyis nem vétették el a célt]”. A görög írók gyakran használták olyankor a ha·mar·taʹnó szót, amikor egy lándzsásra utaltak, aki elvétette a célt. Mindkét szóval azt fejezték ki, hogy valaki elvét vagy nem képes elérni valamilyen célt, mely nemcsak kézzelfogható tárgyakat vagy célpontokat jelenthet, hanem értelmi képességgel elérhető vagy erkölcsi célokat is. A Példabeszédek 8:35, 36 arról beszél, hogy aki Istentől származó bölcsességre lel, az életet talál, de aki nem találja meg (szó szerint: ’elvéti’, a héb. chá·táʼʹ szó egyik alakja) a bölcsességet, erőszakot követ el a lelke ellen, ami halálhoz vezet. A Szentírásban mind a héber, mind a görög szavak elsősorban Isten intelligens teremtményeinek bűneire utalnak, arra, hogy Teremtőjük szempontjából elvétik a célt.

Az ember helye Isten szándékában: Az ember „Isten képmására” teremtetett (1Mó 1:26, 27). Akárcsak a teremtésmű többi része, az ember is Isten akaratából létezett és teremtetett (Je 4:11). Az, hogy Isten munkát adott neki, rámutatott, hogy Isten szándékát kellett szolgálnia a földön (1Mó 1:28; 2:8, 15). Az apostol ihletett írása szerint az ember Isten ’képmására’ és egyben ’dicsőségére’ lett megteremtve (1Ko 11:7), vagyis azért, hogy visszatükrözze a Teremtője tulajdonságait, a viselkedésével pedig Isten dicsőségét. Isten földi fiaként az embernek hasonlítania kell égi Atyjára, vagyis olyannak kell lennie, mint ő. Ha nem így viselkedne, azzal tagadná, hogy Isten az Atyja, és gyalázatot hozna rá. (Vö.: Ma 1:6.)

Jézus is rámutatott erre, amikor arra ösztönözte a tanítványait, hogy fejlesszenek ki olyan jóságot és szeretetet, mely fölülmúlja azt, amit a „bűnösök”, vagyis az arról ismert személyek mutatnak ki, akik bűnös cselekedeteket gyakorolnak. Kijelentette, hogy a tanítványai csak Istennek a könyörületben és szeretetben mutatott példáját követve tudnak ’égi Atyjuk fiainak bizonyulni’ (Mt 5:43–48; Lk 6:32–36). Pál összefüggésbe hozta Isten dicsőségét az emberi bűnnel, amikor azt mondta, hogy „mindnyájan vétkeztek, és elmaradnak az Isten dicsőségétől” (Ró 3:23; vö.: Ró 1:21–23; Hó 4:7). A 2Korintusz 3:16–18; 4:1–6-ban az apostol rámutatott, hogy akik elfordulnak a bűntől és Jehovához térnek, azok ’leplezetlen arccal visszatükrözik Jehova dicsőségét, mindnyájan átváltoznak ugyanarra a képmásra, dicsőségről dicsőségre’, mivel a Krisztusról, az Isten képmásáról szóló dicsőséges jó hír ragyog át rajtuk. (Vö. még: 1Ko 10:31.) Péter apostol a Héber Iratokból idéz, amikor közli Istennek a földi szolgáival kapcsolatos kifejezett akaratát, miszerint „összhangban a Szenttel, aki elhívott benneteket, ti magatok is váljatok szentté egész viselkedésetekben, mert meg van írva: »Legyetek szentek, mert én szent vagyok«” (1Pt 1:15, 16; 3Mó 19:2; 5Mó 18:13).

Ennek következtében a bűn tönkreteszi az ember abbeli próbálkozását, hogy Isten hasonlatosságára cselekedjen és visszatükrözze Isten dicsőségét; emiatt az ember nem lehet szent, vagyis a bűn szellemi és erkölcsi értelemben tisztátalanná teszi, bemocskolja és beszennyezi. (Vö.: Ézs 6:5–7; Zs 51:1, 2; Ez 37:23; lásd: SZENTSÉG.)

Ezek az írásszövegek azt hangsúlyozzák, hogy Isten eredeti szándéka szerint az embernek összhangban kell lennie Isten személyiségével, olyannak kell lennie, mint a Teremtője, ahogy egy szerető apa is azt szeretné, hogy a fia az életről alkotott szemléletét, a viselkedését vezető alapelveket és szívbéli tulajdonságait illetően olyan legyen, mint ő. (Vö.: Pl 3:11, 12; 23:15, 16, 26; Ef 5:1; Héb 12:4–6, 9–11.) Ez szükségszerűen megkívánja, hogy az ember engedelmeskedjen és alávesse magát Isten akaratának, függetlenül attól, hogy ez egy kifejezett parancsban nyilvánul-e meg, vagy sem. A bűn így mindezen szempontok figyelembevételével erkölcsi kudarcot, céltévesztést foglal magában.

A bűn megjelenése: Mielőtt a földön felütötte a fejét a bűn, a szellembirodalomban már megjelent. Valamennyi ideig a világegyetem teljes összhangban volt Istennel. Ezt az összhangot egy szellemteremtmény bontotta meg, akire az Istennel szembeni viselkedése miatt egyszerűen csak úgy utalnak, hogy Ellenálló, Ellenség (héb.: Szá·tánʹ, gör.: Sza·ta·naszʹ; Jób 1:6; Ró 16:20), Hamis Vádoló vagy Rágalmazó (gör.: Di·aʹbo·losz) (Héb 2:14; Je 12:9). Ezért mondja János apostol: „Aki kitart a bűnben, az Ördögtől származik, mert az Ördög kezdettől fogva vétkezik” (1Jn 3:8).

A „kezdettől fogva” kifejezés alatt János nyilvánvalóan Sátán ellenálló viselkedésének kezdetét értette, éppúgy, ahogy az 1János 2:7; 3:11-ben szereplő „kezdettől” kifejezés is egy keresztény tanítványi pályafutásának kezdetére utal. János szavai rámutatnak, hogy miután Sátán egyszer vétkezett, folytatta a bűnös útját. Ennélfogva bárki, aki „a bűnt gyakorolja vagy magáévá teszi”, feltárja, hogy az ellenség ’gyermeke’, egy szellemi értelemben vett leszármazott, aki az „atyja” tulajdonságait tükrözi vissza (W. R. Nicoll [szerk.]: The Expositor’s Greek Testament. 1967, V. köt. 185. o.; Jn 8:44; 1Jn 3:10–12).

Mivel a ’bűn születését’ megelőzi az, hogy valaki addig dédelgeti a helytelen vágyakat, míg azok megfogannak (Jk 1:14, 15), ezért az ellenszegülővé vált szellemteremtmény már azelőtt elkezdett eltérni az igazságosságtól és elidegenedett Istentől, mielőtt a bűn konkrétan megnyilvánult.

Az édeni lázadás: Isten akarata, melyet tudatott Ádámmal és a feleségével, elsősorban olyan dolgokat tárt fel nekik, melyeket meg kellett tenniük (1Mó 1:26–29; 2:15). Egyetlen tiltó parancsot kapott Ádám: nem ehetett a jó és rossz tudásának a fájáról (sőt nem is érinthette azt) (1Mó 2:16, 17; 3:2, 3). Figyelemre méltó, hogy amikor Isten próbára tette az ember engedelmességét és odaadását, tiszteletben tartotta a méltóságát. Ezzel a próbával semmi rosszat nem tulajdonított Ádámnak. Nem olyan tilalmat használt próbaként, mely megtiltotta például az állatokkal való fajtalankodást, a gyilkosságot vagy valamilyen hasonló hitvány és aljas cselekedetet, hiszen ezzel arra utalhatott volna, hogy szerinte lehet Ádámban valamilyen megvetésre méltó hajlam. Az evés hétköznapi, helyénvaló dolog volt, és Isten azt is mondta Ádámnak, hogy ’megelégedésig ehet’ mindabból, amit neki adott (1Mó 2:16). Isten ezután próbára tette Ádámot, megtiltotta neki, hogy ennek az egy fának a gyümölcséből egyen. Isten ezzel előidézte, hogy e gyümölcsből való evés azt jelképezze, hogy aki eszik belőle, olyan ismerethez jut, amely által saját maga el tudja dönteni, hogy mi a „jó” és mi a „rossz” az embereknek. Így Isten nem terhelte meg az embert, és nem is tulajdonított Ádámnak semmi olyasmit, ami Isten emberi fiaként méltóságon aluli lett volna neki.

Az asszony volt az első ember, aki vétkezett. Amivel Isten ellensége – aki egy kígyó által beszélt vele – megkísértette (lásd: TÖKÉLETESSÉG: Az első bűnös és Tírusz királya), az nem érzéki természetű erkölcstelenségre való nyílt felhívás volt. Inkább azt a vonzó lehetőséget csillantotta meg előtte, hogy magasabb szellemi szintre emelkedhet, és nagyobb szabadságnak örvendhet. A Kísértő, miután rávette Évát, hogy ismételje meg Isten törvényét, melyet nyilvánvalóan a férjétől tudott, Isten szavahihetősége és jósága ellen intézett támadást. Azt állította, hogy ha esznek a tiltott fáról, nem halnak meg, hanem megvilágosodnak, és olyan képességük lesz, mint Istennek, vagyis ők maguk tudják eldönteni valamiről, hogy jó-e vagy rossz. Ez az állítás feltárja, hogy a Kísértő ekkorra már a szívében teljesen elidegenedett a Teremtőjétől, így amit mondott, az Istennel való nyílt szembehelyezkedés és burkolt rágalom volt. Azzal, hogy azt mondta, „mert Isten tudja”, nem azzal vádolta Istent, hogy tudtán kívül vétkezett, hanem hogy szándékosan elferdítette a tényeket. Abból is látszik, hogy milyen súlyos volt Sátán bűne, és mennyire gyűlöletes volt az, hogy elidegenedett Istentől, hogy ez a szellemfiú milyen alantas módszerekhez folyamodott a céljai eléréséhez. Álnok hazuggá és becsvágytól vezérelt gyilkossá vált, mivel nyilvánvalóan tudta, hogy milyen végzetes következményekkel jár az, amit ekkor az embereknek sugallt (1Mó 3:1–5; Jn 8:44).

Ahogy az a beszámolóból kiderül, helytelen vágy kezdett munkálkodni az asszonyban. Ahelyett, hogy mérhetetlen undort és jogos felháborodást váltott volna ki belőle, amint Isten törvényének igazságosságát megkérdőjelezték, inkább kezdett úgy tekinteni a fára, mint ami kívánatos. Az után sóvárgott, ami jogosan Jehova Isten, azaz Szuverén Ura tulajdona volt: az után a képessége és előjoga után, hogy meghatározza, mi jó és mi rossz a teremtményeinek. Ezáltal elkezdte magát az ellenszegülő útjaihoz, irányadó mértékeihez és akaratához igazítani, márpedig ez az ellenszegülő, Sátán ellentmondott az asszony Teremtőjének, valamint az asszony Isten által kinevezett fejének, a férjének (1Ko 11:3). Azzal, hogy Éva megbízott a Kísértő szavaiban, engedte, hogy az tévútra vezesse, evett a gyümölcsből, és ezáltal feltárta a bűnt, amely a szívében és az elméjében született (1Mó 3:6; 2Ko 11:3; vö.: Jk 1:14, 15; Mt 5:27, 28).

Később, amikor Éva adott Ádámnak a gyümölcsből, ő evett belőle. Az apostol rámutat, hogy Ádám bűne másmilyen jellegű volt, mint a feleségéé, mivel őt nem vezette félre a Kísértő propagandája, ennélfogva ő nem hitte el, hogy a fa gyümölcséből büntetlenül ehet (1Ti 2:14). Ezért egész biztos, hogy Ádám azért evett, mert vágyakozott a felesége után, és inkább ’a felesége szavára hallgatott’, mintsem Istenére (1Mó 3:6, 17). Ily módon a felesége útjaihoz és akaratához idomult, és végső soron Isten ellenségééhez. Következésképpen „elvétette a célt”, vagyis kudarcot vallott abban, hogy Isten képmására és hasonlatosságára cselekedjen, nem tükrözte vissza Isten dicsőségét, sőt megsértette égi Atyját.

A bűn következményei: Azáltal, hogy az ember vétkezett, már nem volt összhangban a Teremtőjével. Így nemcsak az Istennel való kapcsolata romlott meg, hanem az Isten teremtésművének többi részével való kapcsolata is, beleértve ebbe, hogy kárt tett magában az emberben is: az elméjében, a szívében és a testében. Ez mérhetetlenül rossz következményekkel járt az emberi fajra nézve.

Az emberpár viselkedése azonnal feltárta az összhang hiányát. Az, hogy eltakarták az Isten által alkotott testük egyes részeit, és az, hogy később megpróbáltak elrejtőzni Isten elől, nyilvánvaló bizonyítéka volt annak, hogy elméjükben és szívükben már elidegenedtek Istentől (1Mó 3:7, 8). Így a bűn miatt bűntudatuk volt, szorongtak, nem érezték biztonságban magukat és szégyellték magukat. Ez alátámasztja azt a kijelentést, amelyet az apostol tett a Róma 2:15-ben, vagyis hogy Isten törvénye ’be van írva az ember szívébe’. Ezért ennek a törvénynek a megszegése ekkor zűrzavart okozott az ember bensőjében, a lelkiismerete helytelen cselekedettel kezdte vádolni. Valójában az embernek volt egy „beépített hazugságvizsgálója”, amely lehetetlenné tette, hogy elrejtse bűnös állapotát a Teremtője elől. Isten, válaszolva arra a kifogásra, melyet az ember az égi Atyja iránti megváltozott viselkedésére hozott fel, rögtön ezt kérdezte: „Talán ettél a fáról, amely felől azt parancsoltam, hogy ne egyél?” (1Mó 3:9–11).

Hogy hűnek bizonyuljon önmagához, valamint az egyetemes családja többi részének érdekében Jehova Isten nem nézhette el ezt a bűnös viselkedést, így nem tűrhette el sem a földi teremtményeitől, sem a lázadóvá vált szellemfiától. Megőrizve szentségét, azonnal halálos ítéletet rótt ki rájuk, teljesen jogosan. Majd az emberpár kiűzetett Isten kertjéből, mely Édenben volt, így elérhetetlenné vált számukra a másik fa, melyet Isten ’az élet fájának’ nevezett (1Mó 3:14–24).

Következményei az emberiség egészére: A Róma 5:12 kijelenti: „e g y ember által jött be a világba a bűn, és a bűn által a halál, s így a halál minden emberre átterjedt, mivel mindnyájan vétkeztek. . .” (Vö.: 1Jn 1:8–10.) Néhányan úgy magyarázzák ezt a gondolatot, hogy Ádám összes jövőbeli leszármazottja osztozott Ádám legelső bűnében, mivel ő képviselte őket családfőként, és mondhatni részt vettek vele a bűnében. Az apostol azonban azt mondja a halálról, hogy ’átterjed’ minden emberre, ami viszont arra utal, hogy inkább fokozatosan történik meg ez Ádám leszármazottaival, semmint egyidejűleg.

Az apostol továbbá úgy beszél a halálról, mint ami királyként uralkodik „Ádámtól egészen Mózesig, azokon is, akik nem vétkeztek Ádám törvényszegéséhez hasonlóan” (Ró 5:14). Ádám bűne jogosan nevezhető ’törvényszegésnek’, mivel ő áthágott egy kijelentett törvényt, egy kifejezett parancsot, melyet Isten adott neki. Ezenkívül, amikor Ádám vétkezett, azt a szabad akaratából tette mint tökéletes ember, aki mentes bárminemű fogyatkozástól. Egyértelmű, hogy a leszármazottai soha nem örvendtek tökéletes állapotnak. Tehát úgy tűnik, ezek a tények nincsenek összhangban azzal a nézőponttal, miszerint amikor Ádám vétkezett, minden, még meg nem született utódja vele együtt vétkezett. Ádám összes leszármazottját csak akkor lehetne számadásra vonni azért, hogy részt vettek Ádám egyéni bűnében, ha valamilyen módon kifejezték volna, hogy ők Ádámot akarják családfőjüknek. De valójában egyikük sem akart tőle születni, az, hogy Ádám vonalán születtek meg, a test akaratából, vagyis szüleik akaratából történt (Jn 1:13).

Tehát a bizonyíték azt mutatja, hogy a bűn az öröklődés ismert szabályai szerint átszállt Ádámról a tőle származó nemzedékekre. Nyilvánvalóan erre utal a zsoltáríró, amikor ezt mondja: „vétekben születtem, úgy vajúdtak velem, és bűnben fogant engem anyám” (Zs 51:5). A bűn a következményeivel együtt megjelent az emberi fajban, és kiterjedt annak minden tagjára, nemcsak azért, mert Ádám volt a családfője az emberiségnek, hanem azért, mert ő, és nem pedig Éva volt az ős, akitől az emberek származnak. Elkerülhetetlen volt, hogy Ádámtól, és ugyanúgy Évától is, a leszármazottja ne csak fizikai jellemvonásokat örököljön, hanem személyiségbeli vonásokat is, beleértve a bűnre való hajlamot. (Vö.: 1Ko 15:22, 48, 49.)

Pál szavai szintén erre engednek következtetni: „mint ahogy az egy ember [Ádám] engedetlensége által sokan bűnösökké lettek, ugyanúgy az egynek [Krisztus Jézus] engedelmessége által is sokan igazságossá fognak válni” (Ró 5:19). Akikről azt mondja a Biblia, hogy Krisztus engedelmessége alapján „igazságossá fognak válni”, azok nem nyerték el ezt az állapotot abban a pillanatban, amikor Krisztus bemutatta Istennek a váltságáldozatot, hanem fokozatosan terjednek ki rájuk ennek az áldozatnak az áldásai, amint hitet gyakorolnak abban, és megbékélnek Istennel (Jn 3:36; Cs 3:19). Ehhez hasonlóan Ádám leszármazottainak egymást követő nemzedékei úgy lesznek bűnössé, hogy az Ádám vonalán természetüknél fogva bűnös szüleik révén megfogannak.

A bűn hatalma és zsoldja: „A bűn zsoldja a halál” (Ró 6:23), és azáltal, hogy minden ember Ádám vonalán születik, a ’bűn és a halál törvénye’ alá kerül (Ró 8:2; 1Ko 15:21, 22). A bűn, a halállal együtt, ’királyként uralkodik’ az emberek felett, rabszolgává téve őket. Ádám adta el őket, hogy szolgaságba kerüljenek (Ró 5:17, 21; 6:6, 17; 7:14; Jn 8:34). Ezek a kijelentések megmutatják, hogy a bűn nemcsak valamilyen konkrét tett végrehajtása vagy elmulasztása, hanem egy törvény vagy uralkodó irányelv, illetve erő, mely bennük munkálkodik, nevezetesen a velük született, rosszra való hajlam, melyet Ádámtól örököltek. Az Ádámtól kapott örökségük a ’test gyengeségét’, azaz tökéletlenséget vont maga után (Ró 6:19). A „bűn” törvénye állandóan működik a testük tagjaiban, valójában az életüket próbálja irányítani, hogy uralma alá hajtsa őket, hogy ne legyenek összhangban Istennel (Ró 7:15, 17, 18, 20–23; Ef 2:1–3).

A bűn, mint egy ’király’, különböző módokon, különböző személyeknek és különböző időszakokban „parancsokat” adhat. Ezért Isten arra figyelmeztette Ádám első fiát, Káint, amikor felfigyelt rá, hogy az haragra gerjedt testvére, Ábel ellen, hogy jót kell cselekednie, mivel ahogy Ő mondta: „a bűn ott lapul a bejáratnál, és rád vágyódik. És te vajon uralkodsz rajta?” Káin azonban engedte, hogy az irigység és a gyűlölet bűne eluralkodjon rajta, ami gyilkossághoz vezetett (1Mó 4:3–8; vö.: 1Sá 15:23).

Betegség, fájdalom és öregedés: Mivel az emberek esetében a halált általában kapcsolatba hozzák a betegségekkel és az öregedési folyamattal, ebből következik, hogy ezek a bűn velejárói. Az Izraellel kötött mózesi törvényszövetség alatt a bűnökért való áldozatok bemutatását vezérlő törvények magukban foglalták a leprásokért való engesztelést (3Mó 14:2, 19). Az, aki holttestet érintett meg, vagy belépett egy olyan sátorba, ahol meghalt valaki, tisztátalanná vált, és szertartásilag meg kellett tisztulnia (4Mó 19:11–19; vö.: 4Mó 31:19, 20). Jézus is összefüggésbe hozta a betegséget a bűnnel (Mt 9:2–7; Jn 5:5–15), habár rámutatott, hogy bizonyos csapásokat nem feltétlenül valamilyen konkrét bűnös cselekedet okoz (Jn 9:2, 3). Más írásszövegek felhívják a figyelmet az igazságosság (olyan viselkedési forma, mely a vétkezés ellentéte) egészségre gyakorolt áldásos hatásaira (Pl 3:7, 8; 4:20–22; 14:30). Krisztus uralma alatt a bűnnel együtt uralkodó halál eltörlésével (Ró 5:21) a fájdalom is megszűnik (1Ko 15:25, 26; Je 21:4).

A bűn és a Törvény: János apostol ezt írta: „Mindaz, aki bűnt gyakorol, törvénytelenséget is gyakorol, s így a bűn törvénytelenség” (1Jn 3:4), valamint: „minden igazságtalanság bűn” (1Jn 5:17). Másrészt Pál apostol olyanokról is beszél, „akik törvény nélkül vétkeztek”. Később kijelentette: „a Törvényig [mely Mózes által adatott] a világban volt a bűn, de senkinek sem róják fel a bűnt, mikor nincsen törvény. Mindazonáltal a halál királyként uralkodott Ádámtól egészen Mózesig, azokon is, akik nem vétkeztek Ádám törvényszegéséhez hasonlóan” (Ró 2:12; 5:13, 14). Pál szavainak megértéséhez figyelembe kell venni a szövegkörnyezetet. A rómaiaknak írt ezen levelében tett korábbi kijelentései megmutatják, hogy a törvényszövetség alatt lévőket hasonlította össze azokkal, akik nem voltak a szövetség alatt, vagyis akikre nem vonatkozott a törvénygyűjtemény, miközben rámutatott, hogy mindkét csoport bűnös (Ró 3:9).

Az alatt a kb. 2500 éves időszak alatt, mely Ádám bűnbeesése és a törvényszövetség i. e. 1513-ban való megkötése között eltelt, Isten nem adott az embereknek átfogó törvénygyűjteményt vagy meghatározott rendszer szerint összeállított törvényt, amely konkrétan meghatározta volna, mi a bűn, annak minden következményével és formájával együtt. Igaz, hogy adott bizonyos rendeleteket, mint például Noénak a világméretű özönvíz után (1Mó 9:1–7), illetve Ábrahámnak és háznépének – beleértve az idegenből való rabszolgákat is – a körülmetélkedés szövetségét (1Mó 17:9–14). De Izraellel kapcsolatban a zsoltáríró elmondhatta: „Közli szavát Jákobbal, rendelkezéseit és bírói döntéseit Izraellel. Nem tesz így más nemzettel, és bírói döntéseit nem ismerik” (Zs 147:19, 20; vö.: 2Mó 19:5, 6; 5Mó 4:8; 7:6, 11). Az Izraellel kötött törvényszövetség alapján elmondható, hogy „aki megcselekszi a Törvény igazságosságát, az az ember élni fog általa”. A Törvény volt a tökéletesség mércéje, ha valaki tökéletesen megtartotta, az méltó lett az életre. Krisztus Jézus ilyen ember volt (3Mó 18:5; Ró 10:5; 1Pt 2:22). Ez egyetlen más törvényre sem volt igaz Ádám idejétől fogva a törvényszövetség idejéig.

’Természet szerint a törvény dolgait cselekedni’: Az, hogy nem volt átfogó törvénygyűjtemény, melyhez az Ádám és Mózes között eltelt időszakban élt emberek a viselkedésüket igazíthatták volna, nem jelentette azt, hogy mentesek voltak a bűntől. A Róma 2:14, 15-ben Pál kijelenti: „Mert amikor a nemzetekből valók, akiknek nincsen törvényük, természet szerint a törvény dolgait cselekszik, akkor ezek, bár nincs törvényük, önmaguk a törvény maguknak. Ők maguk mutatják meg, hogy a törvény lényege be van írva szívükbe, miközben a lelkiismeretük velük együtt tanúskodik, és saját gondolataik egymás között vádolják vagy éppen mentegetik őket.” Mivel kezdetben Isten képmására és hasonlatosságára lett megalkotva az ember, ezért van erkölcsi érzéke, mely lelkiismeretet eredményez. Ahogy arra Pál szavai utalnak, még a tökéletlen, bűnös emberekben is működik valamennyire. (Lásd: LELKIISMERET.) Mivel a törvény alapvetően egy viselkedési szabály, ez az erkölcsi érzék törvényként működik a szívükben. Azonban ezzel az erkölcsi érzékkel kapcsolatos törvénnyel szemben működik egy másik öröklött törvény is, ’a bűn törvénye’, amely szembehelyezkedik az igazságos hajlamokkal, és rabszolgáivá teszi azokat, akik nem állnak ellen az uralmának (Ró 6:12; 7:22, 23).

Ez az erkölcsi érzék és az ezzel összefüggésbe hozható lelkiismeret még Káin esetében is megfigyelhető. Noha Isten ekkor még nem adott törvényt a gyilkossággal kapcsolatban, de azzal, hogy Káin kitérő választ adott Isten kérdésére, megmutatta, hogy a lelkiismerete elítélte Ábel meggyilkolásáért (1Mó 4:8, 9). A héber Józsefnél abból látszik, hogy Isten törvénye a szívében volt, ahogyan Potifár feleségének csábítására reagált, hiszen ezt mondta: „Hogyan követhetném el ezt a nagy gonoszságot, vétkezve Isten ellen?” Noha Isten nem adott konkrét parancsot a házasságtöréssel kapcsolatban, József mégis felismerte, hogy az helytelen, és ellentétben van Isten emberekre vonatkozó akaratával, melyet Édenben közölt (1Mó 39:7–9; vö.: 1Mó 2:24).

A Szentírás a patriarchák idejéből – Ábrahámtól kezdve Jákob 12 fiáig – sok olyan emberről beszámol, akik különböző népcsoportokhoz és nemzetekhez tartoztak és megemlítették a „bűnt” (chat·táʼthʹ), például a munkaadó elleni (1Mó 31:36), alattvalóként egy uralkodó elleni (1Mó 40:1; 41:9), egy rokon elleni (1Mó 42:22; 43:9; 50:17) vagy egyszerűen egy embertárs elleni bűnt (1Mó 20:9). Bármelyik esetről volt is szó, az, aki ezt a kifejezést használta, elismerte, hogy van valamilyen kapcsolata azzal a személlyel, aki ellen a bűnt elkövette vagy elkövethetné, és felismerte, hogy felelőssége tisztelni annak a személynek az érdekeit, akaratát vagy hatalmát, mint például egy uralkodó esetében, és hogy nem cselekedhet azzal ellentétesen. Ez erkölcsi érzékről tett tanúbizonyságot. Az idő múltával azonban a bűn uralma növekedett azokon, akik nem szolgálták Istent, ezért Pál elmondhatta a nemzetekben lévőkről, hogy „elmebelileg sötétségben [járnak], és el vannak idegenedve az Isten szerinti élettől. Minden erkölcsi érzéket [elveszítettek]” (Ef 4:17–19).

Hogyan tette a Törvény ’bőségessé’ a bűnt? Noha az embernek valamilyen mértékben működik a lelkiismerete, és így természetszerűleg van némi fogalma arról, hogy mi helyes és mi nem, Isten mégis többféle szempontból konkrétan meghatározta, hogy mi a bűn, mégpedig azáltal, hogy törvényszövetséget kötött Izraellel. Ha valaki, aki Isten barátainak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak a leszármazottja volt, és esetleg azt állította, hogy mentes a bűntől, akkor a Törvény által annak ’szája betömetett, és az egész világ büntetés alá került az Isten előtt’. Ez azért volt, mert a tökéletlen test, melyet Ádámtól örököltek, lehetetlenné tette számukra, hogy igazságossá nyilváníttassanak Isten előtt a törvény szerinti cselekedetek által, „mert a bűn pontos ismerete törvény által van” (Ró 3:19, 20; Ga 2:16). A Törvény egyértelműen feltárta, hogy a bűn mi mindent foglal magában, így valójában ’bőségessé’ vált a vétség és a bűn, hiszen ettől kezdve sok cselekedet, sőt viselkedésmód bűnnek minősült (Ró 5:20; 7:7, 8; Ga 3:19; vö.: Zs 40:12). Az áldozatok állandó emlékeztetőként szolgáltak, hogy a Törvény alatt lévők tudatában legyenek bűnös mivoltuknak (Héb 10:1–4, 11). A Törvény ily módon nevelő lett, mely Krisztushoz vezette őket, hogy ’hit folytán nyilváníttassanak igazságossá’ (Ga 3:22–25).

Hogyan ’kaphatott indíttatást’ a bűn Isten Izraelnek adott parancsolata által?

Pál apostol ezt írta, amikor rámutatott, hogy nem a mózesi törvény által nyerhetik el az emberek a Jehova Isten előtti igazságos állapotot: „amikor a testtel voltunk összhangban, a Törvény által gerjesztett bűnös szenvedélyek munkálkodtak tagjainkban, hogy a halálnak hozzunk gyümölcsöt . . . Mit mondjunk tehát? A Törvény bűn? Soha ne legyen úgy! Valójában nem ismertem volna meg a bűnt, ha nem lett volna a Törvény; és például nem ismertem volna a mohó kívánságot, ha a Törvény nem mondta volna: »Ne kívánj mohón.« De a bűn, indíttatást kapva a parancsolat által, mindenféle mohó kívánságot hozott létre bennem; mert törvény nélkül a bűn halott volt” (Ró 7:5–8).

A Törvény nélkül Pál apostol nem tudta volna és nem értette volna meg, hogy a bűn mi mindent foglal magában, például hogy a mohó kívánság is bűn. Ahogy az apostol megjegyzi, a Törvény bűnös szenvedélyt „gerjesztett”, és a mohóságot tiltó parancsolat „indíttatást” adott a bűnre. Pál következő kijelentése segít ezt jobban megérteni: „törvény nélkül a bűn halott volt.” Egészen addig, amíg nem lett pontosan meghatározva, hogy mi a bűn, senkit sem lehetett bűn elkövetésével megvádolni, hiszen a bűn még nem volt törvényesen definiálva. A Törvény előtt a Pál nemzetéhez tartozók úgy éltek, hogy nem lettek elítélve olyan bűnökért, melyeket még nem határoztak meg. A Törvény bevezetésével azonban az izraeliták, így Pál is, bűnössé lettek nyilvánítva halálos ítélet terhével. A Törvény még inkább tudatára ébresztette őket, hogy bűnösök. Ez nem jelentette azt, hogy a mózesi törvény bűnre sarkallta volna őket, inkább feltárta, hogy bűnösök. Így a bűn indíttatást kapott a Törvény által, és bűnt hozott létre Pálban és a népében. A Törvény alapot adott arra, hogy még több embert ítéljenek el mint bűnöst, sokkal több vádpont alapján.

A válasz arra a kérdésre, hogy „a Törvény bűn?”, határozottan az, hogy nem (Ró 7:7). A Törvény nem vétette el a célt abban az értelemben, hogy ne tudott volna megfelelni az Isten által meghatározott rendeltetésének, hanem épp ellenkezőleg, „célba talált”, nemcsak azért, mert védelmező vezetőként jó és hasznos volt, hanem azért is, mert törvényesen megerősítette, hogy minden ember, így az izraeliták is bűnösök, és szükségük van a megváltásra Istentől. Ezenkívül, a Törvény elvezette az izraelitákat Krisztushoz, a Megváltóhoz, akire szükségük volt.

Vétek, törvényszegés, vétség: A Szentírás gyakran összekapcsolja a „vétek” (héb.: ʽá·wónʹ ), „törvényszegés” (héb.: peʹsaʽ; gör.: pa·raʹba·szisz), „vétség” (gör.: pa·raʹptó·ma) és más hasonló szavakat a „bűn” (héb.: chat·táʼthʹ; gör.: ha·mar·ti ʹa) gondolatával. Ezek a rokon kifejezések a bűn konkrét árnyalatait, formáit fejezik ki.

Vétek, tévedés és bolondság: Tehát az ʽá·wónʹ szó alapvetően vétkek, csalárd cselekedetek vagy helytelenségek elkövetésére utal. A héber kifejezés egy erkölcsi vétekre vagy helytelenségre utal, a jótól való eltérésre (Jób 10:6, 14, 15). Azokat, akik nem vetik alá magukat Isten akaratának, nyilvánvalóan nem az ő tökéletes bölcsessége és jogossága vezérli, így vétkezni fognak. (Vö.: Ézs 59:1–3; Jr 14:10; Fi 2:15.) Kétségtelen, hogy mivel a bűn kibillenti az embert az egyensúlyából, és így eltéríti az egyenes úttól (Jób 33:27; Ha 1:4), az ʽá·wónʹ az a héber szó, melyet a legtöbbször kapcsolnak össze vagy használnak párhuzamosan a chat·táʼthʹ szóval (bűn, elvéti a célt) (2Mó 34:9; 5Mó 19:15; Ne 4:5; Zs 32:5; 85:2; Ézs 27:9). Ez a kiegyensúlyozatlanság zavartsághoz vezet, és az emberben megbomlik az összhang, valamint nehézségeket okoz a teremtésmű többi részével és az Istennel ápolt kapcsolatában.

A „vétek” (ʽá·wónʹ) lehet szándékos és nem szándékos; vagy egy tudatos eltérés attól, ami helyes, vagy egy nem tudatos cselekedet, egy „tévedés” (seghá·gháʹ), mely mégis vétkessé és bűnössé tesz valakit Isten előtt (3Mó 4:13–35; 5:1–6, 14–19; 4Mó 15:22–29; Zs 19:12, 13). Ha a vétek szándékos, akkor természetesen sokkal súlyosabb következményekkel jár, mint ha csak tévedésből történt volna (4Mó 15:30, 31; vö.: Si 4:6, 13, 22). A vétek az igazsággal ellentétes, és azok, akik szántszándékkal vétkeznek, elferdítik az igazságot, egy olyan viselkedésmódot követnek, mely csak még súlyosabb bűnt hoz magával. (Vö.: Ézs 5:18–23.) Pál apostol beszélt a ’bűn megtévesztő hatalmáról’, amely megkeményíti az ember szívét (Héb 3:13–15; vö.: 2Mó 9:27, 34, 35). Amikor a Jeremiás 31:34-et idézi, ahol az eredeti héber szöveg Izrael ’vétkéről’ és ’bűnéről’ beszél, akkor a Héberek 8:12-ben a ha·mar·ti ʹa (bűn) és az a·di·ki ʹa (igazságtalanság) szavakat használja, a Héberek 10:17-ben pedig a ha·mar·ti ʹa és az a·no·mi ʹa (törvénytelenség) szavakat.

A Példabeszédek 24:9 azt írja, hogy „a bolondságból fakadó gátlástalan viselkedés bűn”. A bolondság gondolatát hordozó héber szavakat gyakran használják a bűn elkövetésével kapcsolatban, a bűnös olykor megbánóan elismerte: „ostobán cselekedtem” (1Sá 26:21; 2Sá 24:10, 17). Isten fegyelmezése nélkül a bűnös „belegabalyodik” a vétkeibe, és bolond módon eltévelyedik (Pl 5:22, 23; vö.: Pl 19:3).

A törvényszegés valaminek az ’áthágása’: A bűn talán törvényszegés formájában nyilvánul meg. A görög pa·raʹba·szisz (törvényszegés) szó alapvetően valaminek az ’áthágására’ utal, vagyis bizonyos határok túllépésére, különösképpen a törvény megsértésére. Máté az igei formát (pa·ra·bai ʹnó) használja, amikor beszámol a farizeusok és az írástudók kérdéséről, miszerint Jézus tanítványai miért ’hágják át a régiek hagyományát’, illetve arról, ahogy Jézus visszakérdezett, hogy ezek az ellenkezők miért ’hágják át az Isten parancsolatát a hagyományaik miatt’, ily módon érvénytelenné téve Isten szavát (Mt 15:1–6). Azt is jelentheti ez a szó, hogy ’félreáll’, mint például amikor Júdás ’elhagyta’ a szolgálatát és apostolságát (Cs 1:25). Egyes görög szövegekben ugyanez a szó szerepel, amikor valaki olyanra utalnak, aki „túlmegy, és nem marad meg a Felkent tanításában” (2Jn 9, ED).

A Héber Iratok hasonló módon utal egyes személyek vétkére, akik „megszegték”, „megkerülték” vagy ’áthágták’ (héb.: ʽá·var ʹ ) Isten konkrét parancsait vagy a vele kötött szövetséget (4Mó 14:41; 5Mó 17:2, 3; Jzs 7:11, 15; 1Sá 15:24; Ézs 24:5; Jr 34:18).

Pál apostol rámutatott egy különleges kapcsolatra a pa·raʹba·szisz és az elfogadott törvény megszegése között, amikor azt mondta, hogy „ahol nincsen törvény, ott törvényszegés sincs” (Ró 4:15). Így törvény hiányában a bűnöst nem lehetett ’törvényszegőnek’ nevezni. Ennek megfelelően Pál és a többi keresztény író a törvénnyel kapcsolatban használta a pa·raʹba·szisz (és pa·ra·baʹtész, ’törvényszegő’) szót. (Vö.: Ró 2:23–27; Ga 2:16, 18; 3:19; Jk 2:9, 11.) Mivel Ádám közvetlen parancsot kapott Istentől, bűnös volt a kijelentett törvény megszegésében. A felesége, noha őt félrevezették, szintén ennek a törvénynek a megszegésében volt vétkes (1Ti 2:14). A törvényszövetség, melyet Mózesnek angyalok adtak át, hozzá lett adva az ábrahámi szövetséghez, hogy a „törvényszegések nyilvánvalóvá” legyenek téve, hogy így ’minden együttesen a bűn őrizete alá helyezett’ legyen, törvényesen bűnösnek ítélve ezáltal Ádám minden leszármazottját, beleértve ebbe Izraelt is, és bemutatva, hogy mindenkinek egyértelműen szüksége van megbocsátásra és megmentésre a Krisztus Jézusba vetett hit által (Ga 3:19–22). Ezért, ha Pál visszahelyezte volna magát a Törvény alá, akkor ennek a Törvénynek a ’törvényszegőjévé’ tette volna magát, elítélés alá esett volna, és ezáltal félretolta volna az Isten ki nem érdemelt kedvességét, amely szabadulást nyújtott ez alól az ítélet alól (Ga 2:18–21; vö.: Ga 3:1–4, 10).

A héber peʹsaʽ szó a törvényszegés gondolatát hordozza (Zs 51:3; Ézs 43:25–27; Jr 33:8), sőt a „lázadás” gondolatát is magában foglalja, ami valamilyen másik személy törvényétől vagy hatalmától való elfordulás, illetve annak megtagadása (1Sá 24:11; Jób 13:23, 24; 34:37; Ézs 59:12, 13). A szándékos törvényszegés így Isten atyai uralma és hatalma elleni lázadással ér fel. Ezáltal a teremtmény akarata ellentétbe kerülne a Teremtő akaratával, ily módon az illető Isten legfőbb uralma ellen lázadna.

Vétség: A görög pa·raʹptó·ma kifejezés szó szerint azt jelenti, hogy ’melléesés’, vagyis hibás lépés (Ró 11:11, 12) vagy botlás, ’vétség’ (Ef 1:7; Kol 2:13). Ádám bűne, vagyis az, hogy evett a tiltott gyümölcsből, „törvényszegés” volt abban az értelemben, hogy Ádám áthágta Isten törvényét; „vétség” pedig abban az értelemben, hogy elesett, vagyis hibás lépést tett ahelyett, hogy egyenesen járt volna, vagy megállt volna Isten igazságos követelményeivel összhangban, támogatva az ő hatalmát. A törvényszövetség számtalan rendelete és elvárása valójában utat nyitott sok ilyen vétség előtt, mivel akik alá voltak vetve neki, tökéletlenek voltak (Ró 5:20), Izrael nemzete mint egész pedig elbotlott, ami a szövetség megtartását illeti (Ró 11:11, 12). Mivel ennek a Törvénynek az összes rendelete egyetlen szövetségnek a része volt, az a személy, aki egyetlen pontban „hibás lépést” tett, az egész szövetség és ezáltal az összes rendelet megsértője lett, és „törvényszegő” (Jk 2:10, 11).

„Bűnösök”: Mivel „nincs ember, aki ne vétkezne” (2Kr 6:36), Ádám minden leszármazottját jogosan nevezhetjük természeténél fogva ’bűnösnek’. Ám a Szentírásban a „bűnösök” kifejezés általában sokkal konkrétabb értelmű, és azok megjelölésére szolgál, akik bűnt gyakorolnak, vagy arról ismeretesek, hogy vétkesek. Az ilyenek bűnei mindenki előtt ismertek (Lk 7:37–39). Az amálekitákat, akiknek az elpusztítására Jehova parancsot adott Saulnak, a Biblia ’bűnösöknek’ nevezi (1Sá 15:18); a zsoltáríró azért imádkozott, hogy Isten ne vegye el a lelkét „a bűnösökkel”, és a következő szavaival azonosítja is őket: „vérbűnös [emberek], akiknek gátlástalanság van kezükben, s jobbjuk telve megvesztegetéssel” (Zs 26:9, 10; vö.: Pl 1:10–19). Jézust elítélték a vallási vezetők, mivel „adószedőkkel és bűnösökkel” volt egy társaságban, és a zsidók általában véve megvetéssel tekintettek az adószedőkre (Mt 9:10, 11). Jézus az adószedőkről és a szajhákról úgy beszélt, mint akik előbb kerülnek be a Királyságba, mint a zsidó vallási vezetők (Mt 21:31, 32). Zákeus, aki adószedő volt, és sokak szemében „bűnös”, elismerte, hogy törvénytelenül zsarolt ki pénzt másoktól (Lk 19:7, 8).

Így amikor Jézus azt mondta, hogy „nagyobb öröm lesz az égben egyetlen bűnös miatt, aki megbánást tanúsít, mint kilencvenkilenc igazságos miatt, akinek nincs szüksége megbánásra”, nyilvánvalóan viszonylagos értelemben használta ezeket a szavakat (lásd: IGAZSÁGOSSÁG: Jóság és igazságosság), mivel minden ember bűnös a természeténél fogva, és egyikük sem igazságos abszolút értelemben (Lk 15:7, 10; vö.: Lk 5:32; 13:2; lásd: IGAZSÁGOSSÁ NYILVÁNÍTÁS).

A helytelenség viszonylagos súlyossága: Noha a bűn az bűn, és minden esetben jogosan illethetné meg a vétkest a bűn „zsoldja”, azaz a halál, a Szentírás rámutat, hogy Isten úgy tekint az emberiség helytelenségeire, mint amelyek különböző súlyosságúak. Ezért mondható, hogy Szodoma férfiai „súlyos bűnöket követtek el Jehova ellen”, és a bűneik „nagyon súlyosak” voltak (1Mó 13:13; 18:20; vö.: 2Ti 3:6, 7). Az, hogy az izraeliták egy aranyborjút készítettek, szintén ’nagy bűn’ volt (2Mó 32:30, 31), és Jeroboám borjúimádata hasonlóképpen azt idézte elő, hogy az északi királyság lakosai „nagy bűnnel vétkezzenek” (2Ki 17:16, 21). Júda bűne hasonlóvá vált „Szodoma bűnéhez”, ezáltal Júda királysága irtózattá vált Isten szemében (Ézs 1:4, 10; 3:9; Si 1:8; 4:6). Ha valaki ezt az utat követve figyelmen kívül hagyja Isten akaratát, akkor annak még az imája is bűnné válhat (Zs 109:7, 8, 14). Mivel a bűn Isten személye ellen elkövetett sértés, ő nem közömbös iránta; ahogy a bűn súlyossága nő, érthető módon Isten felháborodása és haragja is nő (Ró 1:18; 5Mó 29:22–28; Jób 42:7; Zs 21:8, 9). A haragja azonban nem kizárólag akkor lobban fel, ha a személye is érintve van, hanem akkor is, ha az embereket, különösképpen a hűséges szolgáit bántják és igazságtalanul bánnak velük (Ézs 10:1–4; Ma 2:13–16; 2Te 1:6–10).

Emberi gyengeség és tudatlanság: Jehova figyelembe veszi, hogy Ádám tökéletlen leszármazottai gyöngék, így akik őszintén keresik Őt, azok elmondhatják: „Nem bűneink szerint bánik velünk, s nem vétkeink szerint hozza el ránk, amit megérdemlünk.” A Szentírás feltárja, Isten milyen csodálatos könyörületet és szerető-kedvességet mutatott mindig is azzal, ahogy a hús-vér emberekkel bánt (Zs 103:2, 3, 10–18). Enyhítő körülménynek számítja azt is, ha valaki tudatlanságból vétkezik (1Ti 1:13; vö.: Lk 12:47, 48), feltéve, ha az ilyen tudatlanság nem szándékos. Akik szándékosan utasítják el az ismeretet és a bölcsességet, melyet Isten felkínál, és az ’igazságtalanságban lelik kedvüket’, azoknak nincs mentség (2Te 2:9–12; Pl 1:22–33; Hó 4:6–8). Egyesek időlegesen tévútra lettek vezetve az igazságtól, de segítséggel visszafordultak (Jk 5:19, 20), míg mások becsukták a szemüket a világosság előtt, és elfelejtkeztek a bűneiktől való korábbi megtisztulásukról (2Pt 1:9).

Mi számít megbocsáthatatlan bűnnek?

Az ismerettel nagyobb felelősség jár. Pilátus bűne nem volt olyan nagy, mint a zsidó vallási vezetőké, akik átadták Jézust a kormányzónak, és akkora sem volt, mint Júdásé, aki elárulta az Urát (Jn 19:11; 17:12). Jézus azt mondta a napjaiban élő farizeusoknak, hogy ha vakok volnának, akkor nem lenne bűnük; ez nyilvánvalóan azt jelentette, hogy a bűneiket Isten a tudatlanságuk miatt megbocsáthatná, mivel azonban tagadták, hogy tudatlanságban lennének, a ’bűnük megmaradt’ (Jn 9:39–41). Jézus azt mondta, hogy „nincs mentségük bűnükre”, hiszen tanúi lehettek hatalmas szavainak és cselekedeteinek, melyek Isten szellemének voltak köszönhetőek (Jn 15:22–24; Lk 4:18). Akik szavaikkal vagy cselekvésmódjukkal szándékosan és tudatosan káromolják Isten ily módon megnyilvánuló szellemét, azok ’örök bűnben vétkesek’, és azoknak nem lehetséges a megbocsátás (Mt 12:31, 32; Mk 3:28–30; vö.: Jn 15:26; 16:7, 8). Ez lehet a helyzet egyesek esetében, akik keresztényekké váltak, majd szándékosan elfordultak Isten tiszta imádatától. A Héberek 10:26, 27 kijelenti: „ha készakarva gyakorolunk bűnt, miután megkaptuk az igazság pontos ismeretét, akkor nincs többé áldozat a bűnökért, hanem valami félelmetes ítéletvárás és tüzes féltékenység, amely meg fogja emészteni az ellenszegülőket.”

Az 1János 5:16, 17-ben János egyértelműen szándékos és tudatos bűnre utal, amikor olyan bűnről beszél, „amely halált von maga után”, szemben azzal, amelyik nem. (Vö.: 4Mó 15:30.) Abban az esetben, ha a bizonyítékok azt mutatják, hogy ilyen szándékos és tudatos bűn történt, egy keresztény nem fog imádkozni az elkövetőért. Természetesen Isten a Bíró, aki végül megítéli a bűnös szívállapotát. (Vö.: Jr 7:16; Mt 5:44; Cs 7:60.)

Egyszeri bűn szemben a bűn gyakorlásával: János különbséget tesz a bűn egyszeri elkövetése és a bűn gyakorlása között, ahogy azt az Új világ fordításban az 1János 2:1 és az 1János 3:4–8 összehasonlításából is láthatjuk. Ami a „mindaz, aki bűnt gyakorol [poi·ónʹ tén ha·mar·ti ʹan]” (1Jn 3:4) fordítás helyességét illeti, Robertson a Word Pictures in the New Testament (1933, VI. köt. 221. o.) c. művében ezt írja: „A jelen idejű cselekvő melléknévi igenév (poi·ónʹ) arra utal, hogy valakinek szokása bűnt elkövetni.” Az 1János 3:6-ban az ukh ha·mar·taʹnei kifejezés található a görög szövegben, és ezzel kapcsolatban ugyanez a tudós megjegyzi (222. o.): „A ha·mar·taʹnó folyamatos jelen idejű. . . cselekvő, kijelentő módú formája: ’nem folytatja a bűn elkövetését’.” Tehát egy hithű keresztény időnként elkövethet bűnöket gyengeségből vagy mert félrevezetik, de „nem tart ki a bűnben”, vagyis nem jár tovább azon az úton (1Jn 3:9, 10; vö.: 1Ko 15:33, 34; 1Ti 5:20).

Bűnrészesség: Egy személy bűnössé válhat Isten előtt, ha szándékosan társul a helytelenséget elkövetőkhöz, ha egyetért a helytelenségükkel, vagy ha elkendőzi a viselkedésüket, hogy a vének ne tudjanak róla, és ne tudják megtenni a megfelelő lépéseket. (Vö.: Zs 50:18, 21; 1Ti 5:22.) Azok, akik „Nagy Babilon” jelképes városában maradnak, következésképpen ’a csapásaiból is kapni fognak’ (Je 18:2, 4–8). Az a keresztény, aki egy társaságba kerül azzal, aki elhagyja Krisztus tanítását, vagy akár csak köszön neki, „az részes annak gonosz cselekedeteiben” (2Jn 9–11; vö.: Tit 3:10, 11).

Pál figyelmeztette Timóteuszt, hogy ’ne legyen részes mások bűneiben’ (1Ti 5:22). Pál ezt megelőző szavai, miszerint Timóteusz a ’kezeit soha senkire ne tegye rá elhamarkodottan’, arra a hatalomra utalhatnak, amelyet azért kapott, hogy felvigyázókat nevezzen ki a gyülekezetekben. Nem nevezhetett ki újonnan megtért személyt, mivel az ilyen talán felfuvalkodhatott a büszkeségtől. Ha Timóteusz nem fogadta volna meg ezt a tanácsot, akkor logikus, hogy valamilyen mértékben felelősséggel tartozott volna azért a helytelenségért, melyet az illető elkövetett (1Ti 3:6).

Egy egész nemzet is bűnössé válhat Isten előtt a fenti alapelvek alapján (Pl 14:34).

Az emberek, az Isten és a Krisztus ellen elkövetett bűnök: Ahogy arról korábban szó volt, a Héber Iratok több helyen is beszél olyan bűnökről, melyek a patriarchák idején élt, különböző nemzetiségű emberekkel voltak kapcsolatban. Ezek a bűnök főleg emberek ellen elkövetett bűnök voltak.

Az Isten ellen elkövetett bűn azt jelenti, hogy valaki nem felel meg az igazságosságra és jóságra vonatkozó, Isten által felállított mércének. Az emberek ellen elkövetett bűn viszont nem azt jelenti, hogy valaki nem felel meg az igazságosságra és jóságra vonatkozó emberi mércének, mivel az ő mércéjük és igazságosságuk nem tökéletes. Emberek ellen elkövetett bűnnek az számít, ha valaki olyasmit tesz, ami nem szolgálja a másik ember javát. Ily módon azt az embert sérelem éri, és igazságtalan bánásmódban részesül (Bí 11:12, 13, 27; 1Sá 19:4, 5; 20:1; 26:21; Jr 37:18; 2Ko 11:7). Jézus vezérelveket adott arra vonatkozóan, hogy hogyan cselekedjen valaki, ha komoly bűnt követtek el ellene (Mt 18:15–17). Egy személynek még akkor is meg kellett bocsátani, ha 77-szer vagy egyetlen nap alatt 7-szer vétkezett is a testvére ellen, amennyiben megbánást mutatott, miután megfeddték (Mt 18:21, 22; Lk 17:3, 4; vö.: 1Pt 4:8). Péter beszélt olyan háziszolgákról, akik a tulajdonosaik ellen elkövetett bűneikért ütéseket kaptak (1Pt 2:18–20). A felállított hatalom ellen is bűnt követhet el valaki, ha nem mutat kellő tiszteletet iránta. Pál ártatlannak jelentette ki magát minden bűntől, mondván, hogy „sem a zsidók Törvénye ellen, sem a templom ellen, sem a császár ellen” nem követett el bűnt (Cs 25:8).

Mindazonáltal az emberek ellen elkövetett bűnök a Teremtő elleni bűnök is egyben, akinek számot kell adniuk az embereknek (Ró 14:10, 12; Ef 6:5–9; Héb 13:17). Isten, aki visszatartotta Abiméleket attól, hogy Sárával háljon, ezt mondta a filiszteus királynak: „én is visszatartottalak téged attól, hogy bűnt kövess el ellenem” (1Mó 20:1–7). József hasonlóképpen felismerte, hogy a házasságtörés a férfi és a nő Teremtője és a Házasság Létrehozója ellen elkövetett bűn (1Mó 39:7–9), illetve Dávid király is felismerte ezt (2Sá 12:13; Zs 51:4). Az olyan bűnöket, mint a rablás, csalás, valaki más tulajdonának az elsikkasztása, a Törvény ’Jehovával szembeni hűtlen viselkedésnek’ minősítette (3Mó 6:2–4; 4Mó 5:6–8). Akik megkeményítették a szívüket, és szűkmarkúak voltak a szegény testvéreikkel, valamint visszatartották valakinek a bérét, azokat Isten megfeddte (5Mó 15:7–10; 24:14, 15; vö.: Pl 14:31; Ám 5:12). Sámuelnek elképzelhetetlen volt, hogy vétkezzen Jehova ellen, felhagyva az izraelita társaiért való és az ő kérésükre történő imádkozással (1Sá 12:19–23).

Ehhez hasonlóan a Jakab 2:1–9 bűnnek ítéli a keresztények közötti kivételezést és az osztályok megkülönböztetését. Pál azt mondta, hogy azok, akik nem figyelnek oda a testvéreik gyönge lelkiismeretére, és így megbotránkoztatják őket, vétkeznek Krisztus, Isten Fia ellen, aki a saját vérét adta a követőiért (1Ko 8:10–13).

Noha valójában minden bűn Isten elleni bűn, Jehova egyes bűnöket sokkal inkább a személye elleni bűnnek vesz, például a bálványimádást (2Mó 20:2–5; 2Ki 22:17), a hitetlenséget (Ró 14:22, 23; Héb 10:37, 38; 12:1), a szent dolgokkal szembeni tiszteletlenséget (4Mó 18:22, 23) és a hamis imádat minden formáját (Hó 8:11–14). Kétségtelen, hogy ezért mondta Éli főpap a fiainak, akik nem tisztelték Isten hajlékát és szolgálatát: „Ha ember ellen vétkezik az ember, akkor Isten a döntőbírája [vö.: 1Ki 8:31, 32], de ha Jehova ellen vétkezik az ember, akkor ki fog imádkozni érte?” (1Sá 2:22–25; vö.: 12–17. v.).

Ha valaki a saját teste ellen vétkezik: Amikor Pál óva intett a paráznaságtól (olyan szexuális kapcsolat, amely nem a szentírásilag jóváhagyott házasságon belül történik), ezt mondta: „Minden egyéb bűn, amelyet az ember elkövethet, a testén kívül van, de aki paráználkodik, a saját teste ellen vétkezik” (1Ko 6:18; lásd: PARÁZNASÁG). A szövegkörnyezet megmutatja, hogy Pál azt hangsúlyozta, hogy a keresztényeknek egységben kell lenniük az Urukkal és Főjükkel, Krisztus Jézussal (1Ko 6:13–15). A parázna személy helytelenül és bűnös módon egy testté válik másvalakivel, általában egy szajhával (1Ko 6:16–18). Mivel egyetlen más bűn sem tudja ily módon kiszakítani egy keresztény testét a Krisztussal való egységből, és ’eggyé’ tenni másvalakivel, nyilvánvalóan ezért mondja úgy ez a vers, hogy minden más bűn az ember „testén kívül van”. A paráznaság maradandó károkat is okozhat a parázna személy testében.

Angyalok bűnei: Mivel Isten szellemfiainak is vissza kell tükrözniük Isten dicsőségét és dicsérniük kell Istent, valamint végre kell hajtaniuk az akaratát (Zs 148:1, 2; 103:20, 21), ugyanabban az alapvető értelemben képesek vétkezni, mint az emberek. A 2Péter 2:4 megmutatja, hogy Isten szellemfiai közül néhányan bizony vétkeztek, és „sűrű sötétség vermeinek [adattak át], hogy ítéletre tartassanak fenn”. Az 1Péter 3:19, 20 nyilvánvalóan ugyanerre a helyzetre utal, amikor ’börtönben levő szellemekről’ beszél, „akik engedetlenek voltak egykor, amikor az Isten türelme várt Noé napjaiban”. A Júdás 6 pedig arra utal, hogy ezek a szellemteremtmények azért vétették el a célt, vagyis vétkeztek, mert „nem őrizték meg eredeti állásukat, hanem elhagyták a maguk megfelelő lakóhelyét”; a megfelelő lakóhely itt nyilvánvalóan az Isten jelenlétét, azaz az egeket jelenti.

Mivel Jézus Krisztus áldozata nem hivatott elfedezni a szellemteremtmények bűneit, nincs okunk azt feltételezni, hogy ezeknek az engedetlen angyaloknak a bűnei megbocsáthatóak (Héb 2:14–17). Ádámhoz hasonlóan tökéletes teremtmények voltak, és nem volt semmiféle velük született gyengeségük, amely enyhítő körülménynek számított volna a helytelenségük megítélésében.

Bűnök megbocsátása: Ahogy az az IGAZSÁGOSSÁ NYILVÁNÍTÁS szócikkben lévő, Mit jelent az a kifejezés, hogy ’igazságosságul számít be’? alcím alatti részből kiderül, Jehova Isten valójában megelőlegezi az igazságos állapotot azoknak, akik a hit szerint élnek. Ennek megfelelően Isten ’elfedezi’ vagy ’eltörli’ a bűnöket, amelyeket különben felszámítana a hűségeseknek. (Vö.: Zs 32:1, 2; Ézs 44:22; Cs 3:19.) Jézus ezért hasonlította adóssághoz a ’vétségeket’ és a ’bűnöket’. (Vö.: Mt 6:14; 18:21–35; Lk 11:4.) Noha az előbb említett személyek bűnei olyanok voltak, mint a skarlát, Jehova lemossa a foltot, amely miatt nem szentek (Ézs 1:18; Cs 22:16). Arról az eszközről, amely által Isten így ki tudja mutatni a gyengéd irgalmát és szerető-kedvességét, és emellett megtartja a tökéletes jogosságát és igazságosságát is, a MEGBÁNÁS; MEGBÉKÉLTETÉS; VÁLTSÁG és hasonló szócikkekben lehet olvasni.

A bűn elkerülése: Az Isten és a felebarátaink iránti szeretet kimutatása az egyik legfőbb módja, hogy elkerüljük a bűnt, amely törvénytelenség, mivel a szeretet Isten kimagasló tulajdonsága; az Izraelnek adott Törvényének is a szeretet az alapja (Mt 22:37–40; Ró 13:8–11). Ily módon a keresztények nem lesznek elidegenedve Istentől, hanem örömteli egységben lehetnek Istennel és a Fiával (1Jn 1:3; 3:1–11, 24; 4:16). Az ilyenek nyitottak Isten szent szellemének vezetésére, és miután felhagynak a bűnnel, az Isten nézőpontjából „szellem szerint” élhetnek (1Pt 4:1–6), valamint a bűnös test gonosz gyümölcse helyett megteremhetik Isten szellemének igazságos gyümölcsét (Ga 5:16–26). Így megszabadulhatnak a bűn uralma alól (Ró 6:12–22).

Aki hisz Isten biztos jutalmában, melyet az igazságosaknak ad (Héb 11:1, 6), ellen tud állni annak a csábításnak, hogy ideig-óráig élvezze a bűnt (Héb 11:24–26). Mivel „Istent nem lehet megcsúfolni”, így ez a személy tisztában van azzal, hogy elkerülhetetlenül érvényesül az az alapelv, hogy „amit vet az ember, azt fogja aratni is”, így védelmet élvez a bűn megtévesztésével szemben (Ga 6:7, 8). Felismeri, hogy a bűnt nem lehet örökké rejtegetni (1Ti 5:24), és „bár a bűnös százszor is elkövet gonoszságot, és sokáig él, ahogy neki tetszik”, de „majd jól lesz dolga azoknak, akik félik az igaz Istent”, ellentétben a gonosz személlyel, aki nem féli Jehovát (Pr 8:11–13; vö.: 4Mó 32:23; Pl 23:17, 18). Semmilyen anyagi gazdagság, melyet a bűnös megszerezhet, nem nyújt védelmet Istennel szemben (So 1:17, 18), sőt idővel a bűnös gazdagságáról kiderül, hogy „az igazságosnak van eltéve” (Pl 13:21, 22; Pr 2:26). Azok, akik hit által igazságosságra törekednek, el tudják kerülni a bűnnel együtt járó ’súlyos terhet’, az elmebeli és szívbéli béke elvesztését, a szellemi betegség okozta gyengeséget (Zs 38:3–6, 18; 41:4).

Minden olyan ismeret, amely Isten szájából származik, alapul szolgál az ilyen hit kifejlesztéséhez, és segítség a megerősítéséhez (Zs 119:11; vö.: Zs 106:7). Az a személy, aki elhamarkodottan cselekszik anélkül, hogy először ismeretet szerezne az útjáról, elvéti a célt, vétkezik (Pl 19:2, Rbi8, lábj.). Ha az igazságos ember felismeri, hogy „egyetlen bűnös sok-sok jót tönkretehet”, akkor arra fog törekedni, hogy igazi bölcsességgel cselekedjen. (Vö.: Pr 9:18; 10:1–4.) Bölcsességre vall, ha kerüljük azoknak a társaságát, akik hamis imádatot gyakorolnak, illetve erkölcstelen hajlamúak, mivel az ilyenek a bűn csapdájába ejthetnek minket, és megronthatnak hasznos szokásokat (2Mó 23:33; Ne 13:25, 26; Zs 26:9–11; Pl 1:10–19; Pr 7:26; 1Ko 15:33, 34).

Természetesen sok mindent megtehetünk és sok mindent nem, illetve van, amit többféleképpen is megtehetünk anélkül, hogy bűnt követnénk el. (Vö.: 1Ko 7:27, 28.) Isten nem korlátozta az embereket megszámlálhatatlanul sok utasítással, melyek a legapróbb részletekig meghatározták volna, hogy mit hogyan kell tenniük. Az embernek nyilvánvalóan használnia kellett az értelmi képességét, ezenkívül nagy mozgásteret kapott abban, hogy saját személyisége és ízlése legyen. A törvényszövetség sok rendeletet tartalmazott, de még ez sem fosztotta meg az embert attól, hogy szabadon kibontakozzon. Ugyanígy, a keresztény tanítás – melynek vezérelve az, hogy nagy hangsúlyt fektet az Isten és a felebarát iránti szeretetre – a létező legnagyobb szabadságot nyújtja, melyre egy igazságos szívű ember vágyhat. (Vö.: Mt 22:37–40; Ró 8:21; lásd: JEHOVA: Az erkölcsi irányadó mértékek Istene; SZABADSÁG.)