MELL, EMLŐ, KEBEL

A mell egy mirigyes szerv, de gyakorta ezt a kifejezést egyszerűen az emberi (férfi v. női) test elülső részén lévő, nyak és has közötti terület megnevezésére használják. Két héber szó, a sadh és a sódh (Én 8:1; Jób 24:9), valamint a görög ma·sztoszʹ (Lk 11:27) és sztéʹthosz (Je 15:6) szavak utalnak az emberi mellre. A Szentírásban az emberi mell, emlő és kebel bensőségességet, bizalmasságot és kegyet (Én 1:13; Jn 13:25; 21:20), érettséget (Én 8:8, 10; Ez 16:7), szépséget (Én 4:5; 7:3, 7, 8), szexuális kapcsolatot (’mellei között’ [Hó 2:2]; „nyomkodták a mellüket”, ’szorongatták a keblüket’ [Ez 23:3, 21]), termékenységet (1Mó 49:25; Hó 9:14), ujjongást és bőséget (Ézs 60:16; 66:11) jelöl. A ’mellek verése’, illetve a ’mellek tépése’ rendkívüli megalázottságot, nyomorúságot és bánatot jelentett (Ézs 32:12; Ez 23:34; Lk 18:13; 23:48).

Egy asszony, aki hallotta Jézust, így kiáltott: „Boldog az a méh, amely hordozott téged, és azok az emlők, amelyeket szoptál!” Mivel minden asszonynak az volt a vágya, hogy legyen egy tisztességes fia, emellett a zsidó nők arra is vágytak, hogy kiváltságuk legyen egy próféta, és különösképpen a Messiás anyjává válni, érthető, hogy ez a zsidó asszony ilyen kijelentést tett. Jézus ellenben ezt válaszolta: „Nem, hanem inkább azok boldogok, akik hallják az Isten szavát, és megtartják!” Így rávilágított arra, hogy nem az számít, hogy valaki közeli, vér szerinti kapcsolatban van-e Jézussal; a szellemiség a lényeg. Ez az alapelv kizárja Máriának mint Urunk anyjának mindenfajta imádatát (Lk 11:27, 28).

Mivel már közel volt Jeruzsálem elpusztítása, és lakosainak az azzal együtt járó borzalmas lemészárlása, Jézus ezt mondta: „íme, jönnek napok, amelyekben ezt mondják: »Boldogok a meddő asszonyok, és a méhek, amelyek nem szültek, és az emlők, amelyek nem szoptattak!«” (Lk 23:29; vö.: Jr 16:1–4).

A Héber Iratok egy másik kifejezést használva, különbséget tesz az emberi mell és az állati szegy között, amelyek anatómiailag különböznek egymástól. Az izraeliták által bemutatott közösségi áldozatok esetében a feláldozott állat szegye (héb.: chá·zeʹ) a pap járandósága volt, hogy megegye (3Mó 7:29–35; 10:14, 15).

Kebel: Ez a kifejezés a mellhez nagyon hasonló szóhasználatban fordul elő, bár gyakran inkább a köntös felső részén lévő redőzésre utal, mint magára a mellre. A héberben a chéq (1Ki 1:2), a chóʹcen (Ne 5:13), valamint a dadh kettős számú alakja (Ez 23:3), míg a görögben a kolʹposz (Jn 13:23) szó jelöli a keblet.

A bibliai időkben az izraeliták által viselt ruha meglehetősen bő volt a mellkasnál, így a viselője betehette a ruha hajtásaiba a kezét, pénzét vagy más tárgyait, sőt akár egy kisbabát vagy egy kisbárányt is tudott ott vinni (2Mó 4:6, 7; 4Mó 11:12; 2Sá 12:3). Jehova kijelenti, hogy bárányait keblén hordozza, ezzel szemlélteti irántuk érzett gyengéd szeretetét és törődését (Ézs 40:11). A „kebled hitvese” kifejezés, ahogyan az néhány fordításban (Kám.; IMIT; Haft., lábj.; [13:7]) megtalálható, világosabb jelentéssel bír, amennyiben úgy adják vissza, hogy: „kedvelt feleséged” (ÚRB [13:7]), „dédelgetett feleséged” (ÚV) (5Mó 13:6; 28:54). Időnként nemi kapcsolatra is utal a „kebel” szó (1Mó 16:5; 2Sá 12:8).

A „megadom a jutalmat a saját keblükbe”, vagy a „kimérem fizetségüket a keblükbe” kifejezések akkor érthetőek, ha figyelembe vesszük, hogy a ruha zsebei nem a szoknyán, illetve az öltözet alsó részén voltak, mint napjainkban (Ézs 65:6, 7; Zs 79:12; Jr 32:18). Hasonlóan a ’gyalázkodás hordozása a kebelben’, a ’tűz gyűjtése a kebelbe’, és a ’kebelből elővett megvesztegetés elfogadása’ mind olyan kifejezések, amelyek a ruha felső hajtásaira utalnak (Zs 89:50; Pl 6:27; 17:23; 21:14).

Valakinek a ’keblén’ vagy ’ölében’: Egy mélységesen szeretett vagy dédelgetett személyt szorosan az ölében (héb.: chéq) tartott valaki, miként Naomi tartotta Ruth kisbabáját, Obedet, elismerve őt elhunyt férje, Elimélek törvényes örökösének (Ru 4:16). Jézus az egyik szemléltetésében beszélt egy Lázár nevű koldusról, akit a halálakor „Ábrahám kebléhez” vittek; János pedig azt mondta Jézusról, hogy „az Atya keblénél” van (Lk 16:22, 23; Jn 1:18). A „keblénél” kifejezés arra utal, hogy valaki egy másik személy előtt fekszik ugyanazon az ágyon étkezéskor.

A vendégek a bal oldalukon feküdtek, miközben párna támasztotta a bal könyöküket, a jobb karjuk pedig szabadon maradt. Általában három személy foglalt el egy-egy ágyat, de akár öten is lehettek. Mindegyikőjük feje a mögötte lévő mellén, vagyis keblén, illetve a keble közelében nyugodott. A legkiemelkedőbb helyzetnek az a személy örvendett, aki mögött senki nem feküdt, a második legmegtisztelőbb hely pedig az előtte lévőé volt. Mivel a vendégek közel feküdtek egymáshoz, az volt a szokás, hogy a barátokat egymás mellé osztották be, ami igazán könnyűvé tette, hogy bizalmas beszélgetést folytassanak, ha úgy kívánták. Ha tehát valaki egy másik személy keblén nyugodott egy lakomán, akkor csakugyan élvezte annak különleges kegyét. Ezért volt az, hogy János apostol, akit Jézus mélységesen szeretett, ’Jézus keble előtt feküdt’ az utolsó pászka megünneplésekor, majd ebben a helyzetben „hátradőlt Jézus mellére”, és bizalmasan egy kérdést tett fel neki (Jn 13:23, 25; 21:20).

Ezek alapján fogalmazott János úgy, amikor bemutatta Jézus rendkívül kiváltságos, kegyelt helyzetét, hogy Jézus az Atyja, Jehova „keblénél” van. Jehova bizalmasaként Jézus az egyetlen olyan személy, aki mindenki másnál teljesebb és átfogóbb képet tudott közvetíteni Istenről. Ehhez hasonlóan Jézus szemléltetésében Lázár is Ábrahám „kebléhez” vitetett, ami arra utal, hogy a koldus végül kiváltságos, kegyelt helyzetbe került a felette álló személlyel. (Lásd: ÉTKEZÉS.)