Sikem — A völgyben fekvő város

MÉLYEN annak az országnak a szívében, amelyet Isten kiválasztott a népének, az Ebál-hegy és a Garizim-hegy között megbújva terül el Sikem városa. Itt történt — közel négyezer évvel ezelőtt —, hogy Jehova megígérte Ábrahámnak: „A te magodnak adom ezt a földet” (1Mózes 12:6, 7).

Ezzel az ígérettel összhangban Jákób, Ábrahám unokája Sikemben táborozott le, és egy oltárt épített, amelyet így nevezett el: „Isten, Izráel Istene”. Jákób valószínűleg kutat is ásott ezen a területen — hogy családját és nyájait elláthassa vízzel —, egy olyan kutat, amelyet még évszázadokkal később is „Jákób forrása” néven ismertek (1Mózes 33:18–20; János 4:5, 6, 12).

Jákób családjának azonban nem minden tagja mutatott buzgóságot az igaz imádat iránt. Dína, a lánya, a Sikemben élő kananeus lányok közül keresett magának társakat. Dína, aki akkor még fiatal volt, elhagyta a biztonságot jelentő családi sátrakat, és a közeli várost kezdte látogatni, hogy ott szerezzen barátokat.

Vajon hogyan tekintettek a városban élő ifjak erre a fiatal hajadonra, akinek szokása volt meglátogatni a városukat — szemmel láthatólag kíséret nélkül? Az egyik törzsfő fia „meglátá őt . . ., és elragadá őt, és vele hála és erőszakot tesz vala rajta”. Miért tette ki magát veszélynek Dína azzal, hogy az erkölcstelen kananeusokhoz társult? Vajon azért, mert úgy gondolta, hogy szüksége van a saját korabeli lányok társaságára? Vajon ugyanolyan önfejű és magát másoktól függetlenítő volt, mint néhány bátyja? Olvasd el az 1Mózes beszámolóját, és próbáld megérteni, milyen fájdalmat és szégyent érezhetett Jákób és Lea annak tragikus következménye miatt, hogy lányuk el-ellátogatott Sikembe (1Mózes 34:1–31; 49:5–7; lásd még: Az Őrtorony, 1985/22, 42—44. o.).

Mintegy 300 évvel később a teokratikus irányelvek figyelmen kívül hagyásának az eredményei ismét felszínre jöttek. Józsué Izráel történelmének egyik legemlékezetesebb gyülekezését szervezte meg Sikemben. Képzeld el a völgyben játszódó jelenetet! Több mint egymillió ember — férfiak, nők, gyermekek —, akik Izráel hat törzséhez tartoztak, a Garizim-hegy előtt álltak. A völgy szemközti oldalán, az Ebál-hegy előtt körülbelül ugyanannyian álltak a másik hat törzsből.a Ott lent pedig, a szövetségláda mellett és a két, izraelitákból álló embertömeg között állt Józsué és a papok. Micsoda látvány! (Józsué 8:30–33).

Ez a két hegy — amely az óriási tömeg fölé emelkedett — a szépség és a sivárság éles ellentétét nyújtja. A Garizim felső lankái zöldek és termékenyek, míg az Ebáléi többnyire szürkék és kopárak. Érzed az izgatott zsibongást, amint az izraeliták arra a pillanatra várnak, amikor Józsué beszélni kezd? Minden egyes hang visszhangzik ebben a természet alkotta színházteremben.

Az alatt a négy-hat óra alatt, mialatt Józsué felolvasta Mózes ’törvényének könyvét’, a nép is közreműködött (Józsué 8:34, 35). Nyilvánvalóan a Garizim előtt álló izraeliták mondtak minden egyes áldás után „Ámen!”-t, azok pedig, akik az Ebál előtt álltak, minden egyes átkot nyomatékosítottak „Ámen!”-ükkel. Talán az Ebál-hegy sivár látványa szolgált arra, hogy emlékeztesse a népet az engedetlenség végzetes következményére.

„Átkozott a ki kevésre becsüli az ő atyját vagy anyját!” — hangzott Józsué figyelmeztetése. Több mint egymillió hang válaszolta egyöntetűen: „Ámen!” Józsué megvárta, míg a dörgedelmes válasz elcsitul, mielőtt folytatta volna: „Átkozott, a ki elmozdítja az ő felebarátjának határát!” A hat törzs, amelyhez sok jövevény is társult, ismét ezt kiáltotta: „Ámen!” (5Mózes 27:16, 17). Ha ott lettél volna, elfelejtetted volna valaha is ezt a hegyek között megtartott gyülekezést? Az engedelmesség szükségessége vajon nem vésődött volna kitörölhetetlenül az elmédbe?

Mintegy 20 évvel később, röviddel a halála előtt Józsué még egyszer összehívta a nemzetet Sikemnél, annak érdekében, hogy megerősítsék az elhatározásukat. Eléjük tárta azt a választási lehetőséget, amely felől mindannyiuknak döntést kellett hozniuk. „Válaszszatok magatoknak még ma, a kit szolgáljatok” — mondta. „Én azonban és az én házam az Úrnak szolgálunk” (Józsué 24:1, 15). Nyilvánvaló, hogy ezek a hiterősítő, Sikemben megtartott gyülekezések maradandó nyomot hagytak maguk után. Józsué halálát követően az izraeliták még sok évig követték hűséges példáját (Józsué 24:31).

Mintegy 15 évszázaddal később, amikor Jézus a Garizim-hegy árnyékában pihent, egy szívmelengető beszélgetés hangzott el. Mivel a hosszú út kimerítette, Jézus Jákób forrása mellett ült, amikor egy agyagkorsót cipelő szamaritánus asszony közeledett felé. Az asszony akkor lepődött meg a legjobban, amikor Jézus inni kért tőle, hiszen a zsidók nem beszéltek a szamaritánusokkal, arról nem is szólva, hogy az edényeikből igyanak (János 4:5–9). Jézus ezt követő szavai azonban még inkább ámulatba ejtették.

„Mindaz, a ki ebből a vízből iszik, ismét megszomjúhozik: valaki pedig abból a vízből iszik, a melyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, a melyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz ő benne” (János 4:13, 14). Képzeld el, mennyire érdekelhette az asszonyt ez az ígéret, mivel ebből a mély kútból vizet húzni fáradságos munka volt. Jézus a továbbiakban rávilágított, hogy — történelmi jelentőségük ellenére — sem Jeruzsálem, sem pedig a Garizim-hegy nem olyan vallási helyszín, amely lényeges lenne az Istenhez való közeledésben. A szívbeli hozzáállás és a viselkedés — nem pedig a hely — az, ami számít. „Az igazi imádók lélekben, és igazságban imádják az Atyát: mert az Atya is ilyeneket keres, az ő imádóiul” — mondta (János 4:23). Mennyire megnyugtatóak lehettek ezek a szavak! Megint csak ez a völgy volt az a hely, ahol az emberek arra kaptak buzdítást, hogy szolgálják Jehovát.

Ma Náblusz városa fekszik az ókori Sikem romjai mellett. A Garizim- és az Ebál-hegy még mindig a völgy fölé emelkedik, és a múltbeli események néma tanújaként áll ott. Jákób kútja — ezeknek a hegyeknek a lábánál — még mindig meglátogatható. Amint azokon az eseményeken elmélkedünk, amelyek ott történtek, eszünkbe jut, milyen fontos kiállni az igaz imádat mellett, ahogy azt Józsué és Jézus is megtanította nekünk. (Vö. Ésaiás 2:2, 3.)

[Lábjegyzet]

[Kép forrásának jelzése a 31. oldalon]

Pictorial Archive (Near Eastern History) Est.