Ki lesz helyeselt Jehova előtt?

„Továbbra is munkáljátok megmentéseteket . . . mert Isten az, aki saját tetszése szerint munkálja bennetek mind az akarást, mind a cselekvést” (FILIPPI 2:12, 13).

 1., 2. Milyen körülmények között kapott Jézus kijelentést az isteni helyeslésről, és miért kell ennek érdekelnie minket?

A TÖRTÉNELEM nagy fordulópontjához érkezett. Alámerítő János prédikálta Isten üzenetét és alámerítette vízben a megtérőket. Ekkor egy férfi közeledett hozzá, akit János igazságosnak ismert; Jézus volt az. Mivel ő nem volt bűnös, nem kellett megtérnie, mégis azt kívánta, hogy merítse alá, ’beteljesítve mindazt, ami igazságos’ (Máté 3:1–15).

² Miután János szerényen engedett neki, és Jézus kijött a vízből, „az egek megnyíltak, és látta Isten szellemét aláereszkedni . . . mint egy galambot.” Sőt mi több, „hang is hallatszott az egekből, amely ezt mondta: ’Ez az én szeretett fiam, akit én helyeselek’ ” (Máté 3:16, 17; Márk 1:11). Micsoda kijelentés! Mindannyian örülünk, ha elismerő szót hallunk attól, akit tisztelünk (Cselekedetek 6:3–6; 16:1, 2; Filippi 2:19–22; Máté 25:21). Képzeld hát el, milyen érzés lenne számodra, ha a mindenható Isten kijelentené, ’helyesellek téged!’

 3. Mi kell, hogy érdekeljen bennünket Isten helyeslését illetően?

³ Van-e lehetőség arra, hogy Isten ma valakit helyeseljen? Vegyünk például olyan embert, aki ’remény nélkül és Isten nélkül van a világban’, mivel ’elidegenedett az élettől, amely az Istené’ (Efézus 2:12; 4:18). Átmehet-e ebből a helyzetből a Jehova helyeslésének áldott állapotába? S ha igen, hogyan? Lássuk csak.

Mit jelentenek az ő szavai?

 4. a) Mi az értelme a „helyeselt” szó helyén álló görög szónak Isten kijelentésében? b) Miért van különös érdekessége a használatának ebben az esetben?

⁴ Isten szavai az evangéliumi beszámolóban, az „Én helyesellek téged [Jézust]”, a görög eu·do·ke΄o igét alkalmazzák (Máté 3:17; Márk 1:11; Lukács 3:22). Ennek jelentése „örülni valakinek, kedvezően tekinteni valakire, gyönyörködni valakiben”, a főnévi alakja pedig „jóakarat, jótetszés, kegy, kívánság, vágy” jelentésű. Az eu·do·ke΄o nem korlátozódik az isteni helyeslésre. A macedóniai keresztényeknek például „tetszett”, hogy pénzügyileg segítsenek másokon (Róma 10:1; 15:26; 2Korinthus 5:8; 1Thessalonika 2:8; 3:1). Mégis a Jézusnak szóló helyeslést Isten juttatta kifejezésre. Ezt a kifejezést Jézusra vonatkozóan csak az ő alámerítkezése után használta (Máté 17:5; 2Péter 1:17). Érdekes, hogy a Lukács 2:52 más szót használ — kha΄ris-t —, amikor Jézusról alámerítetlen fiatal korában azt jelenti ki, hogy „kedves” volt Isten és emberek előtt.

 5. a) Mennyire nyilvánvaló, hogy tökéletlen embereket is helyeselhet az Isten? b) Kik a „jóakarat emberei”?

⁵ Lehetséges-e hozzánk hasonló tökéletlen embereknek is elnyerni Isten helyeslését? Boldogok lehetünk, mert a felelet: igen. Amikor Jézus megszületett, az angyalok ezt adták hírül: „Dicsőség fenn a magasságban Istennek, és a földön béke a jóakarat [eu·do·ki΄as] embereinek” (Lukács 2:14). A betű szerinti görögben az angyalok eljövendő boldogságról énekeltek „a jó gondolkozás embereinek” vagy „azoknak az embereknek, akiket Isten helyesel”.a Hans Bietenhard professzor erről az en anthro΄pois eu·do·ki΄as használatáról így nyilatkozott: „A kifejezés az Isten jótetszésének embereire utal . . . Itt tehát nem az emberek jó akaratával foglalkozunk . . . Isten szuverén és kegyes akaratával foglalkozunk, amely kiválaszt magának egy népet a megmentésre.” Eszerint, ahogy Jehova Tanúi régóta értelmezték, a Lukács 2:14 azt jelzi, hogy önátadás és alámerítés által lehetséges tökéletlen embereknek a jóakarat embereivé, Isten előtt helyeselt emberré lenni!b

 6. Mit kell még megtanulnunk Isten helyesléséről?

⁶ Felismerhetitek azonban, milyen különbség az, ha ’Isten ellenségei (vagyunk) gonosz cselekedetekre irányuló elmével’, és ha az igaz és bölcs Istenünk helyeselt társai (Kolossé 1:21; Zsoltárok 15:1–5). Ezért, jóllehet megkönnyebbülten hallgathatod, hogy emberek helyeseltek lehetnek, tudni akarod azt is, hogy miből áll ez. Erről sokat megtudhatunk Isten múltbeli bánásmódjából.

Ő szívesen látott embereket

 7. Mire mutat rá a 2Mózes 12:38 az Isten magatartására vonatkozóan?

⁷ A Lukács 2:14 kijelentése előtt évszázadokkal Jehova szívesen látta azokat az embereket, akik hozzá jöttek és őt imádták. Természetesen Isten csak Izrael nemzetével tevékenykedett, amely nemzet önátadott népe volt (2Mózes 19:5–8; 31:16, 17). Emlékezzünk azonban arra, hogy amikor Izrael kivonult Egyiptomból, a rabszolgaságból, ’egy hatalmas egyveleg nép is velük ment’ (2Mózes 12:38). Ezek a nem-izraeliták, akiknek talán kapcsolataik lehettek Isten népével, és akik tanúi lehettek az Egyiptomot ért csapásoknak, ekkor az Izraelhez való csatlakozást választották. Néhányan valószínűleg teljesen prozelitákká lettek.

 8. Milyen két típusa volt az idegeneknek Izraelben, és miért volt különbség a velük való bánásmódban az izraeliták részéről?

⁸ A Törvényszövetség elismerte a nem-izraeliták Istennel és az ő népével kapcsolatos helyzetét. Néhány idegen olyan telepes volt, aki csupán ott tartózkodott Izrael földjén, ahol engedelmeskednie kellett bizonyos alapvető törvényeknek, mint például a gyilkolást tiltó és a sabbat megünneplését előíró törvénynek (Nehémiás 13:16–21). Ahelyett, hogy testvérként magukhoz ölelték volna ezeket a telepeseket, az izraeliták ésszerű óvatosságot gyakoroltak, amikor velük beszéltek vagy foglalkoztak, mert ezek még nem voltak része Izrael nemzetének. Például, amíg egy izraelitának nem volt megengedve egy magától elhullott, tehát kivéreztetés nélküli állat tetemének megvásárlása vagy megevése, az idegen vagy jövevény, aki nem volt prozelita, megtehette azt (5Mózes 14:21; Ezékiel 4:14). Idők folyamán néhányan ezek közül az idegen, jövevény telepesek közül esetleg követhették olyan jövevények példáját, akik körülmetélt prozelitákká lettek. Csak ilyen esetben tekinthették őket testvéreknek az igaz imádatban, és kérhették számon tőlük az egész Törvény betartását (3Mózes 16:29; 17:10; 19:33, 34; 24:22). A moábita Ruth, és a szíriai leprás Naámán olyan nem-izraeliták voltak, akiket Isten elfogadott (Máté 1:5; Lukács 4:27).

 9. Hogyan erősítette meg Salamon azt a bánásmódot, amelyet Isten tanúsított az idegenek irányában?

⁹ Salamon király idejében is láthatjuk, hogy Isten szívélyesen fogadta a nem-izraelitákat. A templom felavatásakor Salamon így imádkozott: „Még az idegent is, aki nem a te népedhez, Izraelhez tartozik, de aki eljön távoli országból a te nevedért . . . és e ház felé fordulva imádkozik, hallgasd meg az egekből . . . hogy a föld minden népe megismerje a te nevedet, hogy éppúgy féljenek téged, amiképpen a te néped Izrael” (1Királyok 8:41–43). Igen, Jehova szívesen fogadja az őszinte idegenek imáját, akik keresik őt. Talán ezek is megtanulják az ő törvényét, alávetik magukat a körülmetélkedésnek, és elfogadott tagjai lehetnek az ő áldott népének.

10. Milyen bánásmódban kellett a zsidóknak részesíteni az etiópiai eunuchot, és miért volt javára a körülmetélkedés?

¹⁰ Egyik férfi, aki később megtette ezt, Kandakénak, a távoli Etiópia királynőjének kincstárnoka volt. Valószínűleg, amikor először hallott a zsidókról és az ő imádatukról, az ő életstílusa és vallása elfogadhatatlan volt Jehova előtt. Ezért a zsidóknak bizonyos mértékű türelmet kellett gyakorolniuk addig, amíg ez a férfi tanulmányozta közöttük a Törvényt, hogy megtanulja Isten követelményeit. Aztán nyilvánvalóan elérte a kellő előrehaladást és megtette a kívánt változtatást az életében, hogy alkalmas legyen a körülmetélkedésre. A Cselekedetek 8:27 közli velünk, hogy „Jeruzsálembe ment imádkozni” (2Mózes 12:48, 49). Ez azt jelenti, hogy akkor már teljesen prozelita volt. Így abba a helyzetbe jutott, hogy elfogadhatta a Messiást és alámerített tanítványa lehetett, lépést tarván ezzel Isten fokozatosan megnyilvánuló akaratával.

Hitetlenek és a keresztény gyülekezet

11., 12. a) Milyen további változás következett be, midőn az etiópiai alámarítkezett? b) Mennyiben volt ez összhangban a Filippi 2:12, 13. verseivel?

¹¹ Jézus ezt mondta követőinek: „Menjetek azért és tegyetek tanítványokká minden nemzetből embereket, alámerítve őket az Atya, a Fiú és a szent szellem nevében, megtanítva őket, hogy tartsák meg mindazt, amit én parancsoltam nektek” (Máté 28:19, 20). Az etiópiai prozelita, akiről az imént emlékeztünk meg, már rendelkezett bizonyos ismerettel Jehováról és az ő szent szelleméről. Így mihelyt Fülöp segített neki megismerni és elfogadni Jézust, mint az Isten messiási Fiát, alámerítkezett. Így elismert tagja lehetett Jehova népének, amely követte a Krisztust. Természetesen felelősséggel tartozott Istennek, ’meg kellett tartania mindazt, amit [Isten] parancsolt’ a keresztényeknek. Ezzel a felelősséggel azonban csodálatos kilátás is járt: a megmentés!

¹² Később Pál azt írta, hogy az összes keresztények továbbra is ’félve és remegve munkálják megmentésüket’. Ez a mai napig lehetővé vált, „mert Isten saját jótetszése szerint [eu·do·ki΄as] munkálja bennetek mind az akarást, mind a cselekvést” (Filippi 2:12, 13).

13. Hogyan kell bánni a keresztényeknek azokkal, akik nem olyan gyorsak az alámerítkezésre, mint az etiópiai eunuch?

¹³ Akik kapcsolatba kerültek az igaz keresztényekkel, azok nem mindannyian voltak olyan készségesek és alkalmasak az alámerítkezésre, mint az az etiópiai. Némelyek, akik nem voltak zsidók vagy prozeliták, kevés ismerettel rendelkeztek, vagy egyáltalán semmit sem tudtak Jehováról és az ő utjairól; erkölcsüket sem az ő irányadó mértékei vezették. Hogyan kellett bánni ezekkel? A keresztények Jézus példáját követték. Ő biztosan nem ösztönzött senkit bűnre, sőt nem is nézte el azt (János 5:14). Mégis türelmes volt azok iránt a bűnösök iránt, akik vonzódtak hozzá, és akik összhangba kívánták hozni útjaikat az Istenéivel (Lukács 15:1–7).

14., 15. A felkent keresztények mellett, milyen emberek látogatták a korinthusi összejöveteleket, és mennyiben voltak ők különbözőek szellemi előrehaladás terén?

¹⁴ Az, hogy a keresztények türelmesen viselkedtek azok iránt, akik Istenről tanultak, nyilvánvaló Pálnak a korinthusi összejövetelekről írt kommentárjából. A szellem csodaadományainak használatáról szóló fejtegetésében — amelyek kezdetben úgy jelölték meg a keresztényiséget, mint amely Isten áldását élvezi — Pál említett „hívőket” és „nem-hívőket” (1Korinthus 14:22). „Hívők” voltak azok, akik elfogadták Krisztust és alámerítkeztek (Cselekedetek 8:13; 16:31–34). „Sokan a korinthusiak közül, akik hallották [őt], hinni kezdtek, és alámerítették őket” (Cselekedetek 18:8).

¹⁵ Az 1Korinthus 14:24 szerint ’hitetlen vagy közönséges emberek’ is eljártak a korinthusi összejövetelekre és szívesen látták őket.c Bizonyára különböztek az Isten Szavának tanulmányozásában és alkalmazásában elért eredményük tekintetében. Némelyikük még bűnöket követett el. Mások eljutottak bizonyos méretű hitre, már változtattak is valamelyest az életükön, és már az alámerítkezésük előtt kezdték beszélni másoknak, amit tanultak.

16. Hogyan válhatott javukra az ilyeneknek az, hogy keresztények között voltak az összejöveteleken?

¹⁶ Természetesen egy ilyen alámerítetlen sem volt „az Úrban” (1Korinthus 7:39). Ha a múltban komoly erkölcsi és szellemi fogyatkozásaik voltak, érthetően, talán időt vett igénybe az Isten irányadó mértékeihez való alkalmazkodásuk. Időközben mindaddig, amíg nem kísérelték meg rosszindulatúan felforgatni a gyülekezet hitét és tisztaságát, szívesen fogadták őket. Az, amit láttak és hallottak az összejöveteleken, „helyreigazíthatta” őket, ahogy ’szívük titkait kinyilvánították’ (1Korinthus 14:23–25; 2Korinthus 6:14).

Maradjunk meg Isten előtt helyeseltek a megmentésre

17. Milyen beteljesedése történt az első évszázadban a Lukács 2:14-nek?

¹⁷ Az első században az alámerített keresztények nyilvános prédikálása által ezrek hallották a jó hírt. Hitet tanúsítottak abban, amit hallottak, megtértek régi életmódjukból, alámerítkeztek, és „nyilvános kijelentést tettek a megmentésre” (Róma 10:10–15; Cselekedetek 2:41–44; 5:14; Kolossé 1:23). Az nem volt vitás, hogy ezek az alámerítettek élvezték Jehova helyeslését, hiszen felkente őket szent szellemmel, szellemi fiaivá fogadta őket. Pál apostol írta: „Eleve arra rendelt, hogy akaratának jó tetszése [eu·do·ki΄an] szerint Jézus Krisztus által fogadott fiaivá legyünk” (Efézus 1:5). Így azon évszázad alatt kezdett valóra válni az, amit Jézus születésekor jövendöltek az angyalok: „Béke a jóakarat [azaz, az Isten helyeslését élvező] emberei között” (Lukács 2:14).

18. Miért nem vehetik természetesnek a felkent keresztények Isten előtti helyeselt állapotukat?

¹⁸ Hogy ezek a „jóakarat emberei” megörizzék azt a békét, szükségük volt arra, hogy ’félve és remegve munkálják megmentésüket’ (Filippi 2:12). Ez nem volt könnyű, mert még mindig tökéletlen emberek voltak. Kísértésekkel és a rossz cselekvésére való kényszerítéssel kerülhettek szembe. Ha engedtek a rossz cselekvésnek, elveszíthették Isten helyeslését. Ezért Jehova szeretettel gondoskodott szellemi pásztorokról, akik segítették is és védelmezték is a gyülekezetet (1Péter 5:2, 3).

19., 20. Milyen segítségről gondoskodott Isten, hogy az alámerített keresztények megmaradjanak helyeselt szolgáinak?

¹⁹ Az ilyen gyülekezeti véneknek meg kellett szívlelni Pál tanácsát: „Még ha valaki félrelép is anélkül, hogy észrevenné, ti szellemi képesítésűek, próbáljátok meg helyreigazítani az ilyen embert szelídség szellemében, mialatt állandóan szemmel tartod magad, nehogy te is kísértésbe essél” (Galata 6:1). Ebből megérthetjük, hogy az az egyén, aki megtette az alámerítkezés fontos lépését, nagyobb felelősséggel tartozik, éppen úgy, mint ahogy egy idegen, aki annak idején körülmetélt prozelitává lett Izraelben. Mindazonáltal, ha egy alámerített keresztény téved meg, szerető segítséget találhat a gyülekezetben.

²⁰ A vének egy csoportja segítségét ajánlhatja fel a gyülekezetben annak, aki komoly bűncselekménybe keveredett. Júdás ezt írta: „Továbbra is legyetek irgalmasok azokhoz, akiknek kételyeik vannak; mentsétek meg őket, kiragadva a tűzből. De továbbra is legyetek irgalmasok mások iránt, és ezt félelemmel cselekedjétek, gyűlölve még a belső ruhát is, amelyet a test beszennyezett” (Júdás 22, 23). A gyülekezet alámerített tagja, aki ily módon segítséget kapott, továbbra is élvezheti Jehova helyeslését és azt a békét, amelyről az angyalok Jézus születésekor beszéltek.

21., 22. Mi következik be, ha valaki megbánás nélküli bűnös lesz, és hogyan reagáljanak a gyülekezet lojális tagjai?

²¹ Noha nem általánosságban, de mégis voltak olyan esetek, amelyeknél a vétkes nem tanúsított megbánást. Amikor a véneknek ki kellett közösíteni az olyat, hogy megvédjék a gyülekezet tisztaságát a szennyeződéstől. Ez történt Korinthusban egy alámerített férfival, aki ragaszkodott egy erkölcstelen viszonyhoz. Pál ezt tanácsolta a gyülekezetnek: „Ne keveredjetek többé a paráznák társaságába, nem értve ezen teljesen e világ paráznáit, vagy a mohó embereket, zsarolókat és bálványimádókat. Különben valójában ki kellene mennetek a világból. Most pedig azt írom nektek, hogy ne keveredjetek annak társaságába, akit testvérnek neveznek, de aki parázna, vagy mohó, vagy bálványimádó, vagy szidalmazó, vagy részeges, vagy zsaroló; az ilyennel együtt se egyetek” (1Korinthus 5:9–11).

²² Mivel ez a korinthusi férfi megtette az alámerítkezés fontos lépését, helyeselt állapotba jutott Isten előtt és a gyülekezet tagjává lett, kiközösítése nagyon komoly ügy volt. Pál azt javasolta, hogy a keresztények ne maradjanak vele egy társaságban, mivel megvetette az Istennél való helyeselt állapotát. (Vö. 2János 10, 11.) Péter így írt az ilyen kiközösítettekről: „Jobb lett volna nekik, ha nem ismerték volna meg pontosan az igazságosság ösvényét, mint azt pontosan megismerve elforduljanak a nekik adott szent parancsolattól. Betelt rajtuk az igaz példabeszéd: ’Az eb visszatért saját okádásához’ ” (2Péter 2:21, 22).

23. Mi volt az általános helyzet a keresztények között Isten helyeslése megőrzésének terén az első században?

²³ Jehova nyilvánvalóan nem tekinthette tovább helyeselteknek az ilyen egyéneket, mivel őszinte megbánást nem tanúsítókként ki voltak közösítve (Zsidók 10:38; vö. 1Korinthus 10:5). Érthetően csupán egy kisebbség került kiközösítésre. A legtöbben, akik elnyerték „a ki nem érdemelt kedvességet és békét Istentől” és mintegy ’fogadott fiaivá lettek az ő akaratának jótetszése szerint’, azok hűségesek maradtak (Efézus 1:2, 5, 8–10).

24. Ennek a tárgykörnek mely szempontjai érdemlik meg további figyelmünket?

²⁴ Alapjában véve ez ma is így van. Vizsgáljuk meg azonban, hogyan segíthetünk ’hitetlen vagy közönséges embereknek’ elnyerni az Isten előtti helyeselt állapotot, és mit tehetünk a megsegítésük tekintetében, ha eltévednek az úton.

[Lábjegyzetek]

Vissza tudsz-e emlékezni?

◼ Az írások szerint, mióta és milyen módon lehetnek emberek helyeseltek Isten előtt?

◼ Hogyan tekintette Isten a népe között az idegeneket, de miért kellett az izraelitáknak egyensúlyban tartani az óvatosságot a türelemmel?

◼ Milyen következtetést vonhatunk le abból, hogy Korinthusban „hitetlenek” is jártak a keresztény összejövetelekre?

◼ Hogyan gondoskodott Isten arról, hogy megsegítse az alámerített keresztényeket helyeselt állapotuk megőrzésében?