DÍSZ, ÉKSZER

Egy olyan tárgy, amely önmagában nem nélkülözhetetlen az élethez, de szebbé, díszesebbé tehet valakit vagy valamit. Elsősorban nők viseltek ékszereket, de előfordult, hogy férfiak is; épületek dekorálására is használtak díszeket, időnként pedig állatokra is tettek ilyeneket.

A Bibliában található utalások, illetve a régészek által feltárt leletek alapján nemcsak az mondható el, hogy az embereket már a történelem nagyon korai szakaszában érdekelték az ékszerek és a díszek, hanem az is, hogy nagyfokú jártasságra és ügyességre tettek szert a díszek és ékszerek művészi elkészítésében. A kézművesek gazdagon díszítették a tárgyakat a szövés, hímzés, fa- vagy elefántcsont-faragás, vagy éppen a fémmunka során. Az Asszíriában, Babilonban és Perzsiában lévő paloták maradványai, illetve Mári városának romjai között rengeteg lelet mutatja azt, hogy az épületek és a tárgyak gazdagon voltak díszítve: a belső falakon hatalmas falfestmények voltak; ezenkívül a külső és belső falakat finoman vésett lapos domborművekkel díszítették, amelyeken vadászatokat, háborús vagy udvari eseményeket örökítettek meg. A paloták bejáratát gyakran erős vadállatok hatalmas szobrai vigyázták. A domborművek elárulják azt is, hogy a királyok és más személyek gyönyörűen hímzett öltözéket hordtak. Még a lószerszámokat is gazdagon díszítették bojtokkal és különböző vésetekkel. (Vö. a midiániták tevéin lévő nyakláncokkal; Bí 8:21, 26.) Egyiptomban a feltárt sírokban lévő falfestmények szolgáltatják ebben a témában a legfőbb bizonyítékokat, de néhány egyéb tárgyi lelet is fennmaradt, például trónszékek, királyi szekerek és más tárgyak.

Héberek és keresztények: A Szentírásnak már az elején olvashatunk ékszerekről: Ábrahám szolgája arany orrkarikát és karpereceket adott Rebekának (1Mó 24:22, 30, 47, 53). Amikor József a fáraó legfőbb minisztere lett, egy aranyláncot kapott, illetve a király neki adta a saját pecsétgyűrűjét (1Mó 41:41–43). A bibliai területeken nagyon sok embernek volt pecsétgyűrűje, és általában a nyakukban egy zsinóron hordták. (Vö.: 1Mó 38:18.) A pecsétgyűrű arra szolgált, hogy egy iratot el lehessen látni egy személy aláírásával vagy hivatalos pecsétjével; ezért ha valaki megkapta egy személy pecsétgyűrűjét, az azt jelentette, hogy a gyűrű tulajdonosának hivatalos, felhatalmazott képviselőjeként tevékenykedhetett.

Az Egyiptomból való kivonuláskor az izraeliták rengeteg ezüst- és aranytárgyat szereztek az egyiptomiaktól. Ezekből kétségtelenül sok melltűt, fülbevalót, gyűrűt és más ékszereket ajánlottak fel adományként a hajlék elkészítéséhez, ahhoz hasonlóan, ahogyan korábban helytelen módon arany fülbevalókat adtak Áronnak, hogy borjúbálványt készítsen belőle (2Mó 12:35, 36; 32:1–4; 35:20–24). A hajléknak és a felszerelésének az elkészítése sok munkával járt; olyan mesteremberek dolgoztak rajta, akik jártasak voltak a fa, az értékes fémek és a drágakövek megmunkálásában, valamint a szövésben és a hímzésben (2Mó 35:25–35). Később a templom, melyet Salamon építtetett, még káprázatosabban volt díszítve. A cédrusfa táblákra és az olajtartalmú fából, illetve borókafából készült ajtókra tök alakú díszek, virágfüzérek, kerubok és pálmák voltak vésve, és arannyal voltak bevonva. Az épület előtt álló két rézoszlopon az oszlopfőket hálóminták, láncszerű díszek, gránátalmák és liliom formájú díszek ékesítették (1Ki 6:18, 29, 35; 7:15–22). Salamon nagyra becsülte a művészi szépséget; az ókori világban nem akadt párja az arannyal bevont elefántcsont trónjának, amely mellett jobb és bal oldalon egy-egy oroszlánszobor állt, és még tizenkettő a trón előtt, a hat lépcsőn (1Ki 10:16–21).

A Biblia azonban nagyobb hangsúlyt fektet a szellemi szépségre. A szülői fegyelmezés olyan, mint egy „szép koszorú” az ember fején, és mint egy „szép nyaklánc” a nyakán. A bölcsesség ’a szépség koronája’, „az ismeret ajkai” pedig „értékes edények”, amelyek felülmúlnak bármilyen, mesterember által készített aranyedényt. „Mint aranyalmadíszek ezüstvéseteken, olyan a megfelelő időben mondott szó”, és „a halló fülnek arany fülbevaló és különleges aranyból készült ékszer az, aki bölcsen fedd” (Pl 1:9; 4:9; 20:15; 25:11, 12). A szép asszony, akiben nincs értelem, olyan, mint „a disznó orrában az aranykarika” (Pl 11:22).

A Biblia szerénységre is int, különösen a Keresztény Görög Iratokban. A nőknek „jól rendezett ruhában, szerénységgel és józan gondolkodással [kellett ékesíteniük] magukat, nem különféle hajfonatokkal, meg arannyal vagy gyöngyökkel vagy nagyon drága ruhaneművel, hanem úgy, ahogy a magukat istentisztelőnek valló asszonyokhoz illik, nevezetesen jó cselekedetekkel” (1Ti 2:9, 10). Péter olyan nők példájára utalt, akik a keresztény kor előtt éltek, és arra buzdította a nőket, hogy a szépségük „a szív rejtett embere [legyen] a csendes és szelíd szellem romolhatatlan öltözékében; ennek a szellemnek nagy értéke van az Isten szemében”; olyan asszonyokról beszélt, akik azzal ékesítették magukat, hogy ’alárendelték magukat a férjüknek’, ilyen volt például Sára is (1Pt 3:1–6). Tehát ha követjük a Szentírás útmutatását a díszekkel és ékszerekkel kapcsolatban, akkor megfelelően fogunk tekinteni ezekre, és kiegyensúlyozottan fogjuk használni őket.

Próféciákban: A Jeruzsálemen nyugvó áldás miatt Jehova egy olyan nőhöz hasonlította Júda fővárosát, aki drága ruhákba van öltözve, és sok ékszerrel van felékesítve. Ám mivel elveszítette a szellemiségét, és szellemi értelemben szajhálkodott a nemzetekkel, lehúzták róla mindazt, amivel fel volt ékesítve, és otthagyták mezítelenül (Ez 16:2, 10–39). Ez nemcsak szellemi értelemben történt meg, hanem szó szerint is, amikor a város kapzsi hódítói elvették a város javait, a lábpereceket, fejpántokat, hold alakú díszeket, fülönfüggőket, karpereceket, fátylakat, fejdíszeket, lábláncocskákat, mellszalagokat, „a lélek házait” (valószínűleg parfümtartókra utal), a díszes varázskagylókat (amuletteket), a gyűrűket és az orrkarikákat, amelyeket „Sion leányai” viseltek (Ézs 3:16–26). Ez a kesergés időszaka volt; ilyenkor az ékszereket általában levették magukról az emberek (2Mó 33:4–6).

Ám amikor Jehova visszavásárolta Siont a babiloni száműzetésből, jelképesen szólva zafírból rakta le az alapjait, rubinból készítette a párkányait, a kapuit pedig tüzesen izzó kövekből, hiszen békét és igazságosságot biztosított a számára (Ézs 54:7, 8, 11–14). Továbbá egy menyasszonyéhoz hasonló ruhába öltöztette, és díszeket tett rá (Ézs 49:14–18; vö.: 61:10). Ez az utóbbi ábrázolás némiképp hasonlít az Új Jeruzsálemről szóló leíráshoz, ahol azt olvashatjuk, hogy a városnak gyöngyből vannak a kapui, drágakőből az alapjai, és hogy olyan, „mint a férje számára felékesített menyasszony” (Je 21:2, 9–21). Nyilvánvaló, hogy a díszek és az ékszerek ebben az esetben is a szellemi tulajdonságokhoz és az Isten helyesléséből fakadó áldásokhoz köthetők.

Ezzel szemben Nagy Babilon – a jelképes asszony, aki paráznaságot követ el a föld királyaival – királyi öltözetet és ékszereket visel, és szégyentelen fényűzésben él. Ám meg fogják fosztani pazar ruházatától, mezítelenné teszik és elpusztítják. Ez a jelképes asszony ’magát dicsőíti’, és a szépsége hamis; tehát az ékessége nem Isten áldását és helyeslését jelképezi, hanem a saját kérkedését és a szajhálkodásából származó előnyöket: a hatalmat és a gazdagságot (Je 17:3–5, 16; 18:7–20).

Lásd: BOKALÁNC, BOKAPEREC; ÉKSZEREK, DRÁGAKÖVEK, ÉRTÉKES KÖVEK; FÜLBEVALÓ; GYÖNGY; GYŰRŰ, KARIKA; KARPEREC; MELLTŰ; NYAKLÁNC; ORRKARIKA.