IZSÁK

(nevetés):

Ábrahám egyetlen fia Sárától, a feleségétől, tehát fontos láncszem a Krisztushoz vezető leszármazási vonalban (1Kr 1:28, 34; Mt 1:1, 2; Lk 3:34). Izsák 5 éves lehetett, amikor elválasztották, és 25 év körül járhatott, amikor mondhatni feláldozták. 40 évesen nősült meg, 60 éves volt, amikor az ikerfiai születtek, és 180 évesen halt meg (1Mó 21:2–8; 22:2; 25:20, 26; 35:28).

Izsák rendkívül szokatlan körülmények között jött a világra. Apja és anyja nagyon idős volt, és édesanyjának már régen megszűnt a havivérzése (1Mó 18:11). Ezért amikor Isten bejelentette Ábrahámnak, hogy Sára fiút fog szülni, Ábrahám nevetett ezen, és így vélekedett: „Vajon egy százéves férfinak gyermeke fog születni, és vajon Sára, egy kilencvenéves asszony szülni fog?” (1Mó 17:17). Sára ugyancsak nevetett, amikor megtudta, minek néz elébe. (Lásd: NEVETÉS.) A következő évben aztán, „a meghatározott időben” a gyermek megszületett, ami bizonyította, hogy Jehovának semmi sem „lehetetlen” (1Mó 18:9–15). Sára ekkor felkiáltott: „Nevetést szerzett nekem Isten”, majd hozzátette: „aki csak hallja, nevetni fog rajtam.” Így tehát Jehova kijelentésének megfelelően a fiú helyénvalóan az Izsák nevet kapta, amelynek jelentése: ’nevetés’ (1Mó 21:1–7; 17:19).

Mivel Izsák Ábrahám háznépéhez tartozott, és az ígéretek örököse volt, körülmetélték annak rendje-módja szerint a nyolcadik napon (1Mó 17:9–14, 19; 21:4; Cs 7:8; Ga 4:28).

Hány éves korában választották el Izsákot?

Izsák elválasztásának a napján Ábrahám nagy lakomát rendezett. Sára nyilvánvalóan ekkor látta, amint Ismáel „gúnyolódik” féltestvérével, a nálánál fiatalabb Izsákkal (1Mó 21:8, 9). Némely fordítás (Kat., JB, Mo, RS) úgy fogalmaz, hogy Ismáel csupán ’játszott’ Izsákkal, mintha csak gyermeki játékról lett volna szó. A héber cá·chaqʹ azonban sértő jelentésárnyalatot is hordozhat, ezért más helyeken (1Mó 19:14; 39:14, 17) ugyanezek a fordítások a „tréfálkozik” vagy „viccel”, illetve az ’erőszakoskodik’ igével adják vissza a szót.

Egyes targumok, és a szír Pesitta is, Ismáelnek az 1Mózes 21:9-ben található megjegyzéseit ’csúfolódik’ értelemben fordítják. A Cook által írt Commentary a következőket írja a cá·chaqʹ szóról: „Ezen a helyen a megszokott értelmével összhangban alighanem ’gúnyos nevetésre’ utal. Ábrahám korábban azért nevetett, mert örült Izsáknak, Sára azért, mert kételyei voltak, Ismáel pedig most gúnyolódva és valószínűleg üldözést és elnyomást kifejező módon tette ezt.” Az ihletett Pál apostol azonban minden kétséget eloszlat, és világosan rámutat, hogy Ismáel úgy bánt Izsákkal, hogy az nyomorgatás, üldözés volt, nem csupán gyermeki játék (Ga 4:29). Sára a következő vers (1Mó 21:10) szerint nyomatékosan kijelentette, hogy ’ennek a rabszolganőnek a fia nem lesz örökös az ő fiával, Izsákkal’, ezért egyes szövegmagyarázók úgy vélik, hogy (az Izsáknál 14 évvel idősebb) Ismáel talán veszekedett Izsákkal, és az örökösödési jog miatt gúnyolódott vele.

Jehova azt mondta Ábrahámnak, hogy a magva jövevény lesz, és 400 évig fogják nyomorgatni. Ez a nyomorgattatás akkor ért véget, amikor i. e. 1513-ban Izrael kiszabadult Egyiptomból (1Mó 15:13; Cs 7:6). Visszaszámolva 400 évet láthatjuk, hogy a nyomorgattatás i. e. 1913-ban kezdődött. Mindebből az következik, hogy Izsák elválasztása i. e. 1913-ban történt, hiszen időbelileg a két esemény, mármint Izsák elválasztása és az Ismáeltől jövő bántalmazás szorosan összefügg a beszámolóban. Izsák ezek szerint mintegy 5 éves volt, amikor elválasztották, mivel i. e. 1918-ban született. A születése egyébként annak a 450 éves időszaknak a kezdete is egyben, amelyről a Cselekedetek 13:17–20 ír. Ez az időszak i. e. 1467 körül ért véget, amikor is Kánaán elfoglalása Józsué vezetésével megtörtént, és a földet felosztották a törzsek között.

Manapság, amikor a nyugati világban sok nő nem akarja szoptatni gyermekét, vagy csak 6-9 hónapig szoptatja, valószínűtlenül hosszú időnek tűnhet az öt év. Dr. D. B. Jelliffe azonban arról számol be, hogy a világ sok részén a gyermekeket csak 1,5-2 éves korukban választják el, és Arábiában az anyák 13-32 hónapig szokták szoptatni kisgyermeküket. Orvosi szempontból nézve a szoptatás vagy tejképződés normális esetben addig folytatódhat, amíg a következő terhességből el nem telik néhány hónap (Infant Nutrition in the Subtropics and Tropics. Genf, 1968, 38. o.).

A középkori Európában átlagosan számítva kétéves korukban választották el a gyermekeket, és a Makkabeusok idejében (i. e. II–I. század) az asszonyok három évig szoptatták fiaikat (2Makkabeusok 7:27, Kat.). Négyezer évvel ezelőtt az emberek nyugodtan éltek, és ismeretlen volt a mai világra jellemző nyomás, vagy az, hogy oly sok mindent bele kell zsúfolni ebbe a rövid életbe. Így könnyű megérteni, miért szoptathatta Sára Izsákot öt esztendeig. Ezenkívül Sárának Izsák volt az egyetlen gyermeke a meddőség hosszú évei után.

Készen áll az áldozati halálra: Izsák gyermekkoráról nem olvasunk többet azután, hogy elválasztották. A Biblia legközelebb akkor említi, amikor apjához, Ábrahámhoz így szólt Isten: „Vedd, kérlek, a te fiadat, az egyetlen fiadat, akit olyannyira szeretsz, Izsákot. Menj el Mórija földjére, és mutasd be égő felajánlásként” (1Mó 22:1, 2). Háromnapi út után megérkeztek arra a helyre, amelyet Isten kiválasztott. Izsák vitte a fát, apja pedig a tüzet és az ölőkést. „De hol van az égő felajánláshoz való juh?” – kérdezte Izsák. „Isten majd gondoskodni fog magának. . . juhról” – hangzott a válasz (1Mó 22:3–8, 14).

A helyszínre érve építettek egy oltárt, és elrendezték rajta a fát. Ábrahám ezután megkötözte Izsák kezét-lábát, és feltette őt a farakás tetejére. Már emelte is a kést, amikor Jehova angyala megállította a kezét. Ábrahám hite nem volt hiábavaló; Jehova gondoskodott egy kosról, amely fennakadt a bozótban a hegyen, hogy Izsák helyett azt lehessen bemutatni égő felajánlásként (1Mó 22:9–14). Ábrahám tehát úgy vélekedve, hogy „Isten még a halottak közül is képes [Izsákot] feltámasztani”, visszakapta őt a halálból „szemléltetésképpen” (Héb 11:17–19).

Ez a drámai esemény jól mutatta nemcsak Ábrahám, hanem a fia, Izsák hitét és engedelmességét is. A zsidó hagyomány szerint, melyről Josephus is ír, Izsák ekkor 25 éves volt. Mindenesetre elég idős és erős volt ahhoz, hogy meglehetősen sok fát vigyen fel a hegyre. Ha tehát dacolni akart volna Jehova parancsával, ellenállhatott volna 125 éves apjának, amikor eljött az ideje, hogy megkötözze őt (A zsidók története. I. könyv, 13. fej., 2. bek.). Ő azonban engedelmesen tűrte, amikor apja hozzáfogott, hogy Isten akaratával összhangban bemutassa áldozatul. Miután Ábrahám ilyen hitet nyilvánított ki, Jehova megismételte és kibővítette a vele kötött szövetségét, és a halála után a fiára, Izsákra vonatkoztatta azt (1Mó 22:15–18; 26:1–5; Ró 9:7; Jk 2:21).

Még fontosabb, hogy mindez jelentőségteljes prófétai kép volt, amely azt szemléltette, hogy Krisztus Jézus, a nagyobb Izsák a megfelelő időben készségesen feláldozza emberi életét az emberiség megmentése végett mint Isten Báránya (Jn 1:29, 36; 3:16).

Házasság és család: Izsák anyjának a halála után Ábrahám úgy döntött, hogy ideje a fiúnak megházasodnia. Azt is elhatározta azonban, hogy Izsák nem egy pogány, kánaánita nőt fog feleségül venni. Így hát a patriarchális elrendezésnek megfelelően Ábrahám elküldte háznépe megbízható szolgáját, hogy menjen vissza a Mezopotámiában élő rokonokhoz, és hozzon szemita feleséget, aki ugyancsak Ábrahám Istenét, Jehovát imádja (1Mó 24:1–9).

A küldetésnek sikerrel kellett járnia, hiszen a kiválasztás kezdettől fogva teljes egészében Jehova kezére volt bízva. Mint kiderült, az Isten által kiválasztott feleség Izsák unokatestvére, Rebeka volt, ő pedig készségesen elhagyta rokonait és családját, hogy a karavánnal együtt visszamenjen a Negeb földjére, ahol Izsák élt. A beszámoló leírja kettejük első találkozását, majd így folytatja: „Izsák ezután bevitte Rebekát Sárának, az anyjának a sátrába. Elvette hát Rebekát, aki a felesége lett; Izsák pedig beleszeretett, és vigaszra lelt anyja elvesztése után” (1Mó 24:10–67). Minthogy Izsák 40 éves volt, a házasságkötés i. e. 1878-ban történt (1Mó 25:20).

Nyomon követve Izsák életét, láthatjuk, hogy Rebeka 20 évig meddő volt. Izsák így kimutathatta, hogy apjához hasonlóan hisz-e abban az ígéretben, hogy Jehova egy akkor még meg nem született mag által megáldja majd a föld összes családját. Nos, Izsák kinyilvánította a hitét, éspedig azzal, hogy szüntelenül Jehovához könyörgött egy fiúért (1Mó 25:19–21). Ismét bebizonyosodott – akárcsak a saját esetében –, hogy a megígért mag nem az események természetes rendje szerint jön el, hanem csakis úgy, hogy Jehova közbelép a hatalmával (Jzs 24:3, 4). Végül i. e. 1858-ban a 60 éves Izsák kétszeres áldásban részesült, hiszen ikrei születtek: Ézsau és Jákob (1Mó 25:22–26).

Éhínség miatt Izsák a családjával együtt a filiszteus területen fekvő Gérárba költözött, ugyanis Isten azt mondta neki, hogy ne menjen le Egyiptomba. Jehova ekkor megerősítette, hogy Izsák által szándékozik valóra váltani az Ábrahámnak tett ígéretét, és ismételten kijelentette: „Megsokasítom a te magodat, mint az egek csillagait, és a te magodnak adom ezeket a földeket mind; és a te magod által nyer áldást a föld minden nemzete” (1Mó 26:1–6; Zs 105:8, 9).

Izsák ugyanazt a módszert alkalmazta ezen a nem túl barátságos filiszteus vidéken, amit apja, Ábrahám, vagyis húgának mondta a feleségét. Idővel a filiszteusok irigykedni kezdtek Izsákra, mert Jehova megáldotta őt, ezért kénytelen volt elköltözni. Először Gérár völgyébe ment, majd pedig a Negeb száraz vidéke szélén fekvő Beér-Sebába. Itt-tartózkodása idején a korábban ellenséges filiszteusok eljöttek, és ’esküvel fogadott kötelezettséget’ akartak vállalni, vagyis békeszerződést akartak kötni vele, mert ahogy elismerően kijelentették: „Te most Jehova áldott embere vagy.” Izsák emberei itt vizet találtak, ő pedig elnevezte a helyet Sibának. „Ezért hívják a várost Beér-Sebának [ jel.: ’az eskü kútja’; v. ’a hétnek kútja’] mind a mai napig” (1Mó 26:7–33; lásd: BEÉR-SEBA).

Izsák mindig is Ézsaut kedvelte, mert az a szabadban szeretett lenni, vadász volt, aki a mezőket járta, így aztán vadat hozott Izsáknak (1Mó 25:28). Ezért a meghomályosodott szemű Izsák, érezve, hogy már nem él sokáig, arra készült, hogy megáldja Ézsaut mint elsőszülöttjét (1Mó 27:1–4). Hogy tisztában volt-e azzal, hogy Ézsau már eladta az elsőszülöttségi jogát testvérének, Jákobnak, és hogy megfeledkezett-e Istennek a két fiú megszületése előtt tett kijelentéséről, miszerint „az idősebb fogja szolgálni a fiatalabbikat”, azt nem tudni (1Mó 25:23, 29–34). Akárhogy volt, Jehova emlékezett erre, és ugyanígy Rebeka is, aki mindjárt úgy intézte a dolgokat, hogy Jákob kapja meg az áldást. Amikor Izsák tudomást szerzett a cselről, amellyel sikerült ezt elérni, nem akart már változtatni azon, ami egyértelműen Jehova akarata volt. Izsák arról is prófétált, hogy Ézsau és az utódjai távol laknak majd a termékeny földektől, kardjuk által fognak élni, és végül letörik nyakukról az igát, vagyis nem szolgálnak tovább Jákobnak (1Mó 27:5–40; Ró 9:10–13; lásd: ÉZSAU).

Izsák ezután elküldte Jákobot Paddán-Arámba, nehogy kánaánita nőt vegyen feleségül, ahogy a testvére, Ézsau tette szülei bosszúságára. Amikor sok év múltán Jákob visszatért, Izsák Kirját-Arbában, vagyis Hebronban, a hegyvidéken lakott. Itt is halt meg i. e. 1738-ban, 180 esztendős korában, „idősen, betelve a napokkal”. Ez egy évvel azelőtt történt, hogy az unokája, József Egyiptom legfőbb minisztere lett. Izsákot Makpela barlangjában temették el, ahova a szüleit és a feleségét is, és később ide temették a fiát, Jákobot is (1Mó 26:34, 35; 27:46; 28:1–5; 35:27–29; 49:29–32).

Az Izsákkal kapcsolatos egyéb utalások jelentése: A Bibliában Izsák nevével sokszor a következő, jól ismert kifejezésben találkozunk: „Ábrahám, Izsák és Jákob”. Az ilyen írásszövegekben a fő mondanivaló olykor az, hogy úgy utalnak Jehovára, mint arra az Istenre, akit ezek a patriarchák imádtak és szolgáltak (2Mó 3:6, 16; 4:5; Mt 22:32; Cs 3:13). Máskor arról a szövetségről van szó, amelyet velük kötött Jehova (2Mó 2:24; 5Mó 29:13; 2Ki 13:23). Jézus is használta a kifejezést jelképes értelemben (Mt 8:11). A Biblia egy esetben a héber paralelizmus (gondolatritmus) formájában ír a patriarchális ősatyáról, Izsákról, és utódjairól, Izrael nemzetéről (Ám 7:9, 16).

Izsák mint Ábrahám magva Krisztust jelképezte, aki által eljönnek az örök áldások. Ahogy meg van írva: „Az ígéreteket pedig Ábrahámnak mondták, és az ő magvának. Nem azt mondja: »és a magvaknak«, mint sok ilyen esetében, hanem mint egynek esetében: »és a magodnak«, aki Krisztus.” Izsák tágabb értelemben azoknak is előképe volt, akik ’Krisztushoz tartoznak’. Ők ’valóban Ábrahám magva, és örökösök egy ígéretre való tekintettel’ (Ga 3:16, 29). Ezenkívül a két fiú, Izsák és Ismáel, az édesanyáikkal együtt „jelképes drámát alkotnak”. Míg a testi Izrael (Ismáelhez hasonlóan) „igazából test szerint született”, addig a szellemi Izrael tagjai ’az ígéret gyermekei, ugyanúgy, mint Izsák’ (Ga 4:21–31).

A Szentírás szerint Izsák is ’a tanúk nagy fellegéhez’ tartozik, amely ’körülvesz bennünket’, hiszen ő is azok között volt, akik ’várták a valódi alapokkal bíró várost, amelynek építője és alkotója az Isten’ (Héb 12:1; 11:9, 10, 13–16, 20).