NEVETÉS

A nevetésnek fordított héber szavak (cechóqʹ és az ehhez hasonló szechoqʹ) Gesenius szerint hangutánzó szavak (mint például a magyarban a „hahaha” indulatszó). A héber Izsák, Jic·cháqʹ, név is hangutánzó szó, és szintén azt jelenti, hogy ’nevetés’.

Ábrahám is, és Sára is nevetett, amikor az angyal bejelentette, hogy időskorukban fiuk fog születni. Ábrahámot nem feddte meg Jehova ezért, Sárát viszont igen, aki ráadásul még tagadni is próbálta, hogy nevetett. Ebből arra következtethetünk, hogy Ábrahám nevetése abból fakadt, hogy örült annak a bámulatos lehetőségnek, hogy időskora ellenére fia születhet Sárától. Sára viszont nyilvánvalóan azért nevetett, mert a szemében viccesnek tűnt ez a csodálatos lehetőség; alighanem még a gondolatát is elképzelhetetlennek tartotta, hogy gyermeket szüljön egy ilyen idős asszony, aki addig meddő volt (1Mó 17:17; 18:9–15). Ám sem Sára, sem Ábrahám nevetésében nem volt csúfolódás vagy gúny, és mindkettőjükről úgy beszél a Szentírás, mint akik hittek Isten ígéreteiben (Ró 4:18–22; Héb 11:1, 8–12). Amikor megszületett a fiuk, kétségkívül mindketten örültek, hiszen éveken át ez volt a szívük vágya. Ábrahám nevet adott a fiuknak, majd Sára ezt mondta: „Nevetést szerzett nekem Isten: aki csak hallja, nevetni fog rajtam” (1Mó 21:1–7). Akik csak hallották azt a jó hírt, hogy Ábrahámot és Sárát megáldotta Jehova, nyilván csodálkoztak és örültek.

Amikor helyénvaló: Jehova „a boldog Isten”, és azt szeretné, ha a szolgái is boldogok lennének (1Ti 1:11). A Szentírás azonban rámutat, hogy a nevetés csak bizonyos körülmények között helyénvaló: „ideje [van] a sírásnak, és ideje a nevetésnek” (Pr 3:1, 4). A bölcs Salamon király ezt a tanácsot adja nekünk: „Menj, edd a te kenyeredet örvendezéssel, és idd a te borodat jó szívvel, mert az igaz Isten már kedvét lelte munkáidban.” Ám ha valakinek a tetteiből az látszik, hogy figyelmen kívül hagyja Isten igazságos útjait, nincs igazi oka az örömre (Pr 9:7).

Amikor nem helyénvaló: Fontos, hogy úgy éljük az életünket, hogy azzal jó hírnevet szerezzünk Jehovánál. Ezért ebben a világrendszerben a nevetés olykor egyáltalán nem helyénvaló, sőt káros is lehet. Amikor Salamon kipróbálta, milyen az, ha ’ragaszkodik a bolondsághoz, míg meg nem látja, mi jó van az emberek fiainak abban, amit tesznek’, ezt mondta a szívében: „Na, gyerünk, hadd örvendezzek, és hadd lássak jót!” De rájött, hogy ez csak hiábavalóság. Azt tapasztalta, hogy a vidámság és a nevetés önmagában nem hoz valódi megelégedettséget, mivel nem vezet igazi és tartós boldogsághoz. A tartós öröm, mely jó hatással van az emberre, mindenképpen szilárd alapokon nyugszik. Salamon így öntötte szavakba az érzéseit: „Azt mondtam a nevetésre: »Esztelenség!«, és az örvendezésre: »Mi haszna?«” (Pr 2:1–3).

Salamon rávilágított, hogy miért vall bölcsességre, ha nem csak az élvezetekért élünk. Ezt mondta: „Jobb olyan házba menni, ahol gyászolnak, mint a lakodalmas házba, mivel minden embernek ez a vége. Szívlelje meg ezt, aki él!” Ez nem azt jelenti, hogy a szomorkodás jobb, mint az örvendezés. Itt egy konkrét helyzetről van szó, arról, hogy meghal valaki, és gyászol a ház. Jobb egy ilyen házba menni, és megvigasztalni a gyászolókat, mint szívtelenül megfeledkezni róluk, és ünnepelni meg vigadozni. Aki ellátogat ide, az nemcsak vigaszt nyújt a gyászolóknak, hanem magát is arra emlékezteti, hogy mennyire rövid az élet, és hogy bármikor bekövetkezhet a halál. Ezt soha nem szabad elfelejtenie egyetlen élőnek sem. Csak az élők szerezhetnek jó hírnevet, a halottak nem. És az egyetlen dolog, ami igazán számít annak, aki a halálán van, hogy jó hírneve van-e Istennél (Pr 7:2; 1Mó 50:10; Jn 11:31).

Salamon ezzel folytatja a szavait: „Jobb a zaklatottság a nevetésnél, mert a gondterhelt arc által jobbá válik a szív” (Pr 7:3). A nevetés jó orvosság, de vannak olyan időszakok, amikor józanul mérlegelnünk kell, hogy milyen életet élünk. Ha felismerjük, hogy túl sok időt pazarolunk haszontalan ünneplésekre, és nem szerzünk jó hírnevet a cselekedeteinkkel, nem csoda, hogy zaklatottak vagyunk. Sajnálatot kell éreznünk, és változtatnunk kell az életünkön. Ez jobbá fogja tenni a szívünket, és segít abban, hogy jó hírnevet szerezzünk. Így a halálunk napja, illetve a végső megszemlélés ideje, amikor Isten és Krisztus megvizsgál minket, jobbnak fog bizonyulni a születésünk napjánál (Pr 7:1).

„A bölcsek szíve a gyásznak házában van, az ostobák szíve pedig a vigasság házában – folytatja Salamon. – Jobb a bölcsnek dorgálását hallgatni, mint olyan embernek lenni, aki az ostobának énekét hallgatja” (Pr 7:4, 5). Egy bölcs ember szívből együtt érez egy gyászoló házzal, és a helyzethez illő komolysággal viselkedik. Ez arra indítja őt, hogy odafigyeljen arra, hogyan éli az életét. Az ostobák szívének viszont tetszik a gondtalan vigadozás, ezért az ostoba ember csak felszínesen és nemtörődöm módon tekinti az életet. Ha valaki eltér a helyes ösvénytől, a bölcs a dorgálásával segíti, hogy visszatérjen az élet útjára; a bölcs helyreigazítja őt, és így a tévelygő jó hírnevet tud szerezni magának. Hogy is segíthetne nekünk az ostoba személy éneke, vagyis az üres hízelgése, mely csak leplezi a hibákat, és megkeményít a rosszban? Csak arra szolgálna, hogy rossz hírnevet szerezzünk magunknak, és nem igazít helyre bennünket, hogy jó hírnevet szerezzünk Jehovánál.

„Mert amilyen a tövis ropogása a fazék alatt, olyan az ostoba nevetése; ez is hiábavalóság” (Pr 7:6). A tövis gyorsan lángra lobban, de ugyanilyen gyorsan hamuvá is lesz. Talán nem is ég elegendő ideig ahhoz, hogy megfőjön a fazékban az étel, vagyis hiába gyújtották meg a tüzet. Látványos lángolása és hangos ropogása hasztalannak bizonyul. Ugyanez a helyzet az ostobák komolytalan nevetgélésével és butaságaival. Az ostobák nevetése már önmagában is hasogatja a fület, mert nem illik az adott helyhez vagy alkalomhoz, és inkább elkedvetlenít, semmint lelkesít. Nem segít senkinek sem abban a komoly feladatban, hogy olyan hírnevet szerezzen magának, melyre Isten emlékezni fog, ezzel biztosítva, hogy ’jobb legyen a halálának napja a születésének napjánál’.

A nevetés kesergésre fordul: Jézus Krisztus a hegyi beszédében ezt mondta: „Boldogok vagytok, akik most sírtok, mert nevetni fogtok”, és „jaj, akik most nevettek, mert keseregni és sírni fogtok” (Lk 6:21, 25). Jézus minden bizonnyal ezalatt azt értette, hogy azok, akik az Izraelben uralkodó vallási helyzet miatt keseregtek vagy sírtak, a Jézusba vetett hitüknek köszönhetően nevetni fognak. Másrészről, akik nevetgéltek, és úgy élték az életüket, hogy nem vették számításba a jövőt, keseregni fognak. (Vö.: Lk 16:19–31.) Jézus féltestvére, Jakab erre ösztönözte a világias gondolkodású keresztényeket a levelében: „Adjatok helyet a sanyarúságnak, keseregjetek és sírjatok. Nevetésetek forduljon kesergésre, örömötök pedig letörtségre. Alázzátok meg magatokat Jehova előtt, és ő felmagasztal benneteket” (Jk 4:4, 9, 10). Ha Isten felmagasztal valakit, az valódi boldogságot eredményez.

Gúnyos nevetés: A Szentírásban a nevetés szó főleg a gúny kifejezéseként szerepel. A héber cá·chaqʹ (nevet) ige azt is jelentheti, hogy ’gúnyolódik; nevetségessé tesz’ (1Mó 21:9; 39:14).

Még az állatokról is beszél úgy a Biblia, hogy gúnyosan nevetnek. A strucctyúkról például azt írja, hogy nevet az őt üldöző lovon és lovasán (mert gyorsabb náluk), a ló pedig nevet a rettegésen, amikor csatába megy (mert erős és nem fél) (Jób 39:13, 18, 19, 22). A leviatánról (krokodilról) azt olvashatjuk, hogy nevet a dárda suhogásán, ugyanis vastag a páncélja (Jób 41:1, 29).

Isten szolgáinak sokszor kellett elviselniük azt, hogy gúnyosan kinevették őket. Jób ezt mondta: „Nevetséges vagyok embertársam előtt” (Jób 12:4; 30:1). Jeremiáson naphosszat nevettek a kortársai (Jr 20:7). Még Jézus Krisztust is gúnyosan kinevették, mielőtt feltámasztotta Jairus leányát (Mt 9:24; Mk 5:40; Lk 8:41–53). De akik tudták, hogy Isten milyen erős és bölcs, és engedelmeskedtek neki, jó okkal lehettek boldogok (Mt 5:11, 12).

Jehova Istenről azt írja a Biblia, hogy gúnyosan nevet az összes nemzeten a kérkedő szavaik miatt, melyek nem fognak valóra válni, és a miatt a zűrzavar miatt, mely annak a következménye, hogy ostobán Isten ellen fordulnak (Zs 59:8). Jehova tudja, mekkora hatalma van és mi a szándéka, ezért csak nevet azon, hogy a nemzetek ostobán és hiábavaló módon megpróbálnak szembeszállni vele és a népével (Zs 2:1–4). Egy bölcs ember biztosan nem szeretné, ha Jehova kinevetné (Pl 1:26). Bár Jehova nem gyönyörködik a gonoszok halálában (Ez 18:23, 32), nem aggódik amiatt, hogy a gonoszok cselt szőnek a népe ellen, és nevet, mivel tudja, mikor lesz az igazságosak szabadulásának a napja. Ekkor a gonoszok összes terve kudarcot vall, és végleg megszűnik a gonoszság (Zs 37:12, 13, 20).