ERŐ, HATALOM

Az erő az a képesség, hogy valaki valamit meg tud tenni. A hatalom pedig az, amikor valakinek megvan az ereje és a lehetősége valaminek a megvalósításához. A héber kóʹach szót „erő”-nek, „hatalom”-nak, a gevú·ráʹ szót „hatalmasság”-nak, és az ʽóz szót „erő”-nek adják vissza. A görög düʹna·misz szót „erő”-nek, „hatalom”-nak és „hatalmas cselekedetek”-nek fordítják a szövegkörnyezettől függően.

Miután a hatodik teremtési ’nap’ véget ért, Isten ’megnyugodott minden munkájától, amit teremtés céljából végzett’ (1Mó 2:2, 3). Megnyugodott, vagyis nem teremtett, ám az erejét azóta is használja, és nem vált tétlenné. Több mint 4000 évvel azután, hogy Isten befejezte mindannak a teremtését, ami a földön van, a Fia ezt mondta: „Az én Atyám mindmostanáig folyton munkálkodik, és én is folyton munkálkodom” (Jn 5:17). Jehova nem csak a szellembirodalomban tevékeny. A Biblia tele van olyan kifejezésekkel, amelyekből kiderül, hogy Jehova úgy használja az erejét és a hatalmát, hogy az az emberek javára váljon. Jóllehet időnként ’csendben volt, és önuralmat gyakorolt’, de amikor elérkezett az ideje, határozottan lépett fel, és ’teljhatalommal’ cselekedett (Ézs 42:13, 14; vö.: Zs 80:2; Ézs 63:15).

Az előbbi bekezdésben arról volt szó, hogy Jehova ’munkát’ végzett, márpedig a munka céltudatos tevékenység. Mindaz, amit Jehova véghezvitt, nem az energiának a véletlenszerű, egymástól független, kiszámíthatatlan megnyilvánulása volt, hanem rendezett tettek voltak, amiket határozott céllal hajtott végre. Igaz, az ő ereje működteti a világegyetemet, és tartja fenn az összes teremtményt (Zs 136:25; 148:2–6; Mt 5:45), Jehova mégsem egy személytelen erő. A tetteiből látszik, hogy van egyénisége, és vannak céljai. Isten ugyanakkor többször is szándékosan beavatkozott az emberek történelmébe, konkrét helyeken, konkrét időpontokban és konkrét személyekért vagy népekért. Mindig is tudatában volt annak, hogy mi történik a világegyetemben, elvégre ő ’élő és igaz Isten’ (1Te 1:9; Jzs 3:10; Jr 10:10). Mindig úgy cselekedett, ahogy a történtek megkívánták, és minden tettét az vezérelte, hogy megvalósítsa a szándékát.

Bármelyik tettét nézzük is, úgy használta fel az erejét és a hatalmát, hogy az nem sértette az igazságosságát (Zs 98:1, 2; 111:2, 3, 7; Ézs 5:16). Több mindenre fény derül ebből. Látható egyrészt, hogy érdemes félni őt, hisz ő olyan Isten, aki „kizárólagos odaadást vár el”, és „emésztő tűz” a gonoszoknak, tehát „félelmetes dolog az élő Isten kezébe esni” (Jr 10:6, 7; 2Mó 20:5; Héb 10:26–31; 12:28, 29). Jehovát nem lehet rászedni (2Mó 8:29).

Másrészt, ami még csodálatosabb, az is kiderül, hogy a hatalmát még a következőkre is használja: megjutalmazza az igaz szívűeket, akik őszintén keresik őt, megerősíti őket, hogy el tudják végezni a rájuk bízott feladatot és mindent, ami szükséges (Zs 84:5–7; Ézs 40:29–31); segít nekik kitartani a nehéz időkben (Zs 46:1; Ézs 25:4); gondoskodik róluk (Zs 145:14–16); védelmezi, megmenti és megszabadítja őket a veszedelemből vagy az elnyomóik kezéből (Zs 20:6, 7). „Szemei bejárják az egész földet, hogy megmutassa erejét azokért, akiknek teljes a szívük iránta” (2Kr 16:9). Akik megismerik őt, tapasztalják, hogy a neve „erős torony”, ahol menedéket találnak (Pl 18:10; Zs 91:1–8). Tudva, hogy Isten mi mindent tett, tisztában vannak azzal, hogy meghallgatja azokat, akik benne bíznak, és ha szükséges, akár ’félelmetes dolgokkal felel nekik igazságosságban’ (Zs 65:2, 5). Jelképes értelemben „közel” van, így hát gyorsan tud válaszolni (Zs 145:18, 19; Júd 24, 25).

A teremtésmű Isten erejéről tanúskodik: Az emberek akár a hatalmas égitestek sokaságát (vö.: Jób 38:31–33), akár a földi életet nézik, láthatják, micsoda erő rejlik a fizikai teremtésmű egészében. Még a talajban is erő van (1Mó 4:12), hisz eledelt ad, amelyből erőt merítünk (1Sá 28:22). Sőt, mindenben erő van, ami él, a növényekben, az állatokban és az emberekben is. Most már azt is tudjuk, hogy az anyagot alkotó parányi atomok is rendkívüli erőt hordoznak magukban. A tudósok néha mechanikai (rendezett) energiának nevezik az anyagot.

A Szentírásból kitűnik, hogy Istennek, az ég és a föld alkotójának, hatalmas ereje van, és bővelkedik ’tevékeny energiában’ (Ézs 40:25, 26; Jr 10:12; 32:17). Az „Isten” kifejezés héber megfelelőjének (ʼÉl) is feltehetően az az alapjelentése, hogy ’hatalmas’ vagy ’erős’. (Vö. az 1Mó 31:29-cel, ahol ez a szó az „erő [ʼél] a kezemben” kifejezésben jelenik meg.)

Istennek különleges módon kellett érvényre juttatnia az erejét és a hatalmát: Az első ember tudta, hogy Jehova Isten a Teremtője, az Atyja, akinek az életét köszönheti. Isten erőt és hatalmat adott az embernek, hogy el tudja végezni a rábízott munkát (1Mó 1:26–28; 2:15). Ezt a Teremtő akaratával összhangban kell felhasználnia, mégpedig úgy, hogy a tetteiben megmutatkozzon az Istentől kapott többi tulajdonság is: a bölcsesség, az igazságosság és a szeretet.

Az édeni lázadással Isten uralkodási jogát kérdőjelezték meg. Ez alapvetően egy erkölcsi kérdés, mégis arra késztette Istent, hogy különleges módon juttassa érvényre az erejét és a hatalmát. (Lásd: JEHOVA: A legfőbb vitakérdés erkölcsi jellegű.) A lázadást Istennek egy szellemi fia szította, aki ezzel Isten ellensége, azaz ellenálló (héb.: szá·tánʹ) lett. Jehova azonnal a tettek mezejére lépett, és megítélte a lázadókat. Az ereje és hatalma volt látható abból, hogy kiűzte az első emberpárt az Édenből, és hogy hűséges szellemteremtményeket állított a kert bejáratához (1Mó 3:4, 5, 19, 22–24). Szavának volt ereje, mindenképpen be kellett teljesednie. (Vö.: Jr 23:29.) Isten a Legfőbb Úr, akiről bebizonyosodott, hogy kész és képes is élni a hatalmával, hogy a szava beteljesedjen.

Miután Jehova meghatározta, mit szándékozik tenni, következetesen igyekezett a megvalósításán (1Mó 3:15; Ef 1:8–11). A kellő időben véget fog vetni mindenféle lázadásnak a földön, és a legelső lázadót a szövetségeseivel együtt összemorzsolja, miként egy kígyónak a fejét szétzúzzák. (Vö.: Ró 16:20.) Noha egy ideig engedi, hogy az ellenségévé vált szellemteremtmény igazolni próbálja az állítását, attól még nem mondott le az uralkodási jogáról. Tehát jogosan gyakorolja a hatalmát, és megjutalmazza vagy megbünteti az embereket a tetteik alapján, akkor, amikor szeretné, és úgy, ahogyan azt jónak látja (2Mó 34:6, 7; Jr 32:17–19). Ezenkívül arra is felhasználja a hatalmát, hogy láthatóvá váljon, kiket nevezett ki, hogy a képviselői legyenek a földön. Hatalmának és erejének a megnyilvánulásával hitelesítette az általuk hirdetett üzenetet.

Ez Isten kedvességére vall. Jehova kellőképpen bizonyította már, hogy ő az igaz Isten, és méltó arra, hogy a teremtményei féljék, tiszteljék, bízzanak benne, dicsérjék és szeressék (Zs 31:24; 86:16, 17; Ézs 41:10–13). Az évszázadok során Jehova újra meg újra biztosította a szolgáit afelől, hogy az ereje nem fogyatkozott meg, a „keze” nem „túl rövid”, és a „füle” sem lett túl tompa (4Mó 11:23; Ézs 40:28; 50:2; 59:1). De ami ennél is fontosabb, mindaz, amit Jehova véghezvitt az erejével, az ő nevét magasztalja. Az, ahogyan az erejét és a hatalmát használja, a dicsőségére válik, és nem a szégyenére, nem ássa alá a hírnevét. Sőt mi több, ezzel „szépséges nevet” szerez magának (Jób 36:22, 23; 37:23, 24; Ézs 63:12–14).

Az özönvíz előtt és alatt: Az özönvíz előtt az emberek sokszor szembesülhettek Isten hatalmával. Tudták, hogy nem lehet visszamenni az Édenbe, mert hatalmas szellemteremtmények állják el az utat. Isten azt is bizonyította, hogy tisztában van azzal, mi történik az emberekkel. Szívesen fogadta Ábel áldozatát, és elítélte Káint, amiért megölte a fivérét, ugyanakkor figyelmeztette az embereket, hogy nem szabad bosszúból megölniük Káint (1Mó 3:24; 4:2–15).

Úgy 1400 év elteltével a föld megtelt gonoszsággal és erőszakkal (1Mó 6:1–5, 11, 12). Ezt Isten nem tűrhette a végtelenségig. Miután a szolgája, Noé által figyelmeztette az embereket, egy egész világra kiterjedő özönvízzel erőteljesen bizonyította, hogy nem nézi tétlenül, hogy a gonosz emberek pusztítják a földet. A hatalmát nem arra használta, hogy rákényszerítse az embereket, hogy imádják őt, hisz Noé által, az ’igazságosság prédikálója’ által, lehetőséget adott nekik arra, hogy megváltozzanak. Ebből az is kiderült, hogy meg tudja szabadítani az igaz szívűeket, bármilyen kilátástalan helyzetben legyenek is (2Pt 2:4, 5, 9). Hamar eljött az ítélete a gonoszokra, és a pusztulásuk nem ’szunnyadt’, hisz 40 napon belül eltörölte őket a föld színéről. Hasonlóképpen tesz majd a jövőben is (2Pt 2:3; 1Mó 7:17–23; Mt 24:37–39).

Az özönvíz után Isten diadalt arat a hamis istenek felett: A Szentírásból és az ókori történelmi feljegyzésekből is kiderül, hogy az emberek az özönvíz után eltávolodtak az igaz Istentől. Egyértelmű bizonyítékok vannak arra, hogy Nimród, aki „Jehovának ellenszegülő, hatalmas vadásznak bizonyult”, fontos szerepet töltött be ebben. Ezenkívül a tények arra mutatnak, hogy Bábel (Babilon) volt a hamis vallás bölcsője (1Mó 10:8–12; 11:1–4, 9; lásd: BÁBEL; BABILON 1.; ISTENEK ÉS ISTENNŐK). Nem kaptak Istentől felhatalmazást arra, hogy tornyot építsenek Bábelben, az emberek ezzel az erejüket akarták fitogtatni. Azt akarták megmutatni, hogy mire képesek Isten nélkül. Maguknak akartak hírnevet szerezni, nem Istennek. Ám az igaz Isten felismerte, hogy ez csupán a kezdet lett volna, és számos olyan helyzethez vezetett volna, amikor az emberek nagyravágyóan az erejükkel hencegtek volna, és egyre távolabb kerültek volna tőle, sőt szembeszálltak volna vele, mit sem törődve azzal, hogy mi volt a szándéka a földdel és az emberrel. Isten újra közbelépett, összezavarta az emberek nyelvét, ami miatt szétszóródtak a föld színén, és ezzel meghiúsult az építkezés (1Mó 11:5–9).

Természeti istenek kontra igaz Isten: Azokból az ókori feljegyzésekből, amelyek Babilonból és azokról a helyekről származnak, ahová az emberek vándoroltak onnan, látható, hogy egyre elterjedtebbé vált már azokban a korai időkben is a természeti istenek imádata (pl. a babiloni napistennek, Samasnak, és a kánaáni termékenység istenének, Baálnak az imádata). Az emberek ezeket a természeti isteneket olyan erőkkel hozták összefüggésbe, amelyek rendszeresen láthatóvá váltak. Például azzal, hogy előtörnek a napsugarak, hogy a napforduló és a napéjegyenlőség hatására évszakok jönnek létre (nyár és tél, tavasz és ősz), valamint a széllel, a viharokkal, illetve az esővel, aminek köszönhetően termékennyé válik a föld, és vetni meg aratni lehet. Ám ezek az erők élettelenek. Az embereknek ezért fel kellett ruházniuk az isteneiket különféle tulajdonságokkal. Ezeknek a kitalált isteneknek általában nem voltak céljaik, és szeszélyesek meg erkölcstelenek voltak, akik nem méltók arra, hogy az ember őket szolgálja.

Csakhogy ha az eget és a földet nézzük, egyértelmű bizonyítékát láthatjuk annak, hogy létezik egy felsőbb hatalom, amely mindezeket az erőket létrehozta, méghozzá úgy, hogy egymással összhangban működnek, és mindenképpen értelmes célt szolgálnak. Az erők e forrásának szól ez a dicséret: „Méltó vagy, Jehova, igen, Istenünk, hogy tiéd legyen a dicsőség, a tisztelet és a hatalom, mert te teremtettél mindent, és minden a te akaratodból lett és teremtetett” (Je 4:11). Jehova Istent nem korlátozzák égi vagy földi körforgások. És nem is szeszélyesen, összevissza vagy kiszámíthatatlanul használja fel az erejét. Minden tettéből látszik, hogy milyen személy ő, mik az irányelvei, és hogy mi a szándéka. A Theologischen Wörterbuch zum Neuen Testament, amikor arról ír, hogy a Héber Iratokban mi derül ki Istenről, a következőket jegyzi meg: „nem az ereje vagy a hatalma a leglényegesebb, hanem az akarata, aminek az érdekében felhasználja ezeket. Mindenütt ez a legfőbb szempont” (G. Kittel szerk., II. köt. 1935, 292. o.).

Pál apostolnak a Róma 1:18–25-ben feljegyzett szavaiból látszik, hogy hitehagyásnak számított, hogy az izraeliták ilyen természeti isteneket imádtak. Elnyomták az igazságot a hazugság kedvéért, és balga módon inkább a teremtést imádták, semmint Azt, aki teremtett. Noha Jehova Isten láthatatlan, nyilvánvalóvá tette, hogy milyen tulajdonságai vannak, és ezek „világosan látszanak a világ teremtésétől fogva, mivel az alkotott dolgokból érzékelhetők, igen, az ő örök hatalma és istensége, úgyhogy nincs mentség számukra”.

Egyedül Istennek van hatalma a természeti erők felett: Ésszerű azt feltételezni, hogy Jehova annak bizonyítására, hogy ő az igaz Isten, egyértelművé tudja tenni, hogy hatalma van az általa teremtett erők felett, méghozzá úgy, hogy azt kizárólag az ő nevével kössék össze (Zs 135:5, 6). A nap, a hold, a bolygók és a csillagok a maguk pályáját követik, a föld légkörében minden a természeti törvényeknek engedelmeskedik (amikor pl. szél fúj és eső esik), a sáskák meg a madarak vándorolnak, és még sok egyéb csodás természeti jelenség van. De ezek egyike sem tudja kellőképpen megszentelni Isten nevét az ellenkezők és a hamis imádók szemében.

Jehova Isten azonban elő tudta idézni, hogy az általa létrehozott természeti elemek bizonyítsák, hogy ő az Isten. A szokványos jelenségeknek különleges céljuk is volt, és sokszor az általa meghatározott időben történtek. Az, hogy szárazság volt, vihar kerekedett, vagy valamilyen hasonló dolog történt, önmagában még nem különös. Az viszont igen, hogy Jehova próféciáját teljesítették be. (Vö.: 1Ki 17:1; 18:1, 2, 41–45.) Ám a legtöbb esetben maguk a jelenségek is különlegesek voltak, vagy a nagyságuk, vagy a hevességük miatt (2Mó 9:24), vagy pedig azért, mert szokatlan módon és időben következtek be (2Mó 34:10; 1Sá 12:16–18).

Önmagában egy gyermek születése sem volt rendkívüli. De az, hogy egy idős asszony szülte meg, aki egész életében meddő volt, az különleges volt (ez történt Sárával) (1Mó 18:10, 11; 21:1, 2). Azt bizonyította, hogy Isten állt a háttérben. A halál is mindennapos volt. Az viszont figyelemre méltó volt, és Isten beavatkozására utalt, ha egy előre jelzett időpontban vagy módon történt, és semmi egyéb magyarázat nem volt rá (1Sá 2:34; 2Ki 7:1, 2, 20; Jr 28:16, 17). Ezek azt bizonyították, hogy Jehova az igaz Isten, és hogy a természeti istenek csak „hiábavaló istenek” (Zs 96:5).

Jehova bebizonyította, hogy ő Ábrahám Istene: Ábrahám, Izsák és Jákob, akiket Isten kitüntetett a figyelmével, felismerték, hogy Isten mindenható (2Mó 6:3). ’Pajzsként’ védte őket és a családjukat azoktól az emberektől, akiknek nagy volt a hatalmuk (1Mó 12:14–20; 14:13–20; 15:1; 20:1–18; 26:26–29; Zs 105:7–15). Amikor Izsák megszületett, pedig a szülei már túl idősek voltak, nyilvánvalóvá vált, hogy semmi sem ’lehetetlen Jehovának’ (1Mó 18:14; 21:1–3). Isten minden jóval ellátta a szolgáit, és segítette őket az éhínség idején (1Mó 12:10; 13:1, 2; 26:1–6, 12, 16; 31:4–13). Jehova, „az egész föld Bírája” végrehajtotta ítéletét az istentelen Szodoma és Gomorra városai felett, a hűséges Lótot és a lányait azonban Ábrahámnak, az Ő barátjának a kedvéért életben hagyta (1Mó 18:25; 19:27–29; Jk 2:23). Ezek az emberek nemcsak abban hittek, hogy Isten létezik, hanem abban is, mégpedig jó okkal, hogy ő hatalmas, és „megjutalmazója lesz azoknak, akik komoly igyekezettel keresik őt” (Héb 11:6). Isten arra kérte Ábrahámot, hogy áldozza fel a szeretett fiát. A patriarcha erre kész is volt, elvégre alapos oka volt bízni abban, hogy Isten képes még a halottak közül is feltámasztani Izsákot (Héb 11:17–19; 1Mó 17:7, 8).

Bebizonyította, hogy Izrael Istene: Jehova ezt ígérte az izraelitáknak, amikor még Egyiptomban voltak: „Istenetekké leszek; és meg fogjátok tudni, hogy én vagyok Jehova, a ti Istenetek” (2Mó 6:6, 7). A fáraó bízott abban, hogy az egyiptomi isteneknek és istennőknek van akkora hatalmuk, hogy ellensúlyozzák mindazt, amit Jehova tesz. Isten okkal engedte egy darabig, hogy a fáraó hajlíthatatlan legyen, mégpedig azért, hogy ’megmutathassa a hatalmát, és hogy hirdessék a nevét az egész földön’ (2Mó 9:13–16; 7:3–5). Így lehetővé vált, hogy még több ’jelet’ és ’csodát’ tegyen (Zs 105:27). Összesen tíz csapással bizonyította a Teremtő, hogy hatalma van a víz, a nap, az állatok és az emberek felett (2Mó 7–12.).

Jehova ezzel megmutatta, hogy a természeti istenek felett áll. Előre megmondta, hogy csapások következnek, köztük sötétség, vihar, jégeső, sáskaraj és így tovább, és minden úgy lett, ahogy mondta. Mindez nem csupán véletlen egybeesés volt. Mivel előre figyelmeztette az embereket, azok, akik hallgattak rá, elkerülhettek bizonyos csapásokat (2Mó 9:18–21; 12:1–13). Isten úgy tudta irányítani az eseményeket, hogy volt olyan terület, amelyet nem ért csapás, és ezzel egyértelműen láthatóvá vált, hogy kik az ő szolgái (2Mó 8:22, 23; 9:3–7, 26). Elő tudott idézni és meg tudott szüntetni csapásokat, mégpedig akkor, amikor jónak látta (2Mó 8:8–11; 9:29). Úgy tűnt, mintha a fáraó mágiát űző papjai is meg tudnák ismételni az első két csapást (talán még azt is megpróbálták, hogy az egyiptomi isteneiknek tulajdonítsák azokat). Ám titkos tudományaik csakhamar cserbenhagyták őket, és kénytelenek voltak elismerni, hogy Istentől származik a harmadik csapás, és ezt mondták: „Isten ujja ez!” (2Mó 7:22; 8:6, 7, 16–19). Nem tudták meg nem történtté tenni a csapásokat, és ők sem voltak mentesek a következményeik alól (2Mó 9:11).

Jehova azzal, hogy visszakövetelte Izraelt „kinyújtott karral és súlyos ítéletekkel”, bizonyította, hogy ő az izraeliták Istene, és „közel” van hozzájuk (2Mó 6:6, 7; 5Mó 4:7). Miután Isten elpusztította a fáraót a seregével együtt a Vörös-tengerben, Izrael népe „kezdte félni Jehovát, és hitt Jehovában és Mózesben, az ő szolgájában” (2Mó 14:31).

A törvényszövetség megkötésekor: Jehova, mielőtt megkötötte Izraellel a törvényszövetséget, több csodát is végrehajtott. Vízzel és élelemmel látott el több millió embert a Sínai-félsziget kietlen vidékén, és segített nekik abban, hogy legyőzzék a rájuk támadókat (2Mó 15:22–25; 16:11–15; 17:5–16). Jehova a Sínai-hegyen – azon a helyen, amelyet korábban kijelölt – félelmet keltő módon megmutatta, hogy hatalma van az általa létrehozott természeti erők felett (2Mó 19:16–19; vö.: Héb 12:18–21). A nemzetnek minden oka megvolt arra, hogy mély tisztelettel fogadja a szövetségben foglaltakat, úgy, mint ami Istentől való (5Mó 4:32–36, 39). Jehova különleges dolgokat tett Mózes által, ami alapján a nép biztos lehetett abban, hogy amit Mózes leírt az öt könyvében, Istentől ihletett (ez lett végül a Szentírás első része). (Vö.: 5Mó 34:10–12; Jzs 1:7, 8.) Amikor pedig kétségbe vonták, hogy Áron leszármazottai jogosultak a papságra, Jehova további egyértelmű bizonyítékát adta ennek (4Mó 16.; 17.).

Kánaán meghódításakor: Amikor az izraeliták legyőztek hét olyan kánaáni nemzetet, „mely népesebb és erősebb” volt, mint ők (5Mó 7:1, 2), újabb bizonyítékát láthatták, hogy Jehova az igaz Isten (Jzs 23:3, 8–11). A hírneve megkönnyítette az izraeliták dolgát (2Mó 9:16; Jr 32:20, 21), ugyanis a népétől, Izraeltől való ’rettegés és félelem’ szállta meg az ellenségeiket, ami gyengítette az erejüket (5Mó 11:25; 2Mó 15:14–17). Éppen ezért, nagyon is elítélendő volt, hogy szembeszegültek az izraelitákkal, hisz bizonyítékát látták annak, hogy az igaz Isten népével állnak szemben, és hogy ha ellenük harcolnak, valójában az Istennel harcolnak. Néhány kánaánita bölcsen felismerte (ahogy mások is korábban), hogy Jehova felette áll a bálványisteneiknek, és keresni kezdték a kegyét (Jzs 2:1, 9–13).

Megállt a nap és a hold: A gibeoniak olyan kánaániták voltak, akik hittek Jehovában. Ezért amikor megtámadták őket, Jehova meghosszabbította azt az időt, amikor csatároztak a rájuk támadó seregekkel. Úgy segítette őket, hogy megállította a napot és a holdat, így a csatát vívóknak úgy tűnt, mintha majdnem egy egész nappal később ment volna le a nap (Jzs 10:1–14). Ezt előidézhette úgy is, hogy megállította a föld mozgását, de másképp is, például, hogy olyan módon törte meg a nap és a hold fénysugarait, hogy azt a hatást keltsék, mintha megállt volna a nap. Akárhogy tette is, megint csak azt bizonyította, hogy „mindent véghezvitt. . ., amiben kedvét lelte, az egekben, a földön, a tengerekben és mindenütt a mély vizekben” (Zs 135:6). Pál apostol ezt később így fogalmazta meg: „minden háznak van készítője, de aki mindent elkészített, Isten az” (Héb 3:4). Jehova azt teszi az általa épített „házzal”, amit szeretne, miként az építő is azt teszi az általa készített házzal, amit ő akar. (Vö.: 2Ki 20:8–11.)

Az ezt követő négy évszázadban, a bírák idején Jehova továbbra is támogatta az izraelitákat, ha hűek voltak hozzá. De ha más istenekhez pártoltak, megvonta tőlük a támogatását (Bí 6:11–22, 36–40; 4:14–16; 5:31; 14:3, 4, 6, 19; 15:14; 16:15–21, 23–30).

A királyok idején: Az alatt az 510 év alatt, míg királyok uralkodtak Izraelben, Jehova erős „karjával” védte a népet. Sokszor sakkban tartotta azokat a hatalmas nemzeteket, amelyek a népére támadtak, összezavarta a seregeiket, és kénytelenek voltak hazamenekülni. Ezek a nemzetek nemcsak a természeti isteneket, hanem a háború isteneit (istennőit) is imádták. Volt olyan ország, amelynek az uralkodóját is istennek tekintették. És mivel nem hagytak fel azzal, hogy háborúra keljenek Jehova népe ellen, ő megmutatta nekik, hogy „vitéz harcos”, „dicső Király” és „hatalmas a harcban” (2Mó 15:3; Zs 24:7–10; Ézs 59:17–19). Mindenféle terepen vívott velük csatát, és olyan stratégiát alkalmazott, amellyel túljárt az öntelt hadvezéreik eszén. Sok nemzet harcosait legyőzte, bármilyen különleges harci eszközeik voltak is (2Sá 5:22–25; 10:18; 1Ki 20:23–30; 2Kr 14:9–12). Olyan pontosan közölte a hadititkaikat a népével, mintha a palotákban lehallgató készülékek lettek volna elhelyezve (2Ki 6:8–12). Volt, amikor erőt adott a népének, hogy ők harcoljanak, máskor meg úgy juttatta őket győzelemre, hogy nem kellett harcolniuk (2Ki 7:6, 7; 2Kr 20:15, 17, 22, 24, 29). Jehova mindezzel megszégyenítette a háború isteneit, akiket a nemzetek imádtak. Bebizonyította, hogy ezek semmit sem tudnak tenni, hisz nem is léteznek (Ézs 41:21–24; Jr 10:10–15; 43:10–13).

A száműzetés és a visszatérés idején: Igaz, Jehova hagyta, hogy száműzetésbe vigyék a népét, vagyis hogy Asszíria legyőzze az északi királyságot, Babilon pedig Júda királyságát. De arra vigyázott, hogy Dávid leszármazottai életben maradjanak, hogy valóra válthassa, amit a Dáviddal kötött szövetségben ígért, azaz hogy örökké fennmarad a királysága (Zs 89:3, 4, 35–37). Ezenkívül a száműzetés idején segített a népének, hogy megőrizze a hitét, mégpedig úgy, hogy csodákat tett Dániel és mások által, olyanokat, amelyek láttán még a világhatalmak uralkodói is kénytelenek voltak alázatosan elismerni a hatalmát (Dá 3:19–29; 4:34–37; 6:16–23). A hatalmas Babilon elestével Jehova újfent bemutatta, hogy egyedül ő az igaz Isten, és megszégyenítette a pogányok isteneit, feltárva, hogy hiábavaló bennük bízni. Népe pedig tanúja volt mindennek (Ézs 41:21–29; 43:10–15; 46:1, 2, 5–7). Jehova arra késztette Perzsia királyait, hogy tegyenek jót Izraellel. Elengedték a népét, és az izraeliták visszatérhettek a hazájukba, felépíthették a templomot, majd később Jeruzsálem városát is (Ezs 1:1–4; 7:6, 27, 28; Ne 1:11; 2:1–8). Ezsdrás tehát nem hiába szégyellt hadsereget kérni a perzsa királytól, hogy megvédje az útra kelő izraelitákat, pedig összesen 43 000 000 dollár értékű holmit vittek magukkal. Ezsdrást és a népet Jehova védte az úton, válaszul az imájukra, és így biztonságban odaértek Jeruzsálembe (Ezs 8:21–27).

Miután befejezték a Héber Iratok írását, eltelt egy kis idő, míg meg nem született Isten Fia. De Isten nyilván ez idő alatt is latba vetette az erejét, hogy fennmaradjon Izrael nemzete, a fővárosa, Jeruzsálem, a szomszédos Betlehem, a templom meg a papság, és más dolgok is, amelyek fontosak voltak a zsidó társadalomban. Mindezekre szükség volt ahhoz, hogy beteljesedhessenek a próféciák Krisztus Jézuson. A történelmi feljegyzésekből kiderül, hogy voltak próbálkozások arra, hogy hellenizálják a zsidó kultúrát, vagyis hogy a zsidókat áttérítsék a görög istenimádatra. De ez végül nem sikerült. (Lásd: GÖRÖGORSZÁG, GÖRÖGÖK: A hellenizáció hatása a zsidókra.)

„Krisztus, az Isten ereje”: Attól kezdve, hogy Jézus természetfeletti módon megszületett, Isten úgy használta fel Jézus életében és Jézus által az erejét, mint még soha azelőtt. A zsoltáríróhoz hasonlóan Jézus olyan lett „sokak előtt, mint valami csoda” (Zs 71:7). Ezenkívül Jézus és a tanítványai – akárcsak Ézsaiás és a gyermekei – „jelek és csodák” voltak „Izraelben a seregek Jehovájától”, mivel előre megmondták, mi fog történni, és feltárták Isten szándékát (Ézs 8:18; Héb 2:13; vö.: Lk 2:10–14). Jézuson teljesedett, benne összpontosult az a sok hatalmas tett, amit Isten évezredeken át hajtott végre. Nem hiába mondta Pál apostol, hogy Jézus „az Isten ereje és az Isten bölcsessége” (1Ko 1:24).

Bebizonyosodott, hogy Jézus a Messiás, Isten Felkentje, akit már régóta vártak, és akiről azt jövendölték, hogy megnyugszik rajta a „hatalmasság szelleme” (Ézs 11:1–5). Számítani lehetett rá, hogy erre meggyőző bizonyítékok lesznek (Mi 5:2–5; vö.: Jn 7:31). Isten már azzal is azt bizonyította, hogy Jézus az ő Fia, hogy egy szűz zsidó lány szülte meg (Lk 1:35–37). Ezzel határozott célja volt Istennek, és nem csupán az erejével hivalkodott, hisz így született meg egy tökéletes ember, a „második” Ádám, aki meg tudta szentelni az Atyja nevét, lemosva a gyalázatot, amelyet az első ember hozott rá, és ezzel meghazudtolta Sátánt. Ezenkívül a tökéletes Jézus a váltságáldozattal jogi alapot teremtett arra, hogy az engedelmes emberek kiszabaduljanak a királyként uralkodó bűn és halál fogságából (1Ko 15:45–47; Héb 2:14, 15; Ró 5:18–21; lásd: VÁLTSÁG). Ráadásul Dávidnak ez a tökéletes leszármazottja örökkévaló Királyságnak az örököse (Lk 1:31–33).

Isten hatalma nyilvánvalóvá vált akkor is, amikor Jézus felkenetett szent szellemmel (Cs 10:38). Mózes „hatalmas volt szavaiban és tetteiben”. Mivel Jézus nagyobb próféta volt Mózesnél, elvárható volt, hogy a mellette szóló bizonyítékok még meggyőzőbbek legyenek (5Mó 34:10–12; Cs 7:22; Lk 24:19; Jn 6:14). Nem is csoda, hogy úgy tanított, „mint akinek hatalma van” (Mt 7:28, 29). Ahogy Isten korábban segített az embereknek, hogy hinni tudjanak Mózesnek, Józsuénak és másoknak, azt is szilárdan megalapozta, hogy hinni tudjanak a Fiában (Mt 11:2–6; Jn 6:29). Jézus nem tulajdonította magának az érdemet, mindig is elismerte, hogy a csodákat Isten erejével hajtotta végre (Jn 5:19, 26; 7:28, 29; 9:3, 4; 14:10). A tiszta szívű emberek felismerték, hogy ’Isten fenséges hatalma’ nyilvánul meg általa (Lk 9:43; 19:37; Jn 3:2; 9:28–33; vö.: Lk 1:68; 7:16).

Mire mutattak előre Jézus csodái?

Jézus csodái azt bizonyították, hogy Istent érdeklik az emberek, és azt is megmutatták, hogy mit fog tenni majd azokért, akik szeretik az igazságosságot. Jézus a csodáival főleg olyasmiben segített az embereknek, ami megnehezítette az életüket. Ezek közül is legfőbb a bűn, annak mindenféle következményeivel együtt. A betegség és a halál a bűn velejárója. Az, hogy Jézus mindenféle betegséget meg tudott gyógyítani (Mt 8:14, 15; Lk 6:19; 17:11–14; 8:43–48), és hogy még a halottakat is fel tudta támasztani (Mt 9:23–25; Lk 7:14, 15; Jn 11:39–44), azt mutatta, hogy Isten Jézus által fogja megszabadítani az embereket a bűntől és annak következményeitől. (Vö.: Mk 2:5–12.) Jézus, ’az igazi, égből való kenyér’, „az élet kenyere”, különb volt a mannánál, melyet Izrael a pusztában evett (Jn 6:31–35, 48–51). És nem szó szerinti vizet adott, hanem ’élő vizet’, „az élet vizét” (Jn 7:37, 38; Je 22:17; vö.: Jn 4:13, 14).

Csodái azt is előre jelezték, hogy milyen egyéb áldásokat áraszt ki az uralma idején. Elizeus mindössze 20 kenyérrel és egy kevés gabonával 100 embert lakatott jól, Jézus azonban ennél jóval kevesebb élelemmel több ezer embert (2Ki 4:42–44; Mt 14:19–21; 15:32–38). Mózes a keserű vizet édessé, és Elizeus a mérgező vizet ihatóvá tette. Jézus pedig, hogy hozzájáruljon egy esküvő emelkedett hangulatához, a vizet jó minőségű borrá változtatta (2Mó 15:22–25; 2Ki 2:21, 22; Jn 2:1–11). Látható tehát, hogy az uralma alatt egyetlen alattvalója sem fog éhezni, hanem „minden népnek [fenséges] lakomát fog rendezni” (Ézs 25:6). Eredményessé tudta tenni az emberek munkáját, például akkor is, amikor a tanítványai halat fogtak. Ezzel biztosította, hogy a Királysága idején az emberek nem fognak a megélhetésért küszködni (Lk 5:4–9; vö.: Jn 21:3–7).

Ám ennél fontosabb, hogy ezek a csodák sokaknak segítettek, hogy közelebb kerüljenek Istenhez. Jézus olyan értelemben is meggyógyította az embereket, hogy helyrehozta a szellemi látásukat és hallásukat. Ezenkívül bőségesen ellátta a tanítványait szellemi eledellel és itallal, és segített nekik, hogy hatékonyak legyenek a szolgálatban. (Vö.: Lk 5:10, 11; Jn 6:35, 36.) Időnként, amikor csodát tett, és kielégítette az emberek fizikai szükségleteit, főleg azért tette, hogy megerősítse az emberek hitét. De sosem a fizikai szükségletek kielégítése volt az elsődleges célja. (Vö.: Jn 6:25–27.) Elsőként Isten Királyságát és az ő igazságosságát kellett keresni, nem az ételt vagy az italt (Mt 6:31–33). Jézus úgy mutatott példát, hogy nem volt hajlandó maga miatt kenyérré változtatni a köveket (Mt 4:1–3).

Jelképes szabadulás: Izrael nemzete hatalmas harcosokkal került szembe, ám Isten az emberi haderőknél nagyobb erőket győzött le úgy, hogy hatalmat adott a Fiának. Jézus megszabadította (Lk 1:69–74) az embereket a legfőbb elnyomóiktól, Sátántól és a démonoktól (Héb 2:14, 15). Egyrészt volt, akiket megszabadított a démoni befolyástól (Lk 4:33–36), másrészt erőteljes szavai az igazságot tárták fel, és lehetővé tették, hogy az emberek levethessék magukról a hamis vallás elnyomó igáját (Mt 23:4; Lk 4:18; Jn 8:31, 32). Jézus a hűséges, feddhetetlen életútjával nem egy várost vagy egy birodalmat, hanem „a világot” győzte le (Jn 14:30; 16:33).

Mennyire voltak fontosak a csodák? Igaz, Jézus nagyon fontosnak tartotta az általa hirdetett igazságot, de arra is rámutatott, hogy a csodái is fontosak, hisz többször is kifejezte, hogy ezek bizonyítják, hogy Isten bízta meg őt, és Istentől származik az üzenete. Főleg azért voltak fontosak a csodái, mert próféciákat teljesítettek be (Jn 5:36–39, 46, 47; 10:24–27, 31–38; 14:11; 20:27–29). Nagyobb felelősség hárult azokra, akik látták ezeket (Mt 11:20–24; Jn 15:24). Ahogy Péter később, pünkösd napján sok ember előtt mondta, Jézus olyan férfi volt, ’akit az Isten nyilvánosan megmutatott nekik hatalmas cselekedetek, előjelek és jelek révén, melyeket általa tett közöttük, ahogy ők maguk is tudták’ (Cs 2:22). Isten hatalmának ezek a megnyilvánulásai bizonyították, hogy Isten Királysága ’utolérte’ őket (Mt 12:28, 31, 32).

Isten figyelemre méltó dolgokat valósított meg a Fia által, és így „sok szív okoskodása” lelepleződött (Lk 2:34, 35). Látták, hogy Jehova „karja” mi mindent tett, de sokan, sőt az emberek többsége másképp akarta értelmezni a látottakat, illetve az önző érdekeik miatt nem cselekedtek összhangban a ’jelekkel’ (Jn 12:37–43; 11:45–48). Sokan szerettek volna hasznot húzni Isten erejének a megnyilvánulásából, és nem vágytak tiszta szívből az igazságra és az igazságosságra. Nem indította meg a szívüket Jézus könyörülete és kedvessége, ami pedig sok csodájára jellemző volt, és az Atyja irgalmát tükrözte. (Vö. a Lk 1:78; Mt 9:35, 36; 15:32–37; 20:34; Mk 1:40, 41; Lk 7:11–15-öt a Lk 14:1–6; Mk 3:1–6-tal; Mk 5:18, 19.)

A hatalom felelősségteljes felhasználása: Jézus mindig felelősségteljesen élt a hatalmával, sosem fitogtatta. Nyilván átvitt értelme is volt annak, hogy megátkozta a terméketlen fügefát (Mk 11:12–14; vö.: Mt 7:19, 20; 21:42, 43; Lk 13:6–9). Nem volt hajlandó céltalan színpadiasságra, amire Sátán rá akarta venni. A vízen is azért járt, mert valahova el szeretett volna jutni, és abban a kései időpontban nem volt, amivel elmehetett volna oda. Ezt össze sem lehet hasonlítani azzal, ha levetette volna magát a templom párkányáról, ami öngyilkosság lett volna (Mt 4:5–7; Mk 6:45–50). Heródes ugyan kíváncsi volt, de rossz indíték vezérelte, Jézus ezért nem volt hajlandó csodát tenni előtte (Lk 23:8). Jézus korábban nem akart „égből való jelt” tenni a farizeusok és a szadduceusok kérésére, nyilván azért nem, mert ezek az emberek nem vágytak arra, hogy látva Isten Szavának a teljesedését, erősödjön a hitük, sőt, nem is tartották ezt szükségesnek. Tehát rossz volt az indítékuk (Mt 16:1–4; vö.: Mt 15:1–6; 22:23, 29).

Názáretben is azért nem tett sok csodát, mert az emberek nem hittek. Vagyis nem azért, mert nem volt hozzá hatalma, hanem azért, mert a körülmények nem tették indokolttá és lehetővé. Nem pazarolta Isten erejét szkeptikus emberekre, akik nem fogadták őt szívesen (Mk 6:1–6; vö.: Mt 10:14; Lk 16:29–31). Amikor egy nagy sokaság jött, hogy letartóztassa Jézust, ő meggyógyította a főpap rabszolgáját, akinek levágták a fülét. Ebből láthatjuk, hogy a másik ember hite nem volt előfeltétele annak, hogy csodát tudjon tenni (Lk 22:50, 51).

Jézus Krisztus szellemi életre való feltámasztása volt a legnagyobb dolog, amit Isten bármikor is megvalósított az erejével. Ha nem támadt volna fel Krisztus, a követői hite „hiábavaló” lenne, és a keresztények lennének „a legszánalomraméltóbbak minden ember között” (1Ko 15:12–19). Jézus tanítványai a feltámadásáról beszéltek a legtöbbször, és ez erősítette a leginkább a hitüket. Amikor Jézus a földön volt, a távolság nem volt akadály, hogy csodát tegyen (Mt 8:5–13; Jn 4:46–53). Miután pedig felkerült az égbe, és pünkösdkor felkente a követőit Isten szellemével, lehetővé tette, hogy a távollétében is tudjanak hatalmas cselekedeteket véghezvinni. Ezzel bizonyította, hogy igaz, amit a feltámadásáról mondanak (Cs 4:33; Héb 2:3, 4), és azt is, hogy most már a követőit fogadta el Isten a népeként és a gyülekezeteként (Cs 2:1–4, 14–36, 43; 3:11–18).

Jehova hatalmát nem csorbította az, hogy meghalt a Fia. Ezt az a sok csoda, jel és előjel is tanúsítja, amelyet az apostolok és mások tettek (Cs 4:29, 30; 6:8; 14:3; 19:11, 12). Hasonló hatalmas cselekedeteket vittek véghez, mint az Uruk: meggyógyították a sántákat (Cs 3:1–9; 14:8–10), a betegeket (Cs 5:12–16; 28:7–9), halottakat támasztottak fel (Cs 9:36–41; 20:9–11), démonokat űztek ki (Cs 8:6, 7; 16:16–18), s mindezt úgy, hogy nem akartak belőle előnyt kovácsolni vagy hírnevet szerezni (Cs 3:12; 8:9–24; 13:15–17). Isten a szolgái által végrehajtotta az ítéletét a helytelenül cselekvőkön, ahogy azt a múltban a próféták által is tette, amivel kellő tiszteletet ébresztett az emberekben iránta és a képviselői iránt (Cs 5:1–11; 13:8–12). Isten szolgái ezenkívül új képességeket kaptak, tudtak nyelveken szólni, és azokat értelmezni. De ez is „hasznos célra” adatott, mert nem sokkal később Izraelen kívül is prédikáltak, és hirdették a nemzetek között Isten csodálatos tetteit (1Ko 12:4–11; Zs 96:3, 7).

Jehova Isten más hatalmas dolgokat is tett: lehetőségek ’ajtaját’ nyitotta meg a szolgái előtt, hogy prédikálni tudjanak egyes területeken; megvédte őket azoktól, akik akadályozták a szolgálatukat; irányította a munkájukat, s mindezt úgy, hogy rajtuk kívül mások nem is vették észre (Cs 5:17–20; 8:26–29, 39, 40; 9:1–8; 10:19–22, 44–48; 12:6–11; 13:2; 16:6–10, 25–33; 18:9, 10; 1Ko 16:8, 9).

Isten előre megmondta, hogy azok a természetfeletti képességek, amelyeket az apostolok a szellem által kaptak, és amelyeket át tudtak adni másoknak, csak addig maradnak meg, míg a keresztény gyülekezet a szárnyait bontogatja, utána viszont megszűnnek (1Ko 13:8–11; lásd: AJÁNDÉKOK ISTENTŐL: A szellem ajándékai). Egy enciklopédia ezt mondja: „vitathatatlan, hogy nemigen tudunk arról, hogy az apostolok halála utáni évszázadban az első keresztények csodát tettek volna” (M’Clintock és Strong: Cyclopædia. VI. köt. 320 o.). Jézus és az apostolai azonban arra figyelmeztettek, hogy a jövőben Isten ellenségei – a hitehagyottak és egy jelképes vadállat – hatalmas cselekedeteket fognak véghezvinni, hogy félrevezessenek másokat (Mt 7:21–23; 24:23–25; 2Te 2:9, 10; Je 13:11–13; lásd: ÁLLATOK JELKÉPES ÉRTELEMBEN).

Isten hatalma a Királyság létrehozásában, illetve az ítéletének a végrehajtásában mutatkozik meg a legkülönlegesebb módon.

Lásd: KÉZ MEGTÖLTÉSE HATALOMMAL.