BÉKE

A „béke” szó héber megfelelője, a sá·lómʹ háború vagy zűrzavar nélküli állapotra utal (Bí 4:17; 1Sá 7:14; 1Ki 4:24; 2Kr 15:5; Jób 21:9; Pr 3:8); ezenkívül hordozhatja még az egészség, biztonság, épség (1Mó 37:14, Rbi8, lábj.), jólét (1Mó 41:16), barátság gondolatát is (Zs 41:9), illetve valaminek egész voltát, mindenestül értve valamit (Jr 13:19). Görög megfelelője (ei·ré ʹné) ugyanolyan tág jelentést vett fel, mint a héber sá·lómʹ, tehát a viszálytól mentes állapoton kívül utalhat még jólétre, megmentésre és egyetértésre is. Az elköszönéskor használt „menj békével” kifejezésben is találkozunk vele, amely nagyjából megfelel a „jól menjen sorod” kifejezésnek (Mk 5:34; Lk 7:50; 8:48; Jk 2:16; vö.: 1Sá 1:17; 20:42; 25:35; 29:7; 2Sá 15:9; 2Ki 5:19).

Mivel a „béke” szó nem mindig fedi le az eredeti nyelvek szavainak pontos értelmét, a szövegkörnyezet alapján kell megállapítani a jelentését. Ha mondjuk valakit ’békével küldtek el’, az azt jelenthette, hogy baráti módon küldték el, így nem kellett attól tartania, hogy aki elengedi, az háborgatni fogja (1Mó 26:29; 44:17; 2Mó 4:18). Amikor valaki ’békében vagy békességgel tért vissza’ – például a csatából –, az azt jelentette, hogy sértetlenül és győztesen jött vissza (1Mó 28:21; Jzs 10:21; Bí 8:9; 11:31; 2Kr 18:26, 27; 19:1). Ha ’a békéje felől érdeklődtek’ valakinek, akkor valójában a hogyléte felől kérdezősködtek (1Mó 29:6, Rbi8, lábj.; IMIT; 43:27, Rbi8, lábj.; IMIT). Ha valaki ’a békét kereste’ valakivel, az azt jelentette, hogy annak jóléte érdekében fáradozott (5Mó 23:6). Ha békében halt meg egy személy, az azt jelenthette, hogy nyugodt körülmények között halálozott el, úgy, hogy előtte teljes életet élt, vagy láthatta valóra válni dédelgetett reményét. (Vö.: 1Mó 15:15; Lk 2:29; 1Ki 2:6.) Az a prófécia, hogy Jósiás az ’ősatyáihoz gyűjtetve, békében kerül a temetőhelyére’, arra utalt, hogy a halála még a Jeruzsálemet érő, megjövendölt veszedelem előtt fog bekövetkezni (2Ki 22:20; 2Kr 34:28; vö.: 2Ki 20:19). Az Ézsaiás 57:1, 2 úgy ír az igazságosról, mint aki békességre jut a halálakor, így megmenekül a csapástól.

Békeszerzés: Jehova a béke Istene (1Ko 14:33; 2Ko 13:11; 1Te 5:23; Héb 13:20), és annak Forrása (4Mó 6:26; 1Kr 22:9; Zs 4:8; 29:11; 147:14; Ézs 45:7; Ró 15:33; 16:20); a béke az ő szellemének gyümölcse (Ga 5:22). Igazi békéjük tehát csak azoknak lehet, akik békében vannak Istennel. A súlyos törvényszegések feszültté teszik az ember Istennel való kapcsolatát, és nyugtalanná válik tőlük a vétkes. A zsoltáríró megvallotta: „Nincsen béke csontjaimban az én bűnöm miatt” (Zs 38:3). Ezért akik a békét kívánják keresni, és törekedni szeretnének rá, azoknak ’el kell fordulniuk a rossztól, és cselekedniük kell a jót’ (Zs 34:14). Igazságosság nélkül nincsen béke (Zs 72:3; 85:10; Ézs 32:17). Ez az oka annak, hogy a gonoszoknak nem lehet békéjük (Ézs 48:22; 57:21; vö.: Ézs 59:2–8). Akik viszont teljes odaadással szolgálják Jehovát, szeretik a törvényét (Zs 119:165), és megtartják a parancsolatait (Ézs 48:18), azok békének örvendenek.

Amikor Krisztus Jézus a földön volt, sem a vér szerinti zsidók, sem a nem zsidók nem voltak békében Jehova Istennel. Miután a zsidók megszegték Isten törvényét, a Törvény átka alatt voltak (Ga 3:12, 13). Ami a nem zsidókat illeti, akik nem voltak szövetségben Istennel, ők ’reménység nélkül és Isten nélkül voltak a világban’ (Ef 2:12). Krisztus Jézus révén azonban mindkét csoport lehetőséget kapott arra, hogy békés kapcsolatba kerüljön Istennel. Erre mutatott előre az az angyali szózat is, amelyet Jézus születésekor hallottak a pásztorok: „béke a földön a jóakarat emberei között!” (Lk 2:14).

A Jézus és követői által hirdetett békés üzenet ’a béke barátait’ vonzotta, vagyis azokat, akik vágyat éreztek az Istennel való megbékélésre (Mt 10:13; Lk 10:5, 6; Cs 10:36). Ez az üzenet ugyanakkor meghasonlást okozott a háznépekben, mert némelyek elfogadták, mások viszont elvetették (Mt 10:34; Lk 12:51). A legtöbb zsidó elutasította az üzenetet, és nem látta tisztán, hogy „mi az, ami békét hoz”, ideértve nyilvánvalóan a megbánást is, és annak elfogadását, hogy Jézus a Messiás. (Vö.: Lk 1:79; 3:3–6; Jn 1:29–34.) Mulasztásuk odavezetett, hogy a római seregek i. sz. 70-ben elpusztították Jeruzsálemet (Lk 19:42–44).

Mindamellett még azok a zsidók is, akik elfogadták „a béke jó hírét”, bűnösök voltak, és csak úgy kerülhettek békés kapcsolatba Jehova Istennel, ha a törvényszegéseik engesztelést nyernek. Az, hogy Jézus váltságáldozatul adta az életét, lehetővé tette ezt. Ahogy a Biblia megjövendölte: „Ő kapta a békénket szolgáló fenyítést, és sebei szereztek nekünk gyógyulást” (Ézs 53:5). Ezenkívül Jézus kínoszlopon elszenvedett áldozati halála alapját képezte annak, hogy el lehessen törölni a mózesi törvényt, amely elkülönítette a zsidókat a nem zsidóktól. Bármelyik csoportról volt is tehát szó, a kereszténnyé válás békét jelentett Istennel és egymással. Pál apostol ezt írta: „[Jézus] a mi békénk, ő, aki a két felet eggyé tette, és ledöntötte az őket elkülönítő válaszfalat. Teste által eltörölte az ellenségeskedést, a rendeletekből álló parancsolatok Törvényét, hogy a két népet e g y új emberré teremtse önmagával egységben, és békét szerezzen, s hogy e g y testben teljesen megbékéltesse az Istennel mindkét népet a kínoszlop révén, mivel önmaga által kiölte az ellenségeskedést. És eljött, és hirdette a béke jó hírét nektek, a távoliaknak, és békét a közelieknek, mert őáltala van nekünk – mindkét népnek – szabad utunk az Atyához e g y szellem által” (Ef 2:14–18; vö.: Ró 2:10, 11; Kol 1:20–23).

„Isten békéje” – vagyis a Jehova Istennel ápolt drága kapcsolatból fakadó béke és nyugalom – megőrzi a keresztények szívét és gondolkodóképességét, hogy ne kezdjenek aggodalmaskodni a szükségleteik miatt. Biztosak benne, hogy Jehova Isten gondoskodni fog a szolgáiról, és válaszol az imáikra. Ez megnyugtatja a szívüket és elméjüket (Fi 4:6, 7), miként az a béke is, amelyet Jézus Krisztus adott a tanítványainak, és amely azon alapult, hogy hittek benne mint Isten Fiában. Bár Jézus megmondta nekik, hogy közeleg az idő, amikor már nem lesz velük személyesen, semmi okuk nem volt az aggodalomra vagy a félelemre. Nem hagyta őket segítség nélkül, hiszen megígérte, hogy elküldi nekik a szent szellemet (Jn 14:26, 27; 16:33; vö.: Kol 3:15).

A keresztényeknek nem volt szabad magától értetődőnek venniük a békéjüket. ’Békében kellett lenniük’ egymással, vagyis békeszerzőknek kellett bizonyulniuk, akik mindent elkövetnek a béke előmozdításáért és fenntartásáért (1Te 5:13). Egymás közötti békéjük megőrzése végett ügyelniük kellett rá, hogy ne botránkoztassák meg hívőtársaikat (Ró 14:13–23). Jézus a hegyi beszédben kijelentette: „Boldogok a békeszerzők, mivel »Isten fiainak« fogják őket hívni” (Mt 5:9; vö.: Jak 3:18). A tanács az volt, hogy törekedjenek a békére, és minden tőlük telhetőt tegyenek meg azért, hogy békében találtassanak Istennel (2Ti 2:22; Héb 12:14; 1Pt 3:11; 2Pt 3:14). Ennélfogva harcolniuk kellett a testi vágyak ellen, mert ezek Isten ellenségeivé tehették őket (Ró 8:6–8). Az, hogy Isten helyesléséhez meg kellett őrizniük a békés kapcsolatukat vele, még jelentőségteljesebbé teszi azt a gyakran használt kifejezést, hogy „béke legyen veletek” (Ró 1:7; 1Ko 1:3; 2Ko 1:2; Ga 1:3; 6:16; Ef 1:2; 6:23; Fi 1:2).

A keresztények másokat is hozzá akartak segíteni a békéhez. Ezért ’a béke jó hírének felszerelésével felsaruzva’ szellemi hadviselésben vettek részt (Ef 6:15). Még a gyülekezeten belül is hadat viseltek, lerontva az okoskodásokat, amelyek nem voltak összhangban Isten ismeretével, nehogy tönkremenjen miattuk az Istennel ápolt kapcsolatuk (2Ko 10:4, 5). Ez azonban nem szóharcokban vagy veszekedésben nyilvánult meg, még akkor sem, amikor helyreigazították azokat, akik eltévelyedtek az igazságtól. Hogy mi a teendő, ha valaki letér a helyes útról, arra nézve Pál apostol a következőket tanácsolta Timóteusznak: „Az Úr rabszolgája pedig ne harcoljon, hanem legyen mindenkihez gyöngéd, tanításra képesített, olyan, aki visszafogja magát rossz körülmények között, és szelídséggel oktatja a kedvezőtlen beállítottságúakat; mert ki tudja, az Isten talán megbánást ad nekik, amely az igazság pontos ismeretéhez vezet, és talán észre térnek az Ördög csapdájából, tekintve, hogy élve elfogta őket az akaratának a cselekvésére” (2Ti 2:24–26).

Békeuralom: Isten Fiát, akinek ’fejedelmi uralom van a vállán’, a ’Béke Fejedelmének’ nevezi a Biblia (Ézs 9:6, 7). Ezért figyelemre méltó, hogy Krisztus Jézus, amikor a földön volt, rámutatott, hogy az ő szolgái nem fegyverezhetik fel magukat fizikai háborúra. Így intette Pétert: „Tedd vissza kardodat a helyére, mert mindazok, akik kardot fognak, kard által vesznek el” (Mt 26:52). Akik keresztények lettek, azok jelképesen szólva ’kardjaikat ekevasakká, és lándzsáikat metszőkésekké kovácsolták’. Nem tanultak többé hadakozást (Ézs 2:4). Ez és Isten múltbeli tevékenysége, főleg ahogyan Salamon idejében bánt Izraellel, előremutatnak arra a békére, amely Jézus királyi uralmát jellemzi. Salamon uralmáról a Biblia így ír: „békessége volt körös-körül az egész területén. Júda és Izrael biztonságban lakott, mindenki a szőlőtője alatt és fügefája alatt, Dántól Beér-Sebáig Salamon minden napján” (1Ki 4:24, 25; 1Kr 22:9). Ahogy más írásszövegekből kiviláglik (vö.: Zs 72:7, 8; Mi 4:4; Za 9:9, 10; Mt 21:4, 5), mindez előképe volt annak, ami Krisztus Jézus, a nagyobb Salamon uralma idején valósul meg – a Salamon név egyébként a ’béke’ jelentésű alapszóból ered (Mt 12:42).

Béke az emberek és az állatok között: Jehova Isten megígérte az izraelitáknak, hogy ha engedelmesek lesznek, akkor ’békét bocsát arra a földre, és amikor lefekszenek, senki sem rettenti meg őket; kipusztítja a veszedelmes vadállatokat arról a földről’ (3Mó 26:6). Ez azt jelentette, hogy a vadállatok természetes élőhelyük határain belül maradnak, és nem bántják sem az izraelitákat, sem a háziállataikat. Ha azonban Izrael engedetlennek bizonyulna, Jehova megengedi, hogy idegen seregek törjenek be földjére, és feldúlják azt. Mivel a népesség megcsappan, a vadállatok elszaporodnak, bemennek az egykor lakott területekre, és kárt tesznek a túlélőkben és háziállataikban. (Vö.: 2Mó 23:29; 3Mó 26:22; 2Ki 17:5, 6, 24–26.)

A béke, amelyet Isten ígért az izraelitáknak a vadállatokkal kapcsolatban, különbözött attól a békétől, amelynek az első férfi és nő örvendett az Éden kertjében, hiszen Ádámnak és Évának teljhatalma volt az állatvilág felett (1Mó 1:28). A próféciák szerint viszont csak Krisztus Jézusnak van ilyen hatalma (Zs 8:4–8; Héb 2:5–9). Az emberek és állatok közötti békét tehát az a kormányzat fogja helyreállítani, amelynek élén Jézus Krisztus, az ’Isai törzsökéből kihajtott vessző’, vagyis Isten ’szolgája, Dávid’ áll (Ézs 11:1, 6–9; 65:25; Ez 34:23–25). Ez utóbbi írásszövegeknek jelképes értelmük is van, mert a béke az ott leírt állatok között – mint például a farkas és a bárány között – nyilván nem teljesedett be szó szerint az ókori Izraelben. A Biblia így megjövendölte, hogy az ártó szándékú, vadállatias személyek felhagynak majd gonosz útjaikkal, és békében élnek szelídebb embertársaikkal. Az azonban, hogy a próféciák az Isten népe között uralkodó békés állapotok szemléltetésekor állatokról írnak, arra utal, hogy Krisztus Jézus uralma alatt a betű szerinti állatok is békében lesznek egymással, mint ahogy Édenben is nyilván így volt.