Vajon az igaz krisztusi hit fanatikusokat hoz létre?
A KERESZTÉNYSÉGBEN nem volt hiány fanatikusokból — például olyanokból, akik megégették magukat politikai tiltakozásul, vagy olyanokból, akik türelmetlenül viseltettek a más hitnézetűekkel szemben. Közismert, hogy az első keresztes hadjáratot a katolikus egyház hirdette meg abból a célból, hogy Jeruzsálemet felszabadítsák azoknak az uralma alól, akiket hitetleneknek tartottak. Elsőnek három fegyelmezetlen gyülevészhad indult útnak, és kegyetlen tetteiket jelezte a pogrom, amelyet a Rajna-vidéki zsidók ellen követtek el. Amikor ezek a keresztes hadak végül is megérkeztek Jeruzsálembe, ezek az állítólagos keresztény katonák vérfürdőt rendeztek Jeruzsálem utcáin.
H. G. Wells The Outline of History (Világtörténelem) című könyvében erről az első keresztes hadjáratról ezt írta: „Rettenetes volt az öldöklés. A legyőzöttek vére patakokban folyt az utcán; az utcákon átvonuló katonákat vér fröcskölte be. És ahogy eljött az éjszaka, a keresztes vitézek ’eszeveszett örömükben zokogva’, vérben gázolva a Szent Sírhoz jöttek és véres kezüket imára kulcsolták.”
Egy későbbi, III. Ince pápa által elindított keresztes hadjáratban békés szándékú albigenseket és waldenseket mészároltak le halomszámra csupán azért, mert ők nem fogadták el Róma tantételeit, és a papság túlkapásait helytelenítették. H. G. Wells az ellenük megnyilvánuló fanatizmusról ezt írta: „Ennyi elegendő volt, hogy a Lateránt felbőszítse, és III. Ince látványos keresztes hadjáratot hirdetett meg e szerencsétlen eretnekek ellen, és megengedte, hogy a keresztes vitézek közé kerülő jöttment gazemberek . . . az elképzelhető legkegyetlenebb dolgokat kövessék el Franciaország királyának e békés alattvalói ellen. E keresztes hadjárat kegyetlenkedéseiről és szörnyűségeiről szóló elbeszélések sokkal rémségesebbek voltak, mint amiket a pogányok műveltek a keresztény vértanúkkal szemben.”
A kereszténység története tele van olyan fanatikusokról szóló elbeszélésekkel, akik gyakran a legszörnyűbb tetteket hajtották végre. Helyes tehát az a megállapítás, hogy a fanatizmusnak csak rossz gyümölcsei vannak. Funk és Wagnall New Standard Dictionary of the English Language (1929-es kiadása) című műve a fanatizmust így határozza meg: „Túlbuzgóság vagy vakbuzgóság.” Szemléltető példaként a következőt idézi: „A történelemnek nem volt olyan korszaka, amelyre nagyobb kegyetlenkedés, nagyobb féktelenség, és nagyobb fanatizmus lett volna jellemző, mint a keresztes hadjáratok idejére.”
Érdekes azt is megfigyelni, ahogyan a Webster’s Third New International Dictionary című mű (1961-es kiadás) a „fanatikus” szót meghatározza. Ezt mondja: ’Fanatikus — (latin szó, valamilyen istenség megszállottja): 1. lehet démonos, vagy démoni megszállott; tágabb értelemben: különc, őrült, rögeszmés; 2. vagy olyan személy, akit nagy buzgóság hevít, jellemez, vagy tart hatalmában; túlbuzgó, túlzásra hajlamos személy; szertelenül rajongó, főleg vallási dolgokban.’ Ezeket a meghatározásokat szem előtt tartva, vajon mondhatjuk-e az igaz keresztényekről, hogy fanatikusak?
Gyümölcseikről ismerhetők fel
Ahogyan a fát gyümölcseiről, ugyanúgy az embereket cselekedeteikről lehet felismerni, hogy mifélék. Jézus Krisztus, a krisztusi hit megalapozója így utalt erre: „Jó fa nem teremhet értéktelen gyümölcsöt, sem romlott fa nem teremhet jó gyümölcsöt. Tehát valóban a gyümölcseikről ismeritek fel azokat az embereket” (Máté 7:18, 20).
Jézus az igaz keresztényiséget, amit megalapozott, egy jó fához hasonlította. Ennek értelemszerűen nem lehettek fanatizmusra jellemző rossz gyümölcsei. Jézus soha nem bátorította követőit arra, hogy akár maguknak, akár másoknak testi bántalmakat okozzanak. Ehelyett a két parancsolatot idézve ezt mondta: „Szeresd felebarátodat, mint magadat” (Máté 22:39). Követőinek még ellenségeikkel szemben is barátságosaknak kellett lenniük. Ezt mondta Jézus: „Továbbra is szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket; áldjátok azokat, akik átkoznak, imádkozzatok azokért, akik bántalmaznak titeket” (Lukács 6:27, 28).
Jézus igaz követői nem tűzzel-vassal mentek ki a különböző nemzetek népeihez, hanem Isten írott Szavával, annak békés meggyőző erejével. Nem járt nyomukban katonai hadsereg, hogy lemészárolja, megkínozza, és megerőszakolja azokat, akik nem hajlandók a krisztusi alámerítkezésre. Ellenkezőleg, Jézus tanítványai Krisztus békés példáját követték az Isten Királysága jó hírének hirdetése terén, és arra buzdítottak mindenkit, hogy gondolkozzanak el a Szenírásból feltárt anyagon. Munkájuk gyümölcsei azonosak voltak az Isten szellemének gyümölcseivel: ’a szeretettel, örömmel, békével, hosszútűréssel, kedvességgel, jósággal, hittel, szelídséggel, és önuralommal’ (Galata 5:22, 23).
És ez ma sincs másképp. Az igaz krisztusi hit ma is jó gyümölcsöket terem. A Jézus által több mint 1900 évvel ezelőtt „ültetett” fa, Krisztus követőinek szervezete jó volt és még ma is jó. Ezen a „fán” nem találhatók meg a fanatizmusra jellemző rossz, türelmetlen, és erőszakos gyümölcsök. De hát akkor miért oly gyakori a fanatizmus a látszatkereszténységben?
Pál apostol beszélt egy olyan időről, amikor majd álkeresztények jelennek meg. Ezek ugyan Krisztus követőinek fogják nevezni magukat, de nem élnek nevükhöz méltóan és nem teremnek jó gyümölcsöt. Az efézusi véneknek mondta Pál: „Tudom, hogy a távozásom után elnyomó farkasok jönnek majd közétek, és nem bánnak gyengéden a nyájjal, sőt ti magatok közül is támadnak majd férfiak, akik elferdített dolgokat beszélnek, hogy maguk után vonják a tanítványokat” (Cselekedetek 20:29, 30). Ezekből a hitehagyottakból fejlődött ki a látszatkereszténység, a maga sok száz ellentmondó vallásfelekezetével együtt, amelyekben olyan dolgokat tanítanak, amelyek csak látszatra krisztusiak, valójában azonban „elferdített dolgok” — emberek gondolatai és nem Isten Szavának igazságai. A fanatizmus rossz gyümölcse e hamis keresztények között nyilvánul meg.
A krisztusi buzgóság is fanatizmus?
Való igaz, hogy a fanatizmus is egyfajta buzgóság. Méghozzá „túlbuzgóság”, „szenvedélyes buzgóság” vagy „vakbuzgóság”. Ennek semmi köze Krisztus igaz követőihez.
A Biblia nem is egy helyen arra inti a keresztényeket, hogy legyenek ésszerűek. A Filippi 4:5 például ezt mondja: „Ésszerűségetek legyen ismert minden ember előtt.” Aztán ilyen tanács is elhangzik a keresztényekhez: „Senkiről ne beszéljenek sértően, ne veszekedjenek, hanem legyenek megértőek, teljes szelídséget tanúsítva mindenki iránt” (Titus 3:2).
Mivel Jehova Tanúi abból a célból látogatják meg otthonukban az embereket, hogy elbeszélgessenek velük Isten Királysága jó híréről, így különböznek a legtöbb, magukat kereszténynek valló embertől. A keresztényi szolgálatukban tanúsított ilyenfajta buzgóság miatt alaptalan Jehova Tanúit fantikusoknak tekinteni. Ez nagyon is ésszerű buzgóság egy olyan munka iránt, amelyet maga Jézus is végzett, és amelyet követői számára is megparancsolt. (Máté 24:14; 28:19, 20.) Az, aki félretesz sokféle, időt felemésztő személyes tevékenységet azért, hogy lehetőségéhez képest annyi időt szenteljen a Királyság prédikáló-munkára, amennyit csak tud, egyáltalán nem nevezhető fanatikusnak. Ezzel inkább azt fejezi ki: nagyon fontosnak találja, hogy másoknak segítsen megismerni Isten Szavából az életadó igazságokat e még hátralevő rövid időben, ami erre a munkára adva van. Ez nemcsak ésszerű, hanem hasznos is.
Ez a tevékenység nemcsak hogy nem fanatikus, másoknak kárt okozó munka, hanem inkább olyan tevékenység, amely megerősíti az embereknek Istenbe és Szavába vetett hitét. Reménységet ad a reményteleneknek, megszabdít a vallásos hiszékenységtől és tudatlanságtól, és számtalan erkölcstelen, rossz természetű embert tiszta erkölcsű és békeszerető kereszténnyé tudott átformálni. Az ilyen jó gyümölcsök azt igazolják, hogy ez a vallási közösség igenis jó.
Jehova Tanúi több mint 200 országban megőrzik Isten Királysága iránti lojalitásukat, még ott is, ahol törvényesen betiltották működésüket. Azt a tényt, hogy Isten, a világegyetem Legfőbb Ura iránt lojálisak, aligha nevezhetjük fanatizmusnak. Jehova a legfőbb hatalom. Ha tehát összeütközés támad az ő törvényei és az emberi kormányzatok törvényei között, az igaz keresztény az Isten törvényeinek köteles engedelmeskedni. Még emberi uralmak alatt is előfordul, hogy olykor a helyi törvények hatályukat vesztik, ha azok ellentmondanak a központi törvényeknek. Hasonlóképpen az igaz keresztények számára sem kötelezők az olyan emberi törvények, amelyek a Legfőbb Úr, Jehova Isten törvényeivel ellentétben állnak. Mivel az igaz keresztény nem engedelmeskedhet egyszerre két egymásnak ellentmondó törvénynek, így az apostolokhoz hasonlóan fog eljárni. Ők ezt mondták: „Mint uralkodónak, inkább Istennek kell engedelmeskednünk, semhogy embereknek” (Cselekedetek 5:29). Ez is ésszerű.
Ugyanezt az ésszerűséget nyilvánítják ki Jehova Tanúi a nemzeti és egyházi ünnepekkel kapcsolatban, amelyek nincsenek összhangban Isten Szavával. Nem fanatizmusból tartózkodnak olyan ünnepek megtartásától, amelyeket az ország lakosságának többsége ünnepel. Vallási meggyőződésükből fakadó különbözőségük miatt Jehova Tanúit is úgy tekintik, mint az első keresztényeket, akik nem tartották meg napjaik közkedvelt ünnepeit. De Jehova Tanúi boldogan megindokolják a Szentírás alapján, miért nem vesznek részt ezekben (1Péter 3:15).
Akadnak olyanok is, akik amiatt bélyegzik Jehova Tanúit fanatikusoknak, mivel nem fogadják el a vérátömlesztést, és elutasítják azt a gyógykezelést, amit a legtöbb orvos nagy előszeretettel alkalmaz. De itt újra csak az Isten törvénye iránti engedelmességről van szó. Jézus Krisztus igaz követői ezt a parancsot kapták: „Tartózkodjatok . . . a vértől!” (Cselekedetek 15:28, 29).
Fanatikusnak nevezhető-e valaki azért, mert lelkiismereti okból elveti a jelenleg népszerűségnek örvendő gyógykezelést? Ma már Jehova Tanúin kívül mások is elutasítják a vérátömlesztést, mert félnek, hogy megkapják az AIDS-kórokozót vagy más fertőző betegséget. Miért ésszerűtlen, ha Jehova Tanúi olyan orvosi kezelést kérnek, amely nem sérti lelkiismeretüket?
Milyen következtetést vonjunk le mindezekből? Mindenekelőtt azt, hogy Jehova Tanúi egyáltalán nem fanatikusak azért, mert különböznek az emberek többségétől, és ragaszkodnak Isten törvényéhez. Az igaz, hogy van bennük Isten iránti buzgóság, de ez nem „túlbuzgóság” vagy „vakbuzgóság”, mintha démon által megszállottak lennének. Egyáltalán nem keltenek másokban olyan benyomást, mintha „bogarasak”, „őrültek” vagy „eszeveszettek” lennének. Eddig nem volt példa arra, hogy vallási buzgalmukban másokban vagy önmagukban testi kárt okoztak volna. Ellenkezőleg azzal összhangban, amit a Biblia az igaz keresztényekről mond, igyekeznek „békességben élni mindenkivel” (Róma 12:18).
Az a krisztusi gyülekezet, amelyet Jézus Krisztus jó faként „ültetett el” az első században, még ma is kizárólag jó gyümölcsöket terem. Ezért képtelen az az állítás, hogy Krisztus igaz követői fanatikusak lennének.
[Oldalidézet a 28. oldalon]
Alaptalan Jehova Tanúit a keresztény szolgálatukban tanúsított buzgóságuk miatt fanatikusoknak tekinteni