Jehova akaratát cselekedték
Egy szamaritánus jó felebarátnak bizonyul
JÉZUS napjaiban szemmel látható rosszindulat volt a zsidók és a nem zsidók között. Idővel a zsidó Misnában még olyan törvény is volt, amely megtiltotta az izraelita nőknek, hogy nem zsidóknak segítsenek a gyermekszüléskor, mivel ezzel csak azt segítenék elő, hogy újabb nem zsidó jöjjön a világra (Abóda Zara 2:1).
A szamaritánusok vallási és faji tekintetben is közelebb álltak a zsidókhoz, mint a nem zsidók. Ennek ellenére őket is kitaszítottnak tekintették. „A zsidók nem barátkoznak a samáriaiakkal” — írta János apostol (János 4:9). Valójában a Talmud azt tanította, hogy „egy darab kenyér, amelyet szamaritánus ad, tisztátalanabb a disznóhúsnál”. Néhány zsidó még a megvetés és szégyen kifejezéseként is használta a „Samaritánus” kifejezést (János 8:48).
Erre a helyzetre való tekintettel, Jézus szavai — melyeket egy olyan emberhez intézett, aki járatos volt a zsidó törvényben — igen tanulságosak. A férfi odament Jézushoz, és ezt kérdezte: „Mester, mit cselekedjem, hogy az örök életet vehessem?” Válaszában Jézus a Mózesi Törvényre hívta fel a figyelmet, amely azt parancsolja, hogy ’szeresd az Urat teljes szívedből, lelkedből, erődből és elmédből’, és ’szeresd felebarátodat, mint magadat’. A törvénytudó ezután megkérdezte Jézust: „De ki az én felebarátom?” (Lukács 10:25–29; 3Mózes 19:18; 5Mózes 6:5). A farizeusok úgy gondolták, hogy a „felebarát” szó csak azokra vonatkozik, akik megtartják a zsidó hagyományokat — de semmiképpen nem a nem zsidókra vagy a szamaritánusokra. Ha ez a kérdezősködő törvénytudó azt gondolta, hogy Jézus ezt a nézőpontot fogja támogatni, igen meglepő lehetett neki a válasz.
Egy irgalmas szamaritánus
Jézus a férfi kérdésére válaszolva elmondott egy példázatota. Ezt mondta: „Egy ember megy vala alá Jeruzsálemből Jerikóba.” A Jeruzsálem és Jerikó közötti távolság úgy 23 kilométer lehetett. A két várost összekötő úton éles kanyarok és kiugró sziklák voltak, amelyek lehetőséget adtak a rablóknak az elrejtőzésre, a támadásra és az elmenekülésre. Végül a Jézus példázatában szereplő utazó „rablók kezébe esék, a kik azt kifosztván és megsebesítvén, elmenének, és ott hagyák félholtan” (Lukács 10:30).
Jézus így folytatta: „Történet szerint pedig megy vala alá azon az úton egy pap, a ki azt látván, elkerülé. Hasonlóképen egy Lévita is, mikor arra a helyre ment, és azt látta, elkerülé” (Lukács 10:31, 32). A papok és a léviták tanítói voltak a Törvénynek, amelybe beletartozott a felebaráti szeretetről szóló törvény is (3Mózes 10:8–11; 5Mózes 33:1, 10). Kétségtelenül nekik minden embernél inkább arra kellett volna késztetést érezniük, hogy segítsenek a sebesült utazón.
Jézus tovább folytatta: „Egy samaritánus pedig az úton menvén, odaért, a hol az vala.” A szamaritánus említése kétségtelenül fokozta a törvénytudó kíváncsiságát. Vajon Jézus helyesli, hogy negatívan tekintenek erre az embercsoportra? Éppen ellenkezőleg, látva a szerencsétlenül járt utazót a szamaritánus „könyörületességre indula”. Jézus ezt mondta: „És hozzájárulván, bekötözé annak sebeit, olajat és bort töltvén azokba; és azt felhelyezvén az ő tulajdon barmára, vivé a vendégfogadó házhozb, és gondját viselé néki. Másnap pedig elmenőben két pénzt kivévén, adá a gazdának, és monda néki: Viselj gondot reá, és valamit ezen fölül reáköltesz, én mikor visszatérek, megadom néked” (Lukács 10:33–35).
Jézus most ezt kérdezte a tőle kérdezősködő személytől: „E három közül azért kit gondolsz, hogy felebarátja volt annak, a ki a rablók kezébe esett?” A törvénytudó tudta a választ, mégis úgy tűnt, vonakodik azt mondani, hogy „a szamaritánus”. Inkább egyszerűen azt felelte: „Az, a ki könyörült rajta.” Jézus pedig ezt mondta: „Eredj el, és te is a képen cselekedjél” (Lukács 10:36, 37).
Tanulság számunkra
A férfi, aki megkérdezte Jézust, azon igyekezett, hogy ’igazolja magát’ (Lukács 10:29). Talán azt gondolta, hogy Jézus meg fogja dicsérni, amiért olyan igényesen betartja a Mózesi Törvényt. De ennek az elbizakodott személynek arra volt szüksége, hogy megtanulja a bibliai példabeszéd igazságát: „Az embernek minden úta igaz a maga szemei előtt; de a szívek vizsgálója az Úr” (Példabeszédek 21:2).
Jézus példázata megmutatja, hogy az az igazán becsületes személy, aki nem csupán engedelmeskedik Isten törvényeinek, hanem az ő tulajdonságait is utánozza (Efézus 5:1). Például a Biblia azt mondja, hogy „nem személyválogató az Isten” (Cselekedetek 10:34). Utánozzuk ebben Istent? Jézus ösztönző hatású példázata megmutatja, hogy a felebaráti szeretet érzésének át kell lépnie a nemzeti, kulturális és vallási határokat. Valóban, a keresztények arra kapnak utasítást, hogy ’cselekedjenek jót mindenekkel’ — nem csupán azokkal az emberekkel, akik ugyanahhoz a társadalmi osztályhoz, fajhoz vagy nemzethez tartoznak, és nem csupán a hívőtársaikkal (Galátzia 6:10).
Jehova Tanúi igyekeznek követni ezt az szentírási figyelmeztetést. Például amikor természeti katasztrófa sújt, emberbaráti segítséget nyújtanak a hívőtársaiknak, és azoknak is, akik nem Tanúk.c Ezenkívül együttesen minden évben több mint egymilliárd órát töltenek azzal, hogy segítsenek az embereknek még pontosabb ismeretet szerezni a Bibliából. Arra törekszenek, hogy mindenkit elérjenek a Királyság-üzenettel, mivel Isten akarata az, hogy „minden [mindenfajta, NW] ember idvezüljön és az igazság ismeretére eljusson” (1Timótheus 2:4; Cselekedetek 10:35).
[Lábjegyzetek]
a A példázat egy rövid, rendszerint kitalált elbeszélés, amelyből erkölcsi vagy szellemi igazságot lehet tanulni.
b Néhány fogadó Jézus napjaiban nyilvánvalóan nem csupán szállást nyújtott, hanem ételt és más szolgáltatásokat is. Jézus talán erre a fajta szállásra gondolt, mivel az itt használt görög szó különbözik attól, amelyet a Lukács 2:7-ben „szállásnak” (Csia fordítás) adtak vissza.
c Példák végett lásd Az Őrtorony 1996. december 1-jei számának a 3—8. oldalát, és az 1998. január 15-ei számának a 3—7. oldalát.