SZOLGA

Ezzel a szóval adják vissza a héber mesá·réthʹ és a görög di·aʹko·nosz szavakat. A héber szó a sá·rathʹ igének a melléknévi igenévi formája. Ennek az igének a jelentése az, hogy valaki egy felette álló személy ’szolgálatára van’, vagy annak ’szolgál’, és mind általános, mind vallási értelemben használatos (1Mó 39:4; 5Mó 10:8). A di·aʹko·nosz szóról D. Edmond Hiebert a következőket írta a Bibliotheca Sacra c. művében: „Úgy tartották, hogy a kifejezés a ’keresztül’ jelentésű [di·aʹ] elöljárószónak és a ’por’ jelentésű [koʹnisz] főnévnek az összetétele, ily módon a kifejezés olyasvalakire utal, aki szolgálatának teljesítése érdekében átsiet a poron. Ma már azonban általában nem fogadják el a szónak ezt a feltételezett származtatását. Valószínűbb, hogy az igei szótő az ’eljut az egyik helyről a másikra’ jelentésű [di·éʹkó] kifejezés volt, vagy a nagyon hasonló ’igyekszik megtenni valamit, törekszik valamire’ jelentésű [di·óʹkó] ige. Ennélfogva a szó azt az alapgondolatot hordozza, hogy egy személy szorgalmasan és kitartóan igyekszik másoknak szolgálatot végezni” (1983, 140. köt. 153. o.).

A héberben és a görögben ezek a szavak, illetve ezeknek a képzett alakjai férfiakra és nőkre egyaránt használatosak voltak (2Sá 13:17, 18; 1Ki 1:4, 15; 2Ko 3:6; Ró 16:1). Józsué már ’ifjúságától’ kezdve Mózes szolgája volt (4Mó 11:28; Jzs 1:1). Elizeusnak is volt szolgája (2Ki 4:43; 6:15). A királyoknak és a fejedelmeknek saját szolgáik voltak (2Kr 22:8; Esz 2:2; 6:3), és néhányan közülük a király asztalánál szolgáltak fel (1Ki 10:4, 5; 2Kr 9:3, 4).

Az angyalok Jehova szolgái: Jehova Isten angyalok millióit teremtette meg, akik mind alávetik magukat az irányításának, és akiket kétségtelenül nevükön szólít, ahogyan a megszámlálhatatlanul sok csillagot is (Zs 147:4). Az angyalok Jehova szolgái, akik az akaratát cselekszik az egész világegyetemben (Zs 103:20, 21). A zsoltáríró azt írja Jehováról, hogy „angyalait szellemekké teszi, szolgáit emésztő tűzzé” (Zs 104:4). Az angyalok „nyilvános szolgálatra rendelt szellemek. . ., akiket azért küldtek el, hogy szolgáljanak azoknak, akik megmentést fognak örökölni” (Héb 1:13, 14). Angyalok szolgáltak Jézus Krisztusnak a pusztában, miután ellenállt Sátánnak, aki a kísértéseivel el akarta érni, hogy Jézus engedetlen legyen Jehovával szemben (Mt 4:11). Amikor Jézus a Gecsemáné-kertben imádkozott, szintén megjelent egy angyal, hogy erősítse őt (Lk 22:43). Dániel próféta a látomásában „egy emberfiához hasonló” valakit látott, akinek időtlen időkig tartó uralmat adtak minden nép és nyelvi csoport felett, továbbá látta az Öregkorút, akinek a trónja körül több millió angyal szolgált (Dá 7:9–14).

Lévi törzse: Miután Jehova kiszabadította az izraelitákat Egyiptomból, és a törvényszövetség révén nemzetté szervezte őket, különleges szolgáinak választotta ki Lévi törzsének a férfi tagjait (4Mó 3:6; 1Kr 16:4). Néhányan közülük, akik Áron családjához tartoztak, papokként szolgáltak (5Mó 17:12; 21:5; 1Ki 8:11; Jr 33:21). A lévitáknak különböző feladataik voltak, például ők ügyeltek a szentélyre és a felszerelési tárgyaira, és ők látták el az éneklés szolgálatát is (4Mó 3:7, 8; 1Kr 6:32).

Próféták: Lévi törzsének a férfi tagjain kívül Jehovának más különleges szolgái is voltak, akik Izrael népét szolgálták. Ilyenek voltak a próféták, akiket Jehova személy szerint választott ki és bízott meg. Néhány próféta papi származású volt, de sokuk Izrael más törzséhez tartozott. (Lásd: PRÓFÉTA.) A próféták Jehova hírvivői voltak; figyelmeztették a nemzetet, amikor az eltért a Törvénytől, és igyekeztek visszatéríteni a királyokat és a népet az igaz imádathoz (2Kr 36:15, 16; Jr 7:25, 26). A próféciáik segítették, buzdították és megerősítették a helyes szívállapotú személyeket, különösen azokban az időkben, amikor a nép szellemisége és erkölcse hanyatlásnak indult, illetve amikor Izraelt fenyegették az ellenségei (2Ki 7.; Ézs 37:21–38).

A próféciáik jövendöléseket tartalmaztak Jézus Krisztusról és a messiási Királyságról is (Je 19:10). Keresztelő János kiemelkedő munkát végzett azzal, hogy visszafordította „az atyák szívét a fiakhoz, a fiak szívét az atyákhoz”, amivel előkészítette az utat Jehova képviselője, az Úr Jézus Krisztus előtt (Ma 4:5, 6; Mt 11:13, 14; Lk 1:77–79). A próféták nemcsak a kortársaiknak szolgáltak, hiszen Péter apostol ezt írta a keresztényeknek: „Kinyilatkoztatták nekik, hogy nem önmaguknak, hanem nektek szolgálnak azokkal, amik most be lettek jelentve nektek azok által, akik hirdették nektek a jó hírt égből elküldött szent szellemmel. Ezekbe angyalok kívánnak beletekinteni” (1Pt 1:10–12).

Jézus Krisztus: Jézus Krisztus Jehova legfőbb szolgája (di·aʹko·nosz). Ő „az Isten szavahihetőségéért szolgája lett a körülmetélteknek, hogy megerősítse az ősatyáiknak tett ígéreteket, és hogy a nemzetek az irgalmasságáért dicsőítsék az Istent”. Ennek köszönhetően „belé vetik majd reménységüket a nemzetek” (Ró 15:8–12).

Jézust maga Jehova választotta ki. A beszámoló szerint amikor Jézus megkeresztelkedett, „az egek megnyíltak, és [Keresztelő János] látta, amint Isten szelleme alászáll, mint egy galamb, és leereszkedik [Jézusra]. Íme, hang is hallatszott az egekből, amely így szólt: »Ez az én szeretett Fiam, akit helyeslek«” (Mt 3:16, 17). Jézus az emberi léte előtt már nagyon hosszú korszakokon át szolgálta Jehovát, de itt a földön egy újfajta szolgálatot látott el. Bebizonyította, hogy ő valóban Isten szolgája, hiszen mind neki, mind a többi embernek szolgálatot végzett. Názáretben, ahol lakott, a zsinagógában kezébe vette Ézsaiás tekercsét, és felolvasta belőle azt a részt, melyet ma az Ézsaiás 61:1, 2 tartalmaz: „A legfőbb Úrnak, Jehovának a szelleme van rajtam, mert Jehova felkent, hogy jó hírt mondjak a szelídeknek. Elküldött, hogy bekötözzem a megtört szívűeket, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak, és a szemek teljes megnyílását a raboknak; hogy hirdessem Jehova jóakaratának esztendejét”. Majd a következőt mondta az összegyűlt zsidóknak: „Ma teljesedett be ez az írás, amelyet az imént hallottatok” (Lk 4:16–21).

Amikor Péter Kornéliusznak prédikált, aki ezt követően elsőként vált kereszténnyé a pogányok közül, elmondta neki, hogy mi mindent tett Jézus a három és fél éves földi szolgálata során, felhívva a katonatiszt figyelmét arra, hogy „miként kente fel őt [a názáreti Jézust] az Isten szent szellemmel és erővel, és ő átment a vidéken, jót cselekedve, és meggyógyítva mindazokat, akiket elnyomott az Ördög; mert vele volt az Isten” (Cs 10:38). Jézus valóban bejárta a számára kijelölt területet a Jehovának és az embereknek végzett szolgálata során. De nem csupán ennyit tett, hanem még a saját lelkét is váltságul adta másokért. Ezt mondta: „Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és hogy lelkét váltságul adja cserébe sokakért” (Mt 20:28).

Keresztény szolgák: A szolgálata során Jézus sok mindenkit maga mellé fogadott, apostolokat és tanítványokat, és kiképezte őket, hogy ugyanazt a munkát végezzék, amelyet ő. Először a tizenkettőt küldte ki, majd 70 másik személyt. Isten tevékeny ereje nyugodott rajtuk, és képessé tette őket arra, hogy csodákat hajtsanak végre (Mt 10:1, 5–15, 27, 40; Lk 10:1–12, 16). A legfontosabb munkájuk azonban az volt, hogy prédikálták Isten Királyságának a jó hírét, és tanították az embereket. Csodákat elsősorban azért hajtottak végre, hogy az emberek lássák, Jehova választotta ki őket, és az ő jóváhagyásával végzik a szolgálatukat (Héb 2:3, 4).

Jézus mind a szavai, mind a példája által képezte a tanítványait. Nem csupán nyilvánosan tanította az embereket, hanem közvetlenül az otthonaikba is elvitte a jó hírt (Mt 9:10, 28; Lk 7:36; 8:1; 19:1–6). Az evangéliumi beszámolókból nyilvánvaló, hogy a tanítványok sokszor jelen voltak, amikor Jézus különféle embereknek tanúskodott, hiszen ezek a beszélgetések feljegyzésre kerültek. A Cselekedetek könyve szerint a tanítványok követték Jézus példáját, és házról házra hirdették a Királyságról szóló üzenetet (Cs 5:42; 20:20; lásd: PRÉDIKÁLÓ, PRÉDIKÁLÁS: „Házról házra”).

Jézus elmondta a tanítványainak, hogy minek kell jellemeznie Isten igaz szolgáit: „A nemzeteken hatalmaskodnak a királyaik, és akiknek hatalmuk van felettük, azokat jótevőknek hívják. De ti ne legyetek ilyenek. Hanem aki a legnagyobb köztetek, olyan legyen, mint a legifjabb, és aki vezetőként tevékenykedik, mint aki szolgál. Mert melyik nagyobb: aki asztalhoz telepedett, vagy aki szolgál? Nemde az, aki asztalhoz telepedett?” Majd a saját viselkedését állítva példaként eléjük, a következőket mondta: „Én mégis az vagyok közöttetek, aki szolgál” (Lk 22:25–27). Azon az estén – azáltal, hogy megmosta a tanítványai lábát – nagyon hatásosan bemutatta, hogyan kell alkalmazni ezeket az alapelveket, beleértve azt is, hogy Isten szolgáinak alázatosaknak kell lenniük (Jn 13:5).

Jézus arra is rávilágított a tanítványainak, hogy Isten igaz szolgái nem engedik, hogy hízelgő vallási címekkel illessék őket, és másoknak sem adnak ilyeneket. „Titeket azonban ne hívjanak rabbinak, mert e g y a ti tanítótok, ti pedig mind testvérek vagytok. Ezenkívül senkit se hívjatok atyátoknak a földön, mert e g y a ti Atyátok, az égi. »Vezetőnek« se hívjanak benneteket, mert e g y a Vezetőtök, a Krisztus. Hanem aki a legnagyobb köztetek, az legyen a szolgátok. Aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik” (Mt 23:8–12).

A Szentírás úgy beszél az Úr Jézus Krisztus felkent követőiről, mint akik ’a jó hír szolgái’, miként Pál is az volt (Kol 1:23); továbbá azt írja róluk, hogy ők „egy új szövetség szolgái”, ami azt jelenti, hogy szövetséges viszonyban vannak Jehova Istennel, Krisztusnak, a közvetítőnek köszönhetően (2Ko 3:6; Héb 9:14, 15). Vagyis ők Istennek is, és Krisztusnak is a szolgái (2Ko 6:4; 11:23). Nem emberektől vagy valamilyen szervezettől származik a képesített mivoltuk, hanem Istentől és Jézus Krisztustól. Ám a szolgálatukra nem valamilyen bizonyítvány jogosítja fel őket, például egy ajánlólevél vagy felhatalmazás. Az ’ajánlólevelük’ azok a személyek, akiket tanítottak és képeztek, hogy ők is Krisztus szolgái legyenek. Pál apostol ezt mondta erről: „talán szükségünk van nektek szóló vagy tőletek való ajánlólevelekre, mint némelyeknek? Ti vagytok a mi levelünk, mely a szívünkre van felírva, és amelyet ismer és olvas minden ember. Mert nyilvánvaló, hogy Krisztus levele vagytok, melyet mi mint szolgák írtunk, amely nem tintával, hanem egy élő Isten szellemével van felírva, nem kőtáblákra, hanem hústáblákra, szívekre” (2Ko 3:1–3). Itt az apostol arról a meghitt, szeretetteljes kapcsolatról és törődésről beszél, amely egy keresztény szolga és azok között van, akiknek szolgál, és akik a ’szívére vannak felírva’.

Miután Krisztus felment az égbe, „emberajándékokat” adott a keresztény gyülekezetnek. Voltak köztük apostolok, próféták, evangéliumhirdetők, pásztorok és tanítók, akiket „a szentek helyreigazítása céljából, szolgálat munkájára, a Krisztus testének felépítésére” adott (Ef 4:7–12). Ezeknek a szolgáknak a képesítése Istentől származik (2Ko 3:4–6).

János apostol a látomásában, melyet a Jelenések könyvében jegyzett fel, látott ’egy nagy sokaságot, melyet senki nem volt képes megszámolni, minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből’. Róluk nem beszél úgy a Biblia, mint akik részesei az új szövetségnek – ellentétben Jézus Krisztus felkent testvéreivel –, ezért nem mondható el róluk, hogy a szövetség szolgái. Ám Isten úgy tekint rájuk, mint akik tiszták, és „éjjel-nappal szent szolgálatot végeznek neki templomában”. E szolgálatuk miatt őket is méltán lehet Isten szolgáinak nevezni. A Jelenések könyve, illetve Jézus is egy szemléltetéssel rámutatott, hogy amikor Krisztus a jelenléte idején leül dicsőséges trónjára, lesznek olyan személyek, akik szeretetből fakadóan szolgálatot fognak végezni Jézus Krisztus testvéreinek: támogatni, segíteni fogják őket, és figyelni fognak rájuk (Je 7:9–15; Mt 25:31–40).

Kisegítőszolgák a gyülekezetben: Pál apostol, miután felsorolja a ’felvigyázókra’ (e·piʹszko·poi) vonatkozó követelményeket, elmondja azt is, hogy milyen követelményeknek kell megfelelniük azoknak, akik ’kisegítőszolgaként’ (di·aʹko·noi) szeretnének szolgálni a gyülekezetben (1Ti 3:1–10, 12, 13). A görög di·aʹko·nosz szót több helyen egyszerűen úgy fordítják, hogy ’szolga’ (Mt 20:26; 22:13). Mivel az összes keresztény Isten ’szolgája’, nyilvánvaló, hogy a di·aʹko·noi szó itt különleges értelemben szerepel, és a gyülekezet felépítésével és működésével van kapcsolatban. Ez azt jelenti, hogy a különböző feladatokat ellátó férfiaknak kétféle csoportja volt a gyülekezetben, az egyik a ’felvigyázók’, más néven ’vének’ csoportja, a másik pedig a ’kisegítőszolgáké’. Általában több felvigyázó és több kisegítőszolga volt egy-egy gyülekezetben (Fi 1:1; Cs 20:17, 28).

A kisegítőszolgákra és a felvigyázókra vonatkozó képesítési feltételek közötti különbség, valamint a kétfajta tisztség megnevezése is azt mutatja, hogy a kisegítőszolgákat nem bízták meg tanítói és pásztori feladatokkal (pásztor az, aki a nyáj felvigyázója). A feladataik ellátásához nem volt szükség arra, hogy alkalmasak legyenek mások tanítására. A di·aʹko·nosz megnevezés azt mutatja, hogy ezek a férfiak a felvigyázók testületének segítői voltak a gyülekezetben. Alapvetően a nem pásztori jellegű ügyekkel foglalkoztak, hogy a felvigyázók a tanításra és a pásztorkodásra fordíthassák a figyelmüket és az idejüket.

Ennek az elrendezésnek az alapelve jól megfigyelhető abból a beszámolóból, mely leírja, hogy mit tettek az apostolok, amikor nehézségeik adódtak annak az eledelnek a naponkénti kiosztásánál (szó szerint: ’szolgálatánál’; di·a·ko·niʹa), melyet a szükségben levő keresztények kaptak Jeruzsálemben. Az apostolok kijelentették, hogy ’nem lenne kedves dolog elhagyniuk az Isten szavát’ azért, hogy az eledel szétosztásánál felmerült problémákkal foglalkozzanak, majd erre utasították a tanítványokat: „Keressetek hát, testvérek, hét, jó bizonyságot szerzett férfit magatok közül, akik telve vannak szellemmel és bölcsességgel, hogy kinevezzük őket erre a szükséges tevékenységre; mi pedig az imának és a szó szolgálatának [di·a·ko·niʹai] szenteljük magunkat” (Cs 6:1–6). Ez volt az alapelv, de ez nem feltétlenül jelentette azt, hogy ez a hét kiválasztott férfi ebben az esetben nem felelt volna meg a ’vénekre’ (pre·szbüʹte·roi) vonatkozó követelményeknek, hiszen ez nem egy általános helyzet volt, hanem egy különleges szükséglet, méghozzá kényes természetű, mivel néhányan úgy érezték, hogy megkülönböztetik őket a nemzeti hovatartozásuk miatt. Mivel ez az ügy az egész keresztény gyülekezetet érintette, ’szellemre és bölcsességre’ volt szükség a rendezéséhez, és ezért a kiválasztott hét férfi valószínűleg szellemi értelemben „vén” volt. Ám most átmenetileg olyan feladatot kaptak, melyet normális körülmények között kisegítőszolgák láttak volna el. Ez egy ’szükséges tevékenység’ volt, de nem volt olyan fontos, mint ’a szó szolgálata’.

Az apostolok megfelelő fontossági sorrendet követtek, és feltehetően a felvigyázók testületei a Jeruzsálemen kívül létrejövő gyülekezetekben követték a példájukat, amikor különböző feladatokat adtak a kisegítőszolgáknak. Valószínűleg több olyan rutinszerű, mindennapos feladat volt, amely figyelmet igényelt, például a Szentírás másolásához szükséges anyagok beszerzése, vagy magának a másolásnak az elvégzése.

A kisegítőszolgákra vonatkozó követelmények megvédték a gyülekezetet attól, hogy bárki is jogosan azt a vádat emelhesse, hogy olyan férfiak vannak kiválasztva különböző feladatokra, akik nem méltók rá. Így a gyülekezet továbbra is meg tudta őrizni Isten helyeslését, és nem veszítette el a jó hírnevét a kívülállók körében sem. (Vö.: 1Ti 3:10.) Ezek a képesítési feltételek az erkölcsöt, a viselkedést és a szellemiséget érintették, és ha ezeket figyelembe vették, akkor józan gondolkodású, becsületes, lelkiismeretes és megbízható férfiak lettek szolgának kiválasztva. Akik jól szolgáltak, „jó hírnevet és nagy beszédbeli nyíltságot [szereztek] maguknak a Krisztus Jézusba vetett hitben” (1Ti 3:13).

Földi uralkodók és elöljárók: Isten megengedte, hogy kormányzatok működjenek a földön az általa meghatározott ideig, addig, amíg véget nem vet az uralmuknak, hogy Krisztus Királysága vegye át teljes mértékben a hatalmat a föld felett (Dá 2:44; Je 19:11–21). Amíg Isten engedi, hogy uralkodjanak, sokféle szolgáltatást nyújtanak az embereknek, például utakat építenek, iskolákat, rendőrséget és tűzoltóságot működtetnek. Törvényeket is alkotnak, melyek büntetéssel sújtják a tolvajokat, a gyilkosokat és más törvényszegőket. Tehát amíg ezeket a feladatokat ellátják, és igazságosan betartatják a törvényeket, Isten ’szolgáinak’ (di·aʹko·noi) tekinthetők. Ha bárki, akár egy keresztény is, megszegi ezeket a törvényeket, a kormányzatoktól jövő büntetés által tulajdonképpen közvetett módon Isten bünteti meg őt, hiszen Isten gyűlöli a gonoszságot. A kormányzatok azáltal is Isten szolgáiként tevékenykednek, hogy megvédik a keresztényeket a törvényszegőktől. De természetesen ha egy uralkodó vagy egy elöljáró visszaél a hatalmával, és Isten ellen cselekszik, akkor Isten számadásra fogja őt vonni. Ha egy gonosz uralkodó megpróbál rávenni egy keresztényt, hogy szegje meg Isten törvényét, akkor nem Isten szolgájaként jár el, és büntetéssel kell szembenéznie (Ró 13:1–4).

Hamis szolgák: Vannak olyan férfiak, akik képmutatóan azt állítják magukról, hogy Isten szolgái, de valójában Sátán szolgái, és Isten ellen harcolnak. Pál apostol kénytelen volt vitába szállni azokkal a hamis szolgákkal, akik zavart okoztak a korintuszi gyülekezetben. Ezt írta róluk: „az ilyenek hamis apostolok, csalárd munkások, akik Krisztus apostolaivá változtatják át magukat. Nem is csoda, mert maga Sátán is folyton átváltoztatja magát a világosság angyalává. Egyáltalán nem nagy dolog hát, ha a szolgái is folyton átváltoztatják magukat az igazságosság szolgáivá. De a végük a cselekedeteik szerint lesz” (2Ko 11:13–15).

A Szentírás sokszor megjövendölte, hogy lesznek majd ilyen hamis szolgák. Pál azt mondta az efézusi gyülekezet felvigyázóinak, hogy az eltávozása után elnyomó farkasok jönnek a gyülekezetbe, és nem fognak gyöngéden bánni a nyájjal; kiforgatott dolgokat fognak beszélni, hogy maguk után vonják a tanítványokat (Cs 20:29, 30). Pál a leveleiben is figyelmeztette a keresztényeket arra, hogy lesznek hitehagyottak (2Te 2:3–12; 1Ti 4:1–5; 2Ti 3:1–7; 4:3, 4), Péter is beszélt róluk (2Pt 2:1–3), és Jézus Krisztus is megjövendölte az eljövetelüket és a pusztulásukat (Mt 13:24–30, 36–43; lásd: TÖRVÉNYTELENSÉG EMBERE).