PÁSZKA
A pászka (héb.: peʹszach; gör.: paʹszkha) ünnepe az Egyiptomból való kivonulás előtti este lett bevezetve. Az első pászkát i. e. 1513. abib (később niszánnak nevezték) 14-én, telihold idején tartották meg. Ezután évente meg kellett ünnepelni (2Mó 12:17–20, 24–27). Abib (niszán) hónap a Gergely-naptár március–áprilisára esik. A pászka után a hétnapos kovásztalan kenyerek ünnepe következett niszán 15–21-ig. A pászkán arról emlékeznek meg, hogy az izraeliták megszabadultak Egyiptomból, és hogy Jehova „elment” a házaik mellett, amikor megölte Egyiptomban az elsőszülötteket. A mezőgazdasági időszakot tekintve, az árpaaratás kezdetén tartották meg ezt az ünnepet (2Mó 12:14, 24–47; 3Mó 23:10).
A pászka egy megemlékezés volt, ezért szerepel a Szentírásban a következő parancs: „És ha fiaitok megkérdezik tőletek: »Mit jelent nektek ez a szertartás?«, akkor mondjátok el nekik: »Ez pászkaáldozat Jehovának, aki elment Izrael fiainak a háza mellett Egyiptomban, amikor csapással sújtotta az egyiptomiakat, a mi házainkat viszont megmentette«” (2Mó 12:26, 27).
A zsidóknál naplementétől naplementéig tartott egy nap, ezért niszán 14-e naplemente után kezdődött. A pászkát a niszán 13-át követő estén ünnepelték meg. A Biblia egyértelműen kijelenti, hogy Krisztus a pászkaáldozat (1Ko 5:7), és hogy a halála előtti estén vett részt a pászkavacsorán, ezért a halálának időpontja niszán 14-e kellett, hogy legyen, és nem 15-e. Ez elengedhetetlen volt ahhoz, hogy pontosan beteljesüljön mindaz, amit a Törvény előrevetített a halálának idejével kapcsolatban (Héb 10:1).
A megtartására vonatkozó törvények: Mindegyik háznépnek ki kellett választania egy ép, egyesztendős hím bárányt vagy kecskét. Abib hónap tizedik napján bevitték a házukba, és 14-éig ott tartották. Ekkor levágták, és a vérét egy köteg izsóppal annak a háznak az ajtófélfáira és szemöldökfájára hintették, ahol megették az áldozatot (a vért nem a küszöbre hintették, ahol rátapostak volna).
A bárányt (v. kecskét) levágták, megnyúzták, a belső részeit megtisztították, majd visszarakták. Ezután egészben teljesen átsütötték, egyetlen csontját sem törték el (2Kr 35:11; 4Mó 9:12). Ha a háznép kevés volt ahhoz, hogy az egész állatot elfogyassza, akkor meg kellett osztania azt egy szomszéd háznéppel. Még aznap éjjel meg kellett enni az egészet, ha valami mégis megmaradt, azt el kellett égetni, még mielőtt reggel lett (2Mó 12:10; 34:25). A húst kovásztalan kenyérrel, ’a nyomorúság kenyerével’ és keserű füvekkel ették meg, mivel a rabszolgaság alatt keserű volt az életük (2Mó 1:14; 12:1–11, 29, 34; 5Mó 16:3).
Mit jelent az, hogy „a két este között”?
Az izraelitáknál naplementétől naplementéig tartott egy nap, ezért a pászka napja az abib (niszán) 13-ának végén lemenő nappal kezdődött. Az állatot „a két este között” kellett levágni (2Mó 12:6). Nem egyeznek a vélemények arról, hogy ez a kifejezés a napnak pontosan melyik időszakát jelöli. Néhány tudós szerint, valamint a karaita zsidók és a szamaritánusok szerint ez a napnyugta és a sötétség beállta közötti időszak. Viszont a farizeusok és a rabbinikusok szerint az első este az, amikor a nap kezd hanyatlani, a második pedig maga a napnyugta. Ez utóbbi nézet miatt a rabbik úgy vélik, hogy a bárányt 14-én a nap vége felé vágták le, nem pedig az elején, és így a pászkavacsorát valójában niszán 15-én ették meg.
Keil és Delitzsch professzorok a következőt mondják a témáról: „Azzal kapcsolatban, hogy pontosan mi az időpont, a zsidók már nagyon régóta eltérő véleményen vannak. Ibn Ezra a karaitákkal és a szamaritánusokkal ért egyet, és szerinte is az az első este, amikor a nap a horizont alá bukik, a második pedig az, amikor teljesen besötétedik; ebben az esetben »a két este között« 6 órától 7:20-ig tart . . . A rabbinikus nézőpont szerint az első este az az időszak volt, amikor a nap hanyatlani kezdett, vagyis 3 órától 5 óráig tartott, a második este pedig a naplemente ideje volt; így »a két este között« 3 órától 6 óráig tartott. A mai szövegmagyarázók nagyon is helyesen úgy döntöttek, hogy Ibn Ezra nézőpontját, valamint a karaiták és a szamaritánusok által átvett szokást támogatják” (Commentary on the Old Testament. 1973, I. köt. Mózes második könyve, 12. o.; lásd: NAP I.).
Mindezen bizonyítékok alapján, és különösen, ha figyelembe veszünk olyan bibliaverseket, mint a 2Mózes 12:17, 18, a 3Mózes 23:5–7 és az 5Mózes 16:6, 7, arra következtethetünk, hogy „a két este között” a napnyugta és a sötétség beállta közötti időszak. Ez azt jelenti, hogy a pászkavacsorát niszán 14-én jóval naplemente után ették meg, hiszen sok időbe telt levágni, megnyúzni és teljesen átsütni az állatot. Az 5Mózes 16:6 ezt parancsolja: „áldozd fel a pászkát este, napnyugtakor”. Jézus és az apostolai azután ették meg a pászkavacsorát, „miután leszállt az este” (Mk 14:17; Mt 26:20). Júdás rögtön a pászka megtartása után ment el, és ekkor „éjjel volt” (Jn 13:30). Amikor Jézus a 12 apostolával megünnepelte a pászkát, bizonyára sokat beszélgettek, valamint az is időbe telt, amíg Jézus megmosta az apostolai lábát (Jn 13:2–5). Így az Úr vacsorájának bevezetésére minden bizonnyal meglehetősen késő este került sor. (Lásd: ÚR VACSORÁJA.)
Az Egyiptomban megtartott pászkán minden háznál a családfőnek kellett levágnia a bárányt (v. kecskét). Senki sem mehetett ki a házból, nehogy az angyal lesújtson rá. Az ételt állva ették meg, a derekuk fel volt övezve, botjuk a kezükben volt és sarujuk a lábukon, készen állva a nehéz és hosszú útra (a mindennapos tevékenységeiket ezzel szemben többnyire mezítláb végezték). Az angyal éjfélkor Egyiptom minden elsőszülöttjét megölte, de elment azok mellett a házak mellett, amelyekre vért hintettek (2Mó 12:11, 23). A csapás minden egyiptomi háznépet sújtott, amelynél elsőszülött fiú vagy elsőszülött hím állat volt; a fáraótól kezdve a fogolyig mindenki érintett volt. A családfőket nem ölte meg az angyal, még akkor sem, ha elsőszülöttek voltak, csak a családjukból a fiú elsőszülöttet, valamint az elsőszülött hím állatokat (2Mó 12:29, 30; lásd: ELSŐSZÜLÖTT, ELSŐ ELLÉS).
Mind a tíz csapás ítélet volt az egyiptomi istenek felett, különösen a tizedik csapás, az elsőszülöttek halála (2Mó 12:12). A kos (hím juh) Ámon-Ré istennek szentelt állat volt, ezért az, hogy az izraeliták a pászkabárány vérét az ajtókra hintették, istenkáromlás volt az egyiptomiak szemében. A bika is szent állat volt, így az elsőszülött bikák elpusztítása Ozirisz istenre mért csapás volt. A fáraót Ré fiaként tisztelték. A fáraó elsőszülöttjének halála tehát rámutatott mind Ré, mind a fáraó tehetetlenségére.
A pusztában és az Ígéret földjén: A Szentírás csak egy olyan pászkát említ, amelyet a pusztában ünnepeltek meg (4Mó 9:1–14). Valószínűleg nem sokszor tartották meg a pászkát a pusztai vándorlás alatt. Ennek két oka volt: 1. Jehova eredeti útmutatása szerint akkortól kezdve kellett megtartaniuk, hogy bementek az Ígéret földjére (2Mó 12:25; 13:5). 2. Azok, akik a pusztában születtek, nem voltak körülmetélve (Jzs 5:5), és csak olyan férfiak vehettek részt a pászkán, akik körül voltak metélve (2Mó 12:45–49).
A Héber Iratokban feljegyzett pászkák: 1. az Egyiptomban megtartott (2Mó 12.); 2. az i. e. 1512. niszán 14-én a Sínai-pusztában megtartott (4Mó 9.); 3. a Gilgálban i. e. 1473-ban megünnepelt, amikor beléptek az Ígéret földjére, és miután körülmetélték a férfiakat (Jzs 5.); 4. amelyiket akkor tartották meg, amikor Ezékiás király helyreállította az igaz imádatot (2Kr 30.); 5. a Jósiás idejében megtartott (2Kr 35.); 6. a babiloni száműzetésből való visszatérés után megünnepelt (Ezs 6.) (továbbá a 2Kr 35:18 megemlíti a Sámuel napjaiban és a királyok napjaiban megtartott pászkákat). Miután az izraeliták letelepedtek, a pászkát nem az otthonaikban vagy bizonyos városokban kellett megtartaniuk, hanem „azon a helyen, amelyet Jehova [kiválasztott], hogy ott lakozzon a neve”. Ez a kiválasztott hely idővel Jeruzsálem lett (5Mó 16:1–8).
Változások a megtartásában: Miután az izraeliták letelepedtek az Ígéret földjén, a pászka megtartásában változások történtek, és más szokások is kialakultak az ünneppel kapcsolatban. Többé nem állva, útra készen ünnepelték, mert már azon a földön voltak, melyet Isten adott nekik. Az első században az volt a szokás, hogy miközben ettek, a bal oldalukon feküdtek, és a fejüket a bal kezükre helyezték. Ez megmagyarázza, hogy lehetett az, hogy az egyik tanítvány „Jézus keble előtt” feküdt (Jn 13:23). Egyiptomban nem ittak bort a pászkán, és Jehova nem is adta parancsba, hogy legyen bor ezen az ünnepen. Ez a szokás később alakult ki. Jézusnak nem volt ellenvetése a pászkavacsorán használt borral kapcsolatban, sőt ivott is bort az apostolaival, és később, amikor bevezette az Úr vacsoráját, az emlékünnepet, akkor felkínált egy pohár bort az apostolainak, hogy igyanak belőle (Lk 22:15–18, 20).
A hagyományos zsidó források szerint vörösbort ittak, és négy poharat adtak körbe, bár nem volt olyan kikötés, hogy csak ennyi poharat lehet használni. A 113–118. zsoltárokat énekelték az étkezés alatt, a 118.-at utoljára. Valószínű, hogy Jézus és az apostolai ezek közül a zsoltárok közül valamelyiket énekelték az Úr vacsorájának végeztével (Mt 26:30).
Szokások a pászka idején: Jeruzsálemben sok előkészületet tettek az ünnep közeledtével, hiszen a Törvény megkövetelte, hogy minden izraelita férfi és körülmetélt jövevény tartsa meg a pászkát (4Mó 9:9–14). Ez azt jelentette, hogy az ünnep előtti néhány napon nagyon sokan mentek a városba. Még a pászka előtt jöttek, hogy szertartásilag megtisztuljanak (Jn 11:55). Úgy tartják, hogy körülbelül egy hónappal az ünnep előtt férfiakat küldtek ki, hogy rendbe hozzák a hidakat és az utakat, hogy megkönnyítsék a zarándokok utazását. Ha valaki holttestet érintett, tisztátalanná vált, ezért különleges óvintézkedéseket tettek az utazók érdekében. Az volt a szokás, hogy ha valaki nyílt terepen halt meg, ott temették el. Ezért a sírokat egy hónappal az ünnep előtt fehérre festették, hogy jól láthatóak legyenek (A. Edersheim: The Temple. 1874, 184–185. o.). Ez segít megérteni, hogy Jézus miért hasonlította az írástudókat és farizeusokat „meszelt sírokhoz” (Mt 23:27).
Magánotthonokban adtak szállást azoknak, akik a pászka megtartására Jeruzsálembe érkeztek. A keleti emberek otthonaiban minden szobában lehetett aludni, és egy szobában több embert is el lehetett szállásolni, vagy akár a házak lapos tetején is. Továbbá sokan a város falain kívül kerestek maguknak szállást, elsősorban az Olajfák hegyének lejtőin elhelyezkedő két faluban, Betfagéban és Betániában (Mk 11:1; 14:3).
Időpontokat érintő kérdések: A következő szavak a beszennyeződés kérdésével kapcsolatban hangzottak el: „Ők maguk. . . nem mentek be a kormányzói palotába, hogy ne váljanak beszennyezetté, hanem megehessék a pászkát” (Jn 18:28). Ezek a zsidók úgy tartották, hogy beszennyezetté válnak, ha belépnek egy nem zsidó házába (Cs 10:28). De mindez „kora reggel” történt, tehát már a pászkavacsora után. Figyelembe kell venni, hogy abban az időben olykor az egész ünnepi időszakra, vagyis a pászka napjára és az azt követő kovásztalan kenyerek ünnepére együtt utaltak „pászkaként”. Ennek fényében Alfred Edersheim a következő magyarázatot adja: A pászka napján egy önkéntes békefelajánlást mutattak be, a következő napon pedig, niszán 15-én, a kovásztalan kenyerek ünnepének első napján egy kötelező felajánlást mutattak be. A zsidók attól tartottak, hogy ez utóbbi, második felajánlásból nem ehetnek, ha beszennyeződnek Pilátus bírósági tárgyalótermében (The Temple. 1874, 186–187. o.).
„A kovásztalan kenyerek első napján”: A Máté 26:17-tel kapcsolatban is felmerül egy kérdés. Ez a vers így szól: „A kovásztalan kenyerek első napján a tanítványok odamentek Jézushoz, és ezt kérdezték: »Hol akarod, hogy előkészületeket tegyünk arra, hogy megedd a pászkát?«”
Az itt található „első napja” kifejezést úgy is vissza lehetne adni, hogy „az előtte való nap”. Annak a görög szónak a használatáról, amelyet a Máté 26:17-ben az „első” szóval adtak vissza, a vershez fűzött lábjegyzet az angol Új világ fordításban ezt írja: „Vagy »az előtte való napon«. Ez a fordítás – a gör. szó [próʹtosz] és az azt követő birtokos esetű szó ilyen módon való fordítása – összhangban van a János 1:15, 30-ban található hasonló szószerkezet értelmével és fordításával, mely így szól: »előttem [itt az „előtt” görögül: próʹtosz] létezett«.” A Liddell és Scott-féle Greek-English Lexicon szerint „a [próʹtosz] szó néha olyan helyen szerepel, ahol a [proʹte·rosz, jel.: előbbi, korábbi] szót várnánk” (H. Jones átd.; Oxford, 1968, 1535. o.). Abban az időben vált általánossá, hogy a pászka napját tekintették a kovásztalan kenyerek ünnepének első napjának. Tehát az eredeti görög szöveg alapján, amely összhangban van a zsidó hagyománnyal, ezt a kérdést feltehették Jézusnak a pászka előtti napon.
„Előkészületi nap”: János apostol, amikor arról ír, hogy Jézust kihallgatja Pilátus, a beszámoló vége felé ezt mondja: „A pászka előkészületi napja volt ekkor; a hatodik óra körül járt az idő [nappal volt, 11 és 12 óra között]” (Jn 19:14). Ez természetesen a pászkavacsora után volt, amelyet az előző éjjel ettek meg. Hasonló kifejezések találhatóak a 31. és a 42. versben. Itt a görög pa·ra·szkeu·éʹ szót az „előkészületi nap” kifejezéssel adták vissza. Úgy tűnik, ez alatt nem a niszán 14-e előtti napot értették, hanem a heti sabbat előtti napot. Ez alkalommal éppen „nagy sabbat” volt, vagyis nemcsak azért volt sabbat, mert niszán 15-e, a kovásztalan kenyerek ünnepének első napja volt, hanem azért is, mert történetesen heti sabbatra esett. Ez érthető, hiszen ahogy arról már szó volt, a pászka szóval olykor az egész ünnepi időszakra utaltak (Jn 19:31; lásd: ELŐKÉSZÜLETI NAP).
Prófétai jelentése: Pál apostol, amikor arra ösztönzi a keresztényeket, hogy tiszta életet éljenek, jelképes jelentést tulajdonít a pászkának. Ezt mondja: „Mert hiszen Krisztus, a pászkaáldozatunk feláldoztatott” (1Ko 5:7). Krisztus Jézust itt a pászkabárányhoz hasonlítja. Keresztelő János ezt mondta Jézusra: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét!” (Jn 1:29). Talán a pászkabárányra gondolt, vagy arra a hím juhra, amelyet Ábrahám felajánlott a fia, Izsák helyett, vagy esetleg azokra a hím bárányokra, amelyeket Jeruzsálemben minden reggel és este felajánlottak Isten oltárán (1Mó 22:13; 2Mó 29:38–42).
Jézus betöltött bizonyos dolgokat, melyek a pászka megtartásával kapcsolatosak. Az egyik az volt, hogy Egyiptomban a házakra hintett vér megmentette az elsőszülötteket attól, hogy az angyal megölje őket. Pál az elsőszülöttek gyülekezetének nevezi a felkent keresztényeket (Héb 12:23), Krisztusról pedig azt mondja, hogy megszabadítja őket a vére által (1Te 1:10; Ef 1:7). A pászkabárány egyetlen csontját sem törhették el. A jövendölés szerint Jézus egyetlen csontját sem törik meg, és ez be is teljesedett a halálakor (Zs 34:20; Jn 19:36). Tehát a zsidók által évszázadokon át megtartott pászka egyike azoknak a Törvénybe foglalt dolgoknak, amelyek valamit előrevetítettek, valamint a pászka Jézus Krisztusra mutat előre, aki „az Isten Báránya” (Héb 10:1; Jn 1:29).