RÉGÉSZET

A bibliai régészet az a tudományág, amely a Szentírásban szereplő népeket és eseményeket tanulmányozza az ásatások útján feltárt, lebilincselő leletek segítségével. A régészek köveket, romos falakat és épületeket, lerombolt városokat, cserépdarabokat, agyagtáblákat, feliratokat, sírokat és más ókori maradványokat ásnak ki és vetnek vizsgálat alá, hogy információhoz jussanak. A kutatások révén jobban megértjük, hogy milyen körülmények között íródott a Biblia, és az ókorban milyen körülmények között éltek az istenfélő emberek, ezenkívül azt is, hogy milyen nyelvet beszéltek ők és a körülöttük élők. A régészetnek köszönhetően bővült az ismeretünk a Bibliában szereplő földrajzi területekről, így Palesztináról, Egyiptomról, Perzsiáról, Asszíriáról, Babilóniáról, Kis-Ázsiáról, Görögországról és Rómáról.

A bibliai régészet viszonylag új tudományág. Például, csak 1822-ben tudták megfejteni a Rosette-i kövön olvasható egyiptomi hieroglifákat. Több mint 20 évvel később képesek voltak megfejteni az asszír ékírást is. A módszeres régészeti feltárások az ókori Asszíria területén 1843-ban kezdődtek, Egyiptomban pedig 1850-ben.

Jelentős lelőhelyek és leletek: A régészet alátámasztja a Biblia történelmi beszámolóit az előbb felsorolt országokról, és bizonyítékokat sorakoztat fel olyan témakörökben, melyek miatt korábban kérdések vetődtek fel napjaink kritikusaiban. Megalapozatlannak bizonyultak egyrészt az olyan bírálatok, melyek Bábel tornyával, illetve két király kilétével voltak kapcsolatosak – az egyikük Belsazár, egy babiloni király, a másikuk egy asszír király, Szargon; a neveik egészen az i. sz. XIX. századig a bibliai feljegyzéseken kívül semmilyen más forrásanyagban nem voltak fellelhetők –, másrészt azok az ellenvetések is, melyek a már említett országokról szóló bibliai leírásokra vonatkoztak. Ezzel szemben sok-sok olyan lelet van, amely teljesen alátámasztja a Szentírás beszámolóit.

Babilónia: Babilon ókori városában, illetve körülötte számos zikkurratunak, azaz piramisszerű, lépcsőzetes templomtoronynak az alapját tárták fel, köztük a romokban álló Étemenanki templomét (Babilon falain belül). A babiloni templomokkal kapcsolatos feljegyzések és feliratok nemegyszer tartalmazzák ezt a kijelentést: „csúcsa egek felé törekedjék.” Nabukodonozor király pedig a feljegyzések szerint a következőket jelentette ki: „Megkezdtem felrakni Etemenanki csúcsát, hogy az egekkel versenyre keljen” (C. W. Ceram: A régészet regénye. Budapest, 1965, Gondolat, 227. o.). Babilonban, Marduk templomától É-ra találtak egy agyagtöredéket, mely valószínűleg egy ilyen torony leomlásáról és a nyelvek összezavarásáról szól, bár nem említ meg konkrétan egy zikkurratut (George Adam Smith: The Chaldean Account of Genesis, átdolgozta és javította [kiegészítésekkel]: A. H. Sayce, 1880, 164. o.). Az Urukban (bibliai Erek) feltárt zikkurratu agyagból, téglából és aszfaltból épült. (Vö.: 1Mó 11:1–9.)

A babiloni Istár-kapu közelében mintegy 300 ékírásos táblát tártak fel, melyek Nabukodonozor király uralkodásának az idejére tehetők. Némelyik felsorolja azoknak az akkoriban ott élő munkásoknak és foglyoknak a nevét, akik ellátást kaptak. A nevek között olvashatunk „Jaukinról, Jahud földjének királyáról”, aki nem más, mint „Joákin, Júda földjének királya”. Ezt a királyt i. e. 617-ben hurcolták Babilonba, akkor, amikor Nabukodonozor meghódította Jeruzsálemet. Avél-Marduk (Evil-Merodák), Nabukodonozor utódja kiszabadította őt a fogházból, és gondoskodott arról, hogy naponta kapjon ennivalót (2Ki 25:27–30). A táblákon szerepel még Joákin fiai közül ötnek a neve (1Kr 3:17, 18).

Számos lelet látott napvilágot, amelyek azt bizonyítják, hogy a Babilonban élők több istenben hittek, például a főistenükben, Mardukban (később általában a Bél névvel utaltak rá), illetve Nébóban; mindkét istenről említést tesz az Ézsaiás 46:1, 2. Nabukodonozor feliratai javarészt azokról a gigantikus építkezéseiről szólnak, amelyeknek köszönhetően Babilon fenséges várossá nőtte ki magát. (Vö.: Dá 4:30.) Utódjának, Avél-Marduknak (a 2Ki 25:27-ben Evil-Merodák) a neve egy olyan vázán olvasható, amelyet Szúzában (Elámban) találtak.

Ugyanitt, Babilonban, Marduk templomának a területén előkerült egy agyaghenger, melyen arról a Círusz királyról van szó, aki meghódította Babilont. A hengeren olvasható felirat elmondja, mennyire könnyű volt bevennie Círusznak a várost. Arról is beszámol, hogy az a politika, melyet követett, arra indította, hogy visszaengedje a Babilonban élő fogoly népeket a hazájukba. Ez a leírás tehát összhangban van a Círuszról szóló bibliai próféciával, miszerint ő fogja meghódítani Babilont, és az uralkodása idején visszaküldi majd a zsidókat a hazájukba, Palesztinába (Ézs 44:28; 45:1; 2Kr 36:23).

A XIX. század második felében ásatásokat végeztek a mai Bagdad közelében. Rengeteg agyagtábla és agyaghenger került elő, köztük a híres Nabú-naid-krónika. Ennek az írásos emléknek köszönhetően megdőltek azok az állítások, melyek szerint nem a Dániel könyvének 5. fejezetében szereplő Belsazár uralkodott Babilonban a város elesésekor. A Nabú-naid-krónika bebizonyította, hogy Nabú-naid legidősebb fia, Belsazár apja társuralkodója volt, és Nabú-naid az uralkodásának vége felé ezt a fiát bízta meg Babilon kormányzásával.

A bizonyítékok azt mutatják, hogy Ábrahám otthona, az ókori Ur városa ugyancsak jelentős és rendkívül fejlett metropolis volt (1Mó 11:28–31). Ez a sumer város az Eufrátesz partján feküdt, nem messze a Perzsa-öböltől. A Sir Leonard Woolley által vezetett feltárásokból az derül ki, hogy Ur épp az idő tájt élte a fénykorát, amikor Ábrahám útnak indult Kánaán földjére (i. e. 1943 e.). A zikkurratuk közül az ebben a városban található maradt fenn a legjobb állapotban. Az itteni királysírokból rengeteg aranytárgy és igényes művészi kidolgozású ékszer került elő, valamint hangszerek, például hárfa. (Vö.: 1Mó 4:21.) Rábukkantak egy kicsi fejszére is, mely acélból készült, nem csupán vasból. (Vö.: 1Mó 4:22.) Emellett feltártak több ezer agyagtáblát is, melyek sok részletet elárulnak a közel 4000 évvel ezelőtti élet mindennapjairól. (Lásd: UR 2.)

Asszíria: 1843-ban a Tigris é. mellékágánál, Horszábád közelében feltárták II. Szargon, asszír király palotáját, melynek az alapzata közel 10 ha. A területen végzett régészeti feltárások eredményeként ez a király – akiről az Ézsaiás 20:1-ben olvasunk –, kilépve az ismeretlenség homályából, egyszerre csak reflektorfénybe került mint jelentős történelmi szereplő (KÉP: 1. köt. 960. o.). II. Szargon az egyik krónikájában azt állítja, hogy meghódította Szamáriát (i. e. 740). A feljegyzésében Asdód elfoglalásáról is beszámol, melyről az Ézsaiás 20:1 is ír. Sok neves tudós egykor úgy vélte, hogy ez a király nem létezett, ám mára II. Szargon az egyik legismertebb asszír király.

Az Asszíria fővárosának, Ninivének a területén végzett ásatások során feltárták Szanhérib hatalmas palotáját, melyben kb. 70 szoba volt, falait pedig domborművekkel díszített lapok borították több mint 3000 m hosszan. Az egyik ilyen domborművön zsidó foglyok láthatók, amint fogságba hurcolják őket Lákis eleste után, i. e. 732-ben (2Ki 18:13–17; 2Kr 32:9; KÉP: 1. köt. 952. o.). Még nagyobb figyelmet érdemelnek Szanhérib prizmákra (agyaghengerekre) vésett krónikái, melyek szintén Ninivéből kerültek elő. Némelyik prizmán Szanhérib arról számol be, hogy asszír csapatai hadjáratot folytattak Palesztina ellen Ezékiás uralma idején (i. e. 732), de érdekes, hogy a büszke uralkodó egy szót sem ejt arról, hogy elfoglalta volna Jeruzsálemet, tehát a leírás megerősíti a bibliai beszámolót. (Lásd: SZANHÉRIB.) Szanhérib utódjának, Esár-Haddonnak az egyik felirata beszámol arról, hogy Szanhéribot meggyilkolják a fiai. Ezenkívül az Esár-Haddont követő király egyik felirata is utal erre a gyilkosságra (2Ki 19:37). Amellett, hogy Szanhérib említést tesz Ezékiás királyról, az asszír uralkodók ékírásos feljegyzéseiben más nevek is szerepelnek, például Júda két királyának, Aháznak és Manassénak a neve, valamint Omrinak, Jéhunak, Joásnak, Menáhemnek és Hóseának a neve, akik Izrael királyai voltak, és Damaszkusz királyának, Hazáelnek a neve is.

Perzsia: A mai Iránban (ókori Perzsia), Behisztun közelében egy hatalmas feliratot tártak fel, melyet I. Dáriusz király (i. e. 521–486; Ezs 6:1–15) vésetett egy magas mészkősziklába. Ez a felirat arról számol be, hogy Dáriusz egyesítette a Perzsa Birodalmat, és a sikerét az istenének Ahuramazdának tulajdonította. A felirat rendkívül jelentős abból a szempontból, hogy három nyelven íródott, babiloni (akkád), elámi és óperzsa nyelven, és így a tudósok képesek voltak megfejteni az addig megfejthetetlen asszír–babiloni ékírást. A feliratnak köszönhetően ma már el tudnak olvasni több ezer, babiloni nyelven íródott szöveget, melyeket vagy agyagtáblákra, vagy más felületekre véstek.

Az Eszter könyvében szereplő események helyszínét, Susánt francia régészek tárták fel 1880 és 1890 között (Esz 1:2). Xerxész királyi palotájának a kb. 1 ha-os területen fekvő romjaiból látható, milyen pompa és fényűzés vette körül a perzsa királyokat. A maradványok a legapróbb részletekig alátámasztják mindazt, amiről az Eszter könyvének írója írt a Perzsa Birodalom közigazgatásával és a palota felépítésével kapcsolatban. I. M. Price a The Monuments and the Old Testament c. könyvében (1946, 408. o.) a következőt jegyzi meg: „Nincs még egy olyan ószövetségi eseményhez köthető épület, melyet a régészeti feltárások alapján annyira élethűen és pontosan lehetne rekonstruálni, mint »a susáni palotát«.” (Lásd: SUSÁN.)

Mári és Nuzu: 1933-tól kezdődően az Eufrátesz közelében lévő ókori Mári királyi városa (ma Tell-Haríri, mely a dk-szíriai Abu-Kemáltól kb. 11 km-re É-ÉNy-ra fekszik) régészeti ásatások helyszíne volt. Itt feltártak egy óriási, mintegy 6 ha alapterületű palotát, melyben 300 szoba volt, a levéltárában pedig több mint 20 000 agyagtábla. A palota épületegyütteséhez nem csupán a királyi lakrészek tartoztak, hanem hivatali helyiségek is, illetve egy iskola az írnokok számára. Sok falat hatalmas falfestmények (freskók) díszítettek, a fürdőszobák fürdőkádakkal voltak felszerelve, a konyhákban pedig sütőformákat találtak. Az i. e. II. évezred kezdetén Mári alighanem korának az egyik legjelentősebb és legfényűzőbb városa volt. Az agyagtáblák szövegei között voltak királyi rendeletek, közérdekű feljegyzések, beszámolók, valamint csatornáknak, zsilipeknek, gátaknak és más öntözéssel kapcsolatos építményeknek az építésére kiadott rendeletek, ezenkívül exportról, importról és külügyekről szóló levelezések. Az is kiderül, hogy gyakran tartottak népszámlálást, adóbehajtás vagy sorozás végett. A vallás fontos szerepet játszott a város lakosainak az életében, elsődlegesen a termékenység istennőjét, Istárt imádták, akinek fel is tárták a templomát. Babilonhoz hasonlóan itt is jósoltak, vagy azáltal, hogy a májat vizsgálták, vagy a csillagászat segítségével, vagy más hasonló módszerek által. A várost csaknem teljes egészében Hammurápi, Babilónia egyik királya rombolta le. A feljegyzésekben szembetűnőek az olyan é-mezopotámiai városnevek, mint Péleg, Sérug, Náhor, Táré és Hárán, így hívták ugyanis Ábrahám rokonait (1Mó 11:17–32).

Nuzu egy olyan ókori város, mely a Tigristől K-re és Ninivétől DK-re feküdt. Az 1925 és 1931 között itt végzett ásatások során napvilágot látott egy feliratos agyagtérkép – ez az eddig feltárt legrégebbi –, valamint olyan dokumentumok, melyek azt bizonyítják, hogy Nuzu lakosai már az i. e. XV. században adtak-vettek részletfizetésre. Mintegy 20 000 agyagtáblát is találtak, melyekről úgy vélik, hogy hurri írnokok írták babiloni nyelven. Az ezeken olvasható szövegek bőségesen feltárnak részleteket annak a kornak a jogi eljárásairól, szó esik bennük például örökbefogadásról, házassági szerződés megkötéséről, örökösödésről és végrendelkezésről. Bizonyos tekintetben meglehetősen sok hasonlóság fedezhető fel az előbb említett eljárások és a patriarchák idejére jellemző szokások között, melyekről a Mózes első könyve számol be. Az a gyakorlat, hogy egy gyermektelen házaspár örökbe fogadott egy fiút – aki lehetett akár rabszolga is –, hogy a fiú a gondjukat viselje, a halálukkor eltemesse őket, és ő legyen az örökösük, hasonlított ahhoz az eljáráshoz, melyről Ábrahám tett kijelentést megbízható rabszolgájával, Eliézerrel kapcsolatban (1Mó 15:2). A szövegekben szó esik az elsőszülöttségi jog eladásáról is, amiről eszünkbe juthat Jákob és Ézsau esete (1Mó 25:29–34). Az agyagtáblák szövegeiből ezenkívül az is kiderül, hogy a család bálványisteneit – melyek gyakran apró agyagfigurák voltak – úgy tekintették, mint a tulajdonjogot igazoló okiratot, vagyis az a személy formálhatott jogot a család javaira, illetve a családi örökségre, akinek a tulajdonában voltak ezek az istenek. Ezt érzékelteti talán az az eset is, amikor Ráhel elvette az apja terafim bálványait, és az apjának nagyon fontos volt, hogy ezeket megtalálja (1Mó 31:14–16, 19, 25–35).

Egyiptom: A Biblia a legrészletesebb betekintést azokban a beszámolókban nyújtja Egyiptomról, melyekben arról van szó, hogy József az országba kerül, majd megérkezik Jákob is az egész családjával, és letelepedik ezen a földön. A régészeti leletek alátámasztják, hogy mennyire pontos a szentírási beszámoló, amelyet logikusan nem írhatott egy olyan író, aki sokkal később élt (jóllehet néhány bibliakritikus ezt próbálta beállítani azzal az íróval kapcsolatban, aki lejegyezte Mózes első könyvének ezeket a beszámolóit). Például J. G. Duncan a New Light on Hebrew Origins c. könyvében (1936, 174. o.) ezt jelenti ki a Józsefről szóló beszámoló írójáról: „Mindig a megfelelő címeket használja, úgy, ahogyan az adott időszakban szokás volt, és ha nincsen a címnek héber megfelelője, akkor egyszerűen átveszi az egyiptomi szót, és átírja héberre.” Az Egyiptomban feltárt régészeti leletek egyértelműen bizonyítják mindazt, amiről a bibliai feljegyzésekben olvashatunk, például az egyiptomi neveket; azt, hogy milyen feladatai voltak Józsefnek Potifár házának az ügyintézőjeként; a börtönökről szóló leírásokat; az olyan címeket, mint „főpohárnok” és „fősütőmester”; hogy az egyiptomiak nagy jelentőséget tulajdonítottak az álmoknak; hogy az egyiptomi pékek a fejükön hordták a kenyereskosarat (1Mó 40:1, 2, 16, 17); hogy milyen feladatokat kellett ellátnia Józsefnek a fáraó legfőbb minisztereként és élelmezési főtisztviselőjeként; azt az eljárást, ahogyan hivatalba iktatták őt; hogy az egyiptomiak undorodtak a juhnyájak pásztoraitól; hogy az egyiptomi udvarban szolgáló mágusoknak erőteljes befolyásuk volt; hogy az izraeliták letelepedtek Gósen földjén; az egyiptomi temetkezési szokásokat és még sok egyéb részletet (1Mó 39:1–47:27; 50:1–3).

A Nílus mentén fekvő Karnakban (ókori Théba) egy hatalmas egyiptomi templom áll, melynek a d. falán egy felirat olvasható. A felirat beszámol Sisáknak (I. Sesonk), Egyiptom királyának a Palesztinában folytatott hadjáratáról; az 1Királyok 14:25, 26 és a 2Krónikák 12:1–9 is ír erről. A király győzelmeit ábrázoló gigantikus domborművön látható 156 megkötözött palesztinai fogoly, mindegyik egy-egy várost vagy falut jelképez, és ezek a helységnevek hieroglifikus írással vannak felsorolva. A nevek között azonosítható például Rabbit (Jzs 19:20), Taának, Bét-Seán és Megiddó (ahol Sisák egy sztéléjének, vagyis egy felirattal ellátott oszlopának a töredékére bukkantak) (Jzs 17:11), Sunem (Jzs 19:18), Rehob (Jzs 19:28), Hafáraim (Jzs 19:19), Gibeon (Jzs 18:25), Bét-Horon (Jzs 21:22), Ajjalon (Jzs 21:24), Szokó (Jzs 15:35) és Arád (Jzs 12:14). A felsorolásban szerepel még „Ábrám mezeje” is, amit Sisák ugyancsak elfoglalt, és ez a legkorábbi utalás Ábrahámra az egyiptomi írásos emlékekben. Szintén Karnakban találták meg II. Ramszesz fiának, Merneptahnak az egyik emlékművét. Ezen egy himnusz olvasható, benne Izrael nevével; ez az egyetlen olyan ókori egyiptomi szöveg, melyben megtalálható ez a név.

Kairótól kb. 270 km-re D-re Tell-el-Amarnában egy parasztasszony véletlenül agyagtáblákra bukkant, melyek III. Amenhotepnek és a fiának, Ehnatonnak a királyi levéltárából származó, akkád nyelvű szövegeit tartalmazzák. 379 táblának a közzétett szövegében olvashatjuk azokat a leveleket, melyeket olyan vazallus fejedelmek küldtek a fáraónak, akik szír és palesztinai városállamok élén álltak. A levelek egy részét Uruszalim (Jeruzsálem) kormányzója írta. A levelezésből értesülhetünk háborús viszályokról és ármányokról is, és ezek a beszámolók teljesen összhangban vannak a Szentírásnak az akkori időkről szóló beszámolóival. Ezekben a levelekben sokszor panaszkodnak a „habiruk”-ra, akiket egyesek a héberekkel azonosítanak, de a bizonyítékok azt mutatják, hogy a „habiruk” inkább különböző nomád népcsoportok tagjai voltak, és az idő tájt egy alsóbb társadalmi réteget képviseltek. (Lásd: HÉBER: A „habiruk”.)

Egyiptom d. határvidékén (Asszuán közelében) a Nílus egyik szigete, mely a görög Elephantiné nevet viseli, egy zsidó közösségnek adott otthont azután, hogy Jeruzsálem i. e. 607-ben elesett. 1903-ban számos arámi nyelvű, főként papiruszra írt szöveget találtak itt, melyek i. e. V. századi, illetve későbbi keltezésűek, és a méd–perzsa birodalom uralmának idejéből származnak. Az iratok megemlítik Szanballatot, Szamária kormányzóját (Ne 4:1).

Kétségtelenül a legértékesebb egyiptomi leletek a bibliai könyvek papirusztöredékei – mind a Héber Iratoké, mind a Görög Iratoké –, melyek között van olyan, amely már az i. e. II. századból származik. Egyiptom a száraz éghajlatának és a homokos talajának köszönhetően felülmúlhatatlan kincsestára lett ezeknek a papirusz kéziratoknak. (Lásd: BIBLIAI KÉZIRATOK.)

Palesztina és Szíria: A két ország területén mintegy 600 olyan lelőhelyet tártak fel, melynek a kora meghatározható. Az itteni leletekből származó információk nagy része általános jellegű, a bibliai beszámolókat általánosságban bizonyítják, és nem kötődnek konkrétan szentírási részletekhez vagy eseményekhez. Például a múltban voltak, akik megpróbálták kétségbe vonni azt a bibliai beszámolót, mely arról szól, hogy Júda pusztán hagyatik a babiloni száműzetés alatt. Az ásatások azonban együttesen azt támasztják alá, hogy a Biblia kijelentései igazak. W. F. Albright a következőket mondta: „Nem tudunk róla, hogy Júda bármelyik városát is folyamatosan lakták volna a száműzetés ideje alatt. Ezzel ellentétben Bételt, mely város közvetlenül Júda é. határán kívül feküdt a száműzetés előtti időszakban, nem pusztították el abban az időben, hanem folyamatosan lakták, egészen a VI. század második feléig” (The Archaeology of Palestine. 1971, 142. o.).

Bét-Sán (Bét-Seán) egy erődített város volt, mely Jezréel völgyének a bejáratát védte k. irányból. Az ókori város helyén jelentős ásatásokat végeztek, melyek során 18 kultúrréteget tártak fel, amihez 21 m mélyre kellett ásni (TÁBLÁZAT: 1. köt. 959. o.). A Szentírás szerint a Kánaán földjét meghódító izraeliták a kezdet kezdetén nem foglalták el Bét-Sánt, és Saul idejében a várost a filiszteusok lakták (Jzs 17:11; Bí 1:27; 1Sá 31:8–12). Mindezt az ásatások általában alátámasztják, és azt bizonyítják, hogy Bét-Sánt nem sokkal azután rombolták le, hogy a filiszteusok megszerezték a szövetségládát (1Sá 4:1–11). Különös figyelmet érdemel az, hogy Bét-Sánban kánaániták által épített templomokat is feltártak. Az 1Sámuel 31:10 azt írja, hogy a filiszteusok Saul király fegyverzetét „elhelyezték Astóret képmásainak házában, és a holttestét odaerősítették Bét-Sán falára”, az 1Krónikák 10:10 pedig azt jelenti ki, hogy „a fegyverzetét elhelyezték istenük házában, és a koponyáját odaerősítették Dágon házára”. Feltártak két olyan templomot, melyek ugyanabból az időszakból valók, és az egyik bizonyítottan Astóret temploma, míg a másikról azt feltételezik, hogy Dágoné, vagyis ez összhangban van az előbb említett bibliai írásszövegekkel, miszerint Bét-Sánban két templom volt.

Ecjon-Geber Salamon kikötővárosa volt az Akabai-öböl partján. Feltehetően a mai Tell-el-Heleifával azonos, ahol 1937 és 1940 között ásatásokat végeztek. A régészek arra a következtetésre jutottak, hogy az ókori város területén rézkohászattal foglalkoztak, és egy ottani kis dombon réz megmunkálásából származó salak- és ércmaradványokat találtak. Ám ami az eredeti következtetéseket illeti, Nelson Glueck régész gyökeresen megváltoztatta a véleményét. Erről a The Biblical Archaeologist egyik cikkében írt (1965, 73. o.). Annak idején úgy vélte, hogy több nagyolvasztó állt ott, és ezt a véleményét arra alapozta, hogy a főépület feltárásakor feltételezett huzatcsatornák üregeit találták meg. A cikk szerint azonban arra a következtetésre jutott, hogy ezek az üregek az épület falában „a falakat összetartó fa keresztgerendák elkorhadása és/vagy elégése folytán jöttek létre”. Az épületről, amelyről korábban azt gondolták, hogy egy kohó, ma azt feltételezik, hogy gabonatároló. Jóllehet még napjainkban is azt tartják, hogy ezen a helyen kohászattal foglalkoztak, most már azt állítják, hogy az nem volt olyan nagyszabású, mint ahogyan korábban vélték. Ez kiemeli azt a tényt, hogy főként a régész egyéni értelmezésén múlik az, hogy minek gondolnak egy leletet, és erről az értelmezésről egyáltalán nem mondható el, hogy tévedhetetlen. Maga a Szentírás nem beszél arról, hogy Ecjon-Geberben lett volna rézkohászat, csupán azt írja, hogy a Jordán völgyében foglalkoztak réztárgyak öntésével (1Ki 7:45, 46).

A Biblia azt írja a Galileában fekvő Hácorról, hogy „királyságok élén állt” Józsué idejében (Jzs 11:10). Az ásatások feltárták, hogy a város egykor egy közel 60 ha-os területen feküdt, sokan lakták, és a környék egyik legjelentősebb települése volt. Salamon megerősítette Hácort, és az abból az időből származó bizonyítékok azt mutatják, hogy egyike lehetett a szekerek városainak (1Ki 9:15, 19).

Jerikó területén három jelentős ásatás folyt (1907–1909, 1930–1936, 1952–1958), és minden egyes feltárómunka után a megtalált leletekből levont következtetések ismét csak azt támasztják alá, hogy a régészet a többi tudományághoz hasonlóan nem tud teljesen megbízható információkat nyújtani. Mindhárom ásatás eredményekkel járt, de ezek az eredmények eltérőek voltak a város történelmét illetően, különösen azzal kapcsolatban, hogy mikor omlottak le Jerikó falai az izraelita hódítók szeme láttára. Mindenesetre az összes ásatás eredményéről elmondható, hogy azt az általános képet közvetíti, amelyről G. E. Wright a Biblical Archaeology (1962, 78. o.) c. könyvében ír: „A várost szörnyű pusztulás érte, illetve pusztítások sorozata a Kr. e. II. évezredben, és nemzedékeken át jóformán lakatlan maradt.” A feltárt maradványok azt tükrözik, hogy a pusztítás tűzvésszel járt együtt. (Vö.: Jzs 6:20–26.)

1867-ben Jeruzsálemben feltártak egy ókori csatornát, amely a Gihon-forrástól indult, és benyúlt a forrás mögötti domb alá. (Lásd: GIHON 2.) Ez talán azt a beszámolót támasztja alá, mely arról szól, hogy Dávid elfoglalta a várost (2Sá 5:6–10). 1909 és 1911 között feltárták azt a teljes csatornarendszert, mely a Gihon-forráshoz tartozik. A Siloah-alagútként ismert egyik csatorna a Gihont és a Siloám tavát köti össze a Türopoión-völgyben (a városon belül). A csatorna átlagosan 1,8 m magas, és kb. 533 m hosszan vájták ki a sziklán keresztül. Ez alighanem Ezékiás királynak az az építési programja volt, amelyről a 2Királyok 20:20 és a 2Krónikák 32:30 ír. Figyelmet érdemlő az a klasszikus héber nyelven íródott, ókori felirat az alagút falán, mely ismerteti, hogyan készült a csatorna, és milyen hosszú. Ezt a feliratot alapul véve meg tudják határozni más héber feliratok korát.

A Jeruzsálemtől 44 km-re Ny-DNy-ra lévő Lákis fontos erőd volt, és Júdea dombvidékét védte. A Jeremiás 34:7-ben a próféta arról számol be, hogy Nabukodonozor hadserege „hadat viselt Jeruzsálem ellen és Júda minden megmaradt városa ellen, Lákis és Azeka ellen; ugyanis ezek a megerősített városok maradtak meg Júda városai közül”. A lákisi ásatások során feltárt maradványok azt bizonyítják, hogy a város egy néhány éves időszak alatt kétszer is a tűz martalékává vált, ami alapján a régészek azt feltételezik, hogy a babilóniaiak kétszer is megostromolták Lákist (i. e. 618–617 és 609–607), és a támadásokat követően a város hosszú ideig lakatlan maradt.

A második felégetés után visszamaradt hamurétegben 21 osztrakont (felirattal ellátott cserépedénydarabot) találtak. Ezek a lákisi levelek néven ismert cserépdarabok állítólag annak a levelezésnek a szövegeit tartalmazzák, mely nem sokkal azelőtt folyt, hogy Nabukodonozor utoljára indított támadást a város ellen, és lerombolta. A levelekből kiérződik, hogy az egy kritikus, vészterhes időszak volt, és a jelek szerint a megmaradt júdeai előőrsök küldték őket egy lákisi parancsnoknak, Jausnak (KÉP: 1. köt. 325. o.). A 4-es számú levélben ez a kijelentés olvasható: „Adja YHWH [Jehova] az én uramnak, hogy ma halljon jó hírt . . . Lákis tűz / füstjelét figyeljük, valamint minden jelet, amelyet az én uram ad. Nem látjuk Azeqah-t.” Figyelemre méltó, hogy ez a szöveg ugyanazt a helyzetet írja le, amelyről a fentebb idézett Jeremiás 34:7 tesz említést. És alighanem arra utal, hogy Azeka már elesett, vagy legalábbis a várva várt tűz- vagy füstjeleket már nem tudta küldeni.

A 3-as számú levélben, melyet Hosája írt, egyebek mellett ez áll: „YHWH [Jehova] adjon neked jó híreket . . . Most a szolgád a következő információt kapta: Konjáhu tábornok, Elnátán fia dél felé vonult, hogy [bemenjen] Egyiptomba. (Küldötteket) küldött, hogy elvigyék innen Hodávjáhut, Ahijáhu fiát és embereit.” Ez a szövegrészlet jól mutatja, hogy Júda valóban Egyiptomhoz fordult segítségért, amit a próféták elítéltek (Jr 46:25, 26; Ez 17:15, 16). A levélben olvasható Elnátán és Hosája neveket a Jeremiás 36:12, illetve a Jeremiás 42:1 is említi. A lákisi levelekben szerepelnek még más nevek is, amelyek Jeremiás könyvében is olvashatóak: Gemária (36:10), Néria (32:12) és Jaazánja (35:3). Az nem állítható biztosan, hogy ugyanazokról a személyekről van szó, de a nevek véletlen egybeesése jelentőségteljes, főként, ha arra gondolunk, hogy Jeremiás abban az időszakban élt.

Különösen szembetűnő, hogy a levelekben sokszor előfordul a tetragram, ami azt mutatja, hogy abban az időben a zsidók nem idegenkedtek attól, hogy használják Isten nevét. Érdekes az is, hogy találtak egy agyagpecsétet, melyen ez a szöveg olvasható: „Gedáljáé, aki a Ház vezetője”. Nabukodonozor Jeruzsálem eleste után Gedáliát tette meg Júda kormányzójává, és sokan úgy gondolják, hogy ezen az agyagpecséten őróla van szó (2Ki 25:22; vö.: Ézs 22:15; 36:3).

Megiddó egy stratégiailag fontos erődített város volt, és az ellenőrzése alatt tartotta a Jezréel völgyébe vezető egyik jelentős hágót. Salamon újjáépítette a várost, és az uralkodása idején megépített raktár- és szekérvárosok között említi a Szentírás (1Ki 9:15–19). A helyszínen (Tell-el-Muteszellim), egy 5,3 ha-os halmon végzett ásatások olyan épületmaradványokat tártak fel, melyekről néhány (de nem az összes) tudós azt feltételezi, hogy kb. 450 ló befogadására alkalmas istállók voltak. Kezdetben Salamonnak tulajdonították ezeket az építményeket, de idővel a tudósok egy későbbi korhoz kötötték őket, és úgy vélték, hogy Aháb uralkodásának idején épültek.

A Moábi kő volt az egyik legjelentősebb korai lelet, a Jordántól K-re fekvő területen (KÉP: 1. köt. 325. o.). A követ az Arnon völgyétől É-ra lévő Dzíbánban találták meg 1868-ban. A rajta található szövegben a moábita király, Mésa elmondja, hogyan lázadt fel Izrael ellen. (Vö.: 2Ki 1:1; 3:4, 5.) A felirat egy részében ez olvasható: „Én, Mésa, Kemós[...] fia, Moáb királya, a díbóni . . . Omri, Izrael királya hosszú időn át sanyargatta Moábot, mert haragudott Kemós [Moáb istene] a földjére. Követte őt fia, és így szólt: »Hadd sanyargatom Moábot!« Napjaimban mondta. . ., de diadalt láttam vele és házával szemben, és Izrael elpusztult örök pusztulással . . . És szólt hozzám Kemós: »Eredj, foglald el Nebót Izraeltől!« Elindultam éjszaka, és harcoltam ellene hajnalhasadtától délig. Diadalt láttam, és megöltem mind. . . Elhurcoltam onnan Jahve edényeit, és elvittem Kemós elé” (Miller–Hayes: Az ókori Izrael és Júda története. 269. o.). Látható tehát, hogy a kő felirata nemcsak Izrael királyának, Omrinak a nevét tünteti fel, hanem a 18. sorban az Isten nevét jelölő tetragramot is.

A Moábi kő számos bibliai hely nevét is megemlíti: Atarót és Nébó (4Mó 32:34, 38), Arnon, Aróer, Medeba és Dibon (Jzs 13:9), Bámót-Baál, Bét-Baál-Meon, Jahác és Kirjátaim (Jzs 13:17–19), Bécer (Jzs 20:8), Horonaim (Ézs 15:5), Bét-Diblátaim és Kerijót (Jr 48:22, 24). A kő tehát megerősíti, hogy ezek a helyek valóban léteztek.

Az ókori Ugarit (a Ciprus szigetével szemben, Szíria é. tengerpartján fekvő mai Rász-Samra) területén végzett ásatásoknak köszönhetően sok minden feltárult az ott gyakorolt imádatról, amely igencsak hasonló volt a Kánaánban élők istenimádatához. Hasonlóak voltak az isteneik és istennőik, a templomaik, rituáléik, áldozataik és az imáik, ezenkívül mindkét helyen megszokott volt a „szent” prostitúció. Feltártak egy helyiséget, melyet két templom (az egyiket Baálnak, a másikat Dágonnak szentelték) közé építettek. Ez egy könyvtár volt, amelyben több száz – az i. e. XV. századra, illetve az i. e. XIV. század elejére vagy későbbre datált – vallási szöveget találtak. Ezekből a mitológiai költeményekből sok mindent meg lehet tudni a kánaániták isteneiről, Elről, Baálról és Aséráról, valamint az imádatukhoz kötődő lealacsonyodott bálványimádatról. Merrill F. Unger az Archaeology and the Old Testament (1964, 175. o.) c. művében ezt a megjegyzést teszi: „Az ugariti eposzokból kiderül, hogy a kánaániták vallására a züllöttség volt jellemző. A rendkívül lealacsonyodott politeizmuson kívül jellemzőek voltak rá a barbár és kicsapongó kultikus szertartások is.” Az ásatások során előkerültek Baálnak és más isteneknek a bálványszobrai. (Lásd: ISTENEK ÉS ISTENNŐK: Kánaáni istenségek.) A vallási szövegek egy addig ismeretlen ábécé betűiből álló (az akkád ékírástól eltérő) ékírással íródtak. Ez az ábécé követi a héber ábécé betűinek sorrendjét, de kiegészíti még újabbakkal, így összesen 30 betűt tartalmaz. Akárcsak Ur városában, itt is feltártak egy acél csatabárdot.

Izrael északi királyságának a fővárosa, Szamária egy olyan dombra épült erődítmény volt, amely mintegy 90 m-re magasodik a völgyfenék fölé. A helyszínen feltárták a maradványait egy masszív kettős falnak, mely helyenként 10 m széles védőfal volt, és ez megerősíti azt a tényt, hogy a város képes volt hosszan tartó ostromok során is ellenállni, például akkor, amikor a szírek ostromolták (2Ki 6:24–30), és amikor a hatalmas asszír hadsereg támadta (2Ki 17:5). Az épületmaradványokból látható, hogy annak idején ügyes mesteremberek végezték a kőművesmunkát, feltételezhetően Omri, Aháb és Jéhu király idejében. A palota alapnak vélt része kb. 90×180 m-es volt. A palota területén számtalan olyan tárgy darabjait, dísztáblát és falak díszítésére szolgáló burkolólapot találtak, melyek elefántcsontból készültek. Ez Aháb elefántcsont házára emlékeztethet minket, amelyről az 1Királyok 22:39-ben olvasunk. (Vö.: Ám 6:4.) A dombtető ény. csücskében egy cementből épült nagy medencét tártak fel, amelynek a hossza nagyjából 10 m, a szélessége pedig kb. 5 m. Ez ’Szamária tava’ lehetett, ebben mosták le Aház szekeréről a vért (1Ki 22:38).

Jelentős leletnek számított az a 63 cserépdarab (osztrakon) is, amelyeken tintával írt feliratok vannak, és amelyeket az i. e. VIII. századra vagy későbbre datálnak. Ezek szállítólevelek voltak bor- és olajszállítmányokról, és ezeket a termékeket Szamáriába vitték más városokból. Ezekből a szövegekből az látható, hogy az izraeliták az írásrendszerükben függőleges, vízszintes és ferde vonalakkal jelölték a számokat. Egy átlagos szállítólevél a következőket tartalmazta:

Emellett Baál neve is sokszor előfordul a szállítóleveleken tulajdonnevek részeként. Kb. hét, Baál nevét tartalmazó név esik 11 olyan névre, amelyben a Jehova név szerepel valamilyen formában. Ez talán azt tükrözi, hogy a Baál-imádat idővel átitatta Izrael nemzetének a mindennapjait, ahogyan arról a Biblia is ír.

A Szentírás beszámol arról, hogy Szodomát és Gomorrát tűz pusztította el, és hogy bitumengödrök (aszfaltgödrök) voltak azon a vidéken (1Mó 14:3, 10; 19:12–28). Sok tudós azt feltételezi, hogy a Holt-tenger vízszintje a múltban megemelkedett, és a tenger kiterjeszkedett d. irányba, ellepve azt a területet, ahol ez a két város lehetett. A feltárások azt mutatják, hogy a tenger környéke egy kiégett vidék, melyen olaj- és aszfaltfoltok vannak. Jack Finegan a Light From the Ancient Past (1959, 147. o.) c. könyvében így ír erről: „Ha beható kutatást végzünk az írásos emlékek, illetve a földrajzi és a régészeti bizonyítékok között, arra a következtetésre jutunk, hogy ennek a völgynek a hírhedt városai (1Mózes 19:29) azon a területen feküdtek, amely ma víz alatt áll. . ., és hogy hatalmas földrengés pusztította el őket, amelyhez valószínűleg robbanások, villámlások, természetes gázok lángra lobbanása és tűzvész társult.” (Lásd még: SZODOMA.)

A Keresztény Görög Iratokkal kapcsolatban: Jézus egy olyan dénárt használt szemléltető eszközül, melyen Tiberius császár arcképe volt látható (Mk 12:15–17), ezt támasztja alá az, hogy találtak egy kb. i. sz. 15-ben kiadott ezüstdénárt, rajta Tiberius arcképével (KÉP: 2. köt. 544. o.). (Vö.: Lk 3:1, 2.) Azt a tényt, hogy abban az időben Poncius Pilátus volt Júdea római kormányzója, egy Caesareában megtalált kőtábla is bizonyítja. A táblán ez a két latin név olvasható: Pontius Pilatus és Tiberieum. (Lásd: PILÁTUS; KÉP: 2. köt. 741. o.)

A Cselekedetek könyvében – mely egyértelmű bizonyítékát adja annak, hogy az írója Lukács volt – sokszor olvasunk városokról, tartományokról, különböző rangot és címet viselő tisztviselőkről, és arról, hogy ők mely időszakokban töltöttek be hivatalt; mindezek megnevezésénél az író sokat hibázhatott volna. (Ezenkívül figyeld meg: Lk 3:1, 2.) Ám a régészeti leletek azt bizonyítják, hogy Lukács beszámolója hihetetlenül pontos. Például Lukács azt írja, hogy Lisztra és Derbé Likaónia területén feküdt, de azt sejteti, hogy Ikónium egy másik területhez tartozott (Cs 14:1–6). A római írók, köztük Cicero is, úgy utaltak Ikóniumra, mint ami Likaóniában található. Azonban egy 1910-ben megtalált emlékmű szerint Ikónium valóban nem likaóniai város volt, hanem frígiai.

Ehhez hasonlóan egy felirat, melyet Delphoiban tártak fel, alátámasztja, hogy Gallió Akhája prokonzulja volt, valószínűleg i. sz. 51–52-ben (Cs 18:12). Mintegy 19 felirat, melyeket az i. e. II. – i. sz. III. századra datálnak, azt bizonyítják, hogy Lukács pontosan használta a „városi elöljárók” címet (e. sz.: po·li·tarʹkhész) a tesszalonikai tisztviselők megnevezésére (Cs 17:6, 8). Öt felirat ezek közül név szerint nevezi meg ezt a várost. (Lásd: VÁROSI ELÖLJÁRÓK.) Ugyancsak a pontos címhasználatot mutatja az, hogy Lukács úgy utalt Publiuszra, mint Málta ’főemberére’ (próʹtosz) (Cs 28:7). Ugyanez a cím szerepel két máltai feliraton is, melyek közül az egyik latin, a másik görög. Efézusban mágiával foglalkozó szövegeket tártak fel, valamint Artemisz templomát (Cs 19:19, 27). Feltártak még egy kb. 25 000 férőhelyes színházat is, valamint olyan feliratokat, melyeken utalás történik egyrészt ’az ünnepekkel és játékokkal foglalkozó bizottság tagjaira’ – ilyen személyek léptek közbe Pál esetében is –, másrészt egy ’városi jegyzőre’, valószínűleg egy ilyen jegyző csendesítette le a sokaságot, amely meg akarta lincselni Pált (Cs 19:29–31, 35, 41).

Néhány ehhez hasonló lelet arra indította Charles Gore-t, hogy a következőket írja Lukács precízségéről az A New Commentary on Holy Scripture c. könyvében: „Természetesen el kell ismerni azt, hogy a modern archeológia szinte rákényszeríti a bibliakritikusokat, hogy elismerjék, Szent Lukács rendkívül pontos, valahányszor történelmi tényekre és eseményekre utal” (Gore, Goudge és Guillaume szerk.; 1929, 210. o.).

A régészet viszonylagos értéke: A régészet sok hasznos információt nyújt ahhoz, hogy azonosítani tudják a bibliai helyszínek (gyakran csupán feltételezett) helyét, feltár írásos emlékeket, amelyek segítségével jobban megérthetjük a Szentírás eredeti nyelveit, ezenkívül fényt derít a Bibliában említett ókori uralkodók és népek életkörülményeire és tevékenységeire. Ugyanakkor, amikor a Biblia hitelességéről és megbízhatóságáról van szó, valamint a Szentírásba, a tanításaiba és Isten szándékának és ígéreteinek a kinyilatkoztatásába vetett hitről, akkor a régészet nem lényegbevágó elem, és nem is elengedhetetlen bizonyíték azt illetően, hogy Isten Szava igaz-e. Miként Pál apostol ezt kifejezte: „A hit a remélt dolgok biztosítékon alapuló várása, a nem látható valóságok nyilvánvaló bizonyítása.” „Hit által fogjuk fel, hogy a világrendszerek Isten szavára szerveződtek rendbe, úgyhogy amit látunk, az azokból lett, amik nem válnak láthatóvá” (Héb 11:1, 3). „Hit által járunk, nem látás által” (2Ko 5:7).

Ez nem jelenti azt, hogy a keresztények hite egyáltalán nem épül olyasmire, ami látható, és hogy csakis nem kézzel fogható dolgokon alapszik. Mindenesetre tény, hogy az emberek élete, a körülményeik és a tapasztalataik minden időszakban és korszakban elegendő bizonyítékot szolgáltattak, melyek meggyőzhették volna őket arról, hogy a Biblia az isteni kinyilatkoztatás igazi forrása, és semmi olyat nem tartalmaz, ami ne lenne összhangban a bizonyított tényekkel (Ró 1:18–23). A régészeti feltárásoknak köszönhetően a múltról nyert ismeret érdekes és méltányolandó, de nem lényegbevágó. Mindaz, amit a Biblia közöl a múltról, már önmagában elegendő és teljesen megbízható. A Szentírás megmagyarázza a jelen eseményeinek igazi jelentését, és körvonalazza a jövőt, függetlenül attól, hogy ebben segít-e a régészet, vagy sem (Zs 119:105; 2Pt 1:19–21). Az igazság az, hogy a gyenge hitnek van szüksége mankóként téglatörmelékekre, összetört vázákra és omladozó falakra.

A leletekből levont következtetések nem mindig megbízhatóak: Jóllehet a régészeti leletek olykor választ adnak azoknak, akik bírálják a bibliai beszámolókat, illetve megkérdőjelezik bizonyos események történelmi hitelességét, és a leletek segítenek azoknak az őszinte szívű embereknek megszabadulni az aggályaiktól, akiket túlságosan befolyásolt a bibliakritikusok véleménye, a régészet mégsem tudja elhallgattatni a Biblia bírálóit, és arra sem alkalmas, hogy valódi alapot nyújtson egy személynek arra, hogy higgyen a Biblia beszámolójában. A legtöbb ásatás eredményéből levont következtetés főként azoknak a vizsgálatot végzőknek a deduktív (következtetés az egészből a részekre, az általánosból az egyesre) és induktív (a deduktív módszer ellentéte) módszereitől függ, akik – akárcsak a nyomozók egy vizsgált bűnügyi eset kapcsán – bizonyítékokat gyűjtenek össze. Napjainkban is igaz, hogy még ha a nyomozók feltárnak és felhalmoznak is számos meggyőző közvetett, illetve lényeges bizonyítékot, ezek egy tárgyaláson igen kevésnek bizonyulnának, ha egy eset pusztán csak ezeken alapulna, és nem lennének a szóban forgó ügyben megbízható tanúk. Az olyan döntések, melyek csupán ilyen bizonyítékon alapultak, súlyos hibákhoz és igazságtalanságokhoz vezettek. Mennyivel inkább fennáll ennek a veszélye abban az esetben, amikor 2000 vagy 3000 év választja el a „nyomozókat” a megtörtént esettől.

R. J. C. Atkinson, egy régész hasonló kijelentést tett: „Könnyen elképzelhető, milyen nehéz lenne a feladata azoknak a jövőbeni régészeknek, akiknek pusztán a templomromok alapján, és anélkül, hogy rendelkezésükre állnának feljegyzések, illetve feliratok, meg kellene fejteniük, hogy a keresztény egyházaknak milyen szertartásaik, tantételeik voltak. Azzal az ellentmondásos helyzettel találjuk szembe magunkat, hogy a régészet – mely írásos emlékek hiányában az egyetlen módja az emberi múlt feltárásának – annál kevésbé hatékony, minél inkább az emberi élet olyan területeit kell felfednie, melyek nagyon emberiek” (Stonehenge. London, 1956, 167. o.).

Tovább nehezíti a helyzetet az a tény, hogy amellett, hogy a régészek mindössze arra képesek, hogy csak hozzávetőleges pontossággal nyilatkozzanak a múltról, és annak ellenére, hogy minden igyekezetükkel azon vannak, hogy tisztán objektív álláspontot képviseljenek a feltárt bizonyítékok megvizsgálásakor, a többi tudóshoz hasonlóan nekik is kétségtelenül vannak hiányosságaik, személyes elképzeléseik és törekvéseik, melyek odavezethetnek, hogy az okfejtéseik nem lesznek tévedhetetlenek. Ezt a problémát emeli ki W. F. Albright professzor is: „Másfelől veszély rejlik abban, ha már korábbi, megalapozott régészeti munkák rovására újabb felfedezéseket akarunk tenni, és újabb nézőpontokat akarunk kialakítani. Ez különösen igaz a bibliai régészetre és földrajzra nézve, mely területeken egyre jobb eszközök és kutatási módszerek érhetők el, ami miatt folyamatosan kísértést érezhetünk arra, hogy félresöpörjük a megbízható módszereket, és okoskodásokhoz meg briliáns ötletekhez nyúljunk ahelyett, hogy a lassabb és módszeresebb eljárást alkalmaznánk” (G. E. Wright [szerk.]: The Westminster Historical Atlas to the Bible. 1956, 9. o.).

Eltérések a kormeghatározásban: Fontos észben tartanunk, hogy előfordulhatnak eltérések a kormeghatározásban, amikor a régészek datálják a leleteket. Merrill F. Unger így szemlélteti ezt: „Például Garstang kb. Kr. e. 1400-ra datálja Jerikó elestét. . ., Albright kb. Kr. e. 1290-re. . ., Hugues Vincent, Palesztina egyik híres régésze pedig Kr. e. 1250-re. . ., míg H. H. Rowley szerint II. Ramszesz volt az elnyomás időszakának a fáraója, és a kivonulás az ő utódjának Merneptahnak az idejében történt, Kr. e. 1225 táján” (Archaeology and the Old Testament. 164. o., 15. lábj.). Bár Albright professzor amellett érvel, hogy a modern régészeti eljárások és vizsgálatok megbízhatóak, megjegyzi, hogy „a laikusoknak továbbra is nagyon nehéz kiigazodniuk a régészek által megállapított, egymásnak ellentmondó korok és következtetések labirintusában” (The Archaeology of Palestine. 253. o.).

A leletek kormeghatározásában más modern módszerekkel együtt alkalmazták az úgynevezett radiokarbon-órát is. Ám G. Ernest Wrightnak a következő megjegyzéséből (The Biblical Archaeologist. 1955, 46. o.) is látható, hogy a radiokarbon vizsgálati módszer nem teljesen pontos: „Meg kell jegyeznünk, hogy az ókori maradványok új ¹⁴C-es kormeghatározási módszeréről kiderült, hogy nem annyira mentes a hibáktól, mint amennyire azt korábban reméltük . . . Bizonyos mérések eredménye egyértelműen rossz lett, valószínűleg több okból kifolyólag. Jelenleg csak akkor bízhat valaki az eredményekben minden kétséget kizáróan, ha több olyan mérést végeztek, melyek alapvetően egyforma eredményeket szültek, és ha a kormeghatározás más számítási módszerek alapján is helyesnek tűnik.” (Kiemelés tőlünk.) A The New Encyclopædia Britannica (Macropædia, 1976, 5. köt. 508. o.) kijelenti: „Bármi legyen is az oka. . ., tagadhatatlan, hogy a ¹⁴C-es módszer kormeghatározásai nem annyira pontosak, mint amennyire a hagyományos módszereket kedvelő történészek szeretnék.” (Lásd: KRONOLÓGIA: Régészeti számítások.)

A feliratok viszonylagos értéke: A tudósok már több ezer ókori feliratot tártak fel és értelmeztek. Albright ezt írja: „Az írásos emlékek messze a legjelentősebb régészeti leletek közé tartoznak. Ennélfogva rendkívül fontos, hogy világosan megértsük, milyen jellegűek, és hogy értelmezni tudjuk őket” (The Westminster Historical Atlas to the Bible. 11. o.). A feljegyzések hol cserépdarabon, hol agyagtáblán, hol pedig papiruszon olvashatók, vagy gránitba vannak vésve. Bármilyen anyagra íródtak is, elengedhetetlen a feljegyzések tartalmának az alapos vizsgálata azt illetően, hogy megbízhatóak-e és figyelmet érdemlőek-e, ugyanis előfordulhatnak, és gyakran elő is fordulnak hibák, sőt, szemenszedett hazugságok is, mind kövön, mind papíron. (Lásd: KRONOLÓGIA: A bibliai kronológia és a történelem; SZARGON.)

Vegyünk egy példát. A bibliai feljegyzés szerint Asszíria királyát, Szanhéribot a két fia, Adrammélek és Sarécer gyilkolta meg, és ezt követően egy másik fia, Esár-Haddon követte őt a trónon (2Ki 19:36, 37). Ám egy babiloni krónika arról számol be, hogy Szanhéribot az egyik fia ölte meg egy lázadásban, tébet hónap 20. napján. Egy i. e. III. századi babiloni pap, Bérószosz és az i. e. VI. században uralkodó babiloni király, Nabú-naid is ugyanezt állították, vagyis hogy Szanhéribot csak az egyik fia gyilkolta meg. De nemrégiben megtalálták Esár-Haddon (Szanhérib fia, aki követte őt a trónon) prizmájának egy töredékét, amelyen Esár-Haddon egyértelműen kijelenti, hogy a testvérei (t. sz.) fellázadtak, megölték az apjukat, majd elmenekültek. Philip Biberfeld a Universal Jewish History (1948, I. köt. 27. o.) c. művében ezt írja erről: „A Babiloni krónika, Nabonid és Bérószosz mind tévedtek, egyedül a bibliai beszámoló bizonyult igaznak. Eszarhaddon feliratának köszönhetően bebizonyosodott, hogy a bibliai leírás minden részlete megbízható, és pontosabbnak bizonyult maguknál a babilóniai forrásanyagoknál ezt a babilóniai–asszír történelmi eseményt illetően. Ezt a tényt rendkívül fontos figyelembe venni még akkor is, amikor olyan, a bibliai történettel megegyező korból származó anyagok kerülnek nagyító alá, melyek eltérnek a bibliai beszámolótól.”

A feliratok megfejtése és fordítása nehézségekbe ütközhet: A keresztényeknek óvatosaknak kell lenniük a tekintetben, hogy fenntartás nélkül elfogadják-e a különböző ókori nyelveken íródott feliratok értelmezését. Bizonyos esetekben, például a Rosette-i kő és a behisztuni felirat esetében, a nyelvek megfejtői viszonylag mélyebb betekintést kaptak egy addig ismeretlen nyelvbe annak köszönhetően, hogy az ismeretlen nyelven íródott szöveggel párhuzamosan egy már ismert nyelven is olvasható ugyanaz a szöveg. Azonban nem várható el, hogy az ilyen leletek megoldják az összes problémát, vagy hogy ezek segítségével teljesen megérthessük az adott nyelvet, annak minden jelentésárnyalatával és idiomatikus kifejezésével együtt. Még a Szentírás eredeti nyelveit, a hébert, az arámit és a görögöt is csak az elmúlt időszakokban sikerült jobban megérteni, és e nyelvek tanulmányozása még máig is folyik. Ami Isten ihletett Szavát illeti, joggal elvárhatjuk a Szerzőjétől, hogy segítsen bennünket az üzenete pontos megértésében az elérhető modern nyelvű bibliafordítások révén. Természetesen ez nem jelenthető ki a pogány nemzetek feljegyzéseiről, melyek nem Isten ihletésére íródtak.

C. W. Ceram következő kijelentése egy híres asszirológusról, aki részt vett a hettita nyelv megfejtésében, ismét jól mutatja, hogy elővigyázatosságra van szükség, és hogy az ókori feliratok megfejtésekor felmerülő kérdések tárgyilagos megközelítése sokszor nem annyira jellemző, mint ahogyan azt gondolnánk: „életműve különleges jelenség: a tökéletesen téves gondolatok olyan kiválóan helytálló felismerésekkel keveredtek benne. . . Egyes tévedéseit oly éleselméjűséggel alapozta meg, hogy utódainak csak évtizedes munka árán sikerült valamennyit kiirtaniuk. Nincs itt mód arra, hogy. . . filológiai tudástól csak úgy duzzadó gondolatmenetét vázlatosan is kövessük” (A hettiták regénye. Budapest, 1964, Gondolat, 74. o.). Ceram ezután arról ír, mennyire nem volt hajlandó ez a tudós megváltoztatni a véleményét bármelyik leletéről is. Végül, sok-sok év után beadta a derekát, hogy változtat néhány nézetén, de pont azokat az értelmezéseit változtatta meg, melyek később helyesnek bizonyultak! Az író ezenkívül ezt mondja még arról a személyes vádaskodással teli, heves vitáról is, mely e tudós és a hieroglifikus hettita nyelv egy másik tudósa között tört ki: „Mégis az ilyen vitákat kirobbantó fanatizmus adja meg a kellő ösztönző erőt a tudósoknak a felfedezésekhez” (The Secret of the Hittites. 1956, 109. o.). Tehát bár az idő és a vizsgálódások kiküszöböltek sok hibát az ókori feliratok megértésében, fel kell ismernünk, hogy további kutatások valószínűleg további kiigazításokhoz fognak vezetni.

Ezek a tények mind azt támasztják alá, hogy mennyire rendkívüli a Biblia, ugyanis ez egy olyan mű, amely megbízható, igaz, és biztos vezetést nyújt. A Szentírás tárja fel a legtisztább képet az emberiség múltjáról, és nem ásatások útján jutott el hozzánk, hanem a Szerzőjének, Jehova Istennek a közvetítésével. „Az élő és megmaradó Istennek szava” „élő, és erőt fejt ki”. „Minden test olyan, mint a fű, és minden dicsősége olyan, mint a fűnek virága; elszárad a fű, és lehull a virág, de Jehova beszéde megmarad örökre” (Héb 4:12; 1Pt 1:23–25).