FILIPPI

Pál apostol második misszionáriusi útja idején Filippi volt „Makedónia. . . területének legfőbb [vagyis első] városa”, igaz, a jelek szerint nem a fővárosa. A terület k. részén helyezkedett el, az Égei-tenger é. csücskében, nem messze Trákia területétől. Pál Troászból hajóval érkezett Filippi tengeri kikötővárosába, Neápoliszba, majd kb. 15 km-t tett meg ÉNy felé az Ázsiából Rómába vezető jelentős kereskedelmi és katonai úton, a Via Egnatián. Ez az út áthaladt egy hegyszoroson a tengerszint felett mintegy 500 m magasan, s levezetett a Filippi-síkságra (Cs 16:11, 12).

A város egy hegyre épült, mely a síkságból emelkedett ki, és a Gangites folyó közelében helyezkedett el. D-re egy nagy mocsár feküdt. Filippi fellegvára a város ék. részében egy hatalmas sziklaszirtre épült. A feltárt romokból látható, hogy a Via Egnatia átszelte a város közepét, és az út mentén egy jókora fórum volt. Pál Filippit elhagyva Amfipoliszba utazott. Úgy tűnik, ez volt a terület fővárosa, s Filippitől kb. 50 km-re DNy-ra helyezkedett el. Amfipoliszból DNy-ra ment, megközelítőleg 35 km-t téve meg Apollóniáig. Onnan Ny-ra haladt tovább, mintegy 45 km-re Tesszalonikába, ahol kb. három hétig maradt, mielőtt folytatta útját DNy felé, átmenve Bereán, hogy aztán elhajózzon Athénba.

Története: A város neve eredetileg Krénidesz volt. A makedón II. Philipposz (Nagy Sándor apja) foglalta el a trákoktól az i. e. negyedik század dereka táján, s elnevezte maga után. A környéken gazdag aranybányák voltak, és Philipposz nevében arany pénzérmét vertek. I. e. 168 felé Lucius Aemilius Paullus római konzul vereséget mért az utolsó makedón királyra, Perszeuszra, és elfoglalta Filippit a környező vidékkel együtt. I. e. 146-ban Makedónia egész területe egy különálló római tartománnyá vált. A csata, melyben Octavianus és Marcus Antonius legyőzte Julius Caesar orgyilkosainak, Brutusnak és Gaius Cassius Longinusnak a seregeit, Filippi síkságán zajlott (i. e. 42-ben). Ezt követően Octavianus a nagy győzelem emlékére római ’kolóniává’ tette Filippit (Cs 16:12). Pár évvel később, amikor a római szenátus Augustus császárrá nevezte ki Octavianust, ő a Colonia Augusta Julia Philippensis nevet adta a városnak.

Római kolóniaként a város adómentességet és egyéb kiváltságokat élvezett, például lehetséges, hogy másodlagos római állampolgárság is járt a lakosainak. Az ott élők tehát erősebben kötődtek Rómához, mint egyébként az jellemző volt. Ez magyarázatot adhat arra, hogy a főtisztviselők előtt a Pál és Silás elleni vádjukban miért hangsúlyozták annak a lánynak az urai, akiből Pál apostol kiűzött egy jövendőmondó démont, hogy ők „rómaiak” (Cs 16:16–24). Mivel a világi, azaz római állampolgárságot igen nagyra becsülték Filippiben, mi több, kérkedtek vele, így ugyancsak jól érthető volt az ott élő keresztényeknek az, amikor Pál később a levelében arra buzdította őket, hogy a Krisztusról szóló jó hírhez méltó „állampolgárokként viselkedjenek”, és emlékeztette őket, hogy ’állampolgárságuk az egekben van’ (Fi 1:27; 3:20, Int).

Pál látogatása: Filippi városának a kiváltsága volt, hogy Európában elsőként hallhatta Pált a jó hírről prédikálni i. sz. 50 táján a második misszionáriusi útján. Az apostol a kis-ázsiai Troászban kapott éjjeli látomásnak engedelmeskedve utazott Filippibe. A látomásban egy makedón férfi így kérlelte: „Jöjj át Makedóniába, és segíts nekünk!” (Cs 16:8–10). Pál és társai, köztük nyilván Lukács, a történetírójuk, ott maradtak néhány napra. Sabbaton ’kimentek a kapun kívülre, egy folyó mellé’, ahol – Lukács beszámolója szerint – ’úgy gondolták, van egy olyan hely, ahol imádkozni szoktak’. Egyesek úgy vélik, Filippinek nem volt zsinagógája a hadászati feladatköre miatt, illetve hogy az ottani zsidóknak megtilthatták, hogy a városon belül imádat céljából összegyűljenek. Bármi volt is az ok, Pál beszélt a városon kívül egybegyűlt asszonyoknak, és talált köztük egy Lídia nevű nőt, aki az Isten imádója volt, s akinek „Jehova szélesre tárta a szívét, hogy odafigyeljen a Pál által mondottakra”. Lídia és a háznépe megkeresztelkedett, értékelése és vendégszeretete pedig oly nagy mértékű volt, hogy ’valósággal kényszerítette’ Pált és társait, maradjanak a házában (Cs 16:11–15).

Amikor Pál válaszolt arra a hívásra, hogy jöjjön Makedóniába, már ebben a legelső városban üldözéssel nézett szembe, de ez alkalommal nem a zsidók szította üldözéssel, miként korábban Galáciában. A város főtisztviselői egy démontól megszállt lány tulajdonosainak hamis vádjai alapján léptek fel, akik elveszítették a bevételüket, ugyanis a lány többé nem volt képes jövendölni, amiből addig busás nyereséghez jutottak. Pált és Silást megvesszőzték, börtönbe vetették, és lábukat kalodába szorították (Cs 16:16–24).

Éjfélkor azonban, mialatt a többi rab füle hallatára imádkoztak és énekkel dicsérték az Istent, csoda történt. Földrengés támadt, amely összetörte a rabok bilincseit és kinyitotta az ajtókat. A börtönőr, tudva, hogy halálbüntetés vár rá, amennyiben megszöknek a rá bízott rabok, meg akarta ölni magát. Pál ekkor így kiáltott: „Ne tégy kárt magadban, hisz mind itt vagyunk!” A börtönőr és háznépe figyelt Pálra és Silásra, ellátta a sebeiket, majd megkeresztelt hívőkké lettek (Cs 16:25–34; KÉP: 2. köt. 749. o.).

Másnap reggel a város főtisztviselői, talán hallva a csodáról, meghagyták a börtönőrnek, hogy bocsássa szabadon Pált. De az apostolt jobban foglalkoztatta az, hogy igazolja, megvédje és törvényesen megalapozza a jó hír hirdetését, mint hogy nyomban szabadon eresszék. Nem volt hajlandó elfogadni semmilyen titkolt, tisztességtelen szabadon bocsátást, csak azért, hogy a főtisztviselők megőrizhessék a tekintélyüket. Felhívta a figyelmet a római állampolgárságára, valamint arra a tényre, hogy nyilvánosan vesszőzték meg őt és Silást, ítélet nélkül. „Azt már nem!” Ismerjék el nyíltan, hogy ők maguk, nem pedig a keresztények jártak el törvénytelenül. Amikor a főtisztviselők meghallották, hogy Pál és Silás rómaiak, félelem lett úrrá rajtuk. Odamentek hozzájuk, „kérlelték” és kivitték őket, majd azt kérték tőlük, hogy hagyják el a várost (Cs 16:35–40).

Mindamellett Pál egy nagyszerű gyülekezetet alapított Filippiben, mely mindig közel állt a szívéhez. Az ottani testvérek iránta érzett szeretete aggódó törődésükben és gondoskodásukban nyilvánult meg, még olyankor is, ha máshol volt (Fi 4:16). Pál, miután kiszabadult első római bebörtönzéséből, harmadik misszionáriusi útján, talán harmadik alkalommal, ismét ellátogatott Filippibe (Cs 20:1, 2, 6; Fi 1:19; 2:24).