Tanúk a föld legtávolabbi részéig

 1. Melyik pillanatot nevezhetjük az emberiség történelme egyik legdrámaibb pillanatának?

KÉTSÉGKÍVÜL az emberi történelem egyik legdrámaibb pillanata volt! Sohasem került még sor ilyen megindító távozásra. Maga az Isten fia készült búcsút venni földi követőitől, hogy soha többé ne legyen jelen közöttük látható módon testi formájában. Már csak egyetlen kérdésre, egyetlen válaszra maradt idő. De vajon miről szóljon az? Ez az utolsó beszélgetés nagy kihatással lesz Krisztus követőire egészen a dolgok jelen rendszerének lezárulásáig.

 2. Mi volt az utolsó kérdés, amit feltettek Jézusnak, mielőtt minden időkre eltávozott volna a földről és miért nagyon érdekes számunkra az ő válasza?

² Jézus tanítványainak utolsó kérdése így szólt: Uram, ez időben állítod-e helyre Izrael számára a királyságot?” Csak találgatni lehetne pontosan, milyen indíték vezetett egy ilyen kérdés feltevéséhez. Bármiben reménykedtek is a tanítványok, egy dolog biztos: tudni szerették volna, mikor fog megvalósulni Istennek a királyságra vonatkozó szándéka. Nos, ki vetheti ezt a szemükre? Nem ők az elsők, sem az utolsók, akik türelmetlenül várják a végleges szabadulást! Ezért hát Jézus szavai — igen, a legutolsó szavai, mielőtt mindörökre elhagyta volna ezt a földet — a legnagyobb érdeklődésre tarthatnak számot napjainkban.

KRISZTUS TÁVOZÁSA ELŐTTI MEGBÍZÁSA

3, 4. a) Hogyan válaszolt Jézus? b) Milyen kettős leckét adott Jézus a tanítványainak?

³ Jézus így válaszolt: „Nem a ti dolgotok megismerni az időket vagy az időszakokat, amelyeket az Atya saját hatáskörébe helyezett; hanem erőt nyertek majd, amikor a szent szellem eljön rátok és tanúim lesztek mind Jeruzsálemben, mind egész Júdeában és Szamáriában és a föld legtávolabbi részéig.” S a beszámoló így folytatódik: „És miután ezeket mondta — mialatt még nézték őt — felemelkedett és egy felhő elragadta a szemük elől” (Csel 1:6–9).

⁴ Jézus búcsúszavainak kettős kihatása volt. Először is tapintatosan, mégis határozottan tudtára adta tanítványainak, hogy nem rájuk tartozott Jehova szándéka keresztülvitelének időmeghatározása. Ezzel megerősítette azt, amit már korábban kijelentett a dolgok rendszerének végéről mondott próféciájában (Máté 24:36; Márk 13:32–37). Azután pedig rá kívánt mutatni, hogy ettől kezdve mivel kell törődniük. Keresztény tanúkká kellett lenniük előbb Jeruzsálemben, hiszen parancsot kaptak rá, hogy egyelőre maradjanak ott (Csel 1:4), majd egész Júdeában és Szamáriában, végül pedig „a föld legtávolabbi részéig”. Ehhez megkapják a szent szellemtől származó „erőt”.

 5. Mikor kaptak „erőt” Jézus tanítványai és mire indította őket ez az erő?

⁵ Ez az „erő” mintegy másfél héttel azután, vagyis pünkösdkor meg is érkezett. Az apostolok és más tanítványok engedelmesen ott maradtak Jeruzsálemben, s azon az ünnepnapon „mindannyian egyazon helyen együtt voltak”. Hirtelen „mindannyian beteltek szent szellemmel s kezdtek különböző nyelveken beszélni, amint a szellem megadta nekik, hogy megnyilatkozzanak”. Nem értelmetlen gagyogás volt ez, hanem tisztán, érthetően beszéltek „az Isten nagyszerű dolgairól” (Csel 2:1, 4, 11).

„JERUZSÁLEMBEN”

 6. Hogyan kezdték azok a felkent keresztények teljesíteni a megbízatásukat és milyen ellenállásba ütköztek?

⁶ Ezek a frissen felkent keresztények nyomban hozzáláttak küldetésük teljesítéséhez, amelyet a feltámasztott Krisztus bízott rájuk. Előbb „Jeruzsálemben” prédikáltak; ez azonban nem ment ellenállás nélkül. A zsidó polgári és vallási vezetők összeesküvést szőttek ellenük és azt mondták:

„Mit tegyünk ezekkel az emberekkel? Mert figyelemre méltó jel történt általuk, olyan, amelyről Jeruzsálem minden lakója tudomást szerzett; és ezt mi sem tagadhatjuk le. Ennek ellenére, nehogy tovább elterjedjen a nép között, mondjuk meg nekik fenyegetéssel, hogy többé egyáltalán ne beszéljenek ebben a névben [Jézus nevében] egyetlen embernek sem” (Csel 4:16, 17).

 7. a) Hogyan reagáltak erre Krisztus tanítványai? b) Hogyan bizonyította egy akkori vallásos ellenfél, hogy az első keresztények híven teljesítették a rájuk bízott feladatot?

⁷ Krisztus azt mondta: „Tanúim lesztek.” A zsidó Szanhedrin viszont megfenyegette az első keresztényeket, hogy „többé egyáltalán ne beszéljenek ebben a névben”. Vajon kinek engedelmeskedtek ezek a keresztények? Tisztelettudóan így válaszoltak az üldözőiknek: „Nem tehetjük meg, hogy ne beszéljünk azokról a dolgokról, amelyeket láttunk és hallottunk” (Csel 4:18–20). És tovább folytatták a tanúskodást. Bár börtönbe zárták az apostolokat, miután éjszaka csodálatos módon kiszabadultak onnan, „napkeltekor bementek a templomba és tanítani kezdtek” (Csel 5:17–21). Micsoda buzgóság! Ezután újból letartóztatták őket.

„Így elővezették és a Szanhedrin termébe állították őket. És a főpap kikérdezte őket és mondta: ’Határozottan megparancsoltuk nektek, hogy ne tanítsatok tovább e név alapján és íme, mégis betöltöttétek Jeruzsálemet tanításotokkal!’” (Csel 5:27, 28).

Ez a vallási méltóság akaratlanul is amellett a tény mellett tanúskodott, hogy azok az első keresztények hűségesen végezték a Krisztustól kapott feladatuk első részét. Buzgón tanúskodtak Jézusról „Jeruzsálemben”.

 8. Hogyan történt az, hogy azok a keresztények ’betöltötték Jeruzsálemet tanításukkal’, és milyen eredményeket értek el?

⁸ Miután megostorozták őket és megparancsolták nekik, hogy „többé egyáltalán ne beszéljenek Jézus nevében”, ezek a keresztények „kimentek a Szanhedrin elől örvendezve, amiért méltóknak találtattak, hogy az ő neve miatt gyalázat érje őket”. Távol attól, hogy elkeseredtek volna, „minden nap a templomban és házról házra továbbra is szünet nélkül tanítottak és hirdették a Krisztus Jézusról szóló jó hírt” (Csel 5:40–42). Figyeljük meg, hogy „továbbra is” tanúskodtak „házról házra” (Újvilág Fordítás; Új Nemzetközi Fordítás). Így sikerült elérniük, hogy — bár kevesen voltak — ’betöltsék Jeruzsálemet a tanításukkal’. Ez a módszer fényes eredményekkel járt. „Következésképpen az Isten Szava tovább erősödött és a tanítványok száma megsokszorozódott Jeruzsálemben” (Csel 6:7).

TERJESZKEDÉS SZAMÁRIÁBAN ÉS JÚDEÁBAN

 9. Milyen körülmények között terjedt ki a tanúskodás Júdeára és Szamáriára?

⁹ Az első keresztények azonban nem elégedhettek meg ezzel. Tanúskodniuk kellett Krisztusról „egész Júdeában és Szamáriában”. Tulajdonképpen a küldetésük első felében tanúsított buzgalmuk tette lehetővé, hogy keresztényi munkájuk másik felét is sikeresen elvégezzék. A jeruzsálemi tanúskodásukkal szemben tanúsított ellenállás István vallási okból történt meggyilkolásával érte el a tetőpontját, ez az esemény pedig hatalmas üldözési hullám kiindulópontja lett Jeruzsálemben a keresztény tanúk ellen. Ennek az ádáz üldözésnek az volt a célja, hogy elnémítsák Krisztus tanúit. De éppen az ellenkezője történt: a tanúskodás új lendületet kapott és pontosan abba az irányba terjedt, ahová Krisztusnak szándékában állt kiterjeszteni. „Az apostolokat kivéve mindannyian szétszóródtak Júdea és Szamária egész területén.” S vajon mit tettek ezek a szétszórt keresztények azon a vidéken? Nos, „bejárták az országot, hirdetve a szó jó hírét” (Csel 7. fejezet; 8:1, 4).

10. Mit tettek az apostolok, amikor meghallották, hogy „Szamária is elfogadta Isten Szavát”, és milyen ’kulcsot’ használt itt Péter?

¹⁰ Nemsokára hírek érkeztek „az apostolokhoz Jeruzsálembe”, hogy „Szamária is elfogadta Isten Szavát”. Kihasználva az alkalmat, az apostolok kiküldtek soraikból két személyt, Pétert és Jánost, hogy megerősítsék a jó munkát, amelyet azok a szétszórt keresztények végeztek Fülöp evangéliumhirdetővel együtt. Élve az előjoggal, amelyet Krisztustól kapott, Péter megnyitotta az utat a szamaritánusok előtt, hogy szellemtől-nemzett, felkent keresztényekké lehessenek azzal az elhívással, hogy részük legyen Krisztussal a „mennyek királyságában” (Máté 16:18, 19; Csel 8:14–17). A Cselekedetek könyvének beszámolója így folytatódik: „Ezért, amikor alapos tanúskodást végeztek és közölték Jehova Szavát, visszatértek Jeruzsálembe, és sok szamaritánus faluban hirdették a jó hírt” (Csel 8:25). Ennyit Szamáriáról!

11. Mi bizonyítja, hogy „egész Júdea” nagyszerű tanúskodásban részesült?

¹¹ Ami pedig Júdeát illeti, kétségkívül számos júdeai volt jelen Jeruzsálemben pünkösdkor és részesült a nagyszerű tanúskodásban, amelyet a frissen felkent keresztények végeztek Péterrel az élen (Csel 2:9, 14–36). Azt is tudjuk, hogy mielőtt kitört volna az üldözési hullám a jeruzsálemi keresztények ellen, „a sokaság egyre gyűlt a Jeruzsálemet körülvevő városokból, hozták a betegeket és tisztátalan szellemek által gyötört embereket, akik mindannyian meggyógyultak” (Csel 5:16). Mindezek a júdeai lakosok alapos tanúskodásban részesültek Jézus felől. A Pál megtérését követő időszakra utalva Lukács ezt írta: „Amikor egész Júdeán, Galileán és Szamárián keresztül valóban békés korszak köszöntött a gyülekezetre, állandóan épültek” (Csel 9:31). Mintegy 15 évvel később Pál ezt írhatta a Thessalonikában élő keresztényeknek: „Mert ti, testvéreim, utánzói lettetek az Isten gyülekezeteinek, amelyek Júdeában Jézus Krisztussal egységben vannak” (1Thess 2:14). Tagadhatatlan, hogy az első keresztények buzgón végezték a Krisztustól kapott feladatukat, hogy az ő tanúi legyenek „Jeruzsálemben és egész Júdeában és Szamáriában”.

„EL EGÉSZ A FÖLD SZÉLÉIG”

12. Hogyan hintették el pünkösdkor a jövőbeni hitterjesztés magvát?

¹² Jézus utolsó utasítása azonban ennél is tovább ment. Kijelentette: „Mind Jeruzsálemben, mind Júdeában és Szamáriában, el egész a föld széléig tanúim lesztek” (Csel 1:8, Csia Lajos fordítás). Nyilvánvaló, hogy a Krisztus nevéről szóló tanúskodásnak már igen korán, sőt i. sz. 36 előtt ki kellett terjednie a diaszpóraa zsidói között. Abban az évben — vagyis i. sz. 36-ban — használta fel ugyanis Péter ismételten a Krisztustól kapott felhatalmazását, hogy megnyissa a királysághoz vezető utat, ezúttal a körülmetéletlen pogányok előtt (Máté 16:18, 19; Csel 10. fejezet). Egyrészt az i. sz. 33 pünkösd napján kereszténynek alámerített 300 zsidó és prozelita nem csupán Jeruzsálemből és Júdeából való volt. Sokan közülük igen távoli vidékekről jöttek: Pártiából, Médiából, Elámból és Mezopotámiából (a mai Irán és Irak területéről), Észak-Afrikából és Itáliából (Csel 2:8–11). Miután aztán visszatértek az ázsiai, afrikai és európai három kontinensen levő hazájukba, ezek a frissen megtért keresztények kétségkívül tanúskodni kezdtek Krisztus nevéről, legalább is a többi zsidónak és prozelitának, ki-ki a saját országában. Már akkor, pünkösdkor elvetették tehát a magot a későbbi terjeszkedéshez.

13. Mi mutatja, hogy igen korán kiterjedt már a tanúskodás Júdea és Szamária határain túlra is?

¹³ Továbbá ezt olvassuk a Cselekedetek 11:19-ben: „Akik szétszóródtak az István miatt támadt nyomorúság következtében [valamint pünkösd után, de még Pál i. sz. 34 vagy 35-ben bekövetkezett megtérése előtt] eljutottak Föniciáig, Ciprusig és [a szíriai] Antiókhiáig, de a zsidók kivételével senkinek sem beszéltek a Szóról.” Ez határozottan azt bizonyítja, hogy mielőtt a prédikálás elérte volna a nem zsidókat, a tanúskodás már javában folyt jóval Júdea és Szamária határain túl is.

14. Nyilván hol kezdődött a körülmetéletlen egyének közt végzett rendszeres tanúskodás? Magyarázd meg.

¹⁴ Amikor Péter egy másikat felhasznált „a mennyek királyságának kulcsai” közül, hogy i. sz. 36-ban megnyissa a királysághoz vezető utat a körülmetéletlen pogányok előtt, egyúttal nyitva állt az út, hogy a keresztény tanúskodás minden emberhez eljusson, igen: „egész a föld széléig” (Csia Lajos fordítás). A jelek szerint a körülmetéletlen pogányok között végzett rendszeres tanúskodásra első ízben a sziriai Antiókhiában került sor. Abban az időben az volt a világ harmadik legnagyobb városa Róma és Alexandria után. Ez pedig a következőképpen történt: Kevéssel i. sz. 36 után, de 44 előtt, „voltak . . . ciprusi és cyrénei [keresztény] férfiak [ez utóbbiak Észak-Afrikából], akik Antiókhiába jöttek és beszélni kezdtek a görögül beszélő embereknek, hirdetve az Úr Jézusról szóló jó hírt. Ezenfelül Jehova keze velük volt, és akik hívőkké lettek, azok nagy számban tértek meg az úrhoz” (Csel 11:20, 21).

15. a) Hogyan reagált a jeruzsálemi gyülekezet erre az új helyzetre és miért nevezhetjük ésszerűnek a döntésüket? b) Mit tett Pál az azt megelőző néhány évben? c) Miért tarthat számot különös érdeklődésre az antiókhiai első keresztény gyülekezet esete?

¹⁵ A ciprusi és cyrénei keresztények buzgó prédikálását a nem zsidók között Jehova nagyban megáldotta. „A Jeruzsálemben levő gyülekezet” különleges képviselőt küldött ki az északon levő Szíriába, hogy intézkedjen ebben az új helyzetben. Barnabásra esett a választás, mivel ő maga is görögül beszélő ciprusi zsidó volt. Miután buzdította Krisztus új tanítványait, Barnabás tovább ment Társusba, hogy csatlakozzék Pálhoz, aki maga is több évet töltött ott, „jó hírként hirdetve a hitet” Szíriában és Cilíciában, a mai Törökország délkeleti részében. (Hasonlítsd ezt össze a Cselekedetek 9:26–30 versét a Galata 1:18–23-mal!) „Így történt, hogy egy egész esztendőn át [valószínűleg i. sz. 45 körül] [Barnabás és Pál] összejöttek velük a gyülekezetben, [amely most már zsidókból és pogányokból állt] és tekintélyes tömeget tanítottak, és Antiókhiában történt meg először, hogy isteni gondviselés által a tanítványokat keresztényeknek nevezték.” (Csel 11:22–26).

16, 17. a) Hogyan terjedt tovább a tanúskodás munkája a szíriai Antiókhiából? b) Melyik próféciát idézte Pál és Barnabás a tevékenységük igazolására, s eredetileg kire vonatkozott az a prófécia? c) Hogyan világítja meg ez a Cselekedetek 1:8 versét?

¹⁶ A szíriai Antiókhia mintegy 10 éven át annak a központnak a szerepét töltötte be, ahonnan élénk missziós tevékenység áradt szét a szent szellem irányítása alatt (Csel 13:1–4; 14:26; 15:35, 36; 18:22, 23). Pál különböző misszionárius társaival egyetemben három kiterjedt missziós körutat szervezett és elterjesztette a keresztény hitet egész Kisázsiában és Görögországban. Mind a zsidóknak, mind a görögöknek prédikálták a jó hírt. Egy alkalommal Pál és Barnabás így igazolta eljárását a feldühödött zsidók egy csoportja előtt:

„Szükséges volt, hogy az Isten Szavát először nektek mondják el. Mivel ti elvetettétek magatoktól és nem ítélitek magatokat méltóknak az örök életre, íme, a nemzetekhez fordulunk. Valóban, Jehova ezekkel a szavakkal parancsolta meg nekünk: ’A nemzetek világosságává jelöltelek ki téged, hogy megmentésül légy a föld legvégső határáig.’”

Lukács hozzáfűzi: „Amikor amazok a nemzetek közül ezt meghallották, megörültek és dicsőítették Jehova beszédét, és mindazok, akik igazán vágyat éreztek az örök élet után, hivőkké lettek” (Csel 13:46–48).

¹⁷ A Messiás szolgára vonatkozó próféciákat idézve (És 42:6; 49:6) és a tulajdon tevékenységükre alkalmazva azt, Pál és Barnabás megmutatta, hogy ők és keresztény társaik valóban „követek . . . Krisztus helyett”, akiket Jehova azzal bízott meg, hogy „világosságot” és „megmentést” vigyenek el „a föld határáig”. Krisztus viszont azzal bízta meg követőit, hogy legyenek az ő tanúi „a föld legtávolabbi részéig” (2Kor 5:20; Csel 1:8; hasonlítsd össze az Ésaiás 49:5–9-et a Lukács 2:25–32-vel!).

HOSSZÚ IDŐRE SZÓLÓ MEGBÍZATÁS

18. Mit tudunk az első keresztények arra irányuló erőfeszítéséről, hogy tanúk legyenek „a föld legtávolabbi részéig”?

¹⁸ Amint láthattuk, a Cselekedetek könyve megmutatja, milyen buzgalommal végezték az apostolok és az első keresztények a Krisztustól elrendelt tanúskodást Jeruzsálemben, Júdeában, Szamáriában és „egész a föld széléig”. Tudja például, hogy Péter apostol Krisztus hű tanújaként egészen a keleten fekvő Babilonig szolgált, Pál viszont nyugat felé eljutott egészen Itáliáig, s talán még Spanyolországig is (1Pét 5:13; Csel 28. fejezet; Róma 15:23–28).

19. Mi mutatja azonban azt, hogy Krisztus utolsó megbízása a keresztények számára egészen napjainkra is kiterjed, s milyen kérdések vetődnek fel ezzel kapcsolatban?

¹⁹ Teljesen nyilvánvaló azonban, hogy Krisztus utolsó utasítása, amelynek értelmében a tanítványoknak tanúkként kellett szolgálniuk „a föld legtávolabbi részéig”, ennél sokkal messzebbre terjedt ki. Jézus próféciája szerint ez a tanúskodás túlmegy az apostoli korszakon, s eljut „a dolgok rendszerének befejezéséig” (Máté 24:3, 14). Mindazonáltal igen buzdító és hiterősítő volt áttekinteni az első keresztények nagyszerű példamutatását. Most azonban felvetődik a kérdés: Kik folytatják ma az apostolok által megkezdett jó munkát és milyen módon voltak ezek Krisztusnak és mennyei Atyjának tanúi betű szerint is „a föld legtávolabbi részéig”? Megtudhatjuk ezt a következő cikkből.

[Lábjegyzet]

[Oldalidézet a 10. oldalon]

„Íme, betöltöttétek Jeruzsálemet tanításotokkal”

[Oldalidézet a 11. oldalon]

„Elmentek hirdetni a jó hírt . . . a szamaritánusoknak’

[Kép a 9. oldalon]

„Tanúim lesztek . . . a föld legtávolabbi részéig” (Csel 1:8).

SZAMÁRIA

JERUZSÁLEM

JÚDEA