KIVONULÁS
Így nevezik azt, amikor Izrael nemzete megszabadult az egyiptomi rabszolgaságból. Jehova, miután megígérte, hogy Ábrahám magva örökölni fogja a földet, a következőket mondta neki (i. e. 1933 előtt): „Tudd meg, hogy magod jövevény lesz egy olyan földön, amely nem az övé. Szolgálni fogják azokat, és nyomorgatják őket négyszáz évig. De megítélem azt a nemzetet, amelyet szolgálni fognak, és utána nagy vagyonnal jönnek ki . . . Csak a negyedik nemzedék tér ide vissza, ugyanis az amoriták vétke még nem jutott teljességre” (1Mó 15:13–16).
Nyilvánvaló, hogy a nyomorgattatás 400 évének a kezdete még váratott magára, míg a megígért ’mag’ meg nem jelent. Bár Ábrahám korábban már járt Egyiptomban, amikor éhínség volt Kánaánban, és ott kellemetlensége adódott a fáraóval, de ekkor még nem volt gyermeke (1Mó 12:10–20). Nem sokkal azután, hogy Isten beszélt a 400 éves nyomorgattatásról, amikor Ábrahám 86 éves volt (i. e. 1932-ben), egyiptomi rabszolgalánya, az ágyasa, megszülte neki az Ismáel nevű fiát. De csak 14 évvel később (i. e. 1918-ban) történt, hogy Ábrahám szabad felesége, Sára fiút szült neki, Izsákot, és Isten erről a fiúról mondta, hogy őáltala fog eljönni a megígért Mag. Ám még nem érkezett el az ideje Isten előtt annak, hogy Ábrahámnak vagy a magvának odaadja Kánaán földjét, ezért a jövendölésnek megfelelően ’jövevények voltak egy olyan földön, amely nem az övék’ (1Mó 16:15, 16; 21:2–5; Héb 11:13).
A kivonulás időpontja: Mikor kezdődött hát a 400 éves nyomorgattatás, és mikor ért véget? A zsidó hagyomány a számítást Izsák születésétől kezdi. Ám a nyomorgattatás először azon a napon bizonyosodott be egyértelműen, amikor Izsákot elválasztották. A bizonyítékok arra mutatnak, hogy a nyomorgattatás i. e. 1913-ban kezdődött, amikor Izsák úgy 5 éves volt, Ismáel pedig kb. 19. Ekkor történt, hogy Ismáel, „a test szerint született[,] üldözni kezdte a szellem szerint születettet” (Ga 4:29). Ismáel, aki részben egyiptomi volt, féltékenységből és gyűlöletből ’gúnyolódni’ kezdett a kisgyermek Izsákkal, ami jóval több volt, mint csupán gyerekes civódás (1Mó 21:9). Más fordítások Ismáel tettét ’ingerkedésnek’ adják vissza (KNB; Káldi, lábj.). Ábrahám magvának a nyomorgattatása Izsák élete folyamán mindvégig fennállt. Bár Jehova megáldotta a felnőtt Izsákot, ennek ellenére Kánaán lakosai üldözték, és kénytelen volt egyik helyről a másikra vándorolni azok miatt a nehézségek miatt, amelyeket a kánaániták okoztak neki (1Mó 26:19–24, 27). Végül Izsák fiának, Jákobnak az utolsó éveiben a megjövendölt ’mag’ Egyiptomba ment, hogy ott lakjon, majd idővel rabszolgasorba került.
A Biblia milyen belső bizonyítékai által lehet meghatározni azt a dátumot, amikor Izrael kivonult Egyiptomból?
A nyomorgattatás 400 éve tehát i. e. 1913-ban kezdődött, és i. e. 1513-ig tartott. Ez az isteni kegy, vagyis türelem időszaka is volt egyben, amely a kánaánitáknak vagy azok egyik főbb törzsének, az amoritáknak adatott. Ez utóbbi időpontra a vétkük teljességre jut; egyértelműen kiérdemlik, hogy a föld kivesse őket. E kivettetést megelőzően Isten a figyelmét az Egyiptomban élő népére fordítja, kiszabadítva őket a rabszolgaság igája alól, és útnak indítva őket, hogy visszatérjenek az Ígéret földjére (1Mó 15:13–16).
A 430 éves időszak: A dátum kiszámításának egy másik irányára a 2Mózes 12:40, 41-ben található kijelentés ad lehetőséget: „Izrael fiai, akik Egyiptomban laktak, négyszázharminc évig laktak ott. És a négyszázharminc év végén, ugyanazon a napon történt, hogy Jehova minden serege kiment Egyiptom földjéről.” A 2Mózes 12:40-ben lévő lábjegyzet (Rbi8) az „akik. . . laktak” kifejezésről a következőket írja: „A héb. nyelvben ez az ige t. sz.-ban van. Az »akik«-nek fordított ʼaser ʹ vonatkozó névmás inkább ’Izrael fiaira’ utalhat, semmint arra, hogy »laktak«.” A görög Septuaginta a 40. verset a következőképpen adja vissza: „Az Izrael fiainak lakása pedig, amelyet Egyiptom földjén és Kánaán földjén laktak, négyszázharminc év [volt].” A szamaritánus Pentateuchus ezt írja: „. . .Kánaán földjén és Egyiptom földjén.” Mindezek a fordítások arra utalnak, hogy a 430 éves időszak nem csak azt az időt foglalja magában, amely alatt az izraeliták Egyiptomban laktak.
Pál apostol arra mutat rá, hogy ez a (2Mó 12:40-ben szereplő) 430 éves időszak az ábrahámi szövetség érvényesítésével kezdődött, és a kivonulással ért véget. Pál ezt írja: „Továbbá ezt mondom: ami az Isten által korábban érvényesített [ábrahámi] szövetséget illeti, a négyszázharminc évvel később [a kivonulás évében] keletkezett Törvény nem érvényteleníti azt, hogy eltörölje az ígéretet. . . .az Isten ellenben ígéret által adta azt kedvesen Ábrahámnak” (Ga 3:16–18).
Mennyi idő telt el tehát az ábrahámi szövetség érvényesítése és az izraeliták Egyiptomba való költözése között? Az 1Mózes 12:4, 5-ben azt látjuk, hogy Ábrahám 75 éves volt, amikor elhagyta Háránt, és útban Kánaán felé átkelt az Eufráteszen, és ez az az időpont, amikor az ábrahámi szövetség – amelyre korábban a káldeai Ur városában kapott ígéretet – hatályba lépett. Ezenkívül az 1Mózes 12:4; 21:5; 25:26-ban található nemzetségtáblázatból, valamint Jákobnak az 1Mózes 47:9-ben feljegyzett kijelentéséből láthatjuk, hogy 215 év telt el az ábrahámi szövetség érvényesítésétől addig, míg Jákob a családjával Egyiptomba költözött. Ez arra mutat, hogy az izraeliták valójában 215 évet éltek Egyiptomban (i. e. 1728–1513). Ez a szám összhangban van más kronológiai adatokkal is.
A kivonulástól a templom építéséig: Két másik kronológiai állítás is van, amely egybecseng ezzel a nézettel, és igazolja azt. Salamon az uralkodásának 4. évében (i. e. 1034-ben) kezdte meg a templom építését, amiről az 1Királyok 6:1 azt írja, hogy a kivonulást (i. e. 1513) követő „négyszáznyolcvanadik évben” történt.
„Mintegy négyszázötven év”: Ezenkívül ott van Pálnak a Cselekedetek 13:17–20-ban feljegyzett beszéde is, amelyet a pizidiai Antiókiában lévő hallgatóság előtt mondott. Ebben egy olyan időszakra utal, amely ’mintegy négyszázötven évig’ tartott. Az izraeliták történelméről szóló beszámolója azzal kezdődik, hogy Isten ’kiválasztotta ősatyáikat’, vagyis attól az időponttól, amikor Izsák mint a megígért mag (i. e. 1918-ban) megszületett. (Izsák születése mindenképpen lezárta a Sára meddősége miatt felmerülő kérdést, hogy ki lesz az, akiről Isten elismeri, hogy a mag.) Ettől az időponttól kezdve Pál elmondja, hogy mit tett Isten a választott nemzetéért, majd egészen addig az időpontig folytatja, amikor Isten „bírákat adott nekik Sámuel prófétáig”. A ’mintegy négyszázötven éves’ időszak tehát nyilvánvalóan Izsák születésétől, i. e. 1918-tól kezdve i. e. 1467-ig tart, ami 46 évvel i. e. 1513, vagyis a kivonulás időpontja után volt (40 évet töltöttek a pusztában vándorolva, és 6 év telt el Kánaán földjének a meghódításával) (5Mó 2:7; 4Mó 9:1; 13:1, 2, 6; Jzs 14:6, 7, 10). Így ez összesen annyi idő, amennyi egyértelműen megfelel az apostol által kerekítve megadott „mintegy négyszázötven év”-nek. Eszerint mindkét kronológiai hivatkozás alátámasztja azt, hogy i. e. 1513 volt a kivonulás éve, és összhangban van Izrael bíráinak meg királyainak a bibliai kronológiájával is. (Lásd: KRONOLÓGIA: I. e. 1943-tól a kivonulásig.)
Más nézetek: Néhány kritikus szerint a kivonulásnak ez az i. e. 1513-as dátuma, és ebből adódóan az, hogy az izraeliták 40 évvel a kivonulás után, i. e. 1473-ban bementek Kánaán földjére, és elesett Jerikó, túl korai, ők ugyanis az i. e. XIV., sőt az i. e. XIII. századra teszik ezeket az eseményeket. Igaz ugyan, hogy néhány régész Jerikó elestét i. e. a XIII. századra teszi, de nem valamilyen ókori, történelmi beszámoló vagy bizonyíték, hanem cserépleletek alapján. Egyértelmű, hogy a cserépleleteken alapuló ilyen időszámítások nagyon is spekulatívak, ami kiderül a Jerikónál végzett ásatásokból is. Az ott felszínre került leletek alapján a régészek ellentétes következtetésre és dátumokra jutottak. (Lásd: KRONOLÓGIA: Régészeti számítások; RÉGÉSZET: Eltérések a kormeghatározásban.)
Ehhez hasonlóan az egyiptológusok körében akár több évszázados eltérés is lehet azt illetően, hogy Egyiptomban mikor uralkodtak bizonyos dinasztiák, úgyhogy az általuk felállított dátumok nem hasznosíthatók arra, hogy bármilyen időszakot meghatározzunk velük. Emiatt lehetetlen bizonyossággal megmondani, hogy melyik fáraó uralkodott a kivonulás idején; némelyek szerint III. Thotmesz, mások szerint II. Amenhotep vagy II. Ramszesz, és így tovább, de minden egyes esetben elég ingatag alapokon nyugszanak az érvek.
A kivonulásról készült beszámoló hitelessége: A kivonulásról készült beszámolóval szemben azt az ellenvetést hozták fel, hogy az egyiptomi fáraók sehol sem említették meg a feljegyzéseikben. De ez nem szokatlan, ugyanis még a modernebb idők királyai is inkább csak azt jegyezték fel, ha győztek, azt viszont nem, ha veszítettek, és gyakran igyekeztek minden történelmi feljegyzést kitörölni, amely ellentétben volt a személyükről vagy a nemzetükről alkotott képpel, illetve azzal az ideológiával, amelyet törekedtek a népükbe plántálni. Az uralkodók még az utóbbi időkben is megpróbálták eltüntetni elődeik tetteit vagy hírnevét. Az egyiptomi feliratokból kihagytak minden olyasmit, amit kellemetlennek vagy sértőnek tartottak, illetve eltávolították, amilyen hamar csak lehetett. Erre példa, hogy Hatsepszut királynő nevét és kartusát (névgyűrűjét) az utódja, III. Thotmesz kivésette egy kő emlékművön lévő feljegyzésből, amelyet Egyiptomban Deir-el-Behriben tártak fel. (Lásd: J. P. Free: Archaeology and Bible History. 1964, 98. o.; 94. oldalszámozású képmelléklet.)
Manethón, egy egyiptomi pap, aki nyilvánvalóan gyűlölte a zsidókat, i. e. 280 körül görög nyelven írt egy művet. Josephus zsidó történetíró Manethón szavait idézve azt írja, hogy a zsidók ősei „tízezer-számra törtek be Egyiptomba, leigázták őslakóit, majd – mint ugyancsak ő elismeri – egy idő múlva az országot elhagyván a most Judaeának nevezett térséget foglalták el, megalapították Jeruzsálemet, és felépítették szentélyüket” (Apión ellen. I. könyv, 26.).
Bár Manethón beszámolója történelmi szempontból általában véve aligha nevezhető hitelesnek, az a jelentőségteljes tény, hogy úgy ír a zsidókról, mint akik Egyiptomban voltak, és onnan elmentek, valamint – amint arról Josephus beszámol – hogy egyéb műveiben Mózest Oszarsziphfal, egy egyiptomi pappal azonosítja, arra mutat, hogy bár az egyiptomi emlékművek nem említik, de a zsidók igenis voltak Egyiptomban, és Mózes volt a vezetőjük. Josephus beszél egy másik egyiptomi történetíróról, Khairémónról is, aki azt mondja, hogy Józsefet és Mózest egy időben űzték ki Egyiptomból; és ugyancsak Josephus ír egy Lüszimakhoszról is, aki hasonló történetről számol be (Apión ellen. I. könyv, 26., 32., 33., 34.).
Hányan vonultak ki? A 2Mózes 12:37 kerekítve azt írja, hogy 600 000 „életerős férfi ment gyalog a gyermekeken kívül”. A tulajdonképpeni népszámláláskor, amelyet úgy 1 évvel a kivonulás után végeztek, és amelyet a 4Mózes 1:2, 3, 45, 46-ban jegyeztek fel, 603 550 húszéves és annál idősebb férfit számoltak a lévitákon kívül (4Mó 2:32, 33), akik között 22 000 egy hónapos és annál idősebb férfinemhez tartozó személy volt (4Mó 3:39). A héber gevá·rímʹ kifejezés (életerős férfi) nem foglalja magában a nőket. (Vö.: Jr 30:6.) A ’gyermekek’ kifejezés a héber taf szó fordítása, és a tipegő kicsinyekre utal. (Vö.: Ézs 3:16.) E ’gyermekek’ többségét vinni kellett, vagy legalábbis nem az egész utat tudták a saját lábukon megtenni.
„A negyedik nemzedék”: Ne feledjük, hogy Jehova azt mondta Ábrahámnak, hogy leszármazottai közül a negyedik nemzedék tér vissza Kánaánba (1Mó 15:16). Az ábrahámi szövetség hatálybalépésétől a kivonulásig számított teljes 430 év alatt több mint 4 nemzedék élt, még akkor is, ha figyelembe vesszük, milyen sokáig éltek abban az időben a feljegyzések szerint. De az izraeliták csak 215 évet voltak igazából Egyiptomban. Ha Izraelnek csak egyetlen törzsét nézzük példaként, Lévi törzsét, az Egyiptomba való bevonulásuk utáni ’négy nemzedéket’ a következőképpen lehet számolni: 1. Lévi, 2. Kehát, 3. Amrám és 4. Mózes (2Mó 6:16, 18, 20).
Ha azt a számot vesszük alapul, hogy hányan jöttek ki Egyiptomból – nevezetesen, hogy 600 000 életerős férfi, és rajtuk kívül még nők meg gyermekek is –, akkor több mint hárommillióan lehettek. Igaz ugyan, hogy ezt némelyek kétségbe vonják, ám egyáltalán nem elképzelhetetlen, mert bár csak négy nemzedék volt Lévitől Mózesig, de figyelembe véve, hogy milyen hosszú ideig éltek ezek az emberek, mindegyikük több nemzedéket is láthatott megszületni az életében. Napjainkban is így van ez, hiszen a 60 vagy 70 éves embereknek gyakran már unokáik vannak, sőt akár dédunokáik (tehát négy nemzedék él egy időben).
Rendkívüli növekedés: A Biblia a következőkről számol be: „Izrael fiai pedig termékenyek voltak, és egyre többen lettek; egyre jobban sokasodtak, egészen rendkívüli mértékben megerősödtek, s ezért az ország megtelt velük” (2Mó 1:7). Valójában olyan sokan lettek, hogy az egyiptomi király ezt mondta: „Nézzétek csak! Izrael fiainak a népe számosabb és hatalmasabb nálunk.” „De minél inkább sanyargatták őket, Izrael fiai annál jobban sokasodtak, és annál jobban terjeszkedtek, úgyhogy már betegesen rettegtek tőlük” (2Mó 1:9, 12). Ezenkívül ha arra gondolunk, hogy többnejűség volt, és ágyasaik is voltak a férfiaknak, és hogy néhány izraelita egyiptomi nőt vett feleségül, világossá válik, hogyan volt lehetséges akkora növekedés, hogy a férfiak száma elérte a 600 000 főt.
Jákob közvetlen családjából 70 lélek volt, aki lement Egyiptomba, illetve ott született nem sokkal azután, hogy a család odament (1Mó 46.). Ha nem számítjuk magát Jákobot, a 12 fiát, a lányát, Dínát, az unokáját, Szerahot, Lévi három fiát és még talán másokat azokból a családfőkből, akiktől indult a népesség szaporulata Egyiptomban, akkor a 70-ből már csak 50-en maradnak. (Lévi fiait azért nem kell számítani, mert ők nem számoltattak később a 603 550 fő közé.) Ha tehát nagyon óvatos becsléssel, mindössze 50 családfővel kezdünk, és figyelembe vesszük a Bibliának azt a kijelentését, hogy „Izrael fiai. . . termékenyek voltak, és egyre többen lettek; egyre jobban sokasodtak, egészen rendkívüli mértékben megerősödtek, s ezért az ország megtelt velük” (2Mó 1:7), akkor könnyen elképzelhető, hogyan élhetett 600 000 húsz és ötven év közötti, katonai szolgálatra alkalmas férfi a kivonulás idején. Vegyük figyelembe a következőket:
Ha arra gondolunk, milyen nagy családok voltak akkoriban, és hogy az izraeliták vágytak arra, hogy gyermekeik szülessenek, és ezzel valóra váljon Isten ígérete, nem ésszerűtlen a számításainkban azt venni, hogy minden egyes családfő átlagosan 10 gyermeknek adott életet (akiknek kb. a fele fiú volt) 20–40 éves korában. Óvatos becsléssel az eredeti 50 személy esetében, akik családfők lettek, vegyük úgy, hogy csak 25 évvel azután nemzettek gyermekeket, hogy Izrael Egyiptomba ment. Ezenkívül, mivel néhány fiúval előfordulhatott, hogy meghalt, vagy más körülmények miatt egyáltalán nem tudott gyermeket nemzeni, illetve az is lehetséges, hogy még az általunk megadott 40 éves kor előtt megszűnt gyermekeket nemzeni, további 20 százalékkal csökkenthetjük azoknak a megszülető fiúgyermekeknek a számát, akik aztán apákká lettek. Egyszerűen fogalmazva ez azt jelenti, hogy 20 éven belül az általunk eredetileg megadott 50 családfőtől születettek közül a 250 helyett csak 200 fiúnak születtek idővel gyermekei.
A fáraó rendelete: Még egy további tényezőt is figyelembe vehetünk: a fáraónak azt a rendeletét, hogy meg kell ölni minden héber fiúgyermeket a születésekor. Ez a rendelet, úgy tűnik, nem volt valami hatékony, és elég rövid életű is volt. Áron mintegy három évvel Mózes előtt született (vagyis i. e. 1597-ben), és minden valószínűség szerint akkor nem volt hatályban ilyen rendelet. A Biblia határozottan kijelenti, hogy a fáraónak a rendelete nem volt túl sikeres. A héber nők, Sifra és Pua, akik bizonyára a bábáknak voltak a felettesei, nem hajtották végre a király rendeletét. Úgy tűnik, nem adták át az alájuk tartozó bábáknak a rendeletben lévő utasítást. Ennek az lett az eredménye, hogy „a nép. . . még jobban szaporodott, és nagyon hatalmas lett”. A fáraó ekkor megparancsolta egész népének, hogy minden újszülött izraelita fiút dobjanak a Nílusba (2Mó 1:15–22). De úgy látszik, az egyiptomi lakosság nem gyűlölte ennyire a hébereket. Épp a fáraó lánya volt az, aki megmentette Mózest. Ezenkívül a fáraó hamar rájöhetett, hogy értékes rabszolgákat veszít, ha a rendelete továbbra is hatályban marad. Tudjuk, hogy a kivonulás idején élő fáraó később pontosan azért nem akarta elengedni a hébereket, mert értékes rabszolgáknak tekintette őket.
Ám hogy még óvatosabb legyen a becslésünk, vegyünk egy 5 éves időszakot, és csökkentsük az életben maradt fiúgyermekek számát kb. egyharmaddal, hogy érzékeltessük, milyen hatása lehetett a fáraó sikertelen rendeletének.
Számítás: Még ha mindezeket az engedményeket tesszük is, egyre gyorsabb ütemű lehetett a népesség növekedése, mégpedig Isten áldásával. I. e. 1563-tól (vagyis 50 évvel a kivonulás előttől) 1533-ig (vagyis 20 évvel a kivonulás előttig) minden egyes 5 éves időszakban a megszületett gyermekek száma a következő lehetett:
A FÉRFIAK SZÁMÁNAK A NÖVEKEDÉSE
I. e.
Hány fiú született?
1563–1558
47 350
1558–1553
62 300
1553–1548
81 800
1548–1543
103 750
1543–1538
133 200
1538–1533
172 250
—
Összesen: 600 650*
* Elméletileg a 20 és 50 év közötti férfiak száma a kivonulás idején (i. e. 1513)
Meg kell jegyezni, hogy ha csak kicsi változtatást teszünk ebben a számításban, például eggyel növeljük azoknak a fiúgyermekeknek a számát, akik átlagosan egy apától születtek, akkor a szám egymillió fölé emelkedik.
Milyen nagy volt a nép, amikor elhagyta Egyiptomot Mózes vezetésével?
A Bibliában említett 600 000 életerős férfin kívül volt még sok idős férfi, és még több nő meg gyermek is, valamint „sok elegy nép”, amely nem izraelitákból állt (2Mó 12:38). Ennélfogva az Egyiptomból kivonuló személyek összlétszáma valószínűleg meghaladta a 3 milliót. Nem meglepő hát, hogy az egyiptomi királyi család vonakodott ilyen sok rabszolgát elengedni. Ezzel ugyanis gazdasági szempontból nagy értéket veszített el.
A bibliai feljegyzés is tanúsítja, hogy félelmetes volt a hadra fogható férfiak száma: „Moáb nagyon megrémült a néptől, mert sokan voltak, és beteges rettegés fogta el Moábot Izrael fiai miatt” (4Mó 22:3). A moábiták félelme természetesen részben annak volt köszönhető, hogy Jehova nagy csodákat hajtott végre Izrael érdekében, de a jelentős számuk miatt is féltek tőlük, amit nem lehetett volna elmondani, ha a nép csupán néhány ezer főből állt volna. Az izraeliták népességének a száma valójában alig változott a pusztai vándorlásuk során, olyan sokan haltak meg a pusztában a hűtlenségük miatt (4Mó 26:2–4, 51).
A népszámláláskor, amelyet nem sokkal a kivonulás után végeztek, a lévitákat külön számolták, és közülük az egy hónapos és annál idősebb férfinemhez tartozók száma 22 000 volt (4Mó 3:39). Felmerülhet a kérdés, hogy a többi 12 törzsben összesen miért csak 22 273 egy hónapos és annál idősebb elsőszülött fiú volt (4Mó 3:43). Ezt könnyen megérthetjük, ha felismerjük, hogy a családfőket ebbe nem számolták bele; hogy a többnejűség miatt egy férfinak több fia is születhetett, de csupán egy elsőszülöttje volt; és hogy csak a férfinak az elsőszülött fiát számították, a nőét nem.
Idekapcsolódó tényezők: Isten Ábrahámnak tett ígérete szerint elérkezett Számára a megfelelő idő, hogy kiszabadítsa Izrael nemzetét a „vaskemencéből”, vagyis Egyiptomból. Jehova az elsőszülött fiának tekintette Izraelt az Ábrahámnak tett ígérete alapján. Amikor Jákob lement Egyiptomba a háznépével együtt, önként ment oda, ám a leszármazottai később rabszolgákká váltak. Ők, mint nemzet, Jehova szemében drágának számítottak, akárcsak egy elsőszülött fiú, és Jehovának joga volt hozzá, hogy kiszabadítsa őket Egyiptomból, anélkül hogy fizetett volna értük (5Mó 4:20; 14:1, 2; 2Mó 4:22; 19:5, 6).
Szembeszegülve Jehova szándékával, a fáraó nem akarta elveszíteni ezt a nagy nemzetet, amely a rabszolgája volt. Ezenkívül, amikor Mózes Jehova nevében elébe járult azzal a kéréssel, hogy engedje el az izraelitákat, hadd tartsanak ünnepet Istennek a pusztában, a fáraó így válaszolt: „Ki az a Jehova, hogy hallgassak a szavára, és elbocsássam Izraelt? Egyáltalán nem ismerem Jehovát” (2Mó 5:2). A fáraó istennek tartotta magát, és nem ismerte el Jehova hatalmát, pedig nyilván sokszor hallhatta, amint a héberek használták ezt a nevet. Jehova népe már kezdetektől fogva ismerte az Ő nevét. Ábrahám még a nevén is szólította Istent (1Mó 2:4; 15:2).
A fáraó magatartása és tettei az istenség kérdését vetették fel. Ekkor szükségessé vált, hogy Jehova Isten felmagasztalja magát az egyiptomi istenek fölé, köztük a fáraó fölé is, akit istenként tiszteltek. Ezt azáltal tette meg, hogy tíz csapással sújtotta Egyiptomot, aminek következtében Izrael kiszabadult. (Lásd: ISTENEK ÉS ISTENNŐK: A tíz csapás.) Az utolsó csapáskor, amikor meghaltak az elsőszülöttek, az izraeliták azt a parancsot kapták, hogy a pászkavacsoránál álljanak készen az Egyiptomból való kivonulásra. Bár sietve távoztak az egyiptomiak unszolására, akik ezt mondták: „mindannyian halál fiai vagyunk”, nem mentek üres kézzel (2Mó 12:33). Magukkal vitték nyájaikat, csordáikat, tésztájukat, még mielőtt megkelt volna, és dagasztóteknőiket. Ráadásul az egyiptomiak mindent odaadtak az izraelitáknak, amit kértek: adtak nekik ezüst- és aranytárgyakat meg ruhákat. Ezzel egyébként nem rabolták ki az egyiptomiakat, azoknak ugyanis nem volt joguk ahhoz, hogy rabszolgává tegyék Izraelt, tehát tartoztak a népnek a munkabérével (2Mó 12:34–38).
Izraellel „sok elegy nép is” elment (2Mó 12:38). Ők mind Jehovát imádták, ugyanis miközben az egyiptomiak a halottaikat temették, nekik készen kellett állniuk arra, hogy Izraellel együtt távozzanak. Előtte megtartották a pászkát, mert különben az egyiptomiaknál szokásos gyászolással és temetéssel lettek volna elfoglalva. Ennek az ’elegy népnek’ egy része alighanem azokból tevődött össze, akik házasság révén valamilyen módon rokonságban álltak az izraelitákkal. Például sok izraelita férfi egyiptomi nőt vett el, sok izraelita nő pedig egyiptomi férfihoz ment feleségül. Ez történt annál a férfinál is, akit megöltek a pusztában, amiért becsmérelte Jehova nevét, mivel egy egyiptomi férfinak volt a fia, az anyja pedig a Dán törzséből való Selomit volt (3Mó 24:10, 11). Meg kell jegyeznünk azt is, hogy Jehova maradandó utasításokat adott arra vonatkozóan, hogy milyen követelményeknek kell megfelelniük a jövevényeknek és a rabszolgáknak, hogy ehessenek a pászkából, miután Izrael belép az Ígéret földjére (2Mó 12:25, 43–49).
A kivonulás útvonala: Az izraeliták egész biztosan különböző helyeken voltak, amikor megkezdődött a kivonulás Egyiptomból, tehát eleinte nem alkottak egyetlen tömeget. Néhányan talán útközben csatlakoztak a vonulók derékhadához. Rameszesz – akár a város, akár az ilyen nevű körzet – volt a kiindulópont, és utazásuk első állomása Szukkót volt (2Mó 12:37). Némelyik tudós szerint, bár Mózes Rameszeszből kezdte meg a kivonulást, az izraeliták Gósen egész területéről jöttek, majd Szukkótban gyülekeztek (TÉRKÉP: 1. köt. 536. o.).
Az izraeliták sietve hagyták el Egyiptomot, miközben az egyiptomiak sürgették őket, mégsem rendezetlenül vonultak ki, hanem „csatasorban jöttek fel Izrael fiai Egyiptom földjéről”, vagyis valószínűleg úgy, mint egy hadsereg, amelynek öt része van: az előhad, utóhad, derékhad és a két szárny. Bár Mózes ügyes vezetőjük volt, de Jehova nyilvánvalóvá tette saját vezetői képességét – legkorábban az Etámnál való letáborozáskor –, azáltal hogy felhőoszlopról gondoskodott, hogy az vezesse őket nappal, ami aztán tűzoszloppá vált, hogy világítson nekik éjjel (2Mó 13:18–22).
A legrövidebb utat véve, szárazföldön úgy 400 km-t tettek volna meg az izraeliták a Memfisztől É-ra lévő környékről indulva mondjuk az Ígéret földjén lévő Lákisig. De ez az út a Földközi-tenger partja mentén, a filiszteusok földje mellett vitte volna az izraelitákat. Korábban az ősatyáiknak, Ábrahámnak és Izsáknak nehézségeik voltak a filiszteusokkal. Mivel Isten tudta, hogy az izraeliták elkedvetlenednének, ha a filiszteusok megtámadnák őket, hiszen nem voltak járatosak a hadviselésben, és ráadásul a családjaik és a nyájaik is velük voltak, azt a parancsot adta az izraelitáknak, hogy forduljanak meg, és táborozzanak le Pihahirót előtt, Migdol és a tenger között, szemben Baál-Cefonnal. Itt vertek tábort, a tengernél (2Mó 14:1, 2).
Napjainkban nem lehet bizonyossággal megmondani, hogy az izraeliták Rameszesztől melyik útvonalon mentek a Vörös-tengerig, ugyanis nem lehet behatárolni pontosan, hogy hol találhatók a beszámolóban szereplő helyek. A legtöbb referenciamű azt az elképzelést részesíti előnyben, hogy az izraeliták az Egyiptom deltavidékén lévő, Vádi-Tumilátként ismert helyen keltek át. Ezt az elgondolást főleg arra alapozzák, hogy Rameszeszt a Nílus-delta ék. végén fekvő egyik hellyel azonosítják. De ahogyan John A. Wilson egyiptológusprofesszor kijelenti: „Sajnos a tudósok nem értenek egyet abban, hogy pontosan hol helyezkedhetett el Rameszesz. A Ramszeszként ismert fáraók – főleg II. Ramszesz – előszeretettel nevezték el a városokat magukról. Ezenkívül erre a városra vonatkozóan olyan deltavidéki városokban találtak utalásokat az ásatások során, amelyekre nézve nincs meggyőző bizonyíték, hogy Rameszesz helyszínei lettek volna” (IDB. 4. köt. 9. o.).
Különböző helyek jöttek szóba, amelyek egy ideig népszerűek voltak, aztán elvetették őket, majd megint újabb lehetőségeket helyeztek előtérbe. Közkeletű az az elképzelés, hogy a helyszín Tanisz volt (a mai Szan-el-Hagar-el-Kiblíja), amely a Földközi-tenger partján lévő Port-Szaídtól 56 km-re DNy-ra helyezkedik el, de az is, hogy az úgy 20 km-rel délebbre lévő Kantir volt. Ami az első helyszínt, Taniszt illeti, meg kell jegyeznünk, hogy az egyik egyiptomi szöveg Taniszt és (Per-)Ramszeszt két külön helyként említi a felsorolásban, és hogy a Taniszban feltárt leleteknek legalább egy részéről bebizonyosodott, hogy máshonnan valók. Éppen ezért John A. Wilson a továbbiakban még megjegyzi: „nincs rá bizonyíték, hogy azok a feliratok, amelyeken szerepel a Rameszesz név, eredetileg is onnan származtak.” Taniszról és Kantirról egyaránt elmondható, hogy az ezeken a helyeken talált, II. Ramszeszt megemlítő feliratok csak azt mutatják, hogy van valami kapcsolatuk ezzel a fáraóval, azt viszont nem bizonyítják, hogy a kettő közül bármelyik is az a bibliai Ramszesz lett volna, amelyet az izraeliták építettek raktárvárosnak még Mózes születése előtt (2Mó 1:11). Amint azt a RAMSZESZ, RAMESZESZ szócikk is mutatja, kevés bizonyíték van arra az elképzelésre, hogy II. Ramszesz volt a kivonuláskor élő fáraó.
A Vádi-Tumiláton át vezető útvonalat a miatt a ma népszerű elképzelés miatt is előnyben részesítik, mely szerint az átkelés valójában nem a Vörös-tengernél történt, hanem egy olyan helyen, amely attól É-ra helyezkedik el. Sőt, némelyik tudós amellett érvel, hogy az átkelés a Földközi-tenger partvidékén lévő Serbon tavánál vagy annak közelében történhetett, vagyis, hogy miután kijöttek a Vádi-Tumilátból, az izraeliták É felé fordultak, a tengerpart irányába. Ez a nézet teljes mértékben ellenkezik azzal a Bibliában lévő, konkrét megjegyzéssel, hogy maga Isten nem azon az úton vezette az izraelitákat, amely a filiszteusok földjére vitte volna őket (2Mó 13:17, 18). Mások ugyancsak egy olyan útvonalat részesítenek előnyben, amely a Vádi-Tumiláton visz keresztül, de úgy érvelnek, hogy a „tengeren” való átkelés a Keserű-tavak vidékén, Szueztől É-ra lehetett.
Vörös-tenger, nem ’nádtenger’: Ez utóbbi nézetet arra az érvre alapozzák, hogy a héber jam-szúfʹ („Vörös-tengernek” fordítják) szó szerinti jelentése: ’káka-, nád- v. sástenger’, és hogy éppen ezért az izraeliták nem a Vörös-tenger Szuezi-öbölként ismert, benyúló részénél keltek át, hanem egy nádtengeren, egy mocsaras vidéken, mint amilyen a Keserű-tavak vidéke is. Ám akik ezen a véleményen vannak, nem értenek egyet az ókori görög Septuaginta fordítóival, akik a jam-szúfʹ szót a görög e·rü·thraʹ thaʹlasz·sza névvel adták vissza, amelynek a szó szerinti jelentése: ’Vörös-tenger’. De ennél sokkal fontosabb, hogy a kivonulással kapcsolatos eseményekről írva ugyanezt a görög nevet használta mind Lukács, a Cselekedetek könyvének írója (amikor Istvánt idézte), mind pedig Pál apostol (Cs 7:36; Héb 11:29; lásd: VÖRÖS-TENGER).
Ezenkívül nem lett volna nagy csoda, ha csak egy mocsáron keltek volna át, és az egyiptomiak sem ’nyelethettek volna el’ a Vörös-tengerben úgy, hogy ’tajtékzó víz borítsa be őket’, és hogy ’kő gyanánt merüljenek alá a mélységbe’ (Héb 11:29; 2Mó 15:5). Ez nem csupán félelmet keltő csoda volt, amelyre később Mózes és Józsué is utalt, hanem ahogy Pál apostol mondta, az izraeliták megkeresztelkedtek Mózesbe a felhő és a tenger által, ami azt mutatja, hogy teljesen körbevette őket a víz, vagyis kétoldalt volt a tenger, felettük és mögöttük pedig a felhő (1Ko 10:1, 2). Ez azt is jelzi, hogy a víz sokkal mélyebb volt annál, hogy bárki is átgázolhasson rajta.
Hogy a kivonulás melyik útvonalon történt, nagyrészt két tényezőn múlik: egyrészt azon, hogy hol volt akkoriban Egyiptom fővárosa, másrészt azon, hogy mivel azonosítjuk azt a vizet, ahol átkeltek az izraeliták. Mivel az ihletett Keresztény Görög Iratok a „Vörös-tenger” kifejezést használja, minden okunk megvan rá, hogy elhiggyük, ezen a vízen mentek át az izraeliták. Ami pedig Egyiptom fővárosát illeti, a legvalószínűbb helyszín Memfisz, ugyanis Egyiptom történelmének a legnagyobb részében ez volt a legkiemelkedőbb székváros. (Lásd: MEMFISZ.) Ha ez így van, akkor a kivonulás kiindulópontjának elég közel kellett lennie Memfiszhez ahhoz, hogy a pászka éjszakáján, éjfél után a fáraó hívathassa Mózest, valamint hogy Mózes időben Rameszeszbe érjen, és így még azelőtt megkezdődjön a kivonulás Szukkót felé, hogy niszán 14. véget ér (2Mó 12:29–31, 37, 41, 42). A legrégibb zsidó hagyomány, amelyet Josephus írt le, lényegében azt állítja, hogy a menet Memfisztől nem sokkal É-ra indult (A zsidók története. II. könyv, 15. fej., 1. bek.).
A Vádi-Tumiláton keresztülvivő út olyannyira messze lett volna Memfisztől É-ra, hogy az előbb említett körülmények ezáltal nem állhattak volna fönn. Emiatt sok korai szövegmagyarázó az Egyiptomot átszelő, ismert „zarándokutak” egyikét javasolta, például az el-Hádzsot, amely Kairótól a Szuezi-öböl zugánál elhelyezkedő Szuezen (ókori Klüszma, később Kolszum) át vezet.
Hol vált ketté a Vörös-tenger, hogy az izraeliták átkelhessenek rajta?
Meg kell jegyeznünk, hogy miután elérkeztek útjuk második állomásához, „a puszta szélén” fekvő Etámhoz, Isten azt a parancsot adta Mózesnek, hogy „forduljanak meg, és táborozzanak le Pihahirót előtt . . . a tengernél”. Jehova azt mondta, hogy e manőver miatt a fáraó majd azt fogja hinni, hogy az izraeliták „összevissza bolyonganak” (2Mó 13:20; 14:1–3). Azok a tudósok, akik az el-Hádzs nevű utat tartják valószínűnek, rámutatnak, hogy a „forduljanak meg” kifejezéssel fordított héber ige nyomatékos, és nem csupán azt jelenti, hogy ’térjenek le’ vagy ’forduljanak el’, hanem inkább az az értelme, hogy forduljanak vissza, vagy legalábbis szembetűnő kitérőre utal. Azt mondják, hogy amikor elértek egy pontot a Szuezi-öböl zugától É-ra, az izraeliták visszafordították vonuló soraikat, és az öböl zugát megkerülve a Gebel-Atáka k. oldalához értek, amely egy hegylánc volt az öböl ny. oldalának a határán. Egy ekkora tömeg, amilyen az izraelitáké is volt, nem tudott volna egy ilyen helyzetből gyorsan elmenekülni, ha valaki É-ról üldözte volna őket, hanem megrekedtek volna, ugyanis a tenger elállta az útjukat.
Az i. sz. I. századi zsidó hagyomány ezt az elképzelést mutatja be. (Lásd: PIHAHIRÓT.) De ami ennél is fontosabb, ez a helyzet beleillik abba az általános képbe, amelyet maga a Biblia vázol fel, ellenben azok a népszerű nézetek, amelyeket sok tudós is vall, nem (2Mó 14:9–16). Egyértelműnek tűnik, hogy az átkelésnek eléggé messze kellett lennie az öböl zugától (v. a Vörös-tenger ny. bemélyedésétől) ahhoz, hogy a fáraó seregei ne tudják egyszerűen csak megkerülni az öböl végét, és könnyen meglepni az izraelitákat a túloldalon (2Mó 14:22, 23).
A fáraó amint meghallotta, hogy az izraeliták útnak indultak, meggondolta magát, és már nem akarta őket elengedni. Egy ilyen rabszolgákból álló nemzet elveszítése bizony nagy gazdasági csapást jelentett Egyiptomra nézve. A fáraó úgy vélte, nem lesz nehéz a szekereivel utolérni ezt a vonuló nemzetet, főleg amikor azt látta, hogy ’megfordultak’. Ekkor felbuzdulva azon a gondolaton, hogy Izrael összevissza bolyong a pusztában, magabiztosan utánuk eredt. Hatszáz válogatott szekérből álló, kiváló seregével meg Egyiptom összes többi szekerével, amelyeken harcosok voltak, valamint lovas katonáival és egész haderejével beérte az izraelitákat Pihahirótnál (2Mó 14:3–9).
Stratégiai szempontból az izraeliták helyzete igen rossznak tűnt. Nyilvánvalóan a tenger és a hegyek közé ékelődtek, a hátuk mögött lévő utat pedig elállták az egyiptomiak. Látszólag csapdába kerültek, ami miatt félelem szállta meg az izraeliták szívét, és kifakadtak Mózes ellen. Isten ekkor közbelépett, hogy megvédje Izraelt: a felhőoszlopot elvitte előlük, és mögéjük állította. Az egyik oldalon, az egyiptomiak felől sötétség volt; a másik oldalon viszont a felhőoszlop továbbra is megvilágította az éjszakát Izrael számára. Miközben a felhő visszatartotta az egyiptomiakat a támadástól, Jehova parancsára Mózes felemelte a botját, és a tengervíz kettévált, lehetővé téve, hogy Izrael át tudjon menni a száraz tengerfenéken (2Mó 14:10–21).
Milyen széles és hosszú volt az a sáv, ahol átkeltek? Mivel Izrael egyetlen éjszaka alatt kelt át a tengeren, aligha feltételezhetjük, hogy a víz csak egy keskeny sávnyira nyílt meg. Ez a sáv inkább 1 km széles vagy akár még szélesebb is lehetett. Bár Izrael meglehetősen zárt alakzatban vonult, egy ilyen csoportnak – a szekereivel, málháival és állataival együtt –, még akkor is, ha tömött sorban megy, úgy 8 km2-re vagy még nagyobb területre volt szüksége. Úgy tűnik tehát, hogy a tenger nyílása lehetővé tette, hogy elég széles sorban menjenek át rajta az izraeliták. A soruk, ha kb. 1,5 km széles volt, akkor úgy 5 km hosszú lehetett, vagy még hosszabb. Ha a sor úgy 2,5 km széles volt, akkor a hosszúsága mintegy 3 km, vagy annál hosszabb lehetett. Több órába telhetett egy ilyen sornak, hogy a tenger fenekére jusson, és keresztülmenjen rajta. Bár nem fejvesztve vonultak, hanem megőrizték a csatasort, de azért nyilvánvalóan igencsak siettek.
Ha nem lett volna a felhő, az egyiptomiak könnyen utolérhették volna az izraelitákat, és lemészárolhattak volna közülük sokakat (2Mó 15:9). Amikor az izraeliták bementek a tengerbe, és a mögöttük lévő felhő megindult, hogy ez feltáruljon az egyiptomiak előtt, azok üldözőbe vették őket. Itt újfent hangsúlyt kap, hogy a száraz tengerfenéknek meglehetősen szélesnek és hosszúnak kellett lennie, ugyanis a fáraó hadserege nagy volt. Mivel eltökélten igyekeztek pusztítást végezni, és visszaszerezni korábbi rabszolgáikat, az egész sereg jócskán előrement a tengerfenéken. Majd a reggeli őrszolgálat idején, amely úgy hajnali 2–6-ig tartott, Jehova rátekintett az egyiptomiakra a felhőből, és összezavarta a táborukat, leszedve a szekereik kerekeit (2Mó 14:24, 25).
Mire felvirradt, az izraeliták biztonságban átértek a Vörös-tenger k. partjára. Ekkor Mózes azt a parancsot kapta, hogy nyújtsa ki a kezét, hogy a víz visszatérjen az egyiptomiakra. Erre „a tenger kezdett visszatérni eredeti állapotába”, és az egyiptomiak próbáltak menekülni előle. Ez is azt mutatja, hogy a víznek széles sávban kellett megnyílnia, hiszen ha ez a sáv keskeny lett volna, a víz azonnal elnyelte volna őket. Az egyiptomiak a ny. part felé menekültek, amikor a vízből képződött fal kezdett „leomlani”, de a víz folyamatosan összefolyt, míg el nem érte a teljes mélységét, elárasztva a fáraó haderejének összes harci szekerét és lovasát. Egyetlenegy sem maradt meg közülük.
Nyilvánvalóan lehetetlenség, hogy ilyen elsöprő vízáradat következzen be egy mocsárban. Ezenkívül egy sekély mocsárban a víz nem vetette volna ki a holttesteket a partra, amint az valójában történt, méghozzá úgy, hogy „Izrael látta a halott egyiptomiakat a tenger partján” (2Mó 14:22–31; TÉRKÉP és KÉP: 1. köt. 537. o.).
A „megmerevedett” víz: A Biblia leírása szerint a tajtékzó víz megmerevedett, hogy Izrael átkelhessen rajta (2Mó 15:8). A megmerevedik igét használja a Károli-fordítás, az Újfordítású revideált Biblia és a Katolikus fordítás is. A magyar nyelv értelmező szótárának a meghatározása szerint a „megmerevedik” szó jelentése: „‹Vmely anyag hő- v. vegyi hatásra› merevvé, szilárddá válik.” A fenti bibliaversben „megmerevedett”-nek fordított héber szót a Jób 10:10-ben a tej oltásával kapcsolatban használják. Így hát ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a víz teljesen megszilárdult, hanem inkább azt, hogy a zselatinhoz vagy az aludttejhez hasonlíthatott az állaga. Semmi látható dolog sem tartotta vissza az izraeliták két oldalán a Vörös-tengert, ennélfogva olyannak tűnt, mintha a víz megmerevedett, megszilárdult vagy besűrűsödött volna, így falként tudott állni kétoldalt, nem csapódott vissza, és nem zúdult rá az izraelitákra, elpusztítva őket. Ilyennek látta Mózes a vizet, amikor egy erős k. szél szétválasztotta azt, és felszárította a tenger fenekét, így az nem volt sáros, hanem könnyen átmehetett rajta a tömeg.
A tengerben megnyíló út elég széles volt ahhoz, hogy az izraeliták, akik feltehetően 3 millióan lehettek, reggelre mind átérhessenek a k. partra. Ekkor a megmerevedett víz kezdett visszaereszkedni, két oldalról visszatért tajtékozva és ellepve az egyiptomiakat, miközben az izraeliták a k. parton álltak, és azon merengtek, hogy Jehova páratlan módon egy egész nemzetet felszabadított egy világhatalom alól. Felismerték, hogy Mózes szavai szó szerint beteljesedtek: „az egyiptomiakat, akiket ma láttok, soha, de soha többé nem fogjátok látni” (2Mó 14:13).
Tehát Jehova a hatalmának látványos megnyilvánulása által felmagasztalta a nevét, és megszabadította Izraelt. Már biztonságban a Vörös-tenger k. partján, Mózessel az élen Izrael fiai énekeltek, Mózes nővére, Mirjam prófétanő pedig tamburint vett a kezébe, és vezetésével az összes nő tamburinon játszva és táncot lejtve, énekkel felelgetett a férfiaknak (2Mó 15:1, 20, 21). Izrael megszabadult az ellenségeitől. Amikor kimentek Egyiptomból, se ember, se vadállat nem bánthatta őket, és ’nem mordult rá az izraelitákra még a kutya sem’ (2Mó 11:7). Igaz ugyan, hogy a kivonulásról szóló beszámoló nem említi, hogy a fáraó személyesen is bement-e a tengerbe a hadseregével, és hogy odaveszett-e, a Zsoltárok 136:15 viszont írja, hogy Jehova „a Vörös-tengerbe taszította a fáraót és haderejét”.
Későbbi események előképe: Isten, amikor Ábrahámnak tett ígéretéhez híven kihozta Izraelt Egyiptomból, Izrael nemzetét a fiának tekintette, ahogy a fáraónak is kijelentette korábban: „Izrael az én. . . elsőszülöttem” (2Mó 4:22). Később Jehova ezt mondta: „Mikor még gyermek volt Izrael, már szerettem őt, és Egyiptomból hívtam ki fiamat” (Hó 11:1). Ez a kivonulásra való hivatkozás egy prófécia is volt egyben, amely Heródes napjaiban teljesedett, amikor József és Mária visszatértek Egyiptomból Jézussal Heródes halála után, és letelepedtek Názáretben. Máté, a történetíró, Hóseás próféciáját erre az eseményre alkalmazza, a következőket mondva Józsefről: „ott maradt Heródes haláláig, hogy beteljesedjen, amit Jehova megmondott a prófétája által, aki így szólt: »Egyiptomból hívtam ki a fiamat«” (Mt 2:15).
Pál apostol a kivonulást azok között említi, amikről azt mondja, hogy mint példák történtek Izraellel (1Ko 10:1, 2, 11). Tehát úgy tűnik, hogy valami nagyobb dolognak a jelképe. A test szerinti Izrael a Bibliában a szellemi Izraelt, Isten Izraelét jelképezi (Ga 6:15, 16). Ezenkívül Mózes beszélt arról az eljövendő prófétáról, aki olyan lesz, mint ő (5Mó 18:18, 19). A zsidók arra számítottak, hogy ez a személy nagyszerű vezető és szabadító lesz majd. Péter apostol Jézus Krisztust azonosítja a nagyobb Mózessel (Cs 3:19–23). Izraelnek a Vörös-tengernél történt szabadulása és az egyiptomi sereg pusztulása tehát nyilvánvalóan azt jelenti, hogy Jézus Krisztus valamilyen nagy csoda által megszabadítja a szellemi Izraelt az ellenségeitől, a jelképes Egyiptomtól. Ezenkívül ahogy Istennek a Vörös-tengernél végrehajtott tette nevének a felmagasztalását eredményezte, ezeknek az előképnek számító eseményeknek a sokkal nagyobb méretekben való beteljesedése nagyobb és egyetemesebb dicsőséget szerez majd Jehova nevének (2Mó 15:1).