PIHAHIRÓT

Az utolsó olyan hely, ahol az izraeliták letáboroztak még azelőtt, hogy átkeltek a Vörös-tengeren (4Mó 33:7, 8). Miután letáboroztak „Etámnál, a puszta szélén” (2Mó 13:20), Mózes utasításokat kapott Jehova Istentől, hogy „forduljanak meg, és táborozzanak le Pihahirót előtt, Migdol és a tenger között, szemben Baál-Cefonnal” (2Mó 14:1, 2). Ha Migdol és Baál-Cefon helyét ma ismernénk, akkor Pihahirótot sem lenne nehéz azonosítani. Ám nem ez a helyzet, így többféle módon próbálták összefüggésbe hozni ezeket a neveket és a Pihahirót nevet az ókori Egyiptom k. határán lévő helyekkel, de ezek a kísérletek egyáltalán nem meggyőzőek. Ezért úgy tűnik, hogy még mindig az a legmegbízhatóbb alap arra, hogy valami elképzelésünk legyen Pihahirót elhelyezkedését illetően, ha néhány más földrajzi támpontot veszünk figyelembe a beszámolóban.

Pihahirót a Vörös-tenger közelében volt, valahol ott, ahol nem tudtak másfelé menekülni a közeledő egyiptomi hadsereg elől, csakis a tengeren keresztül. Annál a pontnál a tengernek elég mélynek kellett lennie ahhoz, hogy a vize ’kettéválhasson’, mintegy utat képezve „a tenger közepén”, miközben a víz mindkét oldalon „falként” állt (2Mó 14:16, 21, 22). A Szuezi-öböltől É-ra egyetlen hely sem felel meg igazán ezeknek a kívánalmaknak. Igaz, hogy sok mai tudós inkább azt az elméletet tartja elfogadhatónak, hogy az átkelés a sekély Keserű-tavak vidékén történt, amely Szueztől mintegy 25 km-re É-ra kezdődik, ám ez a nézet vagy azzal párosul, hogy nem történt csoda az átkeléskor (mivel azt állítják, hogy csupán egy mocsáron keltek át), vagy azzal, hogy a Vörös-tenger é. vége régen elért egészen a Keserű-tavak területéig, és akkoriban a víz ott sokkal mélyebb volt. Ezzel szemben a régészeti feltárások tanúsága szerint az ókortól a modern időkig csak nagyon kis változás következett be a víz mélységében.

Ebből kifolyólag úgy tűnik, hogy még mindig a korábban (a XIX. században) élt tudósok javaslata felel meg leginkább a bibliai történelemnek. Pihahirót nyilvánvalóan a Gebel-Atáka dk. lábánál elterülő, keskeny síkságon volt, Szueztől úgy 20 km-re DNy-ra. Egyesek szerint az izraeliták a Rász-Atáka nevű hegyfoknál kezdték meg az átkelést a mederben, és a szemközti parton lévő, Ajún-Músza nevű oázis környékére érkeztek. Ennél a szakasznál a meder mindkét oldalon többé-kevésbé fokozatosan mélyül azoknak a homokpadoknak köszönhetően, melyek a partoktól 3 km-re benyúlva húzódnak. A víz az átkelési útvonal közepe táján maximum kb. 15 m. A két part közötti távolság úgy 10 km, ami lehetővé tette, hogy a feltehetően 3 millió izraelitának elegendő helye legyen a medren való átkeléshez, miközben a fáraó seregei szintén elindultak a csoda útján keletkezett „folyosón”, hogy utolérjék az izraeliták tömegét. (Lásd: KIVONULÁS: A kivonulás útvonala.)

Ez a nézet nagyjából összhangban van azzal a hagyománnyal, melyet Josephus, i. sz. I. századi zsidó történetíró őrzött meg az utókornak, és amely szerint az izraelitákat az átkelés előtt „bezárták. . . a hozzáférhetetlen szakadékok és a tenger közé” (A zsidók története. II. könyv, 15. fej., 3. bek.). Az, hogy az izraeliták nemzete ’megfordult’, és Etámból a fentiekben leírt helyre ment, ugyancsak összhangban van azzal, amit Jehova előre látott, vagyis hogy a fáraó a következőket mondja majd róluk: „Összevissza bolyonganak e földön. Körülfogta őket a puszta” (2Mó 14:3). Ez aligha lenne igaz Szueztől É-ra lévő helyekre. Márpedig ha Pihahirót a Gebel-Atáka közelében helyezkedett el, akkor az is lehetővé vált, hogy a fáraó seregei gyorsan a menekülő izraeliták nyomába eredjenek egy olyan, rendszeresen használt úton, amely Memfiszből (vsz. Egyiptom akkori fővárosából) a Sínai-félszigetre vezetett (2Mó 14:4–9).

Noha Pihahirót ezen elhelyezkedése megfelel a földrajzi kívánalmaknak, mégsem vehetjük teljesen biztosra, hisz ez a megállapítás arra vár, hogy a jövőben esetleg megerősítsék.