15. fejezet

A szervezeti felépítés fejlődése

JEHOVA TANÚI szervezetének a működése jelentős változásokon ment keresztül azóta, hogy Charles Taze Russell és társai először kezdték együtt tanulmányozni a Bibliát 1870-ben. Amikor a korai Bibliakutatók még csak néhányan voltak, igen kevés olyan dologgal rendelkeztek, amit a kívülállók egy szervezetre jellemzőnek tekintenének. Ma viszont, mikor az emberek megfigyelik Jehova Tanúi gyülekezeteit, kongresszusait, és hogy miként prédikálják a jó hírt több mint 200 országban, elcsodálkoznak azon, hogy milyen zökkenőmentesen működik a szervezet. Hogyan fejlődött idáig?

A Bibliakutatókat nemcsak a bibliai tantételek megértése érdekelte őszintén, hanem az a mód is, ahogyan Isten szolgálatát kell végezni az Írások szerint. Felismerték, hogy a Biblia nem ad alapot arra, hogy legyenek címeket viselő lelkészek és egy laikus osztály, akiknek prédikálnak. Russell testvér szilárd elhatározása volt, hogy nem lesz köztük papi osztály.a Az Őrtorony hasábjain keresztül gyakran emlékeztette olvasóit, hogy Jézus ezt mondta a követőinek: „egy a ti Vezetőtök, a Krisztus; ti mindannyian testvérek vagytok” (Máté 23:8, 10, NW).

A Bibliakutatók korai egyesülete

Az Őrtorony és társkiadványainak az olvasói hamarosan megértették, hogy ha el akarják nyerni Isten helyeslését, akkor meg kell szakítaniuk minden kapcsolatot bármely olyan egyházzal, amely hűtlennek bizonyul Isten iránt, mivel az emberi hittételeket és hagyományokat írott Szava elé helyezi (2Kor 6:14–18). Igen ám, de miután megszakították a kereszténység egyházaival a kapcsolatot, hová mentek?

„Az eklézsia” című cikkébenb Russell testvér rámutatott, hogy az igaz egyház, a keresztény gyülekezet, nem olyan tagokból álló szervezet, amely valamiféle ember alkotta hitvallást támogat, és ahol nevüket egyházi nyilvántartásba veszik. Ehelyett — magyarázta — olyan személyekből tevődik össze, akik „odaszentelték” (vagy átadták) idejüket, képességüket és életüket Istennek, és akik előtt az a kilátás van, hogy részt vesznek Krisztussal az égi Királyságban. Ők olyan keresztények — mondta —, akiket a keresztény szeretet köteléke és a közös érdeklődés egyesít, akik reagálnak Isten szellemének irányítására, és akik alárendelik magukat Krisztus főségének. Russell testvér nem akart semmiféle más elrendezést létrehozni, és határozottan ellenzett mindent, ami valamilyen módon hozzájárulhat a magukat kereszténynek vallók között létező szektássághoz.

Ugyanakkor teljesen felismerte annak szükségességét, hogy az Úr szolgáinak össze kell gyűlniük a Zsidók 10:23–25. versében levő tanáccsal összhangban. Ő személy szerint utazásokat tett, hogy meglátogassa és építse Az Őrtorony olvasóit, s hogy a saját területükön hozza össze őket azokkal, akik hasonló gondolkodásúak. 1881 elején kérte, hogy akik rendszeresen tartanak összejöveteleket, azok értesítsék a Watch Tower Society hivatalát a helyszínekről. Látta, milyen értékes, hogy kapcsolatban tartsa őket egymással.

Azt azonban hangsúlyozta Russell testvér, hogy nem kísérelnek meg „földi szervezetet” felállítani. Ehelyett azt mondta: „mi csak azok égi szervezetéhez csatlakozunk, »akiknek neve fel van írva az egekben« (Zsid 12:23; Luk 10:20).” A kereszténység szennyes történelme miatt az „egyházi szervezetre” való hivatkozás általában szektásságra, papi uralomra és olyan tagságra emlékeztette az embereket, amely egy vallásos tanács által megfogalmazott hitvalláshoz való ragaszkodáson alapul. Ezért amikor magukra utalt, Russell testvér úgy érezte, hogy az „egyesület” kifejezés jobb.

Nagyon jól tudta, hogy Krisztus apostolai gyülekezeteket hoztak létre, és mindegyikbe véneket neveztek ki. De hitte, hogy Krisztus ismét jelen van — bár láthatatlanul —, és személyesen ő irányítja azok végső begyűjtését, akik társörökösei lesznek. A körülményekre való tekintettel Russell testvér kezdetben úgy érezte, hogy az aratás idején nincs szükség az első századi keresztény gyülekezetekben létezett véni elrendezésre.

Ahogy azonban egyre nőtt a Bibliakutatók száma, Russell testvér felismerte, hogy az Úr másként irányítja a dolgokat, mint ahogy azt ő előre gondolta. Kiigazításra volt szükség a szemléletmódjában. De milyen alapon?

A növekvő egyesület korai szükségleteinek kielégítése

Az Őrtorony 1895. november 15-i [ang.] száma szinte teljes egészében az „Illően és rendben” témával foglalkozott. Russell testvér őszintén elismerte: „Az apostoloknak sok mondanivalójuk volt a korai egyház számára a szentek összejöveteleinek rendjével kapcsolatban; s mi nyilvánvalóan felületesen kezeltük ezt a bölcs tanácsot, úgy érezve, hogy ennek meglehetősen kevés jelentősége van, mivel már oly közel van az egyház pályafutásának vége, és hogy az aratás a szétválasztás ideje.” Vajon mi indította őket arra, hogy más szemmel tekintsenek e tanácsra?

A cikk négy körülményt sorolt fel: 1. Nyilvánvaló volt, hogy az egyének szellemi fejlődése más és más. Nem volt mindenki egyformán felkészülve arra, hogy szembenézzen a kísértésekkel, próbákkal, nehézségekkel és veszélyekkel. Ezért bölcs és értelmes felvigyázókra volt szükség, gyakorlott és képesített férfiakra, akiket mélységesen érdekel mindannyiuk szellemi jólétével való törődés, és akiknek megvan a képességük arra, hogy az igazságban oktassák őket. 2. Látható volt, hogy a nyájat meg kell védeni a ’juhok ruhájába bújt farkasoktól’ (Máté 7:15). Bátorításra volt szükségük, amelyet úgy kaphattak meg, hogy segítettek nekik az igazság mélyreható ismeretére jutni. 3. A tapasztalat azt mutatta, hogy ha a nyáj védelme érdekében nem történik elrendezés vének kinevezésére, akkor egyesek betöltik ezt a pozíciót, s kezdik a sajátjuknak tekinteni a nyájat. 4. Szabályos elrendezés híján, az igazsághoz lojális személyek a velük egyet nem értő néhány személy hatására úgy vélhették, hogy az ő szolgálatuk nem kívánatos.

Ennek fényében Az Őrtorony megállapította: „Nem habozunk ajánlani az egyházaknakc mindenhol — akár nagy létszámúak, akár kicsik — az apostoli tanácsot, hogy minden társaságban véneket kell választani maguk közül, hogy »táplálják« a nyájat, és »felügyeletet gyakoroljanak« felette” (Csel 14:21–23; 20:17, 28). A helyi gyülekezetek véghezvitték ezt a helyénvaló, Írás szerinti tanácsot. Ez fontos lépés volt a gyülekezeti felépítés megszilárdításához, azzal összhangban, ami az apostolok napjaiban létezett.

Azon mód szerint azonban, ahogy akkor értették a dolgokat, a véneket és az őket segítő diakónusokat gyülekezeti szavazással választották meg. Minden évben, vagy ha szükséges volt gyakrabban, áttekintették az esetleg szolgálatra alkalmas emberek képesítéseit, és szavazást tartottak. Ez alapvetően demokratikus eljárás volt, de olyan eljárás, melyet védelem céljára szánt korlátozások szabályoztak. A gyülekezetben mindenkit arra buzdítottak, hogy gondosan vizsgálja meg a bibliai képesítéseket, és szavazás útján közölje a döntését; ne a saját véleményét, hanem azt, amelyről úgy vélte, hogy az az Úr akarata. Mivel csak azok szavazhattak, akik „teljesen odaszentelődtek”, kollektív szavazásukat — amikor azt az Úr Szava és szelleme vezette — az adott kérdésben az Úr akarata kifejeződéseként tekintették. Jóllehet Russell testvér talán nem volt teljes mértékben tudatában, hogy amikor ezt az elrendezést javasolta, bizonyos fokig nemcsak az befolyásolta, hogy kerüljön bármit, ami egy kiemelt papi osztályra hasonlít, hanem saját tizenéves kori kongregacionalista egyházbeli neveltetése is.

Amikor a Bibliai tanulmányok sorozatnak Az új teremtés című kötete (kiadva 1904-ben) ismét részletesen tárgyalta a vének szerepét és megválasztásuk módját, külön felhívta a figyelmet a Cselekedetek 14:23. versére. A James Strong és Robert Young által összeállított konkordanciákat tekintélyként idézték azon nézet igazolására, amely szerint a „véneket rendelvén” (Dr. Masznyik fordítás) kifejezést „kézfelemeléssel . . . véneket választottak” (Cs) kifejezésseld kell fordítani. Néhány bibliafordítás még azt is mondja, hogy a véneket „szavazással választották” (Young: Literal Translation of the Holy Bible; Rotherham: Emphasised Bible). De kinek kellett megtennie azt a szavazást?

Azon szemlélet elfogadása, hogy a gyülekezet mint egész szavazzon, nem mindig a remélt eredményeket hozta. A választóknak olyan személyeknek kellett lenniük, akik „teljesen odaszentelődtek”, s a megválasztottak közül néhányan valóban megfeleltek az Írás szerinti képesítéseknek, és alázatosan szolgálták a testvéreiket. De a választás gyakorta inkább a személyes szimpátiát tükrözte, mint Isten Szavát és szellemét. Ezért Halléban (Németország), amikor bizonyos személyek — akik úgy gondolták, hogy véneknek kellene lenniük — nem kapták meg az áhított tisztséget, komoly széthúzást okoztak. Barmenben (Németország) 1927-ben a jelöltek között voltak olyan férfiak, akik ellenezték a Társulat munkáját, és szavazáskor a kézfeltartásnál igen nagy volt a kiabálás. Ezért át kellett térni a titkos szavazásra.

Évekkel ezen incidensek előtt, 1916-ban, Russell testvér mély aggodalommal írta: „Néhány osztályban szörnyű állapotok uralkodnak a választáskor. Az egyház szolgái kísérletet tesznek, hogy uralkodók, diktátorok legyenek — néha az összejövetel elnöklői címének birtoklása is azzal a nyilvánvaló céllal történik, hogy értésül adják: őket és legjobb barátaikat válasszák meg véneknek és diakónusoknak . . . Némelyek titokban megpróbálják kihasználni az osztályt, amikor olyan időre teszik a választást, ami különösen kedvező nekik és barátaiknak. Mások igyekeznek összecsődíteni az összejövetelre a barátaikat, bizonyos fokig idegeneket hozva el, akiknek nem áll szándékukban, hogy rendszeresen jelen legyenek az osztályban, hanem pusztán barátságból jönnek el, hogy valamelyik barátjukra szavazzanak.”

Vajon csupán azt kellett megtanulniuk, hogyan folytassák le a választásokat demokratikus keretek között zökkenőmentesebben, vagy talán volt valami, amit még nem ismertek fel Isten Szavából?

A jó hír prédikálásának megszervezése

Russell testvér már igen korán felismerte, hogy a keresztény gyülekezet minden tagjának egyik legfontosabb felelőssége az evangelizálómunka (1Pét 2:9). Az Őrtorony kifejtette, hogy nem csupán egyedül Jézusra, hanem valamennyi szellemtől felkent követőjére vonatkoznak az Ésaiás 61:1. versének prófétai szavai, nevezetesen: „fölkent engem az Úr . . . hogy örömöt mondjak”, vagy ahogyan Jézus ezt a részt idézi: „felkent engem, hogy . . . az evangyéliomot hirdessem” (Luk 4:18).

Az Őrtorony-ban már 1881-ben megjelent egy cikk „1000 prédikáló kerestetik” címmel. Ez azzal a kéréssel fordult a gyülekezet valamennyi tagjához, hogy használjon fel annyi időt, amennyit csak tud (akár fél órát, egy órát, kettőt vagy hármat), hogy részt vegyen a bibliai igazság terjesztésében. Azokat a férfiakat és nőket, akiknek nem voltak családi kötelezettségeik, és idejük felét vagy nagyobb részét kizárólag az Úr munkájára tudták fordítani, arra buzdították, hogy vállalják a kolportőr munkát. Számuk évről évre jelentősen változott, de 1885-ben már mintegy 300-an vettek részt e munkában kolportőrként. Mások is osztoztak e tevékenységben, de korlátozott mértékben. A kolportőrök javaslatokat kaptak arra vonatkozóan, hogyan végezzék munkájukat. A szántóföld azonban óriási volt, és saját maguk választották ki a területüket, legalábbis kezdetben, és egyik területről a másikra költöztek, többnyire aszerint, hogy mi látszott számukra a legkedvezőbbnek. Aztán amikor kongresszusokon találkoztak, megtették a szükséges kiigazításokat, hogy összehangolják erőfeszítéseiket.

Ugyanazon évben, amikor megindult a kolportőrszolgálat, Russell testvér számos traktátust (vagy füzetet) nyomtatott ki ingyenes terjesztésre. Ezek között kiemelkedő helyet foglalt el a Food for Thinking Christians (Táplálék gondolkodó keresztények számára), amelyből az első négy hónapban 1 200 000 példányt terjesztettek el. Ennek a kinyomtatásával és terjesztésével járó munka indokolttá tette a Zion’s Watch Tower Society megalakítását, hogy gondoskodjék a szükséges részletekről. Azért, hogy elejét vegye a munka megszakadásának a halála bekövetkezésekor, és hogy megkönnyítse a munkában használt adományok kezelését, Russell testvér kérvényt nyújtott be a Társulat jogi bejegyzése érdekében, és ezt hivatalosan 1884. december 15-én foglalták írásba. Ez létrehozott egy szükséges jogi eszközt.

Ahogy a szükség megkívánta, a Watch Tower Societynek fiókhivatalai létesültek más országokban. Az első Londonban (Anglia) 1900. április 23-án. Egy másik Elberfeldben (Németország) 1902-ben. Két évvel később pedig a föld másik oldalán, Melbourne-ben (Ausztrália) szerveztek fiókhivatalt. E sorok írásakor 99 fiókhivatal van szerte a világon.

Bár a nagy mennyiségű bibliai irodalomellátáshoz szükséges szervezeti elrendezések javultak, kezdetben mégis a gyülekezeteknek kellett kidolgozniuk valamiféle helyi elrendezést az anyag nyilvános terjesztésére. Egy 1900. március 16-án kelt levélben Russell testvér kijelentette, hogyan tekinti ő a dolgot. A levél, amelyet „Alexander M. Grahamnak és a bostoni (Massachusetts) egyháznak” címeztek, a következőket mondta: „Mint azt valamennyien tudjátok, határozott szándékom meghagyni az Úr népe minden egyes társaságának, hogy saját döntéseivel összhangban igazgassa ügyeit, tegyen javaslatokat — ne beavatkozó módon, hanem pusztán tanácsként.” Ez nemcsak az összejöveteleket foglalta magában, hanem azt is, hogyan végezzék a szántóföldi szolgálatukat. A testvéreknek adott néhány praktikus tanács után a következőképp összegezte mondanivalóját: „Ez csupán javaslat.”

Néhány tevékenység pontosabban meghatározott vezetést igényelt a Társulat részéről. „A teremtés története képekben” bemutatójával kapcsolatban minden gyülekezet maga dönthetett, hogy akar-e, illetve képes-e kibérelni egy színházat vagy más létesítményt az ottani bemutatóhoz. Ugyanakkor a berendezést egyik városból a másikba kellett szállítani, és a programterveknek ehhez kellett illeszkedniük; ezért ebben a tekintetben a Társulat központi vezetésről gondoskodott. Minden gyülekezetet arra buzdítottak, alakítson drámabizottságot, hogy gondoskodjon a helyi elrendezésekről. A Társulattól küldött felelős személy azonban gondosan ügyelt a részletekre, hogy minden zökkenőmentesen történjen.

Amint elmúlt az 1914-es, majd az 1915-ös esztendő, a szellemtől felkent keresztények repesve várták égi reménységük beteljesedését. Ugyanakkor arra kaptak buzdítást, hogy maradjanak elfoglaltak az Úr szolgálatában. Bár ők úgy gondolták, hogy nagyon rövid már az az idő, amit még testben kell eltölteniük, nyilvánvalóvá vált, hogy a jó hír megfelelően végzett prédikálása érdekében több irányításra van szükség annál, mint amikor még csak néhány százan voltak. Röviddel azután, hogy J. F. Rutherford lett a Watch Tower Society második elnöke, az irányítás új vonásokat öltött. Az Őrtorony 1917. március 1-jei [ang.] száma bejelentette, hogy attól fogva minden olyan területet, amelyen a kolportőrök és a gyülekezetekben levő pásztori munkásoke munkálkodnak, a Társulat hivatala jelöl ki. Ahol helyi munkások és kolportőrök is tevékenykedtek a szántóföldi szolgálatban — valamely városban vagy megyében —, a területet egy helyileg kinevezett kerületi bizottság osztotta fel közöttük. Ez az elrendezés hozzájárult ahhoz, hogy 1917-ben és 1918-ban, mindössze néhány hónap alatt, igazán jelentős mennyiséget terjesztettek el A beteljesült titok című könyvből. Ugyancsak figyelemre méltó volt a „The Fall of Babylon” (Babilon leomlása) témával foglalkozó traktátus 10 000 000 példányának villámgyors elterjesztése is, amely traktátus a kereszténységről közölt erőteljes leleplezést.

Nem sokkal ezután letartóztatták a Társulat igazgatói személyzetét, és 1918. június 21-én 20 évi börtönbüntetésre ítélték őket. A jó hír prédikálása gyakorlatilag leállt. Ez volt az az idő, amikor végre egyesülhetnek az Úrral égi dicsőségben?

Néhány hónap múlva véget ért a háború. Az azt követő évben szabadon engedték a Társulat hivatalnokait. Még mindig hústestben voltak. Nem erre számítottak, de úgy következtettek, Istennek kell hogy legyen még munkája itt a földön, amit el akar végeztetni velük.

Komoly hitpróbákon mentek keresztül. 1919-ben azonban Az Őrtorony megerősítette őket izgalmas írástanulmányokkal, melyek témája: „Áldottak a félelemnélküliek”. Ezt a „Lehetőségek a szolgálatra” című cikk követte. De a testvérek még nem látták lelki szemeikkel azt a hatalmas szervezeti fejlődést, amely az elkövetkező évtizedekben ment végbe.

Jó példa a nyáj számára

Rutherford testvér tisztában volt azzal, hogy a munka rendezett és egységes előrehaladása érdekében — függetlenül attól, milyen kevés idő van még hátra —, létfontosságú a jó példa a nyáj számára. Jézus juhokként írta le követőit, és a juhok követik pásztorukat. Természetesen maga Jézus a Jó Pásztor, de idősebb férfiakat, vagyis véneket is felhasznál népe alpásztoraiként (1Pét 5:1–3). Ezeknek a véneknek olyan férfiaknak kell lenniük, akik maguk is részt vesznek abban a munkában, amelyet Jézus meghatározott, és akik másokat is buzdítanak, hogy azt tegyék. Őszinte evangelizáló szellemmel kell rendelkezniük. A beteljesült titok című könyv terjesztésekor azonban néhány vén visszahúzódott; sőt némelyek egyenesen kedvét szegték másoknak, nehogy részt vegyenek a terjesztésben.

Rendkívül jelentős lépés történt a helyzet korrigálására, amikor 1919-ben elkezdődött az Aranykorszak című folyóirat kiadása. Ez hatékony eszköz lett Isten Királyságának hirdetésében, mely az egyedüli tartós megoldás az emberiség problémáira. Minden gyülekezetet, amely részt kívánt venni ebben a tevékenységben, felszólítottak, hogy kérje a Társulattól „szolgálati szervezetként” való bejegyeztetését. A Társulat ezután egy igazgatót, ismertebb nevén szolgálatvezetőtf nevezett ki, akit nem kellett évente választani. A Társulat helyi képviselőjeként megszervezte a munkát, kijelölte a területet, és bátorította a gyülekezetet a szántóföldi szolgálatban való részvételre. Ily módon a demokratikusan megválasztott vének és diakónusok mellett egy másfajta szervezeti elrendezés kezdett működni; olyan elrendezés, amely elismerte a helyi gyülekezeten kívüli, kinevezés útján történő megbízást, és amely még nagyobb hangsúlyt fektetett az Isten Királysága jó hírének prédikálására.g

Az elkövetkező évek folyamán a Királyság-hirdető munka hatalmas lökést kapott, mintha valami ellenállhatatlan erő hajtotta volna. Az 1914-ben és az utána történt események nyilvánvalóvá tették, hogy beteljesedőben volt az a nagy prófécia, amelyben az Úr Jézus Krisztus a régi rendszer befejezését írta le. Ennek fényében Az Őrtorony 1920-ban rámutatott, hogy amint az a Máté 24:14. versében meg lett jövendölve, ez volt az az idő, amikor hirdetni kellett „a dolgok régi rendjének végéről és a Messiás királyságának létrejöttéről” szóló jó hírth (Máté 24:3–14). Miután a küldöttek részt vettek a Bibliakutatók 1922-ben Cedar Pointban (Ohio) megtartott kongresszusán, távozásukkor fülükben csengett a jelmondat: „Hirdessétek, hirdessétek, hirdessétek a Királyt és az ő királyságát!” Az igaz keresztények szerepe még szembetűnőbben középpontba került 1931-ben, amikor elfogadták a Jehova Tanúi nevet.

Egyértelmű volt, hogy Jehova olyan feladattal bízta meg szolgáit, amelyben mindannyian részt tudtak venni. A reagálás lelkesítő volt. Sokan jelentős változtatásokat hajtottak végre az életükben, hogy teljes idejüket e munkának szenteljék. Még azok között is, akik csupán idejük egy részét szentelték ennek, jelentős számban voltak olyanok, akik egész napokat töltöttek a szántóföldi szolgálatban a hétvégeken. Az Őrtoronyban és az Informátorban 1938-ban és 1939-ben megjelent bátorításra reagálva Jehova Tanúi közül akkoriban sokan lelkiismeretesen törekedtek arra, hogy havonta 60 órát szenteljenek a szántóföldi szolgálatra.

E buzgó Tanúk között Jehovának számos olyan őszinte, önátadott szolgája volt a gyülekezetekben, aki vén volt. Az 1920-as években és az 1930-as évek elején bizonyos helyeken meglehetősen nagy ellenállást tanúsítottak azzal az elképzeléssel szemben, hogy mindenki vegyen részt a szántóföldi szolgálatban. A demokratikusan megválasztott vének gyakran hangot is adtak annak, hogy nem értenek egyet azzal, amit Az Őrtorony mond a gyülekezeten kívüli embereknek való prédikálás felelősségéről. Megtagadva, hogy hallgassanak arra, amit Isten szelleme mond a gyülekezetnek ebben a kérdésben a Szent Iratokon keresztül, megakadályozták, hogy Isten szelleme kiáradjon ezekre a csoportokra (Jel 2:5, 7).

E helyzet rendbehozatala érdekében 1932-ben lépéseket tettek. Az elsődleges szempont nem az volt, hogy vajon megsértődnek-e egyes tekintélynek örvendő vének, vagy hogy a gyülekezetekkel kapcsolatban levők közül némelyek elmaradnak-e. A testvérek vágya inkább az volt, hogy elnyerjék Jehova tetszését, és cselekedjék az ő akaratát. Ezért abban az évben Az Őrtorony augusztus 15-i és szeptember 1-jei száma különleges figyelmet szentelt a „Jehova szervezete” témának.

E cikkek arra mutattak rá nyomatékosan, hogy akik valóban részét képezik Jehova szervezetének, azok elvégzik azt a feladatot, amelyről Szava azt mondotta, hogy ebben az időszakban kell elvégezni. A cikkek azt a szemléletet támogatták, hogy a keresztény vénség nem az a tisztség, amelyre meg lehet választani valakit, hanem a szellemi növekedés révén elnyerhető állapot. Különös hangsúlyt helyeztek Jézus imájára, amelyben azt mondta, hogy a követői „mindnyájan egyek legyenek” — egységben Istennel és Krisztussal, s ily módon egységben egymással Isten akaratának végzésében (Ján 17:21). S mi lesz ennek az eredménye? A második cikk így válaszolt: „a maradék minden egyes tagjának tanúskodnia kell Jehova Isten nevéről és királyságáról.” Senkit sem bíztak meg felvigyázással, aki elmulasztotta vagy visszautasította azt tenni, amit ésszerűen meg tudott volna tenni, hogy részt vegyen a nyilvános tanúskodásban.

E cikkek tanulmányozását követően felkérték a gyülekezeteket egy határozat elfogadására, amely egyetértésüket jelzi. Így hát megszüntették az évenkénti gyülekezeti választást, amelyen vénekké és diakónusokká választottak férfiakat. Belfastban (Észak-Írország), miként másutt is, néhány korábban „megválasztott vén” elmaradt, s azok az egyének, akik osztották nézetüket, velük mentek. Ez a soraikban csökkenést eredményezett, az egész szervezet mégis felélénkült. Akik megmaradtak, olyanok voltak, akik készek voltak vállalni a tanúskodás keresztényi felelősségét. A vének megszavazása helyett a gyülekezetek — még mindig demokratikus módszereket használva — szolgálati bizottságoti választottak, amely olyan szellemileg érett férfiakból állt, akik tevékenyen kivették részüket a nyilvános tanúskodásból. A gyülekezet tagjai egy elnöklőre is szavaztak, aki az összejöveteleiken elnökölt, valamint egy titkárra is és egy pénztárosra is. Ők valamennyien olyan férfiak voltak, akik tevékenyen tanúskodtak Jehováról.

Mivel a gyülekezet felvigyázásával immár olyan férfiakat bíztak meg, akiket nem a saját személyes pozíciójuk érdekelt, hanem Isten munkájának végzése — a tanúskodás nevéről és Királyságáról —, és akik jó példát állítottak a gyülekezet elé abban, ahogyan maguk is kivették belőle a részüket, így a munka még zökkenőmentesebben haladt előre. Bár ők ezt akkoriban nem tudták, sok volt még a tennivaló: egy jóval szélesebb körű tanúskodás, mint az addigi; olyan begyűjtés, amelyre nem számítottak (És 55:5). Jehova nyilvánvalóan erre készítette fel őket.

Néhányan kezdtek társulni hozzájuk olyanok is, akik a földi örök életben reménykedtek.j A Biblia azonban egy nagy sokaság begyűjtéséről jövendölt azzal a kilátással, hogy túlélik a jövendő nagy nyomorúságot (Jel 7:9–14). 1935-ben egyértelművé vált e nagy sokaság kiléte. A felvigyázók kiválasztásában az 1930-as évek folyamán végbement változások alkalmasabbá tették a szervezetet arra, hogy gondoskodjon e sokaságot begyűjtő, tanító és kiképző munkáról.

Jehova Tanúinak többsége számára izgalmas fejlemény volt ez a kiterjedt munka. Szántóföldi szolgálatuk új jelentőséget nyert. Néhányan azonban nem vágytak a prédikálás után. Visszahúzódtak a munkától, és azzal érvelve próbálták igazolni tétlenségüket, hogy csak Armageddon után kerül sor a nagy sokaság begyűjtésére. A többség azonban újabb lehetőséget látott ebben arra, hogy kimutassa Jehova iránti lojalitását és az embertársai iránti szeretetét.

Hogyan illeszkedtek be a nagy sokaság tagjai a szervezeti felépítésbe? Megmutatták nekik azt a szerepet, amelyet Isten Szava a szellemtől felkentek „kicsiny nyájára” bízott, és örömmel munkálkodtak ezzel az elrendezéssel összhangban (Luk 12:32–44). Azt is megtanulták, hogy miként a szellemtől felkenteknek, nekik is kötelességük megosztani a jó hírt másokkal (Jel 22:17). Mivel ők Isten Királyságának földi alattvalói kívántak lenni, e Királyságnak első helyen kellett lennie az életükben, és buzgón beszélniük kellett róla másoknak. Ahhoz, hogy megfeleljenek a Biblia azokra vonatkozó leírásának, akik megtartatnak majd a nagy nyomorúságon keresztül, és bejutnak Isten új világába, olyan személyeknek kellett lenniük, akik „kiáltanak nagy szóval, mondván: Az idvesség a mi Istenünké, a ki a királyiszékben ül, és a Bárányé!” (Jel 7:10, 14). Ahogy számuk kezdett egyre inkább gyarapodni, és kitűnt az Úr iránti buzgalmuk, 1937-ben arra is meghívást kaptak, hogy segítsenek a gyülekezeti felvigyázás felelősségének terhét viselni.

Ugyanakkor arra is emlékeztették őket, hogy a szervezet Jehováé, és nem emberé. Nem lehetett széthúzás a szellemtől felkentek maradéka és a más juhok nagy sokaságához tartozók között. Testvérekként és testvérnőkként kellett együtt munkálkodniuk Jehova szolgálatában. Ahogy Jézus mondta: „Más juhaim is vannak nékem, a melyek nem ebből az akolból valók: azokat is elő kell hoznom, és hallgatnak majd az én szómra; és lészen egy akol [nyáj, NW] és egy pásztor” (Ján 10:16). Ennek valóságos volta egyre nyilvánvalóbb lett.

Viszonylag rövid idő leforgása alatt bámulatos fejlemények történtek a szervezeten belül. De volt-e még több tennivaló ahhoz, hogy a gyülekezetek ügyei a Jehova ihletett Szavában lefektetett módszerekkel teljesen összhangban legyenek irányítva?

Teokratikus szervezet

A „teokrácia” szó jelentése: ’isteni uralom’. Ilyen uralom volt az, amely a gyülekezeteket kormányozta? Azonkívül, hogy imádták Jehovát, a gyülekezeti ügyeik irányítását is tőle várták? Ragaszkodtak-e teljesen ahhoz, amit e kérdésekről mondott ihletett Szavában? A „Szervezet” című kétrészes cikk, amely Az Őrtorony 1938. június 1-jei és 15-i [ang.] számában jelent meg, egyértelműen kijelentette: „Jehova szervezete egyáltalán nem demokratikus. Jehova mindenek fölött való, kormányzata vagy szervezete pedig szigorúan teokratikus.” Ennek ellenére akkoriban Jehova Tanúi helyi gyülekezeteiben még mindig demokratikus módszereket alkalmaztak az összejövetelek és a szántóföldi szolgálat felvigyázásával megbízott legtöbb személy kiválasztásában. Esedékes volt a további kiigazítás.

De nem arra mutat-e a Cselekedetek 14:23. verse, hogy a gyülekezetekben betöltendő hivatalukra „kézfelemeléssel” (Cs), mintegy szavazással jelölték ki a véneket? Az Őrtoronyban megjelent első „Szervezet” című cikk elismerte, hogy ezt a szövegrészt régebben félreértelmezték. Nem a gyülekezet valamennyi tagjának a kézfelemelése által történtek a kinevezések az első századi keresztények között. Ez inkább azt mutatta, hogy az apostolok és az általuk felhatalmazott személyek voltak azok, akik felemelték a kezüket. Ezt nem gyülekezeti szavazáson történő közreműködés által tették, hanem úgy, hogy kezüket a képesített személyekre tették. Ez a megerősítés, elismerés vagy kinevezés szimbóluma volt.k A korai keresztény gyülekezetek időnként javaslatokat tettek képesített férfiakra, de a végső kiválasztást vagy elismerést az apostolok tették, akiket közvetlenül Krisztus bízott meg, vagy akiket erre az apostolok hatalmaztak fel (Csel 6:1–6). Az Őrtorony felhívta a figyelmet arra a tényre, hogy Pál apostol csupán felelős felvigyázóknak (Timótheusnak és Titusnak) írt leveleiben adott útmutatásokat — a szent szellem irányítása alatt — felvigyázók kinevezésére (1Tim 3:1–13; 5:22; Tit 1:5). A gyülekezeteknek címzett ihletett levelek egyike sem tartalmaz ilyen útmutatásokat.

Akkor hát hogyan történtek a gyülekezetekben az általános kinevezések a szolgálatra? A teokratikus szervezet elemzése Az Őrtoronyban kimutatta az Írásokból, hogy Jehova Jézus Krisztust nevezte ki a gyülekezet fejévé; hogy amikor Krisztus mint Mester visszatért, „hű és értelmes rabszolgáját” bízta meg „összes javai feletti” felelősséggel; hogy ez a hű és értelmes rabszolga mindazokból a földön élő emberekből tevődik össze, akik felkenettek szent szellemmel, hogy társörökösök legyenek Krisztussal, és akik egyesülten szolgáltak irányítása alatt; és hogy Krisztus eszközként használja majd ezt a rabszolga osztályt, hogy gondoskodjék a gyülekezetek feletti szükséges felvigyázásról (Kol 1:18; Máté 24:45–47, NW; 28:18). A rabszolga osztály kötelessége, hogy imateljesen alkalmazza az Isten ihletett Szavában egyértelműen kifejezett útmutatásokat, felhasználva ezt annak eldöntésére, ki képesített szolgálati tisztségekre.

Mivel a Krisztus által felhasznált látható eszköz a hű és értelmes rabszolga (és napjaink történelmének már megfigyelt tényei rámutatnak, hogy ez a „rabszolga” a Watch Tower Societyt használja jogi eszközként), Az Őrtorony kifejtette, hogy a teokratikus eljárás megkívánja, hogy a szolgálati kinevezések ezen eszközön keresztül történjenek. Amint az első századi gyülekezetek is elismerték a jeruzsálemi vezető testületet, úgy a mai gyülekezetek sem virágoznának szellemileg központi felügyelet nélkül (Csel 15:2–30; 16:4, 5).

A dolgok kellő megvilágításának megőrzése érdekében azonban rámutattak, hogy amikor Az Őrtorony „A Társulatra” utal, akkor ezalatt nem pusztán egy jogi eszközt ért, hanem a felkent keresztények testületét, amely létrehozta és felhasználja azt mint jogi személyt. Így hát a kifejezés a hű és értelmes rabszolgát jelentette a Vezető Testülettel együtt.

Még mielőtt Az Őrtoronyban cikkek jelentek volna meg „Szervezet” címmel 1938-ban, amikor a londoni, New York-i, chicagói és Los Angeles-i gyülekezetek már oly nagyra duzzadtak, hogy tanácsos volt kisebb csoportokra osztani őket, ezek a gyülekezetek már kérték, hogy a Társulat nevezze ki az összes szolgájukat. Így tehát Az Őrtorony 1938. június 15-i [ang.] száma minden más gyülekezetet is arra kért fel, hogy ugyanígy tegyen. Evégett a következő határozatot javasolták:

„Mi, Isten népének az ő nevéért választott társasága, most itt  . . . elismerjük, hogy Isten kormányzata tiszta teokrácia, hogy Krisztus Jézus a templomnál van, és teljes mértékben irányítja Jehova látható, valamint láthatatlan szervezetét, hogy »A TÁRSULAT« az Úr földi, látható képviselője; ezért arra kérjük »A Társulatot«, hogy szervezze meg e társaságot a szolgálatra, és nevezzen ki közülük különböző szolgákat, hogy mindannyian békében, igazságosságban, összhangban és teljes egységben munkálkodhassunk együtt. Mellékelten csatoljuk társaságunk azon személyeinek névsorát, akik előttünk érettebbeknek látszanak, és akik ezért a legalkalmasabbnak tűnnek egy bizonyos szolgálatra megtervezett tisztség betöltésére.”l

Gyakorlatilag Jehova Tanúinak valamennyi gyülekezete készségesen egyetértett ezzel. Az a néhány személy, aki visszahúzódott, nemsokára a Királyság-hirdetésből sem vette ki a részét, s ily módon már nem volt tovább Jehova Tanúja.

A teokratikus vezetés előnyei

Nyilvánvaló, hogy ha a tanításokról, a viselkedési irányelvekről, a szervezeti vagy tanúskodó módszerekről helyileg dönthetnének, a szervezet hamarosan elveszítené azonosító jegyeit és egységét. A testvéreket könnyen megoszthatnák társadalmi, kulturális és nemzeti különbözőségek. Másfelől a teokratikus vezetés biztosítja, hogy a szellemi növekedésből eredő előnyök akadálytalanul eljuthassanak valamennyi gyülekezethez világszerte. Így létrejön az a valódi egység, amelyért Jézus imádkozott, hogy legyen meg az igaz követői között, és az általa megparancsolt evangelizálómunka is teljes mértékben végrehajtható (Ján 17:20–22).

Némelyek azonban kijelentették, hogy e szervezeti változást támogatva J. F. Rutherford egyszerűen nagyobb ellenőrzésre akart szert tenni a Tanúk fölött, s hogy ezt az eszközt használta fel arra, hogy saját hatalmát juttassa érvényre. Valóban ez volt a helyzet? Ahhoz nem fér kétség, hogy Rutherford testvér a szilárd meggyőződések embere volt. Erőteljesen és megalkuvás nélkül tett kijelentést arról, ami hite szerint az igazság volt. Meglehetősen rideg tudott lenni a dolgok intézésében, amikor rájött, hogy az emberek sokkal jobban törődnek saját magukkal, mint az Úr munkájával. Rutherford testvér azonban őszintén alázatos volt Isten előtt. Karl Klein — aki 1974-ben a Vezető Testület tagja lett — ezt írta később: „Rutherford testvér reggeli imái . . . megszerettették őt velem. Bár érces hangja volt, de amikor Istenhez fordult, úgy hangzott imája, mintha egy kisfiú beszélne az apjához. Jehovához fűződő milyen szép kapcsolatról tanúskodott ez!” Rutherford testvér teljesen meg volt győződve Jehova látható szervezetének azonosságáról, és azon fáradozott, hogy sem ember, sem csoport ne legyen képes megakadályozni a testvéreket helyileg abban, hogy teljes mértékben részesüljenek a szellemi eledel és irányítás áldásaiból, amelyről Jehova gondoskodik szolgái számára.

Bár Rutherford testvér 25 évig szolgált a Watch Tower Society elnökeként, s teljes energiáját a szervezeti munka előmozdítására áldozta, nem ő volt Jehova Tanúi vezetője, és nem is akart az lenni. A St. Louisban (Missouri), 1941-ben megtartott egyik kongresszuson, röviddel a halála előtt, a vezetésről szólva kijelentette: „Azt akarom, hogy valamennyi itt levő idegen megtudja, hogy mi a véleményetek arról, ember-e a ti vezetőtök, hogy aztán soha ne felejtse el. Valahányszor megindul és növekedni kezd valami, azt mondják: van egy bizonyos ember, egy vezető, akit nagy tömeg követ. Ha akad bárki is a hallgatóságban, aki azt gondolja, hogy én — ez az ember, aki itt állok — vagyok Jehova Tanúi vezetője, akkor mondja: Igen.” A válasz mély csönd volt, amelyet csak a hallgatóság soraiból többfelől hallatszó határozott „Nem!” szakított meg. A szónok így folytatta: „Ha ti, akik most itt vagytok, úgy gondoljátok, hogy én csupán az Úr egyik szolgája vagyok, és vállvetve, egységben munkálkodunk, szolgálva Istent és szolgálva Krisztust, akkor mondjátok: Igen.” A kongresszus résztvevői egybehangzóan kiáltottak fel: „Igen!” Az ezt követő hónapban egy angliai hallgatóság pontosan ugyanígy reagált.

Néhány helyen hamar érezhetők voltak a teokratikus szervezetből származó előnyök. Másutt ez több időt vett igénybe; akik nem bizonyultak érett, alázatos szolgáknak, azokat idővel leváltották, és másokat neveztek ki.

Mindazonáltal, amint a teokratikus elrendezések egyre teljesebb mértékben honosodtak meg, Jehova Tanúi örömmel tapasztalták az Ésaiás 60:17-ben megjövendölteket. Képletes kifejezéseket használva az Isten szolgái között megjavult állapotok leírására, Jehova azt mondja: „Réz helyett aranyat hozok, vas helyett ezüstöt hozok, és a fák helyett rezet, és a kövek helyett vasat, és teszem fejedelmeiddé a békességet, és előljáróiddá az igazságot.” Ez nem arról szól, amit az emberek tesznek, hanem amit Isten maga tesz, és amelynek áldásaiban szolgái részesülnek, mialatt alárendelik magukat. Békének kell uralkodni közöttük. Az igazságosság iránti szeretet kell hogy legyen az az erő, amely a szolgálatra indítja őket.

Brazíliából Maud Yuille, a fiókhivatal felvigyázójának felesége a következőket írta Rutherford testvérnek: „Az Őrtorony [1938.] június 1-jei és 15-i számában megjelent »Szervezet« című cikk indít arra, hogy néhány szóval beszéljek neked, akinek hűséges szolgálatát Jehova felhasználja. Hála Jehovának azért a csodálatos elrendezésért, amelyet e látható szervezete érdekében tett, amint azt e két Őrtorony-cikk is körvonalazta . . . Micsoda megkönnyebbülés látni a »kiskirályságok« végét, ideértve a »nők egyenjogúságát« és más Írás-ellenes eljárást, amely némelyeket helyi véleményeknek és személyes megítélésnek szolgáltatott ki . . . [Jehova Isten és Jézus Krisztus] helyett, ezáltal szégyent hozva Jehova nevére. Igaz, hogy csak nemrég óta nevez a Társulat mindenkit »szolgának« a szervezetben, mégis azt veszem észre, hogy már sok évvel ezt megelőzően úgy utaltál magadra a testvéreiddel folytatott levelezéseid során, mint »testvéretek és szolgátok az Ő kegyelméből«.”

E szervezeti kiigazításra vonatkozóan a nagy-britanniai fiókhivatal erről számolt be: „Meglepően jó hatása volt. Az erről szóló lírai és prófétai leírás — amely az Ésaiás könyve hatvanadik részében található — gyönyörű, mégsem túloz. Aki az igazságban volt, mind erről beszélt. Ez volt a társalgás fő témája. Általánosságban élénkítő hatása volt — készséget fejlesztett ki, hogy erőteljes, jól irányzott harcot folytassanak. Ahogy egyre nőtt a feszültség a világban, úgy hatalmasodott el a teokratikus uralom feletti öröm.”

Utazófelvigyázók erősítik a gyülekezeteket

A szervezeti kötelékek tovább erősödtek az utazófelvigyázók szolgálatának eredményeként. Az első században Pál apostol kiemelkedő módon vállalt részt ilyen tevékenységben. Időnként olyan férfiak is osztoztak ebben, mint Barnabás, Timótheus és Titus (Csel 15:36; Fil 2:19, 20; Tit 1:4, 5). Ők mindannyian buzgó evangéliumhirdetők voltak. Azonkívül beszédeikkel is erősítették a gyülekezeteket. Amikor olyan kérdések merültek fel, amelyek érinthették a gyülekezetek egységét, a központi vezető testület elé terjesztették azokat. Aztán, „a mint általmentek a városokon”, a felelősséggel megbízottak „meghagyák nékik, hogy tartsák meg a rendeléseket, melyeket végeztek a Jeruzsálemben levő apostolok és vének”. S mi lett az eredmény? „A gyülekezetek azért erősödének a hitben, és gyarapodának számban naponként” (Csel 15:1—16:5; 2Kor 11:28).

Russell testvér már az 1870-es években látogatta a Bibliakutatók két-három főből álló és nagyobb csoportjait, hogy szellemileg építse őket. Az 1880-as években néhány más testvér is részt vett ebben. A Társulat azután 1894-ben intézkedéseket hozott arra vonatkozóan, hogy a jól képesített szónokok rendszeresebben utazzanak, hogy segítsenek a Bibliakutatóknak növekedni az ismeretben és az igazság értékelésében, valamint abban, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz.

A szónok egy vagy több napot töltött a csoportnál, egy-két nyilvános előadást tartott, aztán, ha mód volt rá, meglátogatott kisebb csoportokat és egyéneket, hogy Isten Szavának mélyebb dolgairól beszélgessenek. Arra törekedtek, hogy az Egyesült Államok és Kanada területén lévő minden csoportot évente kétszer látogassanak meg, még ha nem is ugyanaz a testvér. Az utazószónokok kiválasztásánál nagy hangsúlyt helyeztek a szelídségre, alázatosságra, és az igazság világos megértésére, valamint az ahhoz való lojális ragaszkodásra, és arra a képességre, hogy azt érthetően tudják megtanítani. Ezért a szolgálatért nem kaptak fizetést. A helyi testvérek csupán élelemről és szállásról gondoskodtak, a Társulat pedig — a szükséges mértékben — segített utazási költségeik fedezésében. Úgy váltak ismertté, mint pilgrimek.

A Társulat sok utazóképviselőjét őszintén szerették azok, akiknek szolgáltak. A. H. Macmillanre, egy kanadaira úgy emlékeznek, mint aki számára Isten Szava olyannak bizonyult, „mintha égő tűz volna” (Jer 20:9). Úgy érezte, hogy beszélnie kell róla, és beszélt is, nemcsak kanadai hallgatóság előtt, hanem az Egyesült Államok több részén és más országokban is. William Hersee-re, egy másik pilgrimre, azért emlékeznek szeretettel, mert nagy figyelmet szentelt a fiatalokra. Imái is maradandó benyomást gyakoroltak a hallgatókra, mert oly mély szellemiséget tükröztek, hogy azok fiatal és idős szívét egyaránt megindították.

A korai időkben nem volt könnyű dolog a pilgrimek számára az utazás. Edward Brenisen például ahhoz, hogy kiszolgálja a Klamath Falls (Oregon) közelében levő csoportot, először vonattal utazott, majd éjszaka postakocsin, végül egy szekéren — amely nagyon összerázta — tette meg az utat a hegyekben levő farmra, ahol összejöttek. Az összejövetelük után, másnap kora reggel egy testvértől kapott egy lovat, amivel eljuthatott a mintegy 100 km-re levő legközelebbi vasútállomásra, hogy továbbutazhasson következő megbízatása helyére. Fárasztó élet volt, de jó eredmények származtak a pilgrimek erőfeszítéseiből. Jehova népe megerősödött, egységessé vált Isten Szavának megértésében, és tagjai közelebb kerültek egymáshoz még a nagy földrajzi távolságok ellenére is.

Rutherford testvér 1926-ban nekilátott olyan intézkedéseket megvalósítani, melyek megváltoztatták a pilgrimek munkáját, hogy ne csak egyszerű utazószónokok legyenek, hanem a gyülekezetek szántóföldi szolgálatának utazófelvigyázói és segítői is. Új felelősségeiknek hangsúlyt adva, 1928-ban körzeti szolgálatvezetőknek nevezték őket. Közvetlenül a helyi testvérekkel munkálkodtak együtt, személyes útmutatásokkal látva el őket a szántóföldi szolgálatban. Akkoriban megvalósítható volt számukra, hogy az Egyesült Államokban és néhány más országban évente egyszer meglátogassanak minden gyülekezetet, miközben azokkal a személyekkel és kis csoportokkal is tartották a kapcsolatot, amelyek még nem voltak megszervezve a szolgálatra.

Az elkövetkező évek folyamán az utazófelvigyázók munkája számos változtatáson ment keresztül.a Ez 1938-ban nagymértékben felgyorsult, amikor a gyülekezetek valamennyi szolgáját teokratikusan nevezték ki. A gyülekezetek rendszeres időközönkénti meglátogatása az elkövetkező néhány évben lehetőséget teremtett arra, hogy minden egyes kinevezett szolgának személyes képzést nyújtsanak, és jobban segítsenek mindenkinek a szántóföldi szolgálatban. 1942-ben, mielőtt az utazófelvigyázókat ismét kiküldték volna a gyülekezetekhez, intenzív iskolai oktatásban részesültek; ennek eredményeként munkájukat nagyobb egységben végezték. A látogatásaik meglehetősen rövidek voltak (egy-három nap, a gyülekezet nagyságától függően). Ezalatt ellenőrizték a gyülekezeti feljegyzéseket, találkoztak valamennyi szolgával, hogy a szükséges tanáccsal lássák el őket, egy vagy több előadást tartottak a gyülekezetben, és ők vezették a szántóföldi szolgálatot. 1946-ban a látogatások meghosszabbodtak: minden gyülekezetnél egy hetet töltöttek.

A gyülekezetek látogatására vonatkozó ezen elrendezés 1938-ban kiegészült a körzeti szolga új szerepének szolgálatával. Már nagyobb terület tartozott hozzá, s rendszeres időközönként egy-egy hetet töltött minden testvérrel, aki egy bizonyos zónában (körzetben) utazott, hogy meglátogassa a gyülekezeteket. Látogatása során a zónában tartott kongresszus programjában szolgált, amely kongresszuson a zónához tartozó összes gyülekezet részt vett.b Ez az elrendezés nagy lendületet adott a testvéreknek, és rendszeres lehetőséget biztosított az új tanítványok megkeresztelésére.

„Aki szereti a szolgálatot”

Ebben az 1936-ban kezdődött szolgálatban vett részt John Booth is, aki 1974-ben a Vezető Testület tagja lett. Amikor mint leendő utazófelvigyázóval beszélgettek el vele, ezt mondták neki: „Nem ékesszóló előadókra van szükség, csupán olyan valakire, aki szereti a szolgálatot, aki élenjár abban, és aki a szolgálatról beszél az összejöveteleken.” Booth testvérben megvolt ez a szeretet Jehova szolgálata iránt, amit bizonyított az 1928 óta végzett buzgó úttörőszolgálata, és az, hogy példája és buzdító szavai által másokban is felszította a buzgalmat az evangelizálás iránt.

Az első gyülekezet, amelyet meglátogatott 1936 márciusában, Eastonban (Pennsylvania) volt. Később ezt írta: „Rendszerint reggel, a szántóföldi szolgálat idejére érkeztem meg egy helyre, kora este találkoztam a csoport szolgáival, utána pedig az egész csoporttal. Általában két napot töltöttem egy csoporttal, kisebb csoporttal pedig csak egyet; néha egy héten hat ilyen csoportot látogattam meg. Állandóan egyik helyről a másikra mentem.”

Két évvel később, 1938-ban, körzeti szolgának nevezték ki, hogy hetente rendezzen egy zónagyűlést (ma körzetkongresszusnak nevezik). Ezek nagy segítségnek bizonyultak a testvérek megerősítésében olyan időben, amikor néhány területen hevesebbé vált az üldözés. Azokra a napokra és különféle felelősségeire emlékezve Booth testvér ezt mondta: „Ugyanazon a héten . . . [amelyen tanúként voltam beidézve a mintegy 60 Tanút érintő bírósági perben Indianapolisban (Indiana)], egy másik perben, Jolietben (Illinois) én voltam a vádlott; és megint egy másik perben, Madisonban (Indiana) egy testvér ügyvédje voltam; s ezenkívül minden hét végére volt egy zónagyűléssel kapcsolatos megbízatásom.”

Két évvel azután, hogy ezek a zónagyűlések (most körzetkongresszusok) 1946-ban megújultak, Carey Barber egyike volt azoknak, akiket kerületszolgának neveztek ki. Akkor már 25 esztendeje a brooklyni (New York) Bétel-család tagja volt. Első kerülete az Egyesült Államok egész nyugati részét magában foglalta. Az első időkben minden héten mintegy 1600 kilométert utazott egyik kongresszusról a másikra. Amint a gyülekezetek száma és mérete növekedett, ezek a távolságok csökkentek, és egyetlen nagyvárosnyi területen számos körzetkongresszust tartottak. Huszonkilenc évi utazófelvigyázói tapasztalat után, 1977-ben felkérték Barber testvért, hogy térjen vissza a világközpontba a Vezető Testület tagjaként.

A háború alatt és a heves üldözés közben az utazófelvigyázók gyakran a szabadságukat és az életüket kockáztatták testvéreik szellemi jóléte érdekében. Belgium náci megszállása idején André Wozniak folyamatosan látogatta a gyülekezeteket és segítette őket az irodalomellátásban. A Gestapo sokszor a sarkában volt már, de egyszer sem sikerült elfognia őt.

Rhodesiában (mai neve Zimbabwe) az 1970-es évek végén az emberek félelemben éltek, s az utazások is korlátozódtak a belháború időszakában. De Jehova Tanúi utazófelvigyázói — mint szerető pásztorok és felvigyázók — olyanoknak bizonyultak testvéreik számára, mint „rejtek szél ellen” (És 32:2). Némelyikük napokig gyalogolt bozótos területen hegynek fel és le, veszélyes folyókon kelt át, éjszaka a szabad ég alatt aludt — s mindezt azért, hogy eljusson az elszigetelt gyülekezetekhez és a hírnökökhöz, hogy buzdítsa őket: maradjanak szilárdak a hitben. Közéjük tartozott Isaiah Makore is, aki hajszál híján menekült csak meg, amikor a kormánykatonák és „szabadságharcosok” közötti csatában golyók süvítettek a feje fölött.

Más utazófelvigyázók évekig nemzetközi szolgálatot végeztek a szervezetben. A Watch Tower Society elnökei gyakran utaztak el más oszágokba, hogy figyelmet fordítsanak a szervezeti szükségletekre, és kongresszusokon beszéljenek. Az ilyen látogatások sokat tettek azért, hogy Jehova Tanúi mindenütt mélyen a tudatukba véssék, hogy egy nemzetközi testvériséghez tartoznak. Knorr testvér kiemelkedő módon tevékenykedett ebben, rendszeresen tett látogatásokat valamennyi fiókhivatalnál és misszionáriusotthonban. A szervezet növekedésével a világot tíz nemzetközi zónára osztották, és 1956. január 1-jétől kezdődően — az elnök irányítása alatt — képesített testvérek kezdtek segíteni ebben a szolgálatban, hogy ily módon rendszeres figyelmet fordíthassanak rá. Ezek a zónalátogatások, amelyek ma a Vezető Testület Szolgálati Bizottságának irányítása alatt folynak, továbbra is hozzájárulnak a világméretű egységhez és az egész szervezet előrehaladásához.

Még egyéb jelentős fejlemények is hozzájárultak a mostani szervezet felépítéséhez.

További teokratikus átrendeződés

A II. világháború közepén, 1942. január 8-án elhunyt Joseph F. Rutherford, és Nathan H. Knorr lett a Watch Tower Society harmadik elnöke. A szervezet komoly nyomás alatt volt, mert sok országban betiltották tevékenységét; mert a hazaszeretet álarca mögé rejtett erőszakos csőcseléktámadás érte; és azért, mert letartóztatták a Tanúkat, mivel nyilvános szolgálatuk során bibliai irodalmat terjesztettek. Vajon a vezetésben bekövetkezett változás a munka lelassulását idézte elő ezekben a kritikus időkben? Igazgatási ügyekben a testvérek Jehovához fordultak vezetésért és áldásért. Az isteni vezetés iránti vágyukkal összhangban ismét áttekintették magát a szervezeti felépítést, hogy felfedezzék, mely területeken kellene még szorosabban ragaszkodniuk Jehova útjaihoz.

Majd 1944-ben szolgálati kongresszust tartottak Pittsburgh-ben (Pennsylvania) a Watch Tower Society évi közgyűlésével kapcsolatban. Szeptember 30-án, az évi közgyűlés előtt, nagy jelentőségű előadássorozat hangzott el arról, mit mondanak az Írások Jehova szolgáinak szervezetére vonatkozóan.c A figyelem a Vezető Testületre irányult. Ez alkalommal kihangsúlyozták, hogy teokratikus alapelveknek kell érvényesülnie minden olyan eszközzel kapcsolatban, amelyet a hű és értelmes rabszolga osztály felhasznál. Kifejtették, hogy Isten „felszentelt” népéből nem mindenki tagja a törvényes testületnek. Az csupán képviseli őket, jogi eszközként járva el érdekükben. Mivel azonban a Társulat volt a felhasznált kiadóhivatal, hogy szellemi felvilágosítást tartalmazó irodalommal lássa el Jehova Tanúit, a Vezető Testület ésszerű és szükséges módon szoros kapcsolatban állt e jogi Társulat tisztviselőivel és igazgatóival. Vajon teljes mértékben teokratikus irányelveket alkalmaztak a testület ügyvitelében?

A Társulat alapító okirata olyan részvényesi rendszert fektetett le, amelyben minden adományozó, aki összesen 10 dollár hozzájárulást adott, szavazati jogot nyert a Társulat igazgatótestülete tagjainak és tisztviselőinek a megválasztásával kapcsolatban. Talán úgy tűnt, hogy az ilyen adományok a szervezeti munka iránti őszinte érdeklődés bizonyítékai voltak. Ez az elrendezés azonban bonyodalmakat okozott. Knorr testvér, a Társulat elnöke így magyarázta ezt: „A Társulat alapító okiratának feltételeiből úgy tűnt, hogy a vezető testületi tagság a jogi Társulatnak nyújtott adományoktól függ. Isten akarata szerint azonban ez nem fordulhat elő az ő igaz, választott népe között.”

Az mindenesetre tény, hogy Charles Taze Russell — aki a Társulat első 32 évében a legelső személy volt a vezető testületben — a legnagyobb adakozó volt a Társulat számára pénzügyileg, fizikailag és szellemileg egyaránt. Nem a pénzbeli adomány volt azonban a döntő abban, hogyan használta fel őt az Úr. Teljes önátadása, fáradhatatlan buzgalma, az Isten Királysága iránti megalkuvást nem tűrő kiállása, valamint töretlen lojalitása és hűsége volt az, ami Isten szemében alkalmassá tette őt a szolgálatra. A teokratikus szervezettel kapcsolatban ez a szabály érvényes: „Isten elhelyezte a tagokat a testben, egyenként mindeniket, a mint akarta” (1Kor 12:18). „Ugyanakkor azonban — magyarázta Knorr testvér —, mivel a Társulat alapító okirata szavazati részt biztosított azok számára, akik pénzt adományoztak a Társulat munkájára, a vezető testülettel kapcsolatban ez a teokratikus alapelv elhomályosításához, illetve megcsorbításához, sőt veszélyeztetéséhez vagy akadályoztatásához vezetett.”

Ezért a Társulat valamennyi részvényesének üzleti összejövetelén 1944. október 2-án egyhangúlag megszavazták, hogy a Társulat alapító okiratát átdolgozzák, és szorosabb összhangba hozzák a teokratikus irányelvekkel. A taglétszám többé nem volt korlátlan, hanem 300-500 főre korlátozták; e férfiakat az igazgatótestület választotta ki, s nem pénzbeli hozzájárulásuk alapján, hanem mert érett, tevékeny és hű tanúi voltak Jehovának, akik teljes időben szolgáltak a szervezet munkájában, vagy Jehova Tanúi valamelyik gyülekezetének tevékeny szolgái voltak. Ezek a tagok szavaztak az igazgatótestületre, az igazgatótestület pedig megválasztotta annak tisztviselőit. Ezek az új elrendezések a következő évben, 1945. október 1-jén léptek hatályba. Micsoda védelemnek bizonyult ez egy olyan időben, amikor ellenséges elemek gyakran manipulálták az üzleti ügyeket, hogy így ellenőrzést gyakorolhassanak a testületek felett, s aztán a saját céljaiknak megfelelően átszervezzék azokat.

Jehova áldása megnyilvánult ezeken a teokratikus alapelvekhez igazodó lépéseken. A II. világháborúban a szervezetet ért különösen nagy nyomás ellenére a Királyság hirdetőinek száma folyamatosan nőtt. Szünet nélkül erőteljesen tanúskodtak továbbra is Isten Királyságáról. Az 1939—1946-ig terjedő időszak bámulatos növekedést eredményezett: 157 százalékkal nőtt Jehova Tanúi száma, és további hat országot értek el a jó hírrel. Az elkövetkező 25 évben a tevékeny Tanúk száma közel 800 százalékkal nőtt, és további 86 országból jelentettek rendszeres tevékenységet.

Különleges képzés a felvigyázók számára

Néhány külső szemlélő úgy vélte, hogy ha a szervezet nagyobb lesz, elkerülhetetlenül lazulnak az irányadó mértékei. Ezzel ellentétben azonban a Biblia megjövendölte, hogy Jehova szolgái között igazságosság és béke uralkodik (És 60:17). Ez megköveteli, hogy a felelős felvigyázók alapos és folyamatos oktatásban részesüljenek Isten Szavát, bírói irányadó mértékeinek világos megértését, és ezen irányadó mértékek következetes alkalmazását illetően. Ilyen oktatásról azóta is gondoskodás történik. Az Őrtorony folyamatosan lát el Isten követelményeiről szóló, mélyreható tanulmányokkal, s ezt az anyagot Jehova Tanúi valamennyi gyülekezete világszerte rendszeresen és behatóan tanulmányozza. De mindezeken felül a nyáj felvigyázói további útmutatásban részesülnek.

A Társulat fiókhivatalainak felelős beosztásban levő felvigyázóit különleges képzésre hívták össze a nemzetközi kongresszusok idején. Az 1961-től 1965-ig terjedő időszakban nyolc-tíz hónapos különleges tanfolyamokat terveztek, amelyeket New Yorkban tartottak. 1977 és 1980 között újabb öthetes különleges tanfolyamsorozatokat tartottak számukra. Képzésük magában foglalta a Biblia valamennyi könyvének versről versre való áttanulmányozását, valamint a jó hír prédikálásának előmozdítására vonatkozó részletes szervezeti kérdések és gyakorlatok megvizsgálását. Jehova Tanúi között nincs nacionalista megosztottság. Bárhol éljenek is, ugyanazokhoz a magas szintű bibliai irányadó mértékekhez ragaszkodnak, ugyanazokat a dolgokat hiszik és tanítják.

A körzet- és kerületfelvigyázókra is különleges gondot fordítanak. Sokuk részt vett az Őrtorony Gileád Biblia Iskolán vagy annak valamelyik kihelyezett tagozatán. Időnként őket is összehívják a Társulat fiókhivatalaiban, vagy más megfelelő helyen találkoznak, hogy néhány napos vagy egyhetes szemináriumon vegyenek részt.

Egy másik kiemelkedő fontosságú gondoskodást indítottak útjára 1959-ben. Ez a Királyság Szolgálati Iskola volt, amelyen a körzet- és kerületfelvigyázók, valamint a gyülekezeti felvigyázók vettek részt. Ez egy egész hónapot igénybe vevő tanfolyamként indult. Egy évig csak az Egyesült Államokban tartották meg, majd a tanfolyam anyagát más nyelvekre is lefordították, és fokozatosan felhasználták szerte a világon. Mivel nem tudta mindegyik felvigyázó úgy rendezni a dolgait, hogy egy teljes hónapra távol maradjon a világi munkahelyéről, ezért 1966-tól kéthetes tanfolyamokat kezdtek tartani.

Ez az iskola nem olyan teológiai szeminárium volt, ahol férfiakat pappá szentelésre készítenek fel. Azok, akik ezeken részt vettek, már felszentelt szolgák voltak, sokan közülük évtizedek óta a nyáj felvigyázói és pásztorai voltak. Tanfolyami részvételük lehetőséget adott számukra arra, hogy részletesen is megtárgyalják az Isten Szavából származó útmutatásokat, amelyek a munkájukra vonatkoznak. Nagy hangsúlyt helyeztek a szántóföldi szolgálat fontosságára és arra, hogyan végezhetik azt hatásosan. A világ változó erkölcsi irányadó mértékei miatt sok időt szenteltek a Biblia erkölcsi irányadó mértékei megtartásának megbeszélésére. Ezt a tanfolyamot az utóbbi időben két-három évente szemináriumok, valamint az utazófelvigyázóknak minden évben több alkalommal a helyi vénekkel megtartott hasznos összejövetelei követik. Ezek az alkalmak lehetővé teszik, hogy különleges figyelmet fordítsanak az aktuális szükségletekre. Megvédenek, hogy ne távolodjunk el a bibliai mértékektől, valamint hozzájárulnak ahhoz, hogy valamennyi gyülekezetben egységesen kezeljék az ügyeket.

Jehova Tanúi megszívlelik az 1Korinthus 1:10-ben található figyelmeztetést: „Kérlek azonban titeket atyámfiai, a mi Urunk Jézus Krisztus nevére, hogy mindnyájan egyképen szóljatok és ne legyenek köztetek szakadások, de legyetek teljesen egyek ugyanazon értelemben és ugyanazon véleményben.” Ez nem kikényszerített alkalmazkodás, hanem annak az oktatásnak az eredménye, amelyet a bibliai feljegyzés alapján Isten útjairól szereznek. Jehova Tanúi gyönyörűségüket lelik Isten útjaiban és szándékaiban. Ha bárki úgy érezné, hogy már nem szerez örömet neki az, hogy a bibliai irányadó mértékek szerint éljen, szabadon elhagyhatja a szervezetet. De ha bárki más hitnézeteket kezdene terjeszteni, vagy semmibe venné a Biblia szerinti erkölcsöt, a felvigyázók lépéseket tesznek a nyáj védelme érdekében. A szervezet a következő bibliai tanácsot alkalmazza: „tartsátok szemmel azokat, akik szakadásokat és botránkozásokat okoznak azzal, hogy ellenkezőjét tanítják, annak, amit tanultatok. Térjetek ki előlük!” (Róma 16:17, Úf; 1Kor 5:9–13).

A Biblia megjövendölte, hogy Isten épp ilyen légkört teremt szolgái között, olyat, amelyben igazságosság érvényesül, és amely békés gyümölcsöket terem (És 32:1, 2, 17, 18). Ezek az állapotok erősen vonzzák azokat az embereket, akik szeretik azt, ami helyes.

Vajon hány ilyen igazságosságot szerető egyén gyűjtetik össze a régi rendszer vége előtt? Jehova Tanúi nem tudják. Jehova azonban tudja mit kíván meg a munkája, s a maga idejében és a maga módján gondoskodik arról, hogy szervezete felszerelt legyen munkája elvégzésére.

Felkészülve a robbanásszerű növekedésre

Amikor a Vezető Testület felügyelete alatt kutatásokat végeztek az Aid to Bible Understanding (Segítség a Biblia megértéséhez) című referenciamunka elkészítésekor, a figyelem ismét az első századi keresztény gyülekezet szervezettségének módjára irányult. Alapos tanulmányozást folytattak az olyan bibliai kifejezésekkel kapcsolatban, mint „idősebb férfi”, „felvigyázó” és „szolga”. Vajon tudna Jehova Tanúinak mai szervezete még teljesebb mértékben ahhoz a mintához igazodni, amit az Írások útmutatóként megőriztek?

Jehova szolgái úgy határoztak, hogy továbbra is elsőbbséget adnak az isteni irányításnak. Az 1971-ben megtartott kongresszussorozaton a figyelmet a korai keresztény gyülekezet vezetési elrendezésére irányították. Rámutattak, hogy a pre·szbüʹte·rosz (idősebb férfi, vén) kifejezés alkalmazását nem csupán az idősebb személyekre korlátozza a Biblia, s nem is minden olyan személyre, aki a gyülekezetben szellemileg érett. Különleges értelemben, hivatalos megjelölésként használták, a gyülekezet felvigyázóira utalva (Csel 11:30; 1Tim 5:17; 1Pét 5:1–3). Ezek a felvigyázók kinevezés útján kapták meg a tisztségüket, azokkal a követelményekkel összhangban, melyek az ihletett Írások részévé váltak (Csel 14:23; 1Tim 3:1–7; Tit 1:5–9). Ahol elég képesített férfi állt rendelkezésre, ott nem csupán egy vén volt a gyülekezetben (Csel 20:17; Fil 1:1). Ők képezték „az idősebb férfiak testületét” — mindegyiküknek ugyanolyan hivatali státusa volt, s egyikük sem volt a legkiemelkedőbb vagy a legbefolyásosabb tag a gyülekezetben (1Tim 4:14). A magyarázat szerint „kisegítőszolgákat” neveztek ki a vének segítőiként, azokkal a követelményekkel összhangban, amelyeket Pál apostol fektetett le (1Tim 3:8–10, 12, 13).

Azonnali elrendezéseket vezettek be, hogy a szervezet még szorosabban igazodjon ehhez a bibliai mintához. Az elrendezések bevezetése magán a Vezető Testületen kezdődött. Taglétszáma több lett, mint csupán az a hét fő, aki — a Watch Tower Bible and Tract Society of Pennsylvania igazgatótestületének tagjaként — Jehova Tanúi vezető testületeként szolgált. Nem kötötték ki, hogy hány tagból álljon a Vezető Testület. 1971-ben 11-en voltak; aztán néhány évig 18-an; 1992-ben pedig 12-en. Mindannyian Istentől felkent férfiak, Jézus Krisztussal társörökösök. Az 1992-ben szolgáló 12 vezető testületi tag akkor együttvéve több mint 728 esztendőt töltött a teljes idejű szolgálatban Jehova Isten szolgájaként.

1971. szeptember 6-án úgy határoztak, hogy a Vezető Testület összejövetelein az elnöklést évente körforgásszerűen váltják, a tagok családnevének ábécérendje szerint. Ez október 1-jén hatályba is lépett. A Vezető Testület tagjai a főhivatal személyzete részére megtartott reggeli imádat és az Őrtorony-tanulmányozás elnöklői tisztjében szintén váltották egymást hetente.d Ez az elrendezés 1971. szeptember 13-án lépett hatályba, amikor is Frederick W. Franz vezette a reggeli imádat programját a Társulat brooklyni (New York) főhivatalában.

A következő évben előkészületeket tettek a gyülekezetek felvigyázására vonatkozó kiigazításokra. Többé nem csak egy gyülekezetszolga volt, akinek meghatározott számban további szolgák segítettek. Azokat a férfiakat, akik az Írás szerint képesítettek voltak, kinevezték, hogy vénként szolgáljanak. Másokat, akik megfeleltek a Biblia követelményeinek, kisegítőszolgáknak neveztek ki. Ez lehetőséget nyújtott arra, hogy még többen osztozzanak a gyülekezeti felelősségekben, és így értékes tapasztalatot szerezzenek. Akkoriban Jehova Tanúi közül senki sem gondolta, hogy a gyülekezetek száma 156 százalékkal nő az elkövetkező 21 év során, és 1992-ben eléri a 69 558-as számot. De a gyülekezet Feje, az Úr Jézus Krisztus, kétségtelenül megtette az előkészületeket az elkövetkezőkre vonatkozóan.

Az 1970-es évek elején alapos megfontolás tárgyává tették a Vezető Testület további átszervezését. A Watch Tower Society 1884-ben történt bejegyzése óta a Watch Tower Bible and Tract Society elnöki hivatalának felügyelete alatt folyt az irodalomkiadás, az egész földre kiterjedt evangelizálómunka feletti felügyelet, valamint iskolák és kongresszusok megszervezése. De a részletek több hónapi gondos vizsgálata és megvitatása után 1975. december 4-én egy új elrendezést fogadtak el egyhangúlag. Hat bizottság jött létre a Vezető Testület tagjaiból.

Az Elnöklő Bizottsága (amely a Vezető Testület soros elnöklőjéből, az előző év elnöklőjéből és a soron következő év elnöklőjéből áll) beszámolókat kap a nagyobb szükséghelyzetekről, természeti katasztrófákról és az üldözési kampányokról, s gondoskodik arról, hogy a Vezető Testület azonnal foglalkozzon ezekkel a kérdésekkel. Az Írói Bizottság felügyel a Jehova Tanúi számára készülő szellemi táplálék írásba foglalására, az audio- és videokazetták felvételeire, valamint ezek terjesztésére a nyilvánosság részére, azonkívül felügyel a több száz nyelvre történő fordítói tevékenységre is. A Tanítói Bizottság felelős az iskolák és összejövetelek felügyeletéért, Jehova népe kerület- és nemzetközi kongresszusaiért, valamint a Bétel-család oktatásáért, és az ilyen céllal felhasználásra szánt anyagok összeállításáért. A Szolgálati Bizottság felügyel az evangelizálómunka valamennyi területére, beleértve a gyülekezetek és az utazófelvigyázók tevékenységét. Az irodalom nyomtatásának, kiadásának, szállításának, valamint az üzemek működtetésének, azonkívül a jogi és üzleti ügyeknek a felügyeletét mind a Kiadói Bizottság végzi. A Személyzeti Bizottság felügyel a Bétel-családok tagjainak személyes ügyeire és szellemi támogatására, s felelős azért is, hogy új tagokat hívjon meg a Bétel-családokban való szolgálatra szerte a világon.

További segítő bizottságokat neveztek ki az üzemek, a Bétel-otthonok és a világközponthoz tartozó farmok feletti felügyeletre. E bizottságoknál a Vezető Testület nagymértékben felhasználja a „nagy sokaság” tagjainak képességeit (Jel 7:9, 15).

A Társulat fiókhivatalainak felvigyázásában is kiigazítások történtek. 1976. február 1-je óta minden egyes fiókhivatalra egy bizottság felügyel, mely három vagy több tagból áll; a tagok száma a fiókhivatal szükségleteitől és méretétől függ. E hivatalok a Vezető Testület irányítása alatt tevékenykednek a területükön végzett Királyság-munkára felügyelve.

További segítségről gondoskodtak 1992-ben a Vezető Testület számára, amikor számos segítőtársat — főleg a nagy sokaságból — megbíztak azzal, hogy vegyen részt az Írói, Tanítói, Szolgálati, Kiadói és Személyzeti Bizottságok összejövetelein és munkájában.e

A felelősségek e megosztása nagyon hasznosnak bizonyult. A gyülekezetekben már végrehajtott kiigazításokkal együtt abban is segített, hogy eltávolítsanak az útból bármely akadályt, amely esetleg elterelhetne egyeseket annak elismerésétől, hogy a gyülekezet Feje Krisztus. Különösen előnyösnek bizonyult, hogy több testvér tanácskozzon együtt a Királyság-munkát érintő ügyekben. Ez az átszervezés azonkívül azt is lehetővé tette, hogy sok olyan területen is biztosítani tudják a szükséges felügyeletet, ahol már sürgetően nagy szükség volt erre egy olyan korban, melyben valóban robbanásszerűnek tűnik a szervezeti növekedés. Jehova hosszú idővel ezelőtt megjövendölte Ésaiás prófétán keresztül: „A kevés ezerré lesz, és a kicsiny hatalmas nemzetté. Én, Jehova, felgyorsítom ezt a maga idejében” (És 60:22, NW). Nemcsak felgyorsította ezt a folyamatot, hanem a szükséges vezetésről is gondoskodott, hogy látható szervezete lépést tudjon tartani a növekedéssel.

Jehova Tanúit elsősorban az a munka érdekli, amelynek elvégzésével Isten bízta meg őket a régi világ ezen utolsó napjaiban, és jól szervezetten el is végzik azt. Jehova Tanúi félreérthetetlen bizonyítékát látják annak, hogy ez a szervezet nem embereké, hanem Istené, s hogy Isten saját Fia, Jézus Krisztus vezeti azt. Uralkodó Királyként Jézus meg fogja védelmezni hűséges alattvalóit az eljövendő nagy nyomorúságban, és gondoskodni fog arról, hogy hathatósan legyenek megszervezve Isten akaratának az elvégzésére az elkövetkezendő Millennium alatt.

[Lábjegyzetek]

1938 és 1941 között a körzeti szolgák — immár új szerepben — rendszeresen szolgáltak helyi kongresszusokon, ahol egy korlátozott számú területről (zónából) gyűltek össze a Tanúk egy különleges programra. Amikor ez a munka 1946-ban megújult, ezek az utazófelvigyázók kerületszolgák néven váltak ismertté; ma kerületfelvigyázó a nevük.

[Oldalidézet a 204. oldalon]

Papi osztálynak nincs helye köztük

[Oldalidézet a 205. oldalon]

Nem kísérelnek meg „földi szervezetet” felállítani

[Oldalidézet a 206. oldalon]

Hogyan választottak véneket?

[Oldalidézet a 212. oldalon]

Társulat által kinevezett igazgató

[Oldalidézet a 213. oldalon]

Néhány vén nem akart a gyülekezeten kívül prédikálni

[Oldalidézet a 214. oldalon]

Megcsappantak ugyan a soraik, a szervezet mégis felélénkült

[Oldalidézet a 218. oldalon]

Hogyan történtek a kinevezések?

[Oldalidézet a 220. oldalon]

Rutherford egyszerűen nagyobb ellenőrzésre akart szert tenni?

[Oldalidézet a 222. oldalon]

Fenntartotta a kapcsolatot két-három főből álló és nagyobb csoportokkal

[Oldalidézet a 223. oldalon]

Új felelősségek az utazófelvigyázók számára

[Oldalidézet a 234. oldalon]

Kibővített Vezető Testület körforgásszerű elnökléssel

[Oldalidézet a 235. oldalon]

Szükséges felügyelet egy robbanásszerű növekedés korszakában

[Kiemelt rész a 207. oldalon]

Miért volt szükség változásra?

Amikor megkérdezték, miért változtatta meg nézőpontját az Úr népe különböző csoportjaiban a vének megválasztását illetően, C. T. Russell így válaszolt:

„Mindenekelőtt szeretném gyorsan leszögezni, hogy soha nem tartottam magam tévedhetetlennek . . . Nem tagadjuk az ismeretben való növekedésünket, és azt, hogy ma már némileg más megvilágításban látjuk az Úr akaratát, ami népének kicsiny csoportjaiban a véneket vagy a vezetőket illeti. Tévedtünk ítéletünkben, amikor túlságosan sokat vártunk drága testvéreinktől, azoktól, akik már korán az igazsághoz jöttek, és magától értetődően e kis társaságok vezetői lettek. Szerető módon azt az ideális szemléletet alakítottuk ki róluk, hogy az igazság ismerete nagyon alázatossá teszi őket, előidézve, hogy felismerjék saját jelentéktelenségüket, s hogy amit tudnak és képesek átadni másoknak, azt úgy teszik, mint Isten szószólói, mivel őket használja fel erre. Optimista reményünk az volt, hogy ők a szó legszorosabb értelmében példaképei lesznek a nyájnak; és ha az Úr gondviselése egy vagy több egyaránt alkalmas, vagy még alkalmasabb testvért vagy testvéreket hoz a kis társaságba, hogy prezentálják az igazságot, akkor a szeretet szelleme arra indítja majd őket, hogy egymást nagyobbnak tartsák maguknál, s így segítsék és buzdítsák egymást, hogy vegyenek részt az egyház, Krisztus teste szolgálatában.

Ezen gondolatokkal elménkben úgy következtettünk, hogy az a nagyobb mértékű kegyelem és igazság, amelyet az Úr felszentelt népe most birtokol és nagyra értékel, szükségtelenné teszi, hogy a korai egyházban az apostolok által lefektetett irányvonalat kövessék. Hibáztunk, mert nem vettük tudomásul, hogy az apostolok által isteni felügyelet alatt körvonalazott elrendezések felsőbbrendűek bárminél, amit mások létrehoztak, és hogy az egyháznak mint egésznek az apostolok által beiktatott szabályokra lesz szüksége mindaddig, amíg a feltámadásban el nem változunk, és teljessé, tökéletessé nem válunk, s közvetlen kapcsolatba nem kerülünk a Mesterrel.

Fokozatosan kezdtünk rájönni a tévedésünkre, ahogy észrevettünk bizonyos mértékű versengési szellemet drága testvéreink között, és azt, hogy sokan a tisztség utáni vágy miatt, és nem a szolgálat miatt vágynak az összejövetelek vezetésére, és hogy megfosztanak és megakadályoznak más testvéreket abban, hogy vezetőkké fejlődjenek, holott ugyanolyan természetes képességekkel és az igazság ugyanolyan ismeretével rendelkeznek, és ugyanolyan jól forgatják a Szellem kardját” („Zion’s Watch Tower”, 1906. március 15., 90. o.).

[Kiemelt rész/képek a 208., 209. oldalon]

A Társulat által egy évszázaddal ezelőtt használt létesítmények Pittsburgh környékén

Az itt látható Bible House 1890-től 1909-ig, 19 esztendőn keresztül szolgált főhivatalkéntf

Russell testvérnek itt volt az irodája

A Bible House-család 1902-ben itt szolgáló tagjai

Az épületben volt ez a szedő- és tördelőosztály (fent jobbra), a szállítási osztály (lent jobbra), az irodalomraktár, a személyzet szállása, valamint egy körülbelül 300 férőhelyes imaterem (kongresszusi terem)

[Lábjegyzet]

[Kiemelt rész a 211. oldalon]

Kinek a munkája?

Földi életének vége felé Charles Taze Russell ezt írta: „Isten népe nagyon gyakran elfelejti, hogy maga az Úr áll munkája élén. Nagyon gyakran azt gondolják, hogy elvégzünk egy munkát, és meghívjuk Istent, hogy dolgozzon együtt velünk a munkánkban. Tekintsük helyes megvilágításban a dolgot, és értsük meg, hogy Isten tervezett el és hajt végre egy óriási munkát; s hogy ez sikeres lesz, teljesen függetlenül tőlünk és erőfeszítéseinktől; s hogy Isten népe abban az óriási kiváltságban részesült, hogy együttműködhet Alkotójával, az Alkotó tervei, szándékai és elrendezései megvalósításában az Alkotó eljárásmódja szerint. A dolgoknak ezzel a szemléletmódjával imáinknak és figyelmünknek az Úr akaratának a megismerését és cselekvését kell szem előtt tartania, elégedettnek kell lennünk, bárminek az elvégzését kapjuk, mivel Isten az, aki vezet minket. Ez az a program, amelyet a Watch Tower Bible and Tract Society követni szándékozik” („Az Őrtorony”, 1915. május 1., ang.).

[Kiemelt rész/kép a 215. oldalon]

V. D. M. kérdések

A V. D. M. betűk a latin „Verbi Dei Minister” szavakat jelzik, melynek jelentése: ’az isteni Szó szolgája’.

A Társulat 1916-ban listát állított össze azokból a kérdésekből, amelyek az Írásokat érintő témákra vonatkoznak. Felkértek minden olyan testvért, aki lehetséges szónokként képviselte volna a Társulatot, hogy válaszoljon írásban minden kérdésre. Ez lehetővé tette a Társulat számára, hogy megismerje e testvérek gondolatait, érzéseit az alapvető bibliai igazságokról, és hogy miként érti ezeket. Az írásos válaszokat gondosan ellenőrizte egy vizsgáló testület a Társulat hivatalaiban. Azokat tekintették képesített szónokoknak, akik legalább 85 százalékban, vagy ennél nagyobb arányban válaszoltak helyesen.

Később sok vén, diakónus és más Bibliakutató megkérdezte, hogy megkaphatják-e ők is a kérdéslistát. Idővel megállapítást nyert, hogy hasznos lenne, ha az osztályok csak olyan személyeket választanának képviselőkként, akik V. D. M. képesítést nyertek.

Amikor a Társulat az isteni Szó szolgája rangot adományozta valakinek, ez nem jelentette azt, hogy az illető felszentelődött. Ez pusztán arra utalt, hogy a Társulat hivatalainak vizsgáló testülete áttekintette a személy tantételekre vonatkozó előrehaladását, valamint egy ésszerű mértékig a hírnevét, és azt a végkövetkeztetést vonta le, hogy az illető méltó arra, hogy az isteni Szó szolgájának nevezzék.

A V. D. M. kérdések a következők:

1. Mi volt Isten első teremtési tevékenysége?

2. Mit jelent a „Logosz” szó Isten Fiával kapcsolatban, és mit fejez ki az Atya és a Fiú szó?

3. Mikor és hogyan jött a világba a bűn?

4. Milyen isteni büntetés jár a bűnösöknek a bűnért, és kik a bűnösök?

5. Miért kellett a „Logosznak” hústestet öltenie, és ő csupán „testet öltött”?

6.Milyen lényegű volt az ember Krisztus Jézus gyermekségétől haláláig?

7.Milyen lényegű Jézus a feltámadása óta; és milyen hivatalos kapcsolat fűzi Jehovához?

8. Mi a feladata Jézusnak ezen evangéliumi korszak idején — a Pünkösd óta mostanáig tartó időszak alatt?

9. Mit tett eddig az emberiség világáért Jehova Isten és Jézus?

10. Mi az isteni szándék az egyházra vonatkozóan, amikor a szándék teljességre jut?

11. Mi az isteni szándék az emberiség világát illetően?

12. Mi lesz a sorsuk azoknak, akik végül is javíthatatlanok?

13. Mi lesz a jutalmuk, illetve milyen áldásokban részesül az emberiség világa azáltal, hogy engedelmeskedik a Messiás Királyságának?

14. Egy bűnös milyen lépések által kerülhet életfontosságú kapcsolatba Krisztussal és az Égi Atyjával?

15. Isten Szava szerint mi a feladata egy kereszténynek a Szent Szellemtől való nemzés után?

16. Elfordultál a bűntől, hogy az élő Istent szolgáld?

17. Odaszentelted-e egész életedet, minden erődet és képességedet az Úrnak és szolgálatának?

18. Szemléltetted-e ezt az odaszentelődést vízben történő bemerítkezéssel?

19. Letetted-e az I. B. S. A. [International Bible Students Association] élet szentségére vonatkozó fogadalmát?

20. Alaposan és gondosan végigolvastad-e a BIBLIAI TANULMÁNYOK hat kötetét?

21. Merítettél-e sok megvilágosodást és hasznot belőle?

22. Gondolod, hogy olyan alapos és maradandó bibliaismereted van, amely az Úr szolgájaként még hatékonyabbá tesz téged életed hátralevő részében?

[Kiemelt rész/képek a 216., 217. oldalon]

A kezdetben használt brooklyni épületek

Bétel-otthon

Columbia Heights 122—124.

Ebédlő a Bétel-otthonban

Tabernacle

Irodák, irodalomraktár, postázó, szedőberendezés és egy 800 férőhelyes előadóterem helyezkedett el itt a Hicks Street 17. szám alatt (1909-től 1918-ig használták)

Az előadóterem

Az első üzemek

A Bétel-család Myrtle Avenue-i üzemében 1920-ban dolgozó tagjai (jobbra)

Myrtle Avenue 35. (1920—1922)

Concord Street 18. (1922—1927)

Adams Street 117. (1927—  )

[Kiemelt rész/képek a 224., 225. oldalon]

Utazófelvigyázók — Néhányan a szolgálatot végző sok ezer személy közül

Kanada, 1905—1933

Anglia, 1920—1932

Finnország, 1921—1926, 1947—1970

Egyesült Államok, 1907—1915

Utazás a gyülekezetek között —

Grönland

Venezuela

Lesotho

Mexikó

Peru

Sierra Leone

Mozgó szálláshelyek Namíbiában

Részvétel a szántóföldi szolgálatban a helyi Tanúkkal Japánban

Találkozás helyi vénekkel Németországban

Gyakorlatias tanácsokkal látják el az úttörőket Hawaiin

Egy gyülekezet oktatása Franciaországban

[Kiemelt rész/kép a 229. oldalon]

Korai jogi testületek

Zion’s Watch Tower Tract Society. 1881-ben először megalakult, majd 1884. december 15-én törvényesen bejegyzésre került Pennsylvania államban. 1896-ban Watch Tower Bible and Tract Societyre változott a neve. 1955 óta Watch Tower Bible and Tract Society of Pennsylvania néven ismert.

Peoples Pulpit Association. 1909-ben jött létre, azzal kapcsolatban, hogy a Társulat Brooklynba (New York) költöztette főbb hivatalait. 1939-ben Watchtower Bible and Tract Society, Inc. lett a neve. 1956-tól Watchtower Bible and Tract Society of New York, Inc. néven ismert.

International Bible Students Association. 1914. június 30-án került bejegyzésre Londonban (Anglia).

Jehova Tanúi sok közösségben és országban hoztak létre más testületeket, hogy eleget tegyenek a jogi követelményeknek. Jehova Tanúi azonban nem oszlottak nemzeti vagy helyi szervezetekre. Egységes, világméretű testvériséget alkotnak.

[Kiemelt rész a 234. oldalon]

Mint a korai keresztény közösség

Az „Interpretation” című vallásos kiadvány 1956 júliusában megállapította: „Szervezeti és tanúskodómunkájuk során [Jehova Tanúi] minden más csoportnál jobban hasonlítanak a korai keresztény közösséghez . . . Kevés más csoport használja oly kiterjedten az Írást szóbeli és írásos üzenetében, mint ők.”

[Kép a 210. oldalon]

A szorosabb felügyelet érdekében fiókhivatalok létesültek. Az első Londonban (Anglia), ebben az épületben

[Kép a 221. oldalon]

J. F. Rutherford 1941-ben. A Tanúk tudták, hogy nem ő a vezetőjük

[Kép a 226. oldalon]

John Booth utazófelvigyázó az USA-ban 1936 és 1941 között

[Kép a 227. oldalon]

Carey Barber, akinek kerülete az Egyesült Államok hatalmas részét foglalta magában

[Kép a 228. oldalon]

Knorr testvér rendszeresen meglátogatott minden fiókhivatalt és misszionáriusotthont

[Kép a 230. oldalon]

A Társulat fiókhivatalainak felelős beosztásban levő felvigyázóit különleges képzésre hívták össze (New York, 1958)

[Képek a 231. oldalon]

A Királyság Szolgálati Iskola értékes útmutatásról gondoskodott a felvigyázók számára szerte a világon

Királyság Szolgálati Iskola egy menekülttáborban Thaiföldön 1978-ban; a Fülöp-szigeteken 1966-ban (balra fent)

[Kép a 232. oldalon]

Szervezeti útmutatások jelentek meg (először angolul, majd fokozatosan más nyelveken is), hogy koordinálják a Tanúk tevékenységét, és hogy mindenkit informáljanak azokról a gondoskodásokról, amelyek segítik őket a szolgálatban