Olvasók kérdései

Milyen mértékig törődjenek a keresztények azzal, hogy élelmiszereknél adalékanyagként esetleg véralkotókat, például beszárított vérplazmát is felhasználnak?

Ha alapos ok van azt gondolni, hogy állatvért (vagy abból valamiféle alkotóelemet) minden bizonnyal felhasználnak helyileg az élelmiszeripari termékeknél, akkor a keresztények legyenek kellően óvatosak. Mindazonáltal nem lenne bölcs dolog pusztán gyanú alapján nyugtalankodni, vagy indokolatlanul aggályoskodásban élni.

Az emberiség korai történelmének idején a Teremtőnk úgy rendelkezett, hogy az emberek nem ehetnek vért (1Mózes 9:3, 4). Kijelentette, hogy a vér az életet képviseli, amely tőle származó ajándék. Az állatokból levett vért csak áldozati célra lehetett felhasználni, például az oltáron. Egyébként az állatok vérét a földre kellett önteni, mintegy visszaadva azt Istennek. Isten népe nem tarthatta fenn az életét vér fogyasztása által. Isten elrendelte: „Semmiféle testnek a vérét meg ne egyétek, mert minden testnek élete az ő vére; valaki megeszi azt, irtassék ki” (3Mózes 17:11–14). A vér megevésére vonatkozó isteni tilalmat megismételték a keresztényeknek is (Cselekedetek 15:28, 29). Ennélfogva a korai keresztényeknek kerülniük kellett a vért tartalmazó ételeket, így például a megfojtott állatok húsának, vagy a véres hurkának a fogyasztását.

Tényleges helyzetben hogyan cselekedtek azok a keresztények azon eltökéltségükben, hogy ’tartózkodnak a vértől’ (Cselekedetek 21:25, New World Translation). Vajon egyszerűen alkalmazniuk kellett Pál apostol következő szavait: „Mindent, a mit a mészárszékben árulnak, megegyetek, semmit sem tudakozódván a lelkiismeret miatt”?

Nem. Ezek a szavak az 1Korinthus 10:25-ben olyan állat húsára vonatkoznak, amelyet esetleg bálványtemplomban áldoztak fel. Abban az időben a templomoknál kimaradt többlethústól úgy szabadultak meg, hogy eladták kereskedőknek, akik azután a boltjukban az értékesítendő húskínálatukhoz tették azt. Pál mondanivalójának lényege az volt, hogy a templomból származó hús valójában nem rossz, nem szennyezett. Kétségkívül szokás volt az ott feláldozott állatok vérét kifolyatni és felhasználni a pogány oltárokon. Így tehát, ha a többlethúsból eladtak a piacon, és ennek nem volt semmiféle nyilvánvaló köze a templomhoz vagy a pogányok téves elképzeléseihez, a keresztények egyszerűen megvehették azt mint kereskedelemben forgalmazott húst, amely tiszta volt, és amelyből a vért megfelelően eltávolították.

Ellenben más eljárást kellett volna követni, ha azoknak a keresztényeknek tudomásuk lett volna arról, hogy a helyi üzletek kínálatában megfojtott állatok húsa (vagy véres hurka) is szerepel. Gondosan ügyelniük kellett volna arra, hogy miféle húst vesznek meg. Képesek lettek volna felismerni azt a húskészítményt, amelyik vért tartalmaz, ha annak megkülönböztethetően más színe van (ma is rendszerint felismerhető a véres hurka azokon a vidékeken, ahol az mindennapi ételnek számít). Vagy a keresztények érdeklődhettek valamelyik jó hírnévnek örvendő mészárostól, illetve húskereskedőtől. Ha nem volt okuk azt gondolni, hogy egy bizonyos hús vért tartalmaz, akkor egyszerűen megvehették és megehették azt.

Pál azt is írta: „Ésszerűségetek legyen ismert minden ember előtt” (Filippi 4:5, NW). Ez alkalmazható a húsvásárlás esetére is. Sem Izrael Törvénye, sem az első századi keresztény vezető testület rendelete nem jelezte, hogy Isten népének messzemenő erőfeszítést kellett volna tennie a hússal kapcsolatos tudakozódás terén, vagy hogy vegetáriánussá kellett volna lennie, ha csak a legkisebb kétség is felmerül a beszerezhető hús vértartalmát illetően.

Az izraelita vadász, ha megölt egy állatot, a vérét kifolyatta. (Vö. 5Mózes 12:15, 16.) Amennyiben a családja nem tudta elfogyasztani a teljes húsmennyiséget, a [vadász] eladhatta a többletet. Még a helyesen végzett kivéreztetés esetén is maradt némi vér az állat húsában, de a Bibliában semmi sem utal arra, hogy a húst vásárló zsidó embernek szélsőségekbe kellett volna bocsátkoznia és kutatnia kellett volna, hány perc telt el az állat leölése és kivéreztetése között, melyik ütőeret, vénát vágták el a vér kifolyatásához, hogyan és mennyi ideig volt az állat felfüggesztve. Továbbá a vezető testület nem írta azt, hogy a keresztényeknek rendkívüli intézkedéseket kell tenniük ebben a vonatkozásban, illetve hogy módfelett részletes és végső választ kellene kapniuk mielőtt bármiféle húst megesznek.

Napjainkban számos országban az a törvény, szokás, illetve a vallási gyakorlat, hogy a húskészítményeket (kivéve a rendkívülinek számító húsféleségeket, például a véres hurkát) olyan állatokból állítják elő, amelyekből ki kellett folyatni a vért, amikor levágták azokat. Ennélfogva az ilyen területen élő keresztényeknek rendszerint nem szükséges felettébb nyugtalankodni az állatvágás és a húsfeldolgozás módja miatt. Tágabb értelemben egyszerűen ’továbbra is a kereskedelemben kapható húst fogyasztják — semmi felől sem tudakozódván’, és tiszta lehet a lelkiismeretük, hogy a maguk részéről tartózkodtak a vértől.

Alkalmanként megjelennek szakmai jelentések a vér nagyüzemi felhasználásáról, és ez a keresztények közül egyeseket zavarba ejt. A húsfeldolgozó ipar területének képviselői úgy érvelnek, hogy a levágott állatokból kifolyó vér nagy részét össze lehet gyűjteni célszerű gyakorlati felhasználásra és hasznosításra, például műtrágya és állateledel előállítására. Kutatók tanulmányozták azt, vajon fel lehetne-e használni az ilyen vért (vagy véralkotókat) különféle húskészítmények gyártásánál. Néhány nagyüzem kis mennyiségben immár előállít vérplazmát (vagy színtelenített vörösvértest-anyagot) cseppfolyós, fagyasztott, illetve porított formában, és ezt azután fel lehet használni húshelyettesítőként a kolbászféleségeknél és a pástétomoknál. Más tanulmányok arra irányultak, miként használhatók fel a porított vérszármazékok töltőanyagként, vagy a víz és a zsír kötőanyagaként a darált húsok, a sütőipari termékek, valamint egyéb élelmiszerek és italok esetében annak érdekében, hogy megnöveljék annak fehérje- és vastartalmát.

Érdemes azonban megjegyezni, hogy immár évtizedek óta folyik ilyen irányú kutatás. Mégis úgy tűnik, hogy az ilyenfajta termékek felhasználási lehetősége igen korlátozott, sőt a legtöbb országban nem is megvalósítható a felhasználás. Néhány jellemző tudósítás segít rámutatni, miért van ez így:

„A vér a táplálkozási és élettani működést fenntartó fehérjék egyik forrásául szolgál. Mégis a marhavért ez idáig csak korlátozott mértékben használták fel közvetlen emberi fogyasztásra, tekintettel erőteljes színére és jellegzetes ízére” (Journal of Food Science, 55. évfolyam, 2. szám, 1990).

„A vérplazmában levő fehérjék hasznos tulajdonságokkal rendelkeznek, így például igen jó az oldhatóságuk, az emulgeáló aktivitásuk és a víztaszításuk . . . és felhasználásuk az élelmiszeripar területén előnyös lehetőségeket kínál. Ennek ellenére Japánban még nem hoztak létre hatékony rendszert a plazma közegészségügyi szempontból elfogadhatóvá tételére, főként a dehidrálást követően” (Journal of Food Science, 56. évfolyam, 1. szám, 1991).

Egyes keresztények alkalomadtán megvizsgálják a csomagolt élelmiszerek címkéit, ugyanis számos kormány előírja, hogy ezeken fel kell tüntetni az összetételt. S talán rendszeresen ezt teszik minden olyan terméknél, amelyről joggal feltételezhetik, hogy vért tartalmaz. Természetesen helyénvaló kerülni az olyan élelmiszereket, amelyek összetételében például a következők szerepelnek: vér, vérplazma, plazma, globin- (vagy globulin-) fehérje, illetve hemoglobin- (vagy globin-) vas. Az egyik európai vállalat piaci tájékoztatója a következőket ismerte el ezzel kapcsolatban: „A csomagoláson fel kell tüntetni, hogy az illető élelmiszer globint tartalmaz, és ezt oly módon kell megtenni, hogy az ne tévessze meg a fogyasztót az összetétel és a tápérték vonatkozásában.”

Mindazonáltal ésszerűség kimutatása szükséges még az árucímkék vizsgálata és húsbolti tudakozódás terén is. Nem az a teendő, hogy világszerte minden kereszténynek át kell tanulmányoznia az összes csomagolt élelmiszer címkéit és összetételét, vagy vallatóra kell fognia az éttermi, illetve az élelmiszer-áruházi alkalmazottakat. A keresztény először is önmagának tegye fel a kérdést: ’Van-e valamiféle hiteles bizonyíték arra, hogy ezen a területen, illetve ebben az országban a szokásos élelmiszerek előállításánál vért vagy vérszármazékot használnak fel?’ A legtöbb helyen a válasz: nem. Ennélfogva számos keresztény úgy dönt, hogy ők a maguk részéről nem fordítanak tetemes időt és figyelmet arra, hogy a legkisebb eshetőségeket is vizsgálgassák. Az a személy, aki nem így érez, a saját lelkiismeretével összhangban járhat el anélkül, hogy megbírálna másokat azért, mert ők talán másképp oldották meg a dolgot, de megőrízték Isten előtti jó lelkiismeretüket (Róma 14:2–4, 12).

Még ha lehetséges is vért tartalmazó élelmiszerek előállítása, nagyon is valószínű, hogy a magas költségek, az érvényben levő törvények és egyéb tényezők miatt ezt széles körben nem gyakorolják. A Food Processing (1991. szeptemberi száma) például megjegyezte: „Azon élelmiszer-feldolgozók esetében, akiknek gondot jelent az, hogy az összetételben (a kész húsételféleségeknél) kevesebb mint 1 százalék legyen a hidrolízis utáni marhavérplazma, egy alternatív keverék, savófehérje koncentrátum helyettesíti ezt, és az ilyen termék kósernek nyilvánítható.”

Érdemes hangsúlyoznunk, hogy számos országban a törvény, a szokás és a jó ízlés alapján a levágott állatokból rendes körülmények között kifolyatják a vért, és ezt a vért nem használják fel más élelmiszeripari termékeknél. Amennyiben nincs alapos ok azt gondolni, hogy helyileg a helyzet ettől eltér, vagy újabban jelentős változás történt ezzel kapcsolatban, akkor a keresztények óvakodjanak attól, hogy a puszta lehetőség vagy a szóbeszéd megzavarja őket. Ha azonban bizonyos vagy nagyon valószínű, hogy a vért széles körben felhasználják [a területünkön] — akár élelmiszereknél, akár orvosi célra —, legyen eltökélt elhatározásunk, hogy engedelmeskedünk Isten azon parancsának, hogy tartózkodjunk a vértől.