4. fejezet

A nagy hitehagyás kifejlődése

„EGY az Úr, egy a hit” (Ef 4:5). Amikor Pál apostol ihletés alatt papírra vetette e szavakat (i. sz. 60-61 körül), csupán egyetlen keresztény hit létezett. Ma mégis olyan felekezetek, szekták és kultikus csoportok bőségét látjuk, amelyek kereszténynek vallják magukat, jóllehet ellentétes tantételeket tanítanak, és különféle magatartási irányelvekhez ragaszkodnak. Milyen távol áll ez attól az egyetlen egységes keresztény gyülekezettől, amely i. sz. 33 pünkösdjén jött létre! Hogyan alakultak ki ezek a különbségek? A válaszért vissza kell térnünk az időszámításunk szerinti első századhoz.

Az Ellenfél, Sátán már kezdettől fogva megpróbálta elhallgattatni Jehova keresztény tanúinak bizonyságtételét, mégpedig úgy, hogy üldözést hozott rájuk a gyülekezeten kívüliek részéről (1Pét 5:8). Először a zsidók részéről, majd a pogány Római Birodalom részéről. A korai keresztények sikeresen elviseltek mindenféle ellenállást. (Vö. Jelenések 1:9; 2:3, 19.) Az Ellenfél azonban nem adta fel. Ha nem tudta kívülállók részéről jövő nyomás által elhallgattatni őket, miért ne rontaná meg őket belülről? Bár a keresztény gyülekezet még csecsemőkorát élte, máris egy belső ellenség — a hitehagyása — fenyegette létét.

A hitehagyás azonban nem minden előzetes figyelmeztetés nélkül lopódzott a gyülekezetbe. Krisztus mint a gyülekezet Feje, intézkedett, hogy követői előre figyelmeztetést kapjanak (Kol 1:18).

„Köztetek . . . lesznek hamis tanítók”

„Őrizkedjetek pedig — figyelmeztetett Jézus — a hamis prófétáktól, a kik juhoknak ruhájában jőnek hozzátok” (Máté 7:15). Jézus tudta, hogy Sátán megpróbálja majd megosztani és megrontani az Ő követőit. Ezért már szolgálatának korai szakaszától figyelmeztette őket a hamis tanítókra.

Vajon honnan jönnek majd ezek a hamis tanítók? „Ti magatok közül” — mondta Pál apostol i. sz. 56 táján, amikor efézusi felvigyázókkal beszélt. Igen, a gyülekezeten belül „támadnak férfiak, kik fonák dolgokat beszélnek, hogy a tanítványokat magok után vonják” (Csel 20:29, 30). Az ilyen önző hitehagyottak nem elégedtek meg azzal, hogy saját tanítványokat képezzenek; arra törekedtek, hogy „a tanítványokat [vagyis Krisztus tanítványait] magok után vonják”.

Péter apostol (i. sz. 64 körül) is jövendölt belső romlásról, sőt azt is leírta, hogyan tevékenykednek majd az ilyen hitehagyók: „köztetek . . . lesznek hamis tanítók, a kik veszedelmes eretnekségeket fognak becsempészni . . . telhetetlenség miatt költött beszédekkel vásárt űznek belőletek” (2Pét 2:1, 3). A hamis tanítók olyanok voltak, mint a kémek vagy árulók az ellenség táborában, mert bár a gyülekezetből valók voltak, ártó eszméiket titokban vagy álcázva szivárogtatták be.

Jézus és apostolai nem hiába figyelmeztettek erre. Kezdetben ugyan a belső ellenállás kismértékű volt, de korán felbukkant a keresztény gyülekezetben.

„Működik . . . már”

Nem egészen 20 évvel Jézus halála után Pál apostol utalt rá, hogy „működik . . . már” Sátán azon próbálkozása, hogy megosztást idézzen elő, és elfordítson embereket az igaz hittől (2Thess 2:7). A vezető testület már i. sz. 49 körül ezt a megjegyzést tette egy gyülekezeteknek küldött levélben: „meghallottuk, hogy némelyek mi közülünk kimenvén, megháborítottak titeket beszédeikkel, feldúlva a ti lelketeket . . ., kiknek mi parancsot nem adtunk” (Csel 15:24). Néhányan tehát a gyülekezeten belül hangoztatták ellentétes nézőpontjukat — ebben az esetben nyilván azt a kérdést, hogy a pogányokból lett keresztényeknek körül kell-e metélkedniük, és meg kell-e tartaniuk a Mózesi Törvényt (Csel 15:1, 5).

Az idő múlásával az első században úgy terjedt a megosztó gondolkodás, mint az üszkösödés. (Vö. 2Timótheus 2:17.) I. sz. 51 táján némelyek helytelenül azt jósolták Thessalonikában, hogy küszöbön áll az Úr Jézus „jelenléte” (2Thess 2:1, 2, NW ). Korinthusban i. sz. 55 körül néhányan elvetették a halottak feltámadására vonatkozó tiszta keresztény tanítást (1Kor 15:12). I. sz. 65 körül mások azt mondták, hogy a feltámadás, lévén az szimbolikus, már megtörtént, melyet az élő keresztények tapasztalnak (2Tim 2:16–18).

Nincsenek ihletett feljegyzések arról, hogy mi történt a keresztény gyülekezetben az elkövetkező 30 év folyamán. De amikor János apostol a leveleit írta (i. sz. 98 körül), már volt „sok antikrisztus” — olyan személyek, akik tagadták, hogy „Jézus a Krisztus”, és hogy Jézus Istennek a Fia, aki „testben” jött el (1Ján 2:18, 22; 4:2, 3).

Az apostolok 60 évig visszatartó erőként működtek, arra törekedve, hogy visszatartsák a hitehagyás áradatát (2Thess 2:7; vö. 2János 9, 10). De körülbelül abban az időben, amikor a keresztény gyülekezet készült belépni a második évszázadba, az utolsó élő apostol, János, i. sz. 100 körül meghalt. A hitehagyás, amely korábban lassan kezdett belopódzni a gyülekezetbe, immár feltartóztathatatlanul tört előre romboló hatású szervezeti és tantételbeli következményekkel.

Papok és laikusok

„Ti . . . mindnyájan testvérek vagytok” — mondta Jézus a tanítványainak. „Egy a ti Doktorotok [ Vezetőtök, NW ], a Krisztus” (Máté 23:8, 10). Az első századi keresztény gyülekezetekben nem volt tehát papi osztály. Valamennyi korai kereszténynek, mint Krisztus szellemtől felkent testvérének, kilátása volt arra, hogy égi pap legyen Krisztussal (1Pét 1:3, 4; 2:5, 9). Mint szervezethez tartozók, minden gyülekezet felett felvigyázók testülete, illetve szellemi vének gyakoroltak felügyeletet.b Minden vén egyenlő tekintéllyel rendelkezett, és egyikük sem volt feljogosítva arra, hogy ’uralkodjon’ a gondjaira bízott nyáj felett (Csel 20:17; Fil 1:1; 1Pét 5:2, 3). A hitehagyás kibontakozásával azonban a dolgok kezdtek megváltozni — mégpedig gyorsan.

A legkorábbi eltérések között szerepelt a „felvigyázó” (görögül e·piʹszko·posz) és az „idősebb férfi” vagy „vén” (görögül pre·szbüʹte·rosz) szavak közötti megkülönböztetés, így e szavakat többé nem ugyanannak a pozíciónak vagy felelősségnek a megjelölésére használták. Alig tíz évvel János apostol halála után vagy a körül Ignác, Antiochia „püspöke” ezt írta a szmirnaiaknak szóló levelében: „Kövessétek mindannyian a püspököt [felvigyázót], ahogyan Jézus Krisztus az Atyát, a presbitériumot [az idősebb férfiak testületét] pedig úgy, mint az apostolokat.” Ignác így amellett érvelt, hogy minden egyes gyülekezetre egy püspökc vagy felvigyázó felügyeljen, akit mint a presbiterektől, vagy idősebb férfiaktól megkülönböztetett és nagyobb hatalommal rendelkező személyt kellett elismerni.

De hogyan jött létre ez az elkülönülés? August Neander az Allgemeine Geschichte der christlichen Religion und Kirche című könyvében elmagyarázza, mi történt: „A második században történtek ahhoz a következtetéshez vezetnek minket, hogy a presbitérium elnökének állandó hivatali tisztsége nem sokkal az apostoli korszak után kellett hogy kialakuljon, mely elöljárót — amennyiben elsősorban ő gyakorolt felügyeletet minden felett — többnyire az ’Επίσκοπος [e·piʹszko·posz] névvel illették, és ezáltal kiemelték a többi presbiter közül” (3. kiadás, Gotha 1856, 104. oldal).

Így lefektették az alapját egy papi osztálynak, amely fokozatosan kiemelkedett. Körülbelül egy évszázaddal később Cyprianus, Karthágó (Észak-Afrika) „püspöke” erőteljes szószólója volt a püspökök által gyakorolt hatalomnak — amely mint csoport elkülönül a presbiterektől (akik később papokkéntd váltak ismertté), a diakónusoktól és a laikusoktól. De ő nem helyeselte a püspök elsőbbségét a többivel szemben.e

Mivel a püspökök és a presbiterek emelkedtek a hierarchikus ranglétrán, a többi hívő alacsonyabb rangba került a gyülekezetben. Ez elkülönítette egymástól a papság (a vezetők) és a laikusok (a hívők passzív csoportja) osztályát. McClintock és Strong Cyclopediája így magyarázza ezt: „Cyprianus [i. sz. 258 körül halt meg] idejétől kezdve, aki a hierarchikus rendszer atyja volt, a papság és a laikus osztály közötti különbség feltűnővé vált, és rendkívül hamar általánosan elfogadott lett. A harmadik századtól a klérus kifejezést . . . szinte kizárólag a papi szolgálatra alkalmazták, hogy így különböztessék meg azt a laikusoktól. A római hierarchia kifejlődésével a papság nem csupán egy megkülönböztetett renddé vált . . . hanem az egyedüli papságként ismerték el azt.”

Ily módon az utolsó apostol halálát követő 150 év folyamán vagy a körül két jelentős szervezeti változás következett be a gyülekezetben: az első a püspök és a presbiterek különválasztása, amely azzal járt együtt, hogy a püspök foglalta el a hierarchikus ranglétra legtetején álló pozíciót; a második pedig a papság és a laikusok különválasztása. Ahelyett hogy valamennyi szellemtől nemzett hívő egy „királyi papságot” alkotott volna, most már a papok voltak azok, akiket „egyedüli papságként ismertek el”f (1Pét 2:9).

Az ilyen változások jelezték, hogy eltértek attól az Írás szerinti módszertől, ahogyan az apostoli időkben a gyülekezeteket irányították. A hitehagyásnak azonban nem csupán szervezeti változások voltak a következményei.

Pogány tanítások beszivárgása

Krisztus tiszta tanításai feljegyzésre kerültek — ezek a Szent Iratokban maradtak fent. Jézus például világosan tanította, hogy Jehova „az egyedül igaz Isten”, és hogy az emberi lélek halandó (Ján 17:3; Máté 10:28). Az apostolok halálával és a szervezeti felépítés meggyengülésével az ilyen egyértelmű tanításokat mégis megrontották, ahogy pogány tantételek kezdtek beszivárogni a keresztényiségbe. De ez hogyan történhetett meg?

A görög filozófia körmönfont hatása kulcstényező volt ebben. A The New Encyclopædia Britannica ezt a magyarázatot adja: „Az a. D. [i. sz.] második századának közepétől azok a keresztények, akik valamennyire jártasak voltak a görög filozófiában, kezdték úgy érezni, hogy a hitüket e filozófia szavaival kell kifejezniük mind a saját intellektuális megelégedésük, mind a tanult pogányok megtérítése céljából.” Mihelyt a filozofikus gondolkodású személyek keresztényekké lettek, nem kellett sok idő ahhoz, hogy a görög filozófia és a „keresztényiség” elválaszthatatlanul összefonódjon.

Ennek az egybeolvadásnak a következtében olyan pogány tantételek szivárogtak be a megfertőzött keresztényiségbe, mint a Háromság és a lélek halhatatlansága. E tanítások azonban jóval távolabbra nyúlnak vissza, mint a görög filozófiák. A görögök tulajdonképpen régebbi kultúrákból merítették őket, mivel bizonyított tény, hogy ilyen tanítások már az ókori egyiptomi és babiloni vallásokban is megtalálhatók.

Míg a pogány tantételek folyamatosan átszivárogtak a keresztényiségbe, addig más, Írás szerinti tanításokat eltorzítottak vagy elhagytak.

A Királyság-reménység elhalványulása

Jézus tanítványai nagyon is tudatában voltak annak, hogy a figyelmüket éberen Jézus megígért „jelenlétére” és Királysága eljövetelére kell fordítaniuk. Idővel tisztán megértették, hogy ez a Királyság fog uralkodni a föld felett ezer esztendeig és Paradicsommá változtatja azt (Máté 24:3, NW; 2Tim 4:18; Jel 20:4, 6). A keresztény bibliaírók arra serkentették az első századi tanúkat, hogy maradjanak szellemileg éberek, és maradjanak elkülönülve a világtól (Jak 1:27; 4:4; 5:7, 8; 1Pét 4:7). De ahogy meghaltak az apostolok, a keresztények Krisztus jelenlétére és Királysága eljövetelére vonatkozó várakozása elhalványult. Miért?

Az egyik tényező az a szellemi fertőzés volt, amit a lélek halhatatlanságának görög tantétele okozott. Mivel ez a tantétel tartotta magát a keresztények között, a millenniumi reménység fokozatosan elhalványult. Miért? A The New International Dictionary of New Testament Theology ezt mondja: „A lélek halhatatlanságának tana bekerült, hogy átvegye az ÚT [Új Testamentum] eszkatológiájának [a »végső dolgokról« szóló tanítás] a helyét a halottak feltámadásának és az új teremtésnek a reménységével (Jel 21. fej.-től) oly módon, hogy a lélek elnyeri a halál utáni ítéletet, és bejut a paradicsomba, melyet most már túlviláginak gondoltak.” Más szavakkal, a hitehagyott keresztények azt gondolták, hogy a lélek túléli a testet a halál után, és hogy Krisztus millenniumi uralmának az áldásai a szellemi birodalomra kell hogy utaljanak. Így a földről az égbe helyezték a Paradicsomot, amelyet — hitük szerint — a megmentett lélek a halálkor nyer el. Így hát nem volt szükségük arra, hogy Krisztus jelenlétére és Királyságának eljövetelére figyeljenek, mivel mindannyian abban reménykedtek, hogy halálukkor csatlakoznak Krisztushoz az égben.g

A másik tényező tulajdonképpen látszólag céltalanná tette a Krisztus Királyságának eljövetelére való figyelést. A The New Encyclopædia Britannica így magyarázza: „A Parúzia [nyilvánvaló] késése miatt a korai egyházban kezdett alábbhagyni a várakozás Krisztus azonnali visszatérésével kapcsolatban. Ebben a »de-eszkatológikus« folyamatban [amikor a »végső dolgokra« vonatkozó tanítás elhalványult], az intézményes egyház lépett egyre inkább Isten várt Királysága helyébe. A katolikus egyháznak mint hierarchikus intézménynek a megalakulása közvetlen kapcsolatban áll az azonnali eljövetelre vonatkozó várakozás hanyatlásával.” (Kiemelés tőlünk.) Így nem csupán a millenniumi áldásokat helyezték át a földről az égbe, hanem a Királyságot is az égből a földre helyezték. Ezt az „áttelepítést” hippói Ágoston (i. sz. 354—430) fejezte be. Az Isten városáról című híres munkájában kijelentette: „Az egyház már itt . . . Krisztus királysága és a mennyei királyság.”

Eközben — i. sz. 313 körül, Konstantin római császár uralma alatt — törvényesen elismerték a keresztényiséget, amelynek tagjai többségükben ekkorra már hitehagyottakká váltak gondolkodásukban. A vallásvezetők készek voltak az állam szolgálatába állni, s kezdetben az állam gyakorolt felügyeletet vallási ügyekben. (Nemsokára a vallás irányította az állami ügyeket.) Így jött létre a kereszténységh, melynek bizonyos része (a katolikus vallás) idővel Róma hivatalos államvallásává vált. A „királyság” most már nem csupán a világban volt, hanem a világ része volt. Mennyire távol állt ez attól a Királyságtól, amelyről Krisztus prédikált! (Ján 18:36).

Reformáció — visszatérés az igaz imádathoz?

A római egyház a pápai uralma alatt évszázadokig olyan uralkodói szerepet töltött be a világ ügyeiben, mint az elfojtott búza közt virágzó gyom (Máté 13:24–30, 37–43). Ahogy az egyház egyre inkább a világ részévé vált, úgy került egyre távolabb és távolabb az első századi keresztényiségtől. Évszázadok folyamán az „eretnek” szekták reformokat követeltek az egyházon belül, az egyház azonban továbbra is visszaélt hatalmával, és nagy gazdagságot halmozott fel. A XVI. században aztán teljes erővel kitört a protestáns reformációnak nevezett vallási forradalom.

A reformátorok — mint Luther Márton (1483—1546), Ulrich Zwingli (1484—1531) és Kálvin János (1509—1564) — különböző ügyekben támadták az egyházat: Luther a bűnbocsátó cédulák eladását, Zwingli a papi cölibátust és a Mária-imádatot támadta, Kálvin pedig annak szükségességét hangsúlyozta, hogy az egyház térjen vissza a keresztényiség eredeti alapelveihez. Mit eredményeztek az ilyen próbálkozások?

A reformáció kétségtelenül eredményezett néhány jó dolgot; a legfigyelemreméltóbb a Bibliának a köznép nyelvére történő lefordítása. A reformáció szabad szelleme tárgyilagosabb bibliakutatáshoz és a bibliai nyelvek egyre nagyobb mértékű megértéséhez vezetett. A reformációt azonban mégsem az igaz imádathoz és tantételhez való visszatérés jellemezte.i Miért nem?

A hitehagyás következményei mélyen a kereszténység alapjáig hatoltak. Így annak ellenére, hogy különböző protestáns csoportok kitörtek Róma pápai hatalma alól, mégis továbbvitték magukkal a római katolikus egyház néhány alapvető hibáját, olyan vonásokat, amelyek az igaz keresztényiség elhagyásából következtek. Például a protestáns egyházak irányítása némileg változott ugyan, de az egyház alapvető felosztását, egy uralkodó papi osztályra és egy alávetett laikus osztályra, megőrizték. Az olyan Írás-ellenes tantételeket is megőrizték, mint a Háromság, a halhatatlan lélek és a halál utáni örök gyötrelem. Miként a római egyház, a protestáns egyházak is részei maradtak a világnak, szorosan egybeolvadva a politikai rendszerekkel és az elit uralkodó osztályokkal.

Mi lett eközben a keresztények várakozásával — Jézus jelenlétére és Királysága eljövetelére való figyeléssel? Évszázadokkal a reformáció után az egyházak — a katolikus és a protestáns egyaránt — rendkívüli módon elkötelezték magukat a világi hatalom mellett, és hajlottak arra, hogy félretegyék Krisztus Királysága eljövetelének várását.

Ösztönzések éberségre

A XIX. században a vallási légkör keresztényi éberségre ösztönzött. Néhány pap és bibliatudós bibliakutatásának eredményeként újra áttanulmányozott olyan tantételeket mint a halhatatlan lélek, a halál utáni örök gyötrelem, a predesztináció és a Háromság tantétele. Néhány bibliatanulmányozó ezenkívül alaposan megvizsgálta a Biblia utolsó napokra vonatkozó próféciáit. Ennek eredményeként némely csoport kezdett komolyan elgondolkozni az Úr megígért visszatérésén (Máté 24:3).

Az Egyesült Államokban William Miller azt jósolta, hogy Krisztus visszatérése látható formában történik meg 1843-ban vagy 1844-ben. A német teológus, J. A. Bengel 1836-ra helyezte ezt a dátumot; Irving követői Angliában először 1835-re tekintettek, majd 1838-ra, 1864-re és 1866-ra. Létezett Oroszországban egy mennonita csoport, amely először 1889-re, majd 1891-re várt.

Az ilyen folytonos figyelésre irányuló törekvések sokakat ráébresztettek arra, hogy Urunk visszatérése várható. Ezek a keresztényi éberségre vonatkozó igyekezetek azonban csalódottsághoz vezettek. Miért? Elsősorban azért, mert e csoportok nagyon is emberekre támaszkodtak és nem eléggé az Írásokra. Néhány évtized múltán e csoportok legnagyobb része fokozatosan eltűnt.

Ezen időszak alatt más fejlemények is hatással voltak az emberi reményekre és várakozásokra.

A „felvilágosodás” és az iparosodás kora

Marx Károly és Engels Frigyes 1848-ban kiadták a Kommunista kiáltványt. A vallás támogatása helyett — amelyet Marx „a népek ópiumának” nevezett — az ateizmust támogatták. Bár látszólag ellene voltak valamennyi vallásnak, tulajdonképpen ők is egyfajta vallást, azaz az államnak és vezetőinek imádatát segítették elő.

Körülbelül egy évtizeddel később, 1859-ben Charles Darwin kiadta A fajok eredete című könyvét, amely mélyen áthatotta az akkori idők tudományos és vallásos gondolkodását. Az evolúció elméletei oda vezettek, hogy kétségbe vonják a Biblia beszámolójának igaz voltát a teremtésre és a bűnre vonatkozóan, amely az első emberpár engedetlensége miatt jelent meg (1Móz 1—3. fej.). Ez sokaknak aláásta a Bibliába vetett hitét.

Eközben már folyamatban volt és nagy lendületet kapott az ipari forradalom. A mezőgazdaságról az iparra és a gépgyártásra helyeződött a hangsúly. A gőzmozdony kifejlesztése (a XIX. század elején) a vasútvonalak kiterjesztéséhez vezetett országos méretekben. A XIX. század második felében élők szemtanúi voltak a telefon (1876), a fonográf (1877) és a villanyfény (1878—1879) feltalálásának, valamint a Linotype felhasználásának, amint betűsorokat készít a nyomtatáshoz (1884).

Az emberiség a történelem legnagyobb fejlődési korszakába lépett a gyors szállítás és a távközlés terén. Bár ezek előnyeit elsősorban kereskedelmi és politikai célok előmozdítására használták, vallási téren is rendelkezésre álltak ezek az eszközök. Készen állt a helyzet a bibliakutatók kicsiny csoportja számára egy szerény kezdethez, amelynek hatása később világszerte érezhető volt.

[Lábjegyzetek]

[Oldalidézet a 33. oldalon]

Bár a keresztény gyülekezet még csecsemőkorát élte, már a hitehagyás fenyegette

[Oldalidézet a 34. oldalon]

Kezdetben a belső ellenállás kismértékű volt

[Oldalidézet a 37. oldalon]

A hitehagyók nem csupán a millenniumi áldásokat helyezték át a földről az égbe, hanem a Királyságot is az égből a földre helyezték

[Kiemelt rész/kép a 36. oldalon]

Platón és a „keresztényiség”

Platón, görög filozófus (i. e. 428 körül született) nem gondolta, hogy tanításai végül a hitehagyott keresztényiség tanításai közé kerülnek. Platón elsősorban a Háromsággal és a lélek halhatatlanságával kapcsolatos tanításaival járult hozzá a „keresztényiséghez”.

Platónnak az Istenről és a természetről alkotott elképzelései befolyással voltak a kereszténység háromság­tanára. Ezt így magyarázza a „Nouveau Dictionnaire Universel” című kiadvány: „A platóni háromság — tulajdonképpen csupán a korábbi népekre visszavezethető régi háromságok újrarendszerezése — szemmel láthatóan magán viseli a racionális filozófiai háromság bélyegét, amely megszülte a keresztény egyházban tanított három hiposztázist, vagyis isteni személyt . . . A görög filozófusnak ez a felfogása az isteni háromságról . . . minden ókori [pogány] vallásban megtalálható” (2. kötet, 1467. oldal).

A halhatatlan lélekről szóló tantétellel kapcsolatban a „New Catholic Encyclopedia” ezt mondja: „A kereszténység szellemi lélekre vonatkozó elképzelése — miszerint Isten megteremti, és a fogamzáskor a testbe oltja azt, hogy az emberből élő egységet alkosson — a keresztény filozófia hosszas fejlődésének eredménye. Csak a keleti Origenész [meghalt kb. i. sz. 254-ben] és a nyugati szent Ágoston nyomán [meghalt i. sz. 430-ban] lett a lélekből szellemi állag, és a természetéből filozófiai szemlélet . . . Az ő [Ágoston] tantétele sokat köszönhet (beleértve némely hiányosságot is) a neoplatonizmusnak” (13. kötet, 452., 454. oldal).

[Kép a 35. oldalon]

Cyprianus, Karthágó „püspöke” a presbiterektől, a diakónusoktól és a laikusoktól különálló osztálynak tekintette a püspököket

[Kép a 38. oldalon]

„Az egyház már itt . . . Krisztus királysága és a mennyei királyság” (hippói Ágoston)

[Képek a 39. oldalon]

Reformátorok, akik különböző ügyekben támadták az egyházat

Luther Márton

Ulrich Zwingli

Kálvin János

[Képek a 40. oldalon]

Marx Károly „Kommunista kiáltványa” tulajdonképpen az állam imádatát segítette elő. Charles Darwin „A fajok eredete” című könyve mélyen áthatotta az akkori idők tudományos és vallásos gondolkodását

[Kép a 41. oldalon]

A gőzmozdony

[Kép a 41. oldalon]

Villanyfény

[Kép a 41. oldalon]

Az első telefon

[Kép a 41. oldalon]

Régi Linotype sorszedő gép

[Kép a 41. oldalon]

A fonográf