Olvasók kérdései

Az 1János 4:18-ban ezt olvashatjuk: „A szeretetben nincsen félelem; sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet.” Péter viszont ezt írta: „az atyafiúságot szeressétek; az Istent féljétek” (1Péter 2:17). Hogyan hozhatjuk összhangba ezt a két verset?

Péter is, János is apostol volt, és közvetlenül magától Jézus Krisztustól tanultak. Biztosak lehetünk tehát abban, hogy amit írtak, összhangban van egymással. A fent idézett verseknél az a megoldás, hogy a két apostol különböző típusú félelemről beszélt.

Vizsgáljuk meg először Péter tanácsát. Amint a szövegösszefüggés mutatja, Péter arra vonatkozóan adott ihletett tanácsot keresztény társainak, hogyan viselkedjenek a hatalom iránt. Vagyis elmagyarázta, hogyan kell helyesen értelmezni az alárendeltséget bizonyos területeken. Azt tanácsolta tehát a keresztényeknek, rendeljék alá magukat azoknak, akiknek hatalommal járó tisztségük van az emberi kormányzatokban, így például a királyoknak vagy a kormányzóknak (1Péter 2:13, 14). Péter ezt folytatva így írt: „Mindenkit tiszteljetek, az atyafiúságot szeressétek; az Istent féljétek; a királyt tiszteljétek” (1Péter 2:17).

Figyelembe véve a szövegkörnyezetet, amikor Péter azt mondta, a keresztényeknek ’félniük kell Istent’, azt értette ezalatt, hogy mély tiszteletet kell érezniük Isten iránt, attól félve, hogy nemtetszését váltják ki a legfőbb hatalomnak. (Vö. Zsidók 11:7, Újfordítású revideált Biblia.)

Mi a helyzet János megjegyzésével? János korábban 1. levelének a 4. fejezetében (NW) arról írt, hogy meg kell vizsgálni „az ihletett kijelentéseket”, hogy hamis prófétáktól valók-e. Az ilyen kijelentések biztos nem Jehova Istentől származnak; a gonosz világból valók, illetve arra vallanak.

Ezzel ellentétben a felkent keresztények „Istentől vannak” (1János 4:1–6). János ezért ösztönzött így: „Szeretteim, szeressük egymást: mert a szeretet az Istentől van.” Isten volt a kezdeményező a szeretet kimutatásában — „elküldte az ő Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért” (1János 4:7–10). Ezt hogyan viszonozzuk?

Nyilván egységben kell maradnunk a mi szerető Istenünkkel. Nem kell rettegnünk tőle, és ne is féljünk közeledni hozzá imában. János korábban ezt javasolta: „ha szívünk nem vádol minket, bizodalmunk van az Istenhez; és akármit kérjünk, megnyerjük tőle, mert megtartjuk az ő parancsolatait” (1János 3:21, 22). Igen, ha jó a lelkiismeretünk, szabadon közeledhetünk Istenhez, a bénító vagy gátló félelem érzése nélkül. Mivel szeretjük Jehovát, felszabadultan közeledünk hozzá, és felszabadultan intézzük hozzá imáinkat. Ilyen értelemben „a szeretetben nincs félelem”.

Most vessük egybe a két gondolatot. A keresztényeknek mindig mély tiszteletből fakadó, hódolatteljes félelmet kell érezniük Jehova iránt az ő állása, hatalma és igazsága miatt. De mi azért is szeretjük Istent, mert ő a mi Atyánk, úgy érezzük, bensőséges a kapcsolatunk vele, s felszabadultan közeledünk hozzá. Nem gátol minket semmiféle iránta érzett félelem sem, hanem bízunk abban, hogy közeledhetünk hozzá, miként a gyermek, aki nyíltan közeledik szerető szülőjéhez (Jakab 4:8).