CSALÁD

A héber mis·pá·cháʹ (család) szó a háznépen kívül tágabb értelemben törzset, népet vagy nemzetet is jelent. A görög pa·tri·aʹ szónak is tág jelentéstartalma van. Jehova Isten hozta létre a család elrendezését. Ő az Atyja égi családjának, és „neki köszönheti nevét minden család. . . a földön” (Ef 3:14, 15). Azért jelenthetjük ki ezt, mert Jehova alapította meg az első emberi családot, és ezáltal akarta betölteni a földet. Azonkívül megengedte Ádámnak, hogy bűnös létére családja legyen, és „az ő képmására és hasonlatosságára” gyermekei szülessenek (1Mó 5:3). Azóta Jehova nyilvánvalóvá tette a Bibliában, hogy nagyon fontosnak tartja az általa adományozott nemzőképességet, amelynek folytán az emberek továbbvihetik a földön a nevüket és a leszármazási vonalukat (1Mó 38:8–10; 5Mó 25:5, 6, 11, 12).

A család felépítése és megőrzése: Az ókori héber társadalom alapegysége a család volt. A család egy kis kormányzatnak felelt meg; az apa mint családfő Istennek tartozott számadással, az anya pedig neki alárendelve igazgatta a családhoz tartozó gyermekeket (Cs 2:29; Héb 7:4). A család Isten nagy családját tükrözte kicsiben. Istent a Bibliában férjként ábrázolják, és „a fenti Jeruzsálem” a gyermekei anyja (Ga 4:26; vö.: Ézs 54:5).

A patriarchális idők családjait bizonyos szempontokból a mai részvénytársaságokhoz hasonlíthatnánk. Némely dolgok az egyes családtagok saját tulajdonában voltak. Többnyire azonban közös volt a vagyon, és az apa rendelkezett felőle. Ha valamelyik családtag bűnt követett el, az olyan volt, mintha a család, azon belül is a családfő ellen követte volna el. Szégyent hozott rá, és neki mint a háznép bírájának meg kellett tennie a szükséges lépéseket (1Mó 31:32, 34; 3Mó 21:9; 5Mó 22:21; Jzs 7:16–25).

Jehova eredetileg az egynejűséget határozta meg irányadó mértékként a családoknak. Noha később gyakorlattá vált a többnejűség, mindig ellentétben volt az Isten által lefektetett eredeti elvvel. Mindazonáltal ő eltűrte ezt a szokást mindaddig, ameddig jónak nem látta helyreállítani az eredeti irányadó mértéket, mégpedig a keresztény gyülekezeten belül (1Ti 3:2; Ró 7:2, 3). A törvényszövetség alatt tudomásul vette a többnejűség létét, de szabályozta, hogy a családi egység ne sérüljön, és zavartalanul működhessen tovább. Ám ő maga mondta: „Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és e g y testté lesznek.” A Fia pedig, miután idézte ezeket a szavakat, hozzátette: „Úgyhogy ők már nem kettő, hanem e g y test. Amit azért az Isten közös igába fogott, senki ember szét ne válassza” (1Mó 2:24; Mt 19:4–6). A feljegyzés szerint Ádámnak csak egy felesége volt, aki „minden élő anyja” lett (1Mó 3:20). Noé három fia, akik az egész világra kiterjedő özönvíz után elkezdték újra benépesíteni a földet, mind egy apától és egy anyától származtak, és az özönvíz túlélésekor mindegyiküknek csak egy felesége volt (1Mó 8:18; 9:1; 1Pt 3:20).

A törvényszövetség alatt: Amikor Isten a tízparancsolatot adta Izraelnek, figyelmet szentelt a családi egység sértetlenségének. „Tiszteld apádat és anyádat” – hangzott az ötödik parancsolat, az első olyan, amelyikhez ígéret is fűződött (5Mó 5:16; Ef 6:2). Ha egy gyermek fellázadt a szülei ellen, az olyan volt, mintha az Isten által bevezetett kormányzati elrendezés ellen és maga Isten ellen lázadt volna fel. Ha megütötte vagy átkozta az apját vagy az anyját, illetve ha javíthatatlanul engedetlen volt, halállal kellett lakolnia (2Mó 21:15, 17; 3Mó 20:9; 5Mó 21:18–21). A gyermekeknek egészséges félelmet kellett érezniük a szüleik iránt, és átkozott volt az a gyermek, aki megvetette apját vagy anyját (3Mó 19:3; 5Mó 27:16).

A hetedik parancsolat – „ne kövess el házasságtörést” – megtiltotta, hogy egy házasságban élő személy a házastársán kívül bárkivel szexuális kapcsolatot létesítsen (2Mó 20:14). Minden gyermeknek családon belül kellett születnie. A törvénytelen gyermekeket nem ismerték el, és az utódaik még a tizedik nemzedékig sem válhattak Izrael gyülekezetének a tagjaivá (5Mó 23:2).

Bár már a házasságtörést tiltó hetedik parancsolat is a családi egység védelmére szolgált, a helytelen kívánságokat tiltó tizedik parancsolat még inkább óvta az emberek saját családjának az épségét, és mások háznépéét és családjáét is. Ez a parancsolat a családi élettel összefüggő legmegszokottabb elemeket védte, mégpedig a házat, a feleséget, a szolgákat, az állatokat és más vagyontárgyakat (2Mó 20:17).

A Törvény alatt gondos feljegyzést készítettek a leszármazási vonalakról. A család sértetlensége még nagyobb hangsúlyt kapott az ősi földbirtokok miatt. A leszármazási vonalak különösen Júda családi vonalán voltak fontosak, később pedig Júda leszármazottjának, Dávidnak a vonalán. Mivel az ígéret úgy szólt, hogy a Messiás, a Király ezeknek a családoknak a sarja lesz, buzgón ügyeltek a családi kapcsolatok feljegyzésére. És bár a Törvény nem törölte el a többnejűséget, annak szigorú szabályozásával megóvta a család és a leszármazás sértetlenségét. Jogilag semmiféleképpen nem kapott teret a gátlástalanság vagy szabados nemi élet. A többnejűségből vagy ágyasságból született fiak törvényes, teljes jogú fiai voltak az apjuknak. (Lásd: ÁGYAS.)

A Törvény kifejezetten megtiltotta, hogy az izraeliták házassági szövetségre lépjenek azzal a hét kánaánita nemzettel, amelyet ki kellett űzniük arról a földről (5Mó 7:1–4). Mivel Izrael nemzete nem teljesítette ezt a parancsot, elcsábultak, hogy hamis isteneket imádjanak, és végül fogságba hurcolták őket az ellenségeik. Salamon az egyik legismertebb példa mint olyan, aki vétkezett ebben (Ne 13:26). Ezsdrás és Nehémiás határozott változtatásokat eszközöltek azoknak a hazatelepült izraelitáknak a körében, akik beszennyezték a családjukat és magát Izraelt, mivel idegen nőket vettek feleségül (Ezs 9:1, 2; 10:11; Ne 13:23–27).

Amikor Isten a földre küldte egyszülött Fiát, úgy intézte, hogy egy emberi családban szülessen meg. Gondoskodott róla, hogy istenfélő nevelőapja és szerető édesanyja legyen. Jézus a gyermekkorában alárendelte magát a szüleinek, tisztelte őket, és engedelmeskedett nekik (Lk 2:40, 51). Még a kínoszlopon haldokolva is tiszteletet és szerető törődést mutatott az édesanyja iránt, aki akkor már alighanem özvegy volt. Így szólt hozzá: „Asszony, íme, a te fiad!” A tanítványnak pedig, akit szeretett, ezt mondta: „Íme, a te anyád!” Ezzel kétségtelenül arra szólította fel, hogy a saját otthonában viselje gondját Máriának (Jn 19:26, 27).

Hogyan mutat rá a Biblia, hogy milyen fontos szerepe van a családnak a keresztény gyülekezetben?

A keresztény gyülekezetben elismerik, hogy a család a keresztény társadalom alapeleme. A Keresztény Görög Iratokban sok helyet szentelnek a családi kapcsolatokra vonatkozó utasításoknak. Itt is a férfié a megtisztelő családfői szerep, a feleség alá van rendelve a férjének, és az ő általános felvigyázása alatt igazgatja a háznépet (1Ko 11:3; 1Ti 2:11–15; 5:14). Pál, miután Jézust férjhez és családfőhöz hasonlítja, akinek a ’felesége’ a gyülekezet, arra inti a férjeket, hogy szeretettel gyakorolják főségüket, valamint azt tanácsolja a feleségeknek, hogy tiszteljék férjüket, és rendeljék alá magukat neki (Ef 5:21–33). A gyermekek azt a parancsot kapják, hogy engedelmeskedjenek szüleiknek, és kivált az apák felelőssége, hogy Jehova fegyelmezésében és az ő gondolkodásának zsinórmértéke szerint neveljék gyermekeiket (Ef 6:1–4).

Azoknak a férfiaknak, akik felvigyázói tisztséget töltenek be a keresztény gyülekezetben, és nősek, jó példával kell elöljárniuk mint családfőknek, jól kell igazgatniuk a háznépüket, s úgy kell nevelniük gyermekeiket, hogy legyenek alárendeltek, ne legyenek nyakasak vagy olyanok, akiket kicsapongással vádolnak, hiszen – ahogy Pál is kérdezi – „ha valaki nem tudja, hogyan igazgassa a saját háznépét, akkor hogyan fogja gondját viselni az Isten gyülekezetének?”, ugyanis a gyülekezet hasonló egy családhoz (1Ti 3:2–5; Tit 1:6). A feleségek arra kapnak ösztönzést, hogy szeressék férjüket és gyermekeiket, legyenek háziasak, és rendeljék alá magukat a férjüknek (Tit 2:4, 5).

Jézus megjövendölte, hogy az Isten igazságával való szembeszállás megosztottá teszi a családokat (Mt 10:32–37; Lk 12:51–53). Pál apostol azonban óva intette a hívőket attól, hogy felbontsák a házasságukat, a nem hívő házasfél és a gyermekek érdekeire hivatkozva. Kiemelte a családi kapcsolat nagy értékét, amikor rámutatott, hogy Isten szentnek tekinti a kisgyermekeket, még akkor is, ha a nem hívő fél nem tisztult meg bűneitől a Krisztusba vetett hit által. Akár az is előfordulhat, hogy a nem hívő férj vagy feleség valami olyasmit gyakorol, amit Pál szerint némelyik keresztény gyakorolt, mielőtt elfogadta a Krisztusról szóló jó hírt (1Ko 7:10–16; 6:9–11). Az apostol azáltal is óvja a keresztény család egységét, hogy utasítást ad a férjeknek és a feleségeknek a házastársi kötelezettségük teljesítésére (1Ko 7:3–5).

Ha egy keresztény ápolja a családtagjaival a kapcsolatot, az sokak számára áldást jelent: „Mert honnan tudod, te feleség, hogy nem fogod-e megmenteni a férjedet? Vagy honnan tudod, te férj, hogy nem fogod-e megmenteni a feleségedet?” (1Ko 7:16). Ezt bizonyítja sok olyan üdvözlet tartalma is, amelyet Pál apostol különböző családoknak küldött. Némelyik hívőnek az a kiváltság jutott osztályrészül, hogy a családja házát gyülekezeti összejövetelek megtartására használták (Ró 16:1–15). Fülöp, a keresztény misszionárius, családapa volt, hiszen volt négy hűséges keresztény lánya. Abban az áldásban részesült, hogy egy ideig vendégül láthatta Pált és munkatársait cezáreai otthonában (Cs 21:8–10). Magát a keresztény gyülekezetet is ’Isten háznépének’ nevezik. Legfőbb tagja és feje Jézus Krisztus, és ez a ’háznép’ elismeri őt mint azt a Magot, aki által a föld minden családja áldást nyer (1Ti 3:15; Ef 2:19; Kol 1:17, 18; 1Mó 22:18; 28:14).

Az ihletett Írások megjövendölték, hogy a család intézményét rosszindulatú támadás éri majd, aminek következtében a keresztény gyülekezeten kívül összeomlik az erkölcs és az emberi társadalom. Pál a „későbbi időszakokban” terjedő, démonoktól ihletett tanítások közé sorolja azt is, hogy „tiltják a házasságot”. Megjövendöli, hogy „az utolsó napokban” általános lesz a szülőkkel szembeni engedetlenség, az illojalitás és a „természetes vonzalom” hiánya, még azok között is, „akiknél megvan az Isten iránti odaadásnak egy külső formája”. Arra inti a keresztényeket, hogy forduljanak el az ilyen emberektől (1Ti 4:1–3; 2Ti 3:1–5).

Nagy Babilon, Isten ’asszonyának’ (1Mó 3:15; Ga 4:27) és Krisztus ’menyasszonyának’ (Je 21:9) ellensége egy nagy ’szajhához’ hasonló szervezet, mely paráznaságot követ el a föld királyaival. Az, hogy „a szajháknak és a föld utálatosságainak anyja”, arra utal, hogy a „lányai” is szajhák, és arra is, hogy fittyet hány Jehova Isten intézményeire és parancsolataira, köztük a család épségét előmozdító követelményeire is (Je 17:1–6). Megpróbál másokat is szajhálkodásra bírni, és sikerült is már világra hoznia sok ’szajha’ lányt, amivel azt akarta elérni, hogy Krisztusnak ne legyen tiszta ’menyasszonya’. Ennek ellenére Krisztus ’menyasszonya’ győzedelmes, tiszta és igazságos, méltó rá, hogy Jehova „családjához” tartozzon mint Jézus Krisztus ’felesége’, az egész világegyetem áldására és örömére (2Ko 11:2, 3; Je 19:2, 6–8; lásd: HÁZASSÁG és más családi kapcsolatok a megfelelő címszavaknál).