TÖKÉLETESSÉG

A tökéletesség gondolatát olyan héber igékből származó szavak fejezik ki, mint a ká·lalʹ (’tökéletessé tesz’ [vö.: Ez 27:4]), a sá·lamʹ (’letelik’ [vö.: Ézs 60:20]) és a tá·mamʹ (’véget ér’, ’tökéletességre jut’ [vö.: Zs 102:27; Ézs 18:5]). A Keresztény Görög Iratok a teʹlei·osz (melléknév), a te·lei·oʹtész (főnév) és a te·lei·oʹó (ige) szavakat használja hasonló értelemben, és e szavak azt a gondolatot hordozzák, hogy valami teljességre jut vagy egészen végbemegy (Lk 8:14; 2Ko 12:9; Jk 1:4), valami érett vagy felnőtt (1Ko 14:20; Héb 5:14), valami elér egy megfelelő és meghatározott határt és célt, illetve betölti a rendeltetését vagy a vele kapcsolatos szándékot (Jn 19:28; Fi 3:12).

Fontos helyes nézőpontból látni: A Biblia helyes megértéséhez nem szabad abba a gyakori hibába esnünk, hogy azt gondoljuk, minden, ami „tökéletes”, az abszolút értelemben az, vagyis a legteljesebb mértékben, százszázalékosan. Az abszolút értelemben vett tökéletesség csakis a Teremtőre, Jehova Istenre jellemző. Ezért mondhatta Jézus az Atyjáról: „Senki sem jó, csak egy, az Isten” (Mk 10:18). Kiválóságban nincs Jehovához fogható, őt illeti minden dicséret, nagyszerű tulajdonságaival és erejével mindenkit felülmúl, így hát „egyedül az ő neve páratlanul magasztos” (Zs 148:1–13; Jób 36:3, 4, 26; 37:16, 23, 24; Zs 145:2–10, 21). Mózes a következő szavakkal magasztalta Isten tökéletességét: „Én bizony Jehova nevét hirdetem. Ismerjétek el Istenünk nagyságát! Kőszikla, cselekedete tökéletes, hisz minden útja igazságosság. A hűség Istene, kiben nincs igazságtalanság; igazságos és egyenes ő” (5Mó 32:3, 4). Isten minden útja, szava és törvénye tökéletes, színtiszta, fogyatkozás nélküli, hibátlan (Zs 18:30; 19:7; Jk 1:17, 25). Őt és a tevékenységét soha nem lehet jogosan kifogásolni, kritizálni vagy hibásnak nevezni; mindig dicséret illeti őt (Jób 36:22–24).

Máskor a tökéletesség viszonylagos: Ennélfogva minden más személy vagy dolog viszonylagos értelemben tökéletes, nem abszolút értelemben. (Vö.: Zs 119:96.) Tehát valami akkor „tökéletes”, ha betölti vagy megvalósítja azt, amire tervezték vagy készítették. A tökéletesség valódi értelme megkívánja, hogy legyen valaki, aki eldönti, mikor jut valami „teljességre”, mik a kiválóság irányadó mértékei, milyen követelményeknek kell megfelelni, és milyen részletek lényegesek. Végső soron Isten, a Teremtő a Döntőbíró a tökéletességet illetően, ő az, aki saját igazságos szándékaival és érdekeivel összhangban állít fel irányadó mértékeket (Ró 12:2; lásd: JEHOVA: Az erkölcsi irányadó mértékek Istene).

Szemléltetésül: Isten teremtésműveinek egyike a Föld nevű bolygó, és a vele kapcsolatos teremtés hat ’napjának’ a végén Isten kijelentette, hogy az eredmény „nagyon jó” (1Mó 1:31). Megfelelt a kiválóságra általa felállított, mindenek felett álló irányadó mértéknek, ennélfogva tökéletesnek volt mondható. Utána mégis azt a megbízatást adta az embernek, hogy ’hajtsa uralma alá’, nyilván abban az értelemben, hogy gondozza a földet, és azon fáradozzon, hogy az egész bolygó Isten kertje legyen, ne csak Éden (1Mó 1:28; 2:8).

Isten parancsot adott arra, hogy a pusztában az ő előírásai szerint készítsenek egy sátrat, vagyis hajlékot, amely előképe volt a ’nagyobb és tökéletesebb sátornak’ – vagyis prófétailag kicsiben megmutatta azt –, és ebben a szentek szentje nevű rész Jehova égi lakóhelye, ahová Krisztus Jézus Főpapként belépett (Héb 9:11–14, 23, 24). A földi sátor abban az értelemben volt tökéletes, hogy megfelelt Isten követelményeinek, és betöltötte a meghatározott célját. Ám amikor Isten vele kapcsolatos szándéka megvalósult, már nem használták többé, és megszűnt létezni. Arra, amit előárnyékolt, sokkal magasztosabb tökéletesség volt jellemző.

Jeruzsálemet és a hegyét, Siont így nevezték: „A tökéletes szépség” (Si 2:15; Zs 50:2). Ez nem azt jelenti, hogy a város kinézete a legapróbb részletekben is rendkívül megkapó volt, hanem inkább ahhoz viszonyítva volt tökéletes, ahogy Isten felhasználta; amiatt volt szép a város, hogy Isten pompával ruházta fel, felkent királyainak fővárosává tette, és ott volt a temploma (Ez 16:14). A Bibliában Tírusz gazdag kereskedelmi városa jelképes hajóként jelenik meg; építői – vagyis azok, akik a város anyagi érdekeiért fáradoztak – ’tökéletessé tették szépségét’, azaz sok ország luxuscikkeivel árasztották el (Ez 27:3–25).

Tehát minden esetben figyelembe kell venni a szövegkörnyezetet ahhoz, hogy megállapítsuk, milyen értelemben és mihez viszonyítva tökéletes a szóban forgó dolog.

A mózesi törvény tökéletessége: A Törvény, melyet Izrael Mózes által kapott, sok mindenről gondoskodott, például hogy legyen egy papság, és legyenek különféle állatáldozatok. Noha a Törvény Istentől származott, és ezért tökéletes volt, az apostol ihletés alatt feltárja, hogy a Törvény alatt lévőknek mégsem hozott tökéletességet sem maga a Törvény, sem a papság, sem az áldozatok (Héb 7:11, 19; 10:1). Nemhogy megszabadította volna az embereket a bűntől és a haláltól, hanem még inkább nyilvánvalóvá tette, hogy bűnösök (Ró 3:20; 7:7–13). Ezek a gondoskodások azonban betöltötték azt a célt, amelyet Isten határozott meg: a Törvény Krisztushoz vezető ’nevelő’ volt, és „az eljövendő jó dolgok” tökéletes „árnyéka” (Ga 3:19–25; Héb 10:1). Ezért amikor Pál azt mondja, hogy „a Törvény a maga részéről tehetetlenséget mutatott – gyenge lévén a test miatt –” (Ró 8:3), kétségkívül arra utal, hogy a hús-vér, zsidó főpap (akit a Törvény arra a feladatra nevezett ki, hogy felügyelje az áldozati elrendezéseket, illetve aki az engesztelés napján belépett a szentek szentjébe az áldozat vérével) képtelen volt ’teljesen megmenteni’ azokat, akiknek szolgálatot végzett, amint azt a Héberek 7:11, 18–28 kifejti. Igaz ugyan, hogy az ároni papság által bemutatott áldozatoknak köszönhetően az emberek igazságos állapotban maradhattak Isten előtt, mégsem szabadította meg őket teljesen vagy tökéletesen a bűntudattól. Az apostol erre utal, amikor azt mondja, hogy az engesztelő áldozatok nem tudták „tökéletessé tenni az odajárulókat”, már ami a lelkiismeretüket illeti (Héb 10:1–4; vö.: Héb 9:9). A főpap nem tudott gondoskodni arról a váltságról, amely a bűntől való igazi megváltáshoz kellett. Erre csak Krisztus maradandó papi szolgálata és hatékony áldozata képes (Héb 9:14; 10:12–22).

A Törvény „szent” és „jó” volt (Ró 7:12, 16), és aki teljesen eleget tudott volna tenni ennek a tökéletes Törvénynek, az tökéletes embernek bizonyult volna, olyannak, aki méltó az életre (3Mó 18:5; Ró 10:5; Ga 3:12). Ebből kifolyólag a Törvény elítélte az embereket, ahelyett hogy életet adott volna nekik, de nem azért, mert a Törvény nem volt jó, hanem mert a Törvény alatt álló személyek voltak tökéletlenek és bűnösök (Ró 7:13–16; Ga 3:10–12, 19–22). A tökéletes Törvény még szembetűnőbbé tette az emberek tökéletlenségét és bűnös állapotát (Ró 3:19, 20; Ga 3:19, 22). Ebben a tekintetben a Törvénynek az is célja volt, hogy Jézust Messiásként azonosítsa, hiszen egyedül ő volt képes minden szempontból betölteni a Törvényt, s ezáltal tökéletes embernek bizonyulni (Jn 8:46; 2Ko 5:21; Héb 7:26).

A Biblia tökéletessége: A Szentírás tökéletes üzenet Istentől, színtiszta és igaz (Zs 12:6; 119:140, 160; Pl 30:5; Jn 17:17). Több ezer éven át másolatokat készítettek róla, és ezért nyilván vannak eltérések az eredetihez képest, de ezek minden kétséget kizáróan aprócska eltérések, olyannyira, hogy még ha a ma létező másolatok és fordítások nem is nevezhetők abszolút hibátlannak, akkor is közvetítik Isten üzenetét.

Néhányan talán úgy érzik, hogy más könyvekhez képest a Bibliát nehezebb olvasni, nagyobb erőfeszítést és odafigyelést igényel, és az is lehet, hogy sok mindent nem értenek benne. Némelyik kritikus esetleg azt állítja, hogy ha a Biblia tökéletes lenne, akkor még apró eltérések sem lehetnének benne, és hogy olyasmit sem tartalmazhatna, ami szerintük, az ő irányadó mértékeik szerint, következetlenség. Ezek közül azonban egyik sem teszi kevésbé tökéletessé a Szentírást. Abból mérhető le, hogy valóban tökéletes, hogy megfelel a kiválóság Jehova Isten által felállított irányadó mértékének, betölti azt a célt és szándékot, amelyet az igazi Szerzője meghatározott, valamint mentes a hamisságtól, mivel az igazság Istenének közzétett Szava. Pál apostol felhívja a figyelmet ’a szent írások’ tökéletességére, amikor kijelenti: „A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a kiigazításra, az igazságosságban való fegyelmezésre, hogy az Isten embere teljesen alkalmas, minden jó cselekedetre hiánytalanul felkészített legyen” (2Ti 3:15–17). Amit a Héber Iratok tett Izrael nemzetéért, amikor az követte annak szavait, amit a teljes Szentírás tett a keresztény gyülekezetért az első században, és amit a Biblia napjainkban tud tenni az emberekért, az meggyőző bizonyíték arra, hogy ideális eszköz Isten kezében a szándéka megvalósításához. (Vö.: 1Ko 1:18.)

A Szentírásnak – beleértve Isten Fia tanításait – a lényege az, hogy elsősorban az egyén szívállapotán múlik, hogy megérti-e Isten szándékait, cselekszi-e az akaratát, és elnyeri-e a megmentést az életre (1Sá 16:7; 1Kr 28:9; Pl 4:23; 21:2; Mt 15:8; Lk 8:5–15; Ró 10:10). A Biblia egyedülálló módon képes „tisztán látni a szív gondolatait és szándékait”, vagyis feltárni, hogy egy személy milyen is valójában (Héb 4:12, 13). A Szentírásból kitűnik, hogy Isten csak akkor engedi, hogy megismerjük őt, ha erőfeszítéseket teszünk ezért. (Vö.: Pl 2:1–14; 8:32–36; Ézs 55:6–11; Mt 7:7, 8.) Az is egyértelmű, hogy Isten úgy rendezte, hogy a szándékai az alázatosaknak legyenek kinyilatkoztatva, a gőgösök elől viszont el legyenek rejtve, ’mert úgy látta végül is helyesnek, hogy így tegyen’ (Mt 11:25–27; 13:10–15; 1Ko 2:6–16; Jk 4:6). Az tehát, hogy egyesek – akiknek a szíve nem reagál kedvezően a Biblia üzenetére – találnak olyasmit a Szentírásban, ami a véleményük szerint igazolja, hogy miért utasítják el annak üzenetét, feddését és fegyelmezését, még nem bizonyítja, hogy a Biblia nem tökéletes. Inkább az imént említett szentírási gondolatokat szemlélteti, vagyis azt erősíti meg, hogy a Biblia a Szerzője szemében tökéletes, márpedig egyedül az ő nézőpontja döntő (Ézs 29:13, 14; Jn 9:39; Cs 28:23–27; Ró 1:28). Az idő és a tapasztalat igazolta, hogy az Isten Szavával és az Isten szerinti életúttal kapcsolatos dolgok – melyeket a világ szemében bölcs személyek „bolondság”-nak és „gyöngeség”-nek tartanak – jóval bölcsebb és hatalmasabb forrásból erednek, mint a becsmérlő emberek elméletei, filozófiái és okoskodásai (1Ko 1:22–25; 1Pt 1:24, 25).

Isten tökéletes Szavának a megértéséhez és értékeléséhez továbbra is lényeges feltétel a hit. Lehet, hogy valaki úgy érzi, hogy bizonyos részleteknek és magyarázatoknak benne kellene lenniük a Bibliában, és fel kellene tárniuk, hogy egyes esetekben Isten miért helyeselt vagy helytelenített valamit, vagy miért cselekedett az adott módon; és az is lehet, hogy úgy gondolja, más részletek fölöslegesek a Bibliában. Ám az ilyen személynek be kellene látnia, hogy ha a Biblia az emberi irányadó mértékekhez vagy kritériumokhoz igazodna, például az övéihez, attól az még nem lenne tökéletes Isten mércéjével mérve. Azt kiemelendő, hogy ez a gondolkodás mennyire téves, Jehova kijelenti, hogy az ő gondolatai és útjai magasabbrendűek az emberekéinél, és határozottan állítja, hogy az ő szava „sikeres lesz” a szándéka megvalósításában (Ézs 55:8–11; Zs 119:89). A tökéletesség pedig éppen ezt jelenti, ahogyan az a cikkünk elején található meghatározásokból látható.

A tökéletesség és a szabad akarat: Az előbbiek segítenek megérteni, hogy Isten tökéletes teremtményei hogyan válhatnak engedetlenné. Ha valaki ezt összeegyeztethetetlennek tartja a tökéletességgel, az figyelmen kívül hagyja a „tökéletes” szó jelentését, és egy olyan személyes nézettel helyettesíti, amely ellentétes a tényekkel. Isten intelligens teremtményei szabad akaratot kaptak, vagyis azt a kiváltságot és felelősséget, hogy személyesen dönthetnek arról, hogy milyen életutat választanak (5Mó 30:19, 20; Jzs 24:15). Nyilvánvaló, hogy az első emberpárnál is ez volt a helyzet, és ezért kerülhetett próba alá az Isten iránti odaadásuk (1Mó 2:15–17; 3:2, 3). Jehova az Alkotójukként tudta, hogy mit vár el tőlük, és a Szentírásból világosan látszik, hogy ez mi volt: nem automatikus, mondhatni gépies engedelmesség, hanem olyan imádat és szolgálat, amely valódi szeretet által motivált szívből és elméből fakad. (Vö.: 5Mó 30:15, 16; 1Kr 28:9; 29:17; Jn 4:23, 24.) Ha Ádámnak és a feleségének nem lett volna meg az a képessége, hogy dönteni tudjon ebben a dologban, akkor nem feleltek volna meg Isten követelményeinek, és akkor az ő irányadó mértékei szerint nem lettek volna teljesek, tökéletesek.

Ne feledjük, hogy az emberekkel kapcsolatban a tökéletesség viszonylagos, az emberi közegre korlátozódik. Noha Ádám tökéletesnek lett megteremtve, mégsem mehetett túl azokon a határokon, melyeket a Teremtője szabott neki; nem ehetett földet, kavicsot vagy fát következmények nélkül; ha pedig levegő helyett vizet próbált volna belélegezni, akkor megfulladt volna. Ugyanígy, ha engedte volna, hogy az elméje és a szíve rossz gondolatokból táplálkozzon, az ahhoz vezetett volna, hogy helytelen vágyakat dédelgetett volna, ez pedig végül bűnt és halált eredményezett volna (Jk 1:14, 15; vö.: 1Mó 1:29; Mt 4:4).

Nem nehéz felismerni, hogy nagy szerepe van a teremtmény egyéni akaratának és döntésének. Ha azt állítanánk, hogy egy tökéletes ember nem viselkedhet helytelenül erkölcsi téren, vajon nem érvelhetnénk logikusan úgy, hogy akkor egy tökéletlen teremtmény sem választhatja a jó utat erkölcsi kérdésekben? Néhány tökéletlen teremtmény mégis a jó utat választja erkölcsi téren, amikor az Istennek való engedelmesség is érintve van, sőt még azt is vállalja, hogy üldözést szenvedjen el, semmint hogy letérjen a jó útról; míg ezzel szemben mások szándékosan merülnek bele olyasmibe, amiről tudják, hogy helytelen. Vagyis nem minden helytelen tettet lehet az emberi tökéletlenség számlájára írni. Meghatározó szempont az egyén akarata és döntése. Ugyanígy elmondható, hogy pusztán az emberi tökéletesség nem volt biztosíték arra, hogy az első ember helyesen cselekszik, arra is szükség volt, hogy a szabad akaratával és döntési szabadságával úgy éljen, hogy közben az Isten és a jó dolgok iránti szeretet motiválja (Pl 4:23).

Az első bűnös és Tírusz királya: Az emberi bűnt és tökéletlenséget persze már megelőzte a szellemi birodalomban megmutatkozó bűn és tökéletlenség, ami Jézusnak a János 8:44-ben mondott szavaiból és az 1Mózes 3. fejezetében lévő beszámolóból is kiderül. Az Ezékiel 28:12–19-ben feljegyzett gyászdal ugyan egy embernek, ’Tírusz királyának’ van címezve, de kétségtelen, hogy párhuzamban áll Isten azon szellemfiának az útjával, aki először vétkezett. ’Tírusz királyának’ büszkesége, az, hogy ’istenné’ tette magát, és hogy „kerub”-nak nevezik, illetve az, hogy ez a rész beszél ’Édenről, Isten kertjéről’, mindenképp összhangban van azzal, amit a Biblia Sátánról, az Ördögről feltár, aki büszkeségtől felfuvalkodottá vált; őhozzá köthető az Édenben megjelent kígyó, valamint őt nevezi a Biblia úgy, hogy „ennek a világrendszernek az istene” (1Ti 3:6; 1Mó 3:1–5, 14, 15; Je 12:9; 2Ko 4:4).

Tírusz névtelen királya – aki abban a városban lakott, amely azt állította, hogy „tökéletes szépségű” –, maga is ’telve volt bölcsességgel, szépsége tökéletes [a héb. ká·lalʹ szóval rokon jelző]’ volt, ezenkívül tetteiben „feddhetetlen [héb.: tá·mímʹ]” volt a megteremtése napjától fogva, mígnem igazságtalanság találtatott benne (Ez 27:3; 28:12, 15). Az Ezékiel könyvében olvasható gyászdal először és közvetlenül talán a tíruszi uralkodói vonalra alkalmazható, nem egy bizonyos királyra. (Vö. ezt azzal a próféciával, amely az Ézs 14:4–20-ban „Babilon” egy meg nem nevezett „királya” ellen hangzik el.) Ennél a teljesedésnél arról lehet szó, hogy a tíruszi uralkodók kezdetben barátságosak és együttműködőek voltak Dávid és Salamon király uralma idején, és ekkor Tírusz még hozzá is járult Jehova templomának Mórija hegyén való felépítéséhez. Először tehát nem volt hiba abban, ahogy a tíruszi kormány Jehova népéhez, Izraelhez viszonyult (1Ki 5:1–18; 9:10, 11, 14; 2Kr 2:3–16). A későbbi királyok azonban letértek a ’feddhetetlenség’ útjáról, és Isten prófétái, Jóel és Ámós, valamint Ezékiel, elítélték Tíruszt (Jóe 3:4–8; Ám 1:9, 10). Azonkívül, hogy ’Tírusz királyának’ útja kétségtelenül hasonlít Isten legfőbb ellenségének az útjára, a prófécia azt is jól mutatja, hogy a „tökéletesség” és a „feddhetetlenség” szót miként lehet viszonylagos értelemben használni.

Miért nevezhetők Isten tökéletlen szolgái „feddhetetlennek”?

Az igazságos Noé „feddhetetlen [volt] a kortársai között” (1Mó 6:9). Jób „feddhetetlen és egyenes ember” volt (Jób 1:8). Isten más szolgáival kapcsolatban is olvashatunk hasonlókat. Mivel mindannyian a bűnös Ádám leszármazottai voltak, és maguk is bűnösök, ezért nyilvánvaló, hogy abban az értelemben voltak „feddhetetlenek”, hogy teljesen meg tudtak felelni annak, amit Isten elvárt tőlük, márpedig ő az elvárásainál figyelembe vette ezeknek az embereknek a tökéletlenségét és a fogyatkozását is. (Vö.: Mi 6:8.) Miként egy fazekas nem várja ugyanazt a minőséget akkor, ha egy váza készítésénél szokványos agyaggal dolgozik, és akkor, ha különösképpen megtisztított agyagot használ, úgy Jehova is tekintettel van a tökéletlen emberek gyengeségeire (Zs 103:10–14; Ézs 64:8). Noha ezek a hűségesek követtek el vétket és hibát amiatt, hogy a testük tökéletlen volt, mégis „teljes [héb.: sá·lémʹ] szívvel” szolgálták Jehovát (1Ki 11:4; 15:14; 2Ki 20:3; 2Kr 16:9). Tehát azon a határon belül, ahol mozoghattak, az odaadásuk teljesnek, épnek volt mondható, és megfelelt azoknak a követelményeknek, amelyeket Isten az ő esetükben támasztott. Mivel Istennek, a Bírájuknak tetszett az általuk bemutatott imádat, ezért egyetlen ember vagy szellemteremtmény sem kifogásolhatta jogosan az Istennek végzett szolgálatukat. (Vö.: Lk 1:6; Héb 11:4–16; Ró 14:4; lásd: JEHOVA: Hogyan lehet az, hogy tökéletlen emberekkel foglalkozik?)

A Keresztény Görög Iratok is elismeri, hogy az Ádámtól származó emberek tökéletlenséget örököltek. A Jakab 3:2 rámutat, hogy ha valaki meg tudná zabolázni a nyelvét, és nem botlana meg szóban, „az tökéletes ember” lenne, aki „képes az egész testét is megzabolázni”, csakhogy ezen a téren „mindannyian sokszor megbotlunk”. (Vö.: Jk 3:8.) A Biblia mégis ír olyan, viszonylagos értelemben vett tökéletességről, amely a bűnös embereknek is elérhető cél. Jézus ezt mondta a követőinek: „Ezért hát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti égi Atyátok tökéletes” (Mt 5:48). Jézus itt a szeretetről és a nagylelkűségről beszélt. Feltárta, hogy ’ha valaki csak azokat szereti, akik őt is szeretik’, az nem igazán szeret, fogyatkozás van a szeretetében; ezért Jézus követőinek tökéletesíteniük kell a szeretetüket, vagyis teljességre kell jutniuk ebben a tulajdonságban, hogy az ellenségeiket is szeretni tudják, követve ezzel Isten példáját (Mt 5:43–47). Ehhez hasonlóan, amikor egy fiatalember megkérdezte Jézust, hogy hogyan nyerhet örök életet, Jézus rámutatott, hogy az imádata – mely magában foglalta, hogy engedelmeskedett a Törvény parancsolatainak – lényeges pontokban hiányos. Ha ’tökéletes akart lenni’, ezeken a területeken is meg kellett felelnie a kívánalmaknak, hogy az imádatáról el lehessen mondani, hogy ’teljességre jutott’ vagy ’egészen végbement’ (Mt 19:21; vö.: Lk 8:14; Ézs 18:5; Ró 12:2).

János apostol elmondja, hogy Isten szeretete tökéletessé lett azokban a keresztényekben, akik egységben maradnak Vele, megtartják Fia szavát és szeretik egymást (1Jn 2:5; 4:11–18). Az ilyenfajta szeretet elűzi a félelmet, és ’beszédbeli nyíltságot’ tesz lehetővé. A szövegkörnyezetből kiderül, hogy János itt az „Isten felé” megnyilvánuló ’beszédbeli nyíltságról’ ír, melyre például az imánál van lehetőség (1Jn 3:19–22; vö.: Héb 4:16; 10:19–22). Akiben Isten szeretete teljességre jut, az bizalommal közeledhet égi Atyjához, nem kell bűnösnek éreznie magát a szívében, mintha képmutató lenne, vagy Isten nem helyeselné. Mivel tisztában van azzal, hogy megtartja Isten parancsolatait és azt teszi, ami kedvére van az Atyjának, ezért szabadon elmondhatja a gondolatait és kéréseit Jehovának. Nincs az az érzése, hogy Isten korlátozza őt abban, hogy e kiváltságánál fogva mit mondhat vagy mit kérhet tőle. (Vö.: 4Mó 12:10–15; Jób 40:1–5; Si 3:40–44; 1Pt 3:7.) Nem bénítja meg beteges félelem, nem úgy jön el rá ’az ítélet napja’, hogy közben azt gondolja, meg van bélyegezve, illetve titkolózni sem akar. (Vö.: Héb 10:27, 31.) Ahogy egy gyermek sem fél bármilyen kéréssel a szerető szüleihez fordulni, úgy az a keresztény, akiben teljességre jutott a szeretet, szintén biztos abban, hogy ’bármit kér is Isten akarata szerint, ő meghallgatja’. „Továbbá, ha tudjuk, hogy meghallgat minket bármivel kapcsolatban, amit kérünk, akkor tudjuk, hogy meglesznek nekünk a kért dolgok, mivel kértük azokat tőle” (1Jn 5:14, 15).

Ez „a tökéletes szeretet” tehát nem mindenfajta félelmet űz ki. Nem öli ki az emberből az Isten iránti tiszteletteljes, gyermeki félelmet, amelyet az azért érez, mert mélységesen tiszteli Isten pozícióját, hatalmát és igazságosságát (Zs 111:9, 10; Héb 11:7). Azt a természetes félelmet sem öli ki, amelynek köszönhetően valaki elkerüli a veszélyt vagy megvédi az életét – már amennyiben ez lehetséges –, és azt a félelmet sem, amely váratlan vészhelyzetben alakul ki benne. (Vö.: 1Sá 21:10–15; 2Ko 11:32, 33; Jób 37:1–5; Ha 3:16, 18.)

Ezenkívül a szeretet „tökéletes köteléke” révén teljes egység érhető el, mely által az igaz keresztények „tökéletesen eggyé” válnak (Kol 3:14; Jn 17:23). Kétségtelen, hogy ennek az egységnek a tökéletessége is csak viszonylagos. Ez a tökéletesség nem jelenti azt, hogy semmivé válnak a személyiségbeli különbségek, melyek például az egyéni képességekben, szokásokban vagy lelkiismeretben tapasztalhatóak. Ha viszont megvalósul ez a tökéletes egység, akkor, mivel teljes egységről van szó, összehangolt tettekhez, valamint egységes hithez és tanításhoz fog vezetni (Ró 15:5, 6; 1Ko 1:10; Ef 4:3; Fi 1:27).

Krisztus Jézus tökéletessége: Jézus tökéletes emberként született meg, szent volt és bűntelen (Lk 1:30–35; Héb 7:26). Természetesen a fizikai tökéletessége nem volt korlátlan, hanem az emberi közeg határain belül értendő; tapasztalta az emberi korlátokat, elfáradt, megszomjazott, megéhezett, és nem volt halhatatlan (Mk 4:36–39; Jn 4:6, 7; Mt 4:2; Mk 15:37, 44, 45). Jehova Istennek az volt a szándéka, hogy a Fiát Főpapként használja fel az emberiség érdekében. Annak ellenére, hogy Jézus tökéletes ember volt, ’tökéletessé kellett tétetnie’ (gör.: te·lei·oʹó) ennek a pozíciónak a betöltéséhez, hogy teljesen megfeleljen az Atyja által támasztott követelményeknek, és elérje a meghatározott célt. A követelmények megkívánták, hogy „mindenben hasonlóvá [legyen] a »testvéreihez«”, kiállja a szenvedéseket, és amikor próbára teszik, engedelmességet tanuljon, miként a ’testvérei’, vagyis a követői is. Így válhatott képessé arra, hogy ’együtt tudjon érezni gyengeségeinkkel, mint olyan, aki minden tekintetben próbára lett téve, mint mi magunk, de bűn nélkül’ (Héb 2:10–18; 4:15, 16; 5:7–10). Emellett a tökéletes áldozatként való halálát és a feltámadását követően halhatatlan szellemi életet kellett kapnia az égben, és így lett ’örökre tökéletessé téve’ a papi feladatára (Héb 7:15–8:4; 9:11–14, 24). Mindazokat, akik alpapokként Krisztussal fognak szolgálni, szintén ’tökéletessé teszik’ majd, vagyis eljuttatják őket az égi célhoz, amelyre törekszenek, és amelyre elhívást kaptak (Fi 3:8–14; Héb 12:22, 23; Je 20:6).

’Hitünk Tökéletessé tevője’: Jézusra úgy is utalnak, mint a „hitünk Főközvetítőjére [Fővezérére] és Tökéletessé tevőjére” (Héb 12:2). Igaz, hogy jóval Jézus Krisztus eljövetele előtt Ábrahám hite is „tökéletes” lett a cselekedetei és az engedelmessége által, ezért ő Isten helyeslését élvezte, és Isten esküvel megerősített szövetséget kötött vele (Jk 2:21–23; 1Mó 22:15–18), de a hit azon embereinek, akik Jézus földi szolgálata előtt éltek, nem volt teljes vagy tökéletes a hitük abban az értelemben, hogy nem értették az akkor még be nem teljesedett próféciákat, melyek Jézusra, az Isten által elküldött Magra és Messiásra vonatkoztak (1Pt 1:10–12). Jézus születése, szolgálata, halála és égi életre való feltámadása beteljesítette ezeket a próféciákat, és a Krisztusban való hitnek megerősített alapja lett, melyet történelmi tények szilárdítottak meg. Vagyis a hit ebben a tökéletessé tett értelemben Krisztus Jézus által ’érkezett el’ (Ga 3:24, 25), aki ily módon ’vezérnek’ (Kom., Káldi, lábj.), ’úttörőnek’ (Mo), azaz hitünk Főközvetítőjének bizonyult. Égi állásában továbbra is a tanítványai hitének Tökéletessé tevője volt azáltal, hogy pünkösdkor kiárasztotta rájuk a szent szellemet, és olyan kinyilatkoztatásokat közölt velük, melyek fokozatosan megszilárdították és növelték a hitüket (Cs 2:32, 33; Héb 2:4; Je 1:1, 2; 22:16; Ró 10:17).

’Tőlünk függetlenül nem jutottak tökéletességre’: Miután az apostol áttekinti Ábeltől kezdve a keresztény kor előtti időkig élt hűségesek életét, azt mondja, hogy egyikük sem kapta meg „az ígéret beteljesedését, mivel – ahogy ő fogalmaz – az Isten valami jobbról gondoskodott számunkra, hogy tőlünk függetlenül ne jussanak tökéletességre” (Héb 11:39, 40). A „számunkra” és a „tőlünk” szó itt nyilván a felkent keresztényekre utal (Héb 1:2; 2:1–4), „az égi elhívás részesei”-re (Héb 3:1), akikért Krisztus ’új és élő utat avatott fel’, mely Isten égi jelenlétének szent helyére vezet (Héb 10:19, 20). Ez az égi elhívás részben azzal jár, hogy Krisztus ezeréves uralma alatt Isten és Krisztus égi papjaiként szolgálnak majd. „Az ítélkezésre” is „hatalmat” kapnak (Je 20:4–6). Ebből logikusan következik, hogy ez az égi élet és ezek a kiváltságok, melyeket az elhívottak kapnak, jelentik azt a ’valami jobbat’, amiről Isten előre gondoskodott ezen felkent keresztények számára (Héb 11:40). A kinyilatkozásuknak viszont, amikor is az égből Krisztussal tevékenykedni kezdenek, és elpusztítják a gonosz rendszert, utat kell nyitnia a rabszolgaságból és romlottságból való szabadulás előtt a teremtésből azok számára, akik „az Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára” törekszenek (Ró 8:19–22). A Héberek 11:35 rámutat, hogy a keresztény kor előtt élt hűségesek megőrizték a feddhetetlenségüket a szenvedés közepette, „hogy jobb feltámadásban részesülhessenek”, mármint nyilván a vers elején említett ’halottak’ feltámadásához viszonyítva jobb, akik ugyan fel lettek támasztva, de utána újra meghaltak. (Vö.: 1Ki 17:17–23; 2Ki 4:17–20, 32–37.) Tehát a keresztény kor előtt élt hűségesek esetében az, hogy ’tökéletessé lesznek téve’, a feltámadásukra, vagyis az életre kelésükre kell hogy utaljon, illetve arra, hogy ’meg fognak szabadulni a romlottság rabszolgaságából’ Krisztus Jézus papi szolgálata és alpapjainak a szolgálata által a millenniumi uralom idején.

Az emberiség visszanyeri a tökéletességet a földön: Összhangban az imával, miszerint „legyen meg az akaratod, mint az égben, úgy a földön is”, bolygónkon be kell következnie annak, hogy Isten teljes mértékben és minden tekintetben véghezviszi szándékát (Mt 6:10). Elpusztítja a Sátán uralma alatt álló gonosz rendszert. Minden hibát és fogyatkozást eltávolít azokból a túlélőkből, akik engedelmesen továbbra is hitet gyakorolnak, így megfelelnek majd a kiválóság, a teljesség és az épség Isten által felállított irányadó mértékének. A Jelenések 5:9, 10-ből világossá válik, hogy a földön az állapotok is, és az emberek is tökéletesek lesznek. Ebben a versben azt olvashatjuk, hogy ’akiket Istennek vettek meg’ (vö.: Je 14:1, 3), azok „királysággá és papokká [lesznek] a mi Istenünknek, és királyokként fognak uralkodni a föld felett”. A törvényszövetség alatt a papoknak nemcsak az volt a feladatuk, hogy képviseljék Isten előtt az embereket az áldozatok felajánlásakor, hanem azért is felelősek voltak, hogy vigyázzanak a nemzet egészségére, szolgáljanak a beszennyezettek megtisztulása érdekében, és ítéljék meg, hogy egy leprás meggyógyult-e már (3Mó 13–15.). Ezenfelül az is a papok feladata volt, hogy segítsenek a népnek elmebelileg és szellemileg fejlődni és egészségesnek maradni (5Mó 17:8–13; Ma 2:7). Mivel a Törvényben „az eljövendő jó dolgok árnyéka” volt, ezért számíthatunk rá, hogy az ezeréves uralom idején (Je 20:4–6) a Krisztus Jézus vezetése alatt álló égi papság is hasonló feladatokat fog ellátni (Héb 10:1).

A Jelenések 21:1–5-ben olvasható prófétai kép garancia arra, hogy a megváltott emberiség tapasztalni fogja, hogy megszűnik a könny, a kesergés, a kiáltás, a fájdalom és a halál. A bűn és annak következménye, a szenvedés és a halál Ádám által fertőzte meg az emberiséget (Ró 5:12), és ezek is kétségkívül „a korábbi dolgok” közé tartoznak, amelyeknek el kell múlniuk. A halál a bűn zsoldja, és „mint utolsó ellenség semmisül meg a halál” Krisztus Királyság-uralma alatt (Ró 6:23; 1Ko 15:25, 26, 56). Az engedelmes emberiségnek ez azt fogja jelenteni, hogy visszanyeri azt a tökéletes állapotot, amelyet az ember a történelem kezdetén Édenben élvezhetett. Így az emberek nemcsak a hit és a szeretet tökéletességét fogják tapasztalni, hanem abban a tekintetben is élvezni fogják a tökéletességet, hogy megszabadulnak a bűntől, teljes mértékben és hiánytalanul meg fognak felelni azoknak az igazságos irányadó mértékeknek, amelyeket Isten állított fel az emberek számára. A Jelenések 21:1–5-ben olvasható prófécia ugyanakkor Krisztus ezeréves uralmát is ecseteli, hiszen „az Új Jeruzsálemet” – amelynek ’az égből való alászállása’ összefüggésbe van hozva azzal, hogy megszűnnek az emberek megpróbáltatásai – úgy ábrázolja, hogy az Krisztus ’menyasszonya’, vagyis a megdicsőült gyülekezet, tehát azok, akik a Krisztus millenniumi uralma idején létező kriályi papságot alkotják (Je 21:9, 10; Ef 5:25–32; 1Pt 2:9; Je 20:4–6).

Az emberiség tökéletessége viszonylagos lesz, az emberi közegre fog korlátozódni. De azok, akik elnyerik a tökéletességet, határozottan képesek lesznek arra, hogy a lehető legteljesebb mértékben élvezzék a földi életet. Teljes ’megelégedést hozó öröm van Jehova színe előtt’, és az a megfogalmazás, hogy „az Isten sátora az emberekkel van”, engedelmes emberekre vonatkozik, olyanokra, akikre Jehova helyeslően tekint (Zs 16:11; Je 21:3; vö.: Zs 15:1–3; 27:4, 5; 61:4; Ézs 66:23). A tökéletesség azonban nem jelenti azt, hogy megszűnik a változatosság, ahogy azt gyakran feltételezik. Az állatvilág, melynek megalkotása Jehova ’tökéletes cselekedetei’ közé tartozik (1Mó 1:20–24; 5Mó 32:4), rendkívül sokszínű. Ugyanígy a Föld nevű bolygó tökéletessége sem zárja ki a sokféleséget, a változatosságot vagy az ellentétet; teret enged az egyszerűnek és a színesnek, a savanyúnak és az édesnek, az egyenetlennek és a simának, a rétnek és az erdőnek, a hegyeknek és a völgyeknek. Magában foglalja a kora tavasz felpezsdítő frissességét, a nyári meleget azúrkék egével, az őszi színek szépségét és a frissen hullott hó elbűvölő látványát (1Mó 8:22). A tökéletes emberek tehát nem „egyenemberek” lesznek, azonos személyiséggel, adottságokkal és képességekkel. Ahogy a cikk elején a meghatározások már rámutattak, a tökéletesség nem is feltétlenül jelenti ezt.