FÉRJ

A nős férfit a héber ʼís (férfi) és a görög a·nérʹ (hímnemű személy) szó jelöli (Hó 2:16, Rbi8, lábj.; Ró 7:2, Int). Más héber szavakkal is utalnak a férjre, s ezek a következők: ʼá·dhónʹ (úr), baʹʽal (tulajdonos; úr) és réʹaʽ (társ; barát) (1Mó 18:12; 20:3; Jr 3:20). Izraelben az eljegyzett férfit is mint ’férjet’ emlegették, a lányt pedig mint ’feleséget’ (5Mó 22:23, 24; Mt 1:18–20).

Egy férfi úgy jegyzett el egy nőt, azaz úgy egyezett meg a majdani házasságban, hogy a lány apjának vagy a gyámjainak menyasszonyárat fizetett (2Mó 22:16, 17). A nő ezzel a férfi tulajdona lett (2Mó 20:17). A férfira ráillett a baʹʽal szó, mely ’tulajdonost, urat’ jelent, az asszonyt pedig beʽú·láʹ-nak nevezték, amelynek jelentése: ’asszony, akinek férjura van’ (1Mó 20:3; 5Mó 22:22; Ézs 62:4; lásd: BEÚLÁ). Jehova ezt mondta Izrael ókori népének: „én férjuratok [a baʹʽal egyik alakja] lettem” (Jr 3:14; Ézs 62:4, 5; lásd: ÖRÖKSÉG: A Törvény idején).

A patriarchális időkben a férj a család papjaként és bírájaként szolgált. A férjeket és az apákat a Szentírás egészében szinte mindig mélységes tisztelet övezi (1Mó 31:31, 32; Jób 1:5; 1Pt 3:5, 6; vö.: 5Mó 21:18–21; Esz 1:10–21).

Főség: Attól kezdve, hogy egy férfi feleségül vesz egy nőt, a nőre új törvény vonatkozik, „a férjének törvénye”, ami azt jelenti, hogy a férj alkothat bizonyos szabályokat és előírásokat a családja számára (Ró 7:2, 3). A felesége fejévé lesz, és az asszonynak alá kell rendelnie magát neki (Ef 5:21–24, 33). Ez a főség viszonylagos, hiszen még nagyobb fő Isten és Krisztus (1Ko 11:3).

A férj a ház ura ugyan, de köteles megadni a feleségének, ami megilleti, azaz házaséletet élni vele, mivel ’a férj nem gyakorol hatalmat a saját teste fölött, hanem a felesége’ (1Ko 7:3–5). Ezenkívül felelős a családja szellemi és anyagi jólétéért (Ef 6:4; 1Ti 5:8).

A férjre igen nagy felelősség hárul a főség miatt. Bár a feleségének a feje, fel kell ismernie, hogy a felesége értékes Isten szemében, kivált ha keresztény. A férjnek úgy kell szeretnie a feleségét, mint önmagát, hiszen „e g y test” vele (1Mó 2:24; Mt 19:4–6; Ef 5:28, 33).

A férjeknek ugyanolyan szeretettel kell törődniük a feleségükkel, mint ahogy Krisztus törődik a gyülekezettel (Ef 5:25, 28–30, 33). El kell fogadniuk, hogy a feleségük ’gyengébb edény’, és tiszteletet kell adniuk neki, figyelembe véve a fizikai és érzelmi felépítését, valamint az abból eredő kedélyállapot-változásait. Ez különösen akkor fontos, ha a házasfelek keresztények, mindketten „az élet ki nem érdemelt kegyének” örökösei, mégpedig azért, hogy a férj imái ne ütközzenek akadályba (1Pt 3:7). Ha a feleség nem hívő, az nem szolgálhat mentségül a férjnek a válásra vagy a különélésre. Együtt kell élnie vele, ha az asszony hajlandó erre, és fel kell ismernie, hogy talán segíthet a feleségének hívővé válni, valamint előmozdíthatja a gyermekei megmentését (1Ko 7:12, 14, 16; lásd: APA, ATYA; CSALÁD; HÁZASSÁG).

Válás: A mózesi törvény alatt a férfi elválhatott a feleségétől, de az asszony nem válhatott el a férjétől. A férj köteles volt írott válólevelet adni a feleségének (5Mó 24:1–4). Jézus Krisztus rámutatott, hogy a válás elrendezése Izraelben engedményként adatott a keményszívűségükre való tekintettel (Mt 19:8). Ha azonban egy férfi elcsábított egy el nem jegyzett szűz lányt, feleségül kellett vennie (kivéve akkor, ha a lányt nem adta hozzá az apja), és nem válhatott el tőle egész életében (5Mó 22:28, 29).

Mind a Héber Iratok, mind a Keresztény Görög Iratok határozottan kijelenti, hogy a férj csak a feleségével élhet nemi életet (Pl 5:15–20), és hogy a házasságnak tiszteletre méltónak kell maradnia, mivel Isten meg fogja ítélni a paráznákat és a házasságtörőket (Héb 13:4). A patriarchális időkben és a Törvény alatt Jehova megengedte a többnejűséget és az ágyasok tartását, de a keresztény elrendezésben a férfinak csak egy élő felesége lehet (1Mó 25:5, 6; 29:18–28; 5Mó 21:15–17; Mt 19:5; Ró 7:2, 3; 1Ti 3:2). A keresztények számára a „paráznaság” az egyetlen alap a válásra és az újbóli házasságkötésre (Mt 19:9; lásd: PARÁZNASÁG).

Jelképes értelem: Mivel Izrael ókori nemzetét és Jehovát összefűzte a törvényszövetség, Isten a ’férjuruk’ volt (Jr 3:14). Pál apostol úgy beszél Jehováról, mint a felkent keresztények, a szellemi fiak Atyjáról, ’a fenti Jeruzsálemről’ pedig, mint az anyjukról, és utal rá, hogy Jehova a fenti Jeruzsálem férjének tartja magát (Ga 4:6, 7, 26; vö.: Ézs 54:5).

Jézus Krisztus a keresztény gyülekezet Férjének számít (Ef 5:22, 23; Je 19:7; 21:2). Ez a párhuzam éles megvilágításba helyezi a főségét és a gyülekezet iránti szerető törődését. Odaadta az életét a menyasszonyáért, és folyamatosan táplálja és dédelgeti őt.