Modern orvostudomány — Milyen eredményekre képes?

SOK gyermek már nagyon korán megtanulja: ahhoz, hogy leszakítson egy almát, amelyet nem tud elérni, fel kell kapaszkodnia egy játszópajtása vállára. Az orvostudomány területén valami hasonló ment végbe. A kutatóorvosok is egyre nagyobb eredményeket értek el azáltal, hogy jelképesen a múltban élt, kiemelkedő orvosok vállára álltak.

A korai gyógyítók között voltak jól ismertek, mint Hippokratész és Pasteur, valamint sokunknak ismeretlenek is, például Vesalius és William Morton. Mit köszönhet a modern orvostudomány nekik?

Az ókorban az orvoslás gyakran nem tudományos vállalkozás volt, hanem inkább babonák és vallási rítusok gyakorlása. A The Epic of Medicine (Az orvostudomány eposza) című könyv, amelynek dr. Felix Marti-Ibañez a szerkesztője, ezt mondja: „A betegségek elleni harcban . . . a mezopotámiaiak az orvoslást vegyítették a vallással, mert úgy hitték, hogy a betegség az istenektől jövő büntetés.” Az egyiptomi orvostudomány, amely nem sokkal ezután lépett színre, hasonlóan a vallásban gyökerezett. Így már a kezdet kezdetén vallásos tisztelettel tekintettek a gyógyító személyre.

Dr. Thomas A. Preston a The Clay Pedestal (Az agyagtalapzat) című könyvében megjegyzi: „Az ókoriak sok hiedelme annyira rányomta a bélyegét a gyógyászatra, hogy még ma is érezhető. Az egyik ilyen hiedelem az volt, hogy a betegnek nincs hatalma a betegsége felett, és csak a mágikus hatalommal bíró orvos közreműködése által van remény a felépülésre.”

Az alapok lefektetése

Idővel azonban a gyógyászat egyre tudományosabb formát öltött. Az ókori tudományos gyógyítás legkiemelkedőbb képviselője Hippokratész volt. Ő körülbelül i. e. 460-ban született a görögországi Kósz szigetén, és sokan úgy tekintenek rá, mint aki a nyugati orvostudomány atyja. Hippokratész fektette le az alapot az orvostudomány józan ésszel való megközelítéséhez. Elvetette azt az elképzelést, hogy a betegség valamilyen isteni forrásból származó büntetés lenne, inkább úgy érvelt, hogy minden betegségnek megvan a természetes kiváltó oka. Az epilepsziát például sokáig szent betegségnek hívták, mert úgy gondolták, hogy csak az istenek képesek kigyógyítani belőle az embert. De Hippokratész ezt írta: „A szentnek nevezett betegségről: úgy tűnik számomra, hogy egyáltalán nem lenne bölcs isteninek nevezni, vagy szentebbnek tartani más betegségeknél, mivel megvan a természetes okozója.” Hippokratész úgy is ismertté vált, mint az első olyan gyógyító, aki megfigyelte a különböző betegségek tüneteit, és feljegyezte őket az utókornak.

Évszázadokkal később Galénosz görög orvos, aki i. sz. 129-ben született, szintén újdonságokkal szolgáló tudományos kutatásokat végzett. Emberek és állatok felboncolására alapozva Galénosz olyan anatómiai kézikönyvet készített, amelyet évszázadokon át használtak az orvosok! Az 1514-ben Brüsszelben született Andreas Vesalius írta a De humani corporis fabrica (Az emberi test felépítése) című könyvet, melyet erős ellenállással fogadtak, mert sok mindenben ellentmondott Galénosz következtetéseinek, mégis lefektette a modern anatómia alapját. A Die Großen (A kiválóságok) című könyv szerint Vesalius ezáltal „minden idők egyik legfontosabb kutatóorvosa” lett.

Galénosz elméletei a szívről és a vérkeringésről idővel szintén megdőltek.a William Harvey angol orvos éveket töltött állatok boncolásával. Megfigyelte a szívbillentyűk működését, megmérte a vér térfogatát mindegyik szívkamrában, és felbecsülte a testben keringő vér mennyiségét. Harvey 1628-ban kiadta felfedezéseit a De Motu Cordis et Sanguinis in Animalibus (A szív és a vér mozgásáról az állatokban) című könyvben. Mások bírálták, ellentmondtak neki, támadták és sértegették. De munkája fordulópont volt az orvostudományban: felfedezte a test vérkeringési rendszerét!

Borbélymesterségből sebészet

Nagy lépéseket tettek a sebészet területén is. A középkorban a sebészet gyakran a borbélyok munkája volt. Ezért nem meglepő, hogy néhányan azt mondják, hogy a modern sebészet atyja a XVI. században élt francia Ambroise Paré volt — egy borbély, akinek négy francia király udvarában végzett sebészi munkája úttörő jelentőségű volt. Paré számos sebészeti segédeszközt is feltalált.

Az egyik legnagyobb nehézség, amellyel a XIX. században még mindig szembenéztek a sebészek, a műtét közbeni fájdalomcsillapítás volt. De 1846-ban egy fogorvos, név szerint William Morton megnyitotta az utat a műtét alatti érzéstelenítés széles körű alkalmazása előtt.b

1895-ben egy német fizikus, Wilhelm Röntgen, miközben kísérletezett az elektromossággal, olyan sugarakat fedezett fel, amelyek áthatoltak a testen, de a csontokon nem. Nem tudta, honnan jönnek a sugarak, ezért elnevezte őket X-sugaraknak. Ez a név mind a mai napig megmaradt az angolul beszélő világban. (Néhány országban a röntgensugarak elnevezés ismert.) A Die Großen Deutschen (Német kiválóságok) című könyv szerint Röntgen ezt mondta a feleségének: „Az emberek azt fogják mondani: »Röntgen megőrült!«” Volt, aki ezt mondta. De Röntgen felfedezése forradalmasította a sebészetet. A sebészek most már képesek voltak vágás nélkül belelátni a testbe.

Betegségek legyőzése

Az olyan fertőző betegségek, mint a himlő, korszakokon át újra és újra járványokat, rettegést és halált hoztak az emberekre. A kilencedik században élt perzsa ar-Rázi, aki némelyek szerint a legnagyobb orvos volt az akkori iszlám világban, először készített orvosilag pontos leírást a himlőről. De csak évszázadokkal később történt, hogy egy angol orvos, akit Edward Jennernek hívtak, felfedezte, hogyan lehet gyógyítani ezt a betegséget. Jenner észrevette, hogy az, aki tehénhimlővel — egy ártalmatlan betegséggel — fertőződött meg, immúnis lett a himlővel szemben. Erre a megfigyelésre alapozva Jenner tehénhimlővel fertőzött sebekből mintákat vett, és azokból oltóanyagot fejlesztett ki a himlő ellen. Ez 1796-ban történt. A korábbi újítókhoz hasonlóan Jennert is bírálták, és ellentmondtak neki. De az, hogy felfedezte, hogyan kell védőoltást készíteni, végül oda vezetett, hogy legyőzték ezt a betegséget, és az orvostudomány egy új, hatékony eszközzel gazdagodott.

A francia Louis Pasteur védőoltással próbálta megelőzni a veszettséget és a lépfenét. Azt is bebizonyította, hogy a mikroorganizmusok kulcsszerepet játszanak a betegség kialakulásában. 1882-ben Robert Koch azonosította azt a kórokozót, amely a tuberkulózist idézi elő. A tuberkulózist egy történész „a XIX. század legpusztítóbb betegségének” nevezte. Egy évvel később Koch azonosította azt a korokozót, amely a koleráért felelős. A Life című folyóirat ezt írja: „Pasteur és Koch munkássága elindította a mikrobiológia tudományágát, és előrehaladást jelentett az immunológia, a közegészségügy és a higiénia területén, ami többet tett az ember életidejének a növeléséért, mint az azt megelőző ezer év alatt bármilyen felfedezés.”

A huszadik századi orvostudomány

A XX. század kezdetén az orvostudomány már ezeknek és más kiváló orvosoknak a tapasztalataira épült. Azóta az orvostudományban tett előrelépések szédületes lendületet vettek: inzulin a cukorbetegeknek, kemoterápia a rák ellen, hormonkezelés a mirigyek működésében fellépő rendellenességek ellen, antibiotikumok tuberkulózisra, chloroquin a malária bizonyos fajtái ellen, dialízis a vesebetegségek kezelésére, nyitott szívműtét és szervátültetés, hogy csak néhányat említsünk.

De most, a XXI. század hajnalán mennyire került közel az orvostudomány annak megvalósításához, hogy „a világon minden ember megfelelő egészségnek örvendjen”?

Elérhetetlen cél?

Hiába tanulnak meg a gyermekek felkapaszkodni játszópajtásuk vállára, még akkor sem fognak elérni minden almát. A legzamatosabb almák némelyike a fa tetején található, és ez még így is nagyon magasan van. Az orvostudomány ehhez hasonlóan egyik eredmény után a másikat érte el, és egyre előbbre jutott. De a legértékesebb cél — hogy jó egészségnek örvendjen minden ember — reménytelenül elérhetetlen marad.

Ezért, noha 1998-ban az Európai Bizottság arról számolt be, hogy „az európaiak még sosem örvendtek ilyen hosszú és egészséges életnek”, a beszámoló hozzáfűzte: „Minden ötödik ember idő előtt meghal, és még a 65 éves kort sem tölti be. A rák az oka e halálesetek 40%-ának, a szív- és érrendszeri betegségek pedig további 30%-ának . . . Jobb védelmet kell biztosítani azokkal az egészségi ártalmakkal szemben, amelyek nemrég ütötték fel a fejüket.”

A Gesundheit című német egészségügyi folyóirat 1998 novemberében arról számolt be, hogy az olyan fertőző betegségek, mint amilyen a kolera és a tuberkulózis, egyre jobban fenyegetnek. Miért? Az antibiotikumok „elveszítik hatékonyságukat. Egyre több baktérium válik ellenállóvá legalább egy általánosan használt gyógyszerrel szemben; sőt sok vált ellenállóvá több gyógyszerrel szemben is.” Nemcsak a régi betegségek vannak visszatérőben, hanem új betegségek is megjelentek a színen, például az AIDS. A Statistics ’97 című német gyógyszerészeti kiadvány erre emlékeztet minket: „Az összes ismert betegség kétharmadára — körülbelül 20 000 betegségre — egészen eddig nincs olyan gyógymód, amellyel fel lehetne venni a harcot a betegség okozójával.”

A génterápia a megoldás?

Továbbra is újfajta kezelési módokat fejlesztenek ki. Például sokan úgy érzik, hogy a génsebészet lehet a kulcsa annak, hogy jó egészségnek örvendjenek az emberek. Azután, hogy az 1990-es években az Egyesült Államokban olyan orvosok végeztek kutatásokat, mint dr. W. French Anderson, a génterápiáról úgy beszéltek, mint ami „az orvosi kutatások legizgalmasabb és legfelkapottabb területe”. A Heilen mit Genen (Gyógyítás génekkel) című könyv kijelenti, hogy a génterápia „nagyon közel áll ahhoz, hogy teljesen új távlatokat nyisson meg az orvostudomány előtt. Ez különösen így van az olyan betegségek gyógyítása esetében, amelyek eddig gyógyíthatatlanok voltak.”

A tudósok arra számítanak, hogy idővel gyógyítani tudják az öröklődő genetikai betegségeket azzal, hogy javító géneket injekcióznak a betegekbe. Talán még az ártalmas sejteket is — mint amilyenek a ráksejtek — meg tudják majd változtatni úgy, hogy saját magukat pusztítsák el. A genetikai szűréssel már lehetséges azonosítani egy személy örökölt hajlamát bizonyos betegségekre. Vannak, akik azt mondják, hogy a farmakogenomika lesz a következő előrelépés, vagyis a beteg genetikai felépítésének megfelelő gyógyszerek kifejlesztése. Egy híres kutató arra céloz, hogy az orvosok egy nap képesek lesznek arra, hogy „miután megállapították betegeik betegségeit, beadják nekik a megfelelő DNS-szakaszt, hogy meggyógyítsák őket”.

Ám nem mindenki van meggyőződve arról, hogy a génterápia a jövő „csodapiruláját” kínálja fel. A vizsgálatok szerint valójában nem is biztos, hogy az emberek szeretnék, hogy a genetikai felépítésüket elemezzék. Sokan attól is félnek, hogy a génterápia veszélyes beavatkozás lehet a természet rendjébe.

Az idő lesz a megmondhatója annak, hogy a génsebészet vagy az orvostudomány valamilyen más csúcstechnikai módszere meg fogja-e valósítani ezeket az túlzott ígéreteket. Ám van okunk arra, hogy elkerüljük a túlzott optimizmust. A The Clay Pedestal című könyv egy nagyon is ismerős körforgásról ír: „Megjelenik egy új terápia, beharangozzák az orvosi konferenciákon és a szakmai folyóiratokban. A kitalálói ünnepeltek lesznek a szakmájukban, és a média méltatja az előrelépést. Majd a nagy lelkesedés és a csodagyógymód támogatására szolgáló bizonyítékok összeállításának időszaka után lassanként megkezdődik a kiábrándulás, amely néhány hónaptól néhány évtizedig is eltarthat. Majd egy új gyógymódot fedeznek fel, és szinte máról holnapra átveszi a régi helyét, amelyet ezután egykettőre értéktelennek bélyegeznek.” Igen, azok közül a gyógymódok közül, amelyeket a legtöbb orvos hatástalannak tart, sokat nem is olyan régen általánosan alkalmaztak.

Bár az orvosoknak többé nem tulajdonítanak olyan vallási rangot, mint az ókori gyógyítóknak, mégis megfigyelhető, hogy némelyek hajlamosak szinte isteni hatalmat tulajdonítani nekik, és azt képzelni, hogy a tudománynak van gyógymódja az emberiség minden betegségére. De a valóság fájdalmasan meghazudtolja ezt az ábrándképet. Dr. Leonard Hayflick a How and Why We Age (Hogyan és miért öregszünk meg?) című könyvében megjegyezte: „1900-ban az Egyesült Államokban az emberek 75 százaléka meghalt azelőtt, hogy elérte volna a hatvanöt éves kort. Ma ez a két adat majdhogynem felcserélődött: az emberek körülbelül 70 százaléka a hatvanöt éves kor után hal meg.” Mi okozta az élettartamnak ezt a figyelemre méltó növekedését? Dr. Hayflick elmondja, hogy ez „nagymértékben a csecsemőhalandóság visszaszorításának tudható be”. Most tegyük fel, hogy az orvostudomány megszünteti az idős kori elhalálozás legfőbb okait: a szívbetegséget, a rákot és az agyvérzést. Vajon akkor elértük a halhatatlanságot? Aligha. Dr. Hayflick megjegyzi, hogy még ilyen esetben is „a legtöbb ember körülbelül száz évet élne”. Hozzáfűzi még: „Ezek a százévesek még így sem lennének halhatatlanok. De mitől halnának meg? Egyszerűen egyre gyengébbek és gyengébbek lennének, míg be nem következne a halál.”

Az orvostudománynak még a legnagyobb erőfeszítései ellenére is meghaladja a képességét az, hogy megszüntesse a halált. Miért van ez? És az a cél, hogy mindenki jó egészségnek örvendjen, csupán megvalósíthatatlan álom marad?

[Lábjegyzetek]

[Oldalidézet a 4. oldalon]

„Az ókoriak sok hiedelme annyira rányomta a bélyegét a gyógyászatra, hogy még ma is érezhető” (The Clay Pedestal).

[Képek a 4–5. oldalon]

Hippokratész, Galénosz és Vesalius fektették le a modern orvostudomány alapjait

[Forrásjelzés]

Kósz-sziget (Görögország)

Courtesy National Library of Medicine

Woodcut by Jan Steven von Kalkar of A. Vesalius, taken from Meyer’s Encyclopedic Lexicon

[Képek a 6. oldalon]

Ambroise Paré az a borbély, akinek négy francia király udvarában végzett sebészi munkája úttörő jelentőségű volt

Ar-Rázi perzsa orvos (balra) és Edward Jenner angol orvos (jobbra)

[Forrásjelzés]

Paré és ar-Rázi: Courtesy National Library of Medicine

From the book Great Men and Famous Women

[Kép a 7. oldalon]

A francia Louis Pasteur bebizonyította, hogy a betegségeket mikroorganizmusok okozzák

[Forrásjelzés]

© Institut Pasteur

[Képek a 8. oldalon]

Még ha a halál főbb okait ki tudnánk is küszöbölni, az idős kor még így is halálhoz vezetne