Hogyan hagyott alább a keresztényi várakozás?

JÉZUS azt mondta tanítványainak, hogy „kitartóan őrködjenek” és várjanak jelenlétére és Királysága eljövetelére (Márk 13:37). A Keresztény Görög Iratok sok bizonyítékkal támasztják alá azt, hogy első századi keresztények így cselekedtek, sőt egyesek egyenesen türelmetlenek voltak (2Thessalonika 2:1, 2). Másrészt Pál, Jakab, Péter és János mind leveleket írtak, és ezekben szellemi éberségre buzdították hittestvéreiket, miközben várakoztak Krisztus jelenlétére és Jehova napjára. Miért? Hogy keresztényi várakozásukban el ne lanyhuljanak (Zsidók 10:25, 37; Jakab 5:7, 8; 1Péter 4:7; 2Péter 3:1–15; 1János 2:18, 28).

A kereszténység történészei és teológusai által kiadott forrásművek elismerik ezt a tényt. A mérvadónak számító francia katolikus Dictionnaire de la Bible terjedelmes Supplément-jában (Mellékletében) ezt mondja: „Teljesen hasztalan minden olyan próbálkozás, amely tagadná a végre való várakozást, amely annyira nyilvánvaló a legtöbb újszövetségi idézetben . . . Az első keresztények életében a paruziá-ra való várakozás . . . fontos szerepet játszott, és ez az Újszövetség könyveit kivétel nélkül mind átszövi.”

De akkor mi az oka annak, hogy a kereszténység teológusai „minden áron megpróbálják tagadni a végre való várakozást”, amely annyira nyilvánvaló volt az első keresztények között? Kétségtelenül az, hogy ezzel akarják megmagyarázni azt a szellemi közönyösséget, amely ma megnyilvánul sok kereszténynél és szellemi vezetőnél egyaránt. De hogyan következett be ez a kedvezőtlen változás?

Hogyan vesztett erejéből a várakozás?

A keresztényi várakozás alábbhagyása annak a hitehagyásnak volt egyik következménye, amely már Krisztus apostolainak halála előtt kezdte felütni a fejét. Pál apostol arra figyelmeztetett, hogy „már működik” a hitehagyás az akkori krisztusi gyülekezetben (2Thessalonika 2:3, 4, 7). Néhány évvel később Péter apostol figyelmeztette keresztény társait arra, hogy lesznek „hamis tanítók” és „csúfolódók”, akik azt mondják: „Hol van ez az ő megígért jelenléte? Hiszen amióta ősatyáink [a halálban) elaludtak, minden pontosan ugyanúgy megy a teremtés kezdetétől fogva” (2Péter 2:1; 3:3, 4).

Érdekes megfigyelni, hogy a helyes keresztényi várakozás egy ideig még megvolt azok körében, akik elhitték azt a szentírási igazságot, hogy Jézus megígért „jelenléte” ezeréves föld feletti uralma közelségének lesz az előhírnöke. Jusztin vértanú (meghalt i. sz. 165-ben), Irenaeus (meghalt i. sz. 202-ben) és Tertullianus (meghalt i. sz. 220 után) mind hittek Krisztus ezeréves uralmában, és a dolgok gonosz rendszere végét valamennyien várták.

Ahogy telt-múlt az idő, az igaz hittől való eltérés bekövetkezett, s az a millenniumi reménység, hogy a föld Paradicsommá fog átalakulni Krisztus Királysága alatt, fokozatosan elhalványult s helyébe egy képzeletbeli várakozás lépett, amely a görög bölcseleti felfogásra épült az emberi lélek vele született lélek halhatatlanságával kapcsolatban. Közben a paradicsomi reménység átértelmeződött úgy, hogy ez nem a földön lesz, hanem a mennyben, mégpedig mindjárt a halál után. A Krisztus paruziá-jára vagy jelenlétére, valamint Királysága eljövetelére való várakozás a keresztények körében teljesen alábbhagyott. Így okoskodtak: ’Miért figyeljünk éberen Jézus jelenlétének a jelére, ha a halál után mindjárt Krisztussal találkozunk a mennyben reménységünk alapján?’

Az éberség alábbhagyása a keresztények körében a hitehagyott keresztényeket arra ösztönözte, hogy jól kiépített szervezetbe tömörüljenek. Figyelmük nem Krisztus eljövendő paruziájára vagy jelenlétére irányult, hanem híveik feletti, és ha lehet, az egész világ feletti uralkodásra. The New Encyclopoedia Britannica ezt mondja: „A paruzia [szemmel látható] késése miatt a korai egyházban kezdett alábbhagyni a várakozás Krisztus azonnali visszatérésével kapcsolatban. Ebben a ’deeszkatológikus’ folyamatban [amikor a „végső dolgokra” vonatkozó tanítás elhalványult], az intézményes egyház lépett egyre inkább Isten várt Királysága helyébe. Ahogy csökkent a Krisztus jelenlétére való várakozás, olyan mértékben erősödött meg a katolikus egyház hierarchikus intézménye.”

A végzetes halálos csapás

A keresztényi éberségre kétségkívül a halálos csapást a hippói „szent” Ágoston egyházatya vagy „hittudós” mérte (i. sz. 354—430). Isten városa (Civitatis Dei) című híres művében kijelenti: „Az egyház már itt, a földön egyben Krisztus királysága és a mennyei királyság.”

The New Bible Dictionary kifejti, hogy milyen hatással volt ez a kilátás a katolikus teológiára: „A római katolikus teológia egyik jól felismerhető vonása Isten országának és az egyháznak a földi elrendezésben való azonosítása, és ez az azonosítás főképpen Ágoston érdeme. Az egyházi hierarchiában Krisztus Isten országa királyaként van megemlítve. Az ország területe egybeesik az egyház hatalmának és tekintélyének határaival. A mennyek országa aszerint terjeszkedik, ahogy az egyház terjeszkedik a világon, és ahogy a missziója kibővül.”

Ez a felfogás szükségtelenné tette az állandó „éberséget”, vagyis arra a jelre való figyelést, amely majd jelzi Isten Királysága közelségét. E. W. Benz professzor a The New Encyclopoedia Britannica című művében ezt mondja: „Ő [Ágoston] nem tartotta fontosnak az eredetileg meglévő mindennapos várakozást, mert azt vallotta, hogy Isten országa már elkezdődött e világon az egyház megalapításával; az egyház történelmileg Isten országát képviseli itt, a földön. Az első feltámadás — Ágoston szerint — minden esetben megtörténik akkor, amikor valaki az egyházban a keresztség szentségében részesül, s így a hívek Isten országába belépnek.”

Ágoston volt az, aki végérvényesen szakított Jézus Krisztus ezeréves uralmának Szentíráson alapuló reménységével, azzal a reménységgel, amelynek értelmében Krisztus helyreállítja a földön a Paradicsomot (Jelenések 20:1–3, 6; 21:1–5). A The Catholic Encyclopoedia elismeri: „Szent Ágoston végül is azt a meggyőződést vallotta, hogy nem lesz millenium. Az emberiség 6000 éves uralma után következő ezeréves szombatnap maga az örök élet, vagy más szavakkal, az ezres szám itt magát a tökéletességet akarja jelezni.” Az Encyclopoedia Britannica Macropaedia-ban (1977) hozzáfűzi: „[Ágoston] számára a millenium az a szellemi állapot, amelybe az egyház pünkösdkor egyetemlegesen belépett . . . Nem várható a történelem során semmilyen közvetlen természetfeletti beavatkozás.” A katolikusok számára ezzel az az ima, hogy „jöjjön el a te országod”, teljesen értelmét vesztette.

A sötét középkor

Az Ágoston-féle értelmezés „az egész középkorban irányadó tantétel volt”. A keresztényi várakozás az időben érte el legmélyebb pontját. Ezt olvassuk: „A középkori kereszténységen belül az újszövetségi eszkatológiában az a dogmatikus rendszer kapott helyet, amely kezdetben a platóni [görög bölcstől, Platóntól származó], majd később a nyugati arisztoteleszi [görög filozófustól származó] filozófiára épült. A hagyományos paruziával, feltámadással és ehhez hasonló fogalmakkal kapcsolatos felfogások összeolvadtak a görögöknek a lélekről és a halhatatlanságról vallott felfogásával . . . A középkori kereszténységben . . . alig volt szerepe az eszkatológikus szenvedélyességnek. Ez a szenvedélyesség azonban nem halt ki; tovább élt bizonyos eretnekmozgalmakban” (Encyclopoedia Britannica, 1970-es kiadás).

A római katolikus egyház még ma is megvetően beszél ezekről „az eretnekmozgalmak”-ról, „millenista szekták”-nak nevezi őket. Történészei becsmérlően beszélnek az „ezerévi vakrémület”-ről. De kinek a hibája volt, hogy az első ezredforduló táján az egyszerű emberek tömegei pánikba estek a „világ vége” miatt? Ez a „vakrémület” egyenesen következett a katolikus „szent” Ágoston teológiájából. Ugyanis ő azt állította, hogy Sátán Krisztus adventjekor megkötöztetett. Mivel a Jelenések 20:3, 7, 8. verse azt mondja, hogy Krisztus Sátánt ezer évre megkötözi és utána „eloldja, hogy . . . félrevezesse az összes nemzeteket” (The Jerusalem Bible), nem csoda, ha ezredforduló táján élő emberek páni félelemmel várták, mi fog történni ezerben.

A római katolikus egyház természetesen hivatalból elítélte ezt a „vakrémületet”, miként a Florából származó cisztercita Joachim abbét is, aki 1260-ra jövendölte a keresztényi korszak végét. Utóljára 1516-ban X. Leó pápa az ötödik lateráni zsinaton hivatalosan minden katolikus számára megtiltott bármiféle jövendölést az eljövendő Antikrisztus és a végítélet esedékességével kapcsolatban. E rendelkezés megsértése egyházi kiközösítést vont maga után!

A protestánsok érvei

A XVI. századi reformáció és híveknek a Bibliához való állítólagos visszatérése elméletileg a keresztényi várakozási állapot újbóli feléledését hozta magával. De ez a lelkesedés csak egy ideig tartott. E tekintetben, és még sok más tekintetben is, a reformáció nem tudta beváltani a hozzáfűzött reményeket. Az igaz bibliai, krisztusi hitre való visszatérés nem következett be. A reformációban született protestáns egyházak ébersége gyorsan alábbhagyott és azonos lett a világ éberségével.

Ezt olvasuk: „A reformáció egyházai hamarosan intézményes (területi) országos egyházakká fejlődtek ki, amelyek újra csak elfojtották a végidőre való várakozást, és így a ’végső dolgok’-ra vonatkozó tantétel a dognmatika függeléke lett.” A XVIII. és XIX. században, különösen a protestánsok és zsidók körében tapasztalt vallási liberalizmus következtében nem volt helye az eszkatológiának. Ezt a hagyományos vallás durva, kezdetleges és elnyűtt kellékének tekintették, amelyet a felvilágosodás korában semmiképpen sem tudtak elfogadni. Legtöbb esetben az eszkatológikus nézeteket teljesen elvetették, és az emberi végnek egyszerűen a lélek halál utáni halhatatlanságát tartották. Rajtuk kívül más teológusok is átértelmezték az Isten Királyságára való várakozást, és az erre való várakozás helyett erkölcsi, misztikusszerű vagy társadalmi fogalmakról kezdtek beszélni” (Encyclopoedia Britannica).

A protestáns teológusok ahelyett, hogy segítettek volna a keresztényeknek abban, hogy „állandóan éberen” várjanak Krisztus jelenlétére és Isten Királysága eljövetelére, az igaz krisztusi várakozás helyébe okoskodást állították. Sokan egyéni értelemben kezdtek ’Isten királyságára’ gondolni, úgy, hogy Isten országa nem más, mint a kegyelem és a béke uralma az emberi szívekben”. Mások úgy gondolták, hogy a „királyság eljövetele a társadalmi igazságosság és állapotok javulásában tapasztalt előbbrelépéssel azonos” (A [protestáns] The New Bible Dictionary).

Katolikus várások

Elméletben a katolikusoknak szellemben legalább is éberen kellene várakozniuk Krisztus jelenlétére. Az ágostoni teológiával ellentétben, amely a katolikusok számára véget vetett a Királysággal kapcsolatos várakozásnak és a milleniumi reménységnek is, a római egyház dogmája szerint a keresztényeknek folyton kötelességük éberen várakozni Krisztus jelenlétére. A Vatikáni Hittudományi Kongregáció a világ összes püspökeinek 1979. május 17-i keltezéssel és a II. János Pál pápa jóváhagyásával egy körlevelet adott ki, amelyben ezt írta: „A Szentírással összhangban az egyház ’várja Urunk, Jézus Krisztus dicsőséges megjelenését’.”

Elméletben tehát létezik ilyen katolikus tanítás. De a gyakorlatban hányszor hall egy átlag katolikus a prédikációban a paptól arról, hogy éberen kell várakoznia Krisztus visszatérésére és Isten Királyságának az eljövetelére? A Római Kúria fent idézett levelének — érdekes módon — pontosan az volt a célja, hogy „megerősítse a keresztények hitét azokban a pontokban, amelyekben kétségek támadtak”. De miért vitatták Krisztus visszatérését az úgynevezett keresztények? Következtethetünk-e a válaszra a The New Encyklopoedia Britannica című műből származó idézetből? „Az egész egyház régóta mellőzte a végső dolgokra vonatkozó tanításokat.” „A reformáció óta a római egyház teljesen érzéketlenné vált minden eszkatológikus mozgalommal szemben.”

Az éberség nem halt ki az igaz keresztények között

A keresztényi várakozás a kereszténység egyházain belül azért halványult el, mert elhagyták a világos bibliai igazságokat, és inkább a görög bölcseletet és a „szent Ágoston teológiáját részesítették előnyben. A következő cikkekből látni fogjuk, Isten igaz szolgái mindig vártak Krisztus jelenlétére, és ma is van egy nép, amely évek óta megőrizte keresztényi éberségét, és újra felfedezte ezt a csodálatos reménységet, amely neked is osztályrészül juthat. Kérünk, olvasd el a cikkeket, és Jehova Tanúi segítségével maradj „állandóan éberen”, hogy megláthasd e bibliai reménység valóra válását.

[Oldalidézet az 5. oldalon]

„Teljesen hasztalan . . . tagadni a végre való várakozást, amely a legtöbb újszövetségi idézetben annyira nyilvánvaló”

[Kép a 6. oldalon]

Ágoston azt vallotta, hogy a földi egyház már Krisztus királysága

[Kép a 7. oldalon]

X. Leó pápa minden katolikus számára megtiltott bármiféle jövendölést a végítélet esedékességével kapcsolatban