Visszapillantás életem 94 évére
Frederick W. Franz elbeszélése nyomán
1893. szeptember 12-én Covingtonban (Kentucky államban) egy kisfiú jött a világra. Kentucky Cincinnatival (Ohióval) átellenben a folyó déli oldalán terül el. A kisfiú boldog édesapja Edward Frederick Franz és örömteli édesanyja, született Krueger Ida Louise volt. Kisfiúkat Frederick William Franznak nevezték el.
Így kezdődött életem 94 évvel ezelőtt. Édesapám, aki Németországban született, lutheránusnak vallotta magát, és engem is lutheránusnak kereszteltek a szokásos módon: a pap vizzel meghintette a homlokomat. Ezután kiállították a keresztlevelemet, amit bekereteztünk, és szobánk falára függesztettünk ki. Itt volt két bátyám, Albert Edward és Herman Frederick keresztlevele is. Csak húsz év múlva tudtam meg, mennyire nem Biblia szerinti ez az egyházi szertartás.
Amikor a Greenup utcába költöztünk, akkor láttam életemben először lóvontatás nélküli kocsit, egy kétszemélyes nyitott autót, amely az utcán robogott felfelé. Ezután még jónéhány év eltelt, amikor először sikerült meglátnom a repülőgépet. Akkortájt a Krieger-pékség közelében laktunk. Édesapám pékként dolgozott éjjel. Reggel szokás szerint hazajött és mindjárt lefeküdt. Tulajdonképpen a délután állt rendelkezésére, hogy egy kicsit foglalkozzon velünk, fiúkkal.
Amikor kisiskolás lettem, először egy egyházi magániskolába küldtek, és az istentiszteletekre a közel levő szent József katolikus templomba jártam, amely a 12. utca és a Greenup utca kereszteződésében feküdt. Még ma is emlékszem a tanteremre. Egy alkalommal a tanítóként működő szerzetesrendi „barát” kihívatott az osztály elé, és ki kellett nyújtanom a kezemet és egy 40 cm-es vonalzóval többször is belecsapott a nyitott tenyerembe, mivel rosszul viselkedtem.
Arra is vissza tudok emlékezni, amikor a templom kivilágítatlan gyóntatószékébe mentem, és ott meggyóntam a bűneimet a papnak, akit tőlem a gyóntatórács választott el. Először egy betanult imát mondtam el, azután következett a gyónás. Azt kellett meggyónnom, milyen rossz fiú voltam. Utána az áldozórácshoz mentem, letérdeltem és az egyház tanítása szerint megáldoztam, úgy, hogy a pap ostyát helyezett a nyelvemre. Bort nem ittam, mert a pap ezt magának tartotta meg, amit később megivott. Így kezdődött a szokványos vallásos neveltetésem. Isten iránti tiszteletem egyre jobban elmélyült bennem, ahogy múltak az évek.
Amikor 1899-ben kijártam az első osztályt az egyházi magániskolában, családunk átköltözött az Ohió folyó átellenében lévő Cincinnatiba, Mary Street 17. sz. alá (most East 15. utcájának nevezik). Később a községi nyilvános iskolába jártam, de mindjárt a harmadik osztályba. Figyelmetlen tanuló voltam. Emlékszem egy alkalommal a jobb oldali padtársammal együtt az igazgató úr irodájába kellett mennünk, mivel pajkoskodtunk. Fitzsimmons igyzgató úr ilynekor elrendelte, hogy dőljünk előre, fogjuk meg kezünkkel lábujjunkat és ő jól elnáspángolta fenekünket. Amint az várható volt, megbuktam.
Édesapámnak azonban sehogyan sem volt kedvére, hogy ugyanazt az osztályt kétszer járjam ki. Ezért az iskolaév kezdetén elvitt engem a Liberty utcai iskolába Logan iskolaigazgató úr elé. Arra kérte, engedje meg nekem, hogy beiratkozhassam a negyedik osztályba. Logan úr jóindulattal viseltetett irántam és azt mondta: „Lássuk hát, mit tud ez a legényke!” Több fogós kérdést tett fel. Válaszaim nagyon tetszettek neki, mert kijelentette: „Úgy látom, képességei alapján nyugodtan mehet a negyedik osztályba”. Személyes intézkedése tette lehetővé, hogy eggyel feljebb levő osztályba kerülhettem, nem kellett osztályt ismételnem. Ettől az időtől kezdve lehiggadtam és nekifeküdtem az iskolai feladataimnak és soha többé nem buktam meg.
Vallásos életem e zsenge koromban alaposan megváltozott. A cincinnáti második presbiteriánus egyház képviselői valahogy kapcsolatba kerültek édesanyámmal, és ő azt akarta, hogy mindhárman, Albert, Herman és jómagam eljárjunk a presbiteriánusok vasárnapi iskolájába. A fiatal Bessie O’Barr tanított a vasárnapi iskolában. Neki köszönhetem, hogy sikerült alaposan megismernem az ihletett szent Bibliát. Milyen hálás voltam, amikor a vasárnapi iskola oktatója egy szent Bibliával ajándékozott meg karácsonyra. Végre lett egy saját Bibliám!
Akkor megfogadtam magamban, hogy életemben minden nap el fogok olvasni egy bizonyos bibliai részt. Ennek köszönhettem, hogy olyan jól megismertem ezt a szent könyvet. A Biblia egészséges befolyása távol tudott tartani attól, hogy átvegyem osztálytársaim trágár beszédét és erkölcstelen magatartását. Nem csoda, hogy mint valami csudabogárra tekintettek rám.
Középiskola, majd egyetem
Amikor 1907-ben befejeztem a középiskola előtti általános iskola harmadik osztályát, szüleim biztosították számomra a továbbtanulást, és beirattak a Woodwardi középsiskolába. Ide járt már egy éve legidősebb fivérem, Albert is. Én is — hozzá hasonlóan —, a humán tagozatot választottam. Elkezdtem a latint tanulni, és ezt még a következő hét évben is folytattam.
Az érettségire 1911 tavaszán került sor. A woodwardi középiskolában rendezett évvégi bizonyítványosztási ünnepélyen engem jelöltek ki a búcsúbeszéd megtartására. Ezt az ünnepélyt a Cincinnati legnagyobb előadótermében, a zeneteremben rendezték meg.
Abban az időben Cincinnati három középiskolája — a Woodwardi, a Hughes és Walnut Középiskola — közösen rendezte meg az évvégi bizonyítványosztási ünnepélyt. A középiskola végzős diákjai ott foglaltak helyet a nagy emelvényen, szemben a nagyszámú hallgatósággal. A megnyitó beszéd megtartásával a Woodwardi Középiskola eminensét bízták meg. Erre az alkalomra „Iskola és az állampolgárság” című témát választottam. Mindhárom szónokot lelkesen megtapsolták. Akkor voltam 18. életévemben.
Szüleim megengedték, hogy tovább tanuljak. Így beiratkoztam a Cincinnati Egyetemre, ahol a szabadművészeteket választottam. Az volt a tervem, hogy prebiteriánus lelkész leszek.
A latin nyelv mellé még felvettem a görög nyelv tanulását is. Micsoda áldás volt a bibliai gögögöt tanulni Arthur Kinsella tanár úr irányítása mellett! Dr. Joseph Harry, néhány görög mű szerzője, viszont az ógörögöt tanította. Azzal tisztában voltam, hogy ha presbiteriánus lelkész szeretnék lenni, jól kell ismernem a bibliai görögöt. Így nekivetettem magamat a tanulásnak, és egyik vizsgát a másik után tettem le.
A görögön és latinon kívül még érdekelt a spanyol nyelv is, mivel sok hasonlóságot találtam közte és a latin nyelv között. Aligha sejtettem akkor, hogy még milyen sok hasznát fogom venni a keresztény prédikáló-szolgálatomban.
Egyetemi életem kiemelkedő pontja volt, amikor Dr. Lyon, az egyetem dékánja az előadóteremben összegyűlt hallgatók előtt bejelentette, hogy engem jelöltek ki arra, hogy részt vegyek az Ohió Állami Egyetemen a Cecil Rhodes ösztöndíj elnyerésére kiírt versenyvizsgákon, amely egyben feljogosított az angliai Oxford Egyetemre való bejutásra. Az egyik vetélytársam túlszárnyalt a könnyű atlétikában, de mivel osztályzatunk majdnem megegyezett, engem is el akartak vele együtt küldeni az Oxfordi Egyetemre. Nagyon örültem, hogy megfeleltem az ösztöndíj elérésére kiírt feltételeknek, és normális körülmények között ez minden bizonnyal nagyon előnyös lett volna.
„Ez az igazság!”
Biztosan emlékezünk arra, hogy Jézus Krisztus egy alkalommal ezt mondta tanítványainak: „Megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket”. (János 8:32). Az előző évben, 1913-ban fivérem, Albert megismerte „az igazságot”. De hogyan történt ez?
1913 tavaszán az egyik vasárnap este Albert korán került az ágyba az YMCA (Keresztény Ifjak Egyesületének megfelelő intézmény) hálótermében, mert itt lakott chicagói munkája idején. Ezen az estén később, szobatársa berobogott a szobába és elmondta, hogy nagy bajban van. Hindmanék meghívták estére otthonukba, de mivel itt a házban Nóra lányuknak van egy barátnője is, a két lány természetesen túl sok lenne Albert munkatársa számára, hogy szórakoztassa őket. Albert rögtön kapott az alkalmon. Az est folyamán azonban Albert munkatársa egészen jól elboldogult a két ifjú hölggyel. Hindmanék, a szülők viszont Albertre összpontosították figyelmüket, és megismertették vele a Watch Tower Bible and Tract Society tanításait.
Albert egy Hol vannak a halottak? című füzetet küldött nekem, amit John Edgar skót orvos, a Nemzetközi Bibliakutatók glassgowi gyülekezetének tagja írt. Először félretettem a füzetet, majd egy este, mivel volt egy kis szabad időm, újra kezembe vettem, mielőtt elmentem volna az énekkari próbára, és olvasni kezdtem. A füzet annyira lekötötte a figyelmemet, hogy le sem tudtam tenni. Még akkor is olvastam séta közben, amikor a presbiteriánus templom felé mentem kb. két kilométernyire. Mivel a templom ajtaja zárva volt, leültem a hideg kőlépcsőkre, és tovább olvastam a füzetet. Közben megérkezett az orgonista. Látva, hogy mennyire elmélyedek az olvasmányomban, megjegyezte: „Bizonyára valami érdekes olvasmány lehet!” „Hát ez az” — válaszoltam neki.
Mivel nagyon megtetszettek a most tanult új igazságok, rögtön az jutott eszembe, hogy megkérdezem Dr. Watson prédikátort, mi a véleménye a füzetről. Még azon az estén a kezébe adtam a füzetet, és megkérdeztem tőle: „Dr. Watson, ismeri ezt a füzetet?”
Elvette tőlem a füzetet, kinyitotta, és gúnyosan elmosolyodott: „Ó, bizonyára ez is valamiféle russelista irat! De hát mit tud ő az eszkatológiáról?” Engem nagyon meglepett ez a gúnyos magatartása. Amikor visszavettem tőle a füzetet és elfordultam, magamban ezt gondoltam: „Nem érdekel, mi az ő véleménye róla. Ez az IGAZSÁG!”
Nemsokára egy hazalátogatása során Albert elhozta magával Charles Taze Russell Írástanulmányok című művének első három kötetét. Közben összeismertetett a Bibliakutatók helybeli gyülekezetével, amely történetesen éppen a presbiteriánus templom közelségében volt. A tanult igazságok nagy gyönyörűséget szereztek nekem, és elég hamar elhatároztam, hogy mielőbb megszakítom kapcsolatomat a presbiteriánus egyházzal.
Később, amikor Albert újra meglátogatott bennünket, elmentünk Dr. Watson egyik vasárnap esti előadására. Utána Albert és én lesétáltunk oda, ahol kezet szokott fogni a távozó híveivel. Én ezt mondtam neki: „Dr. Watson, kilépek az egyházból”.
Ezt mondta: „Erre számítottam. Tulajdonképpen már akkor tudtam ezt, amikor megláttam kezedben azt a russelista iratot. De én az ilyen Russel-féléknek meg sem engedném, hogy küszöbömet átlépjék!” Majd hozzáfűzte: „Fred, nem gondolod, hogy jobban tennéd, ha eljönnél velem a sekrestyébe és együtt imádkoznánk?” Ezt válaszoltam: „Nem, Dr. Watson, én már döntöttem”.
Ezzel Alberttel együtt kiléptünk az egyházból. Milyen nagyszerű érzés volt felszabadulni a hazugságot tanító vallásrendszer szolgaságából! Milyen öröm volt beolvadni a Nemzetközi Bibliakutatók gyülekezetébe, akik oly hűségesen ragaszkodtak Isten Szavához! 1914. április 5-én, Chicagóban (Illinois államban) szemléltettem vízalámerítkezéssel felszentelődésemet — ahogy akkor neveztük az önátadásunkat.
Soha nem felejtem el, hogy nemsokkal azelőtt, mielőtt a tantestület értesített a Cecil Rhodes ösztöndíj elnyerésére kiírt versenypályázat végeredményéről, levelet írtam a tantestületnek, melyben tudattam velük, hogy lemondok az Oxford egyetemi ösztöndíjról, és kértem őket, hogy töröljenek a folyamodók névsorából. Ezt a döntésemet annak ellenére hoztam meg, hogy az egyetemen a görög tanáromtól, Dr. Joseph Harry-tól megtudtam: engem jelöltek ki arra, hogy az egyetemre elmenjek.
Két hónappal később, 1914. június 28-án meggyilkolták az Osztrák—Magyar Monarchia trónörökösét, Ferenc Ferdinándot és feleségét a boszniai Szarajevóban. Pontosan ugyanebben az időben tartották a Nemzetközi Bibliakutatók a colombusi (Ohió) Memorial Hall-ban nagy kongresszusuk harmadik napját. Egy hónappal később, 1914. július 28-án kitört az emberi történelem első világháborúja. Mi, Bibliakutatók ennek az évnek október 1-re vártuk a pogányok idejének, a 2520 éves időszaknak a végét.
Édesapám beleegyezésével 1914 májusában, alig néhány héttel a harmadik év befejezése előtt kiléptem a Cincinnati Egyetemről. Azonnal beléptem a kolportőr vagy úttörő — vagy ahogy ma mondanánk — a teljes idejű prédikáló-szolgálatba, a Watch Tower Bible and Tract Society jóváhagyásával. Akkorra már kapcsolatba kerültem a Nemzetközi Bibliakutatók cincinnati gyülekezetével.
Később a cincinnati gyülekezet vénje lettem. Amikor az Egyesült Államok a szövetségesek oldalán belépett az első világháborúba, és a fiatalembereket kezdték besorozni katonának, engem mint az evangélium nyilvános hirdetőjét felmentettek a katonai szolgálat alól.
Megismerkedésem Russel testvérrel
Életem szívesen felidézett eseményei közé tartozik az az idő, amikor először találkoztam a Társulat első elnökével, Charles Taze Russell-lel. Személyes ismerkedésünk egy nappal azelőtt történt, amikor a Teremtés fotodrámáját először mutatták be 1914. január 4-én, vasárnap a Zeneteremben. Ezen a szombaton a cincinnati gyülekezet egyik vénje találkozott velem a Zenetermen kívül és ezt mondta: „Figyelj ide, Russell testvér bent van, és ha találkozni akarsz vele, a színpad mögött megtalálod. Nagysietve bementem, és ott találtam, és szemtől szembe beszélgetni kezdtünk. Azért jött ide, hogy személyesen ellenőrizze, megtörtént-e minden előzetes intézkedés a Teremtés fotodrámájának az első bemutatására.
Cincinnatiban 1916-ban egy vonatcsatlakozásra várva, több óra szabadideje volt, amit várakozással töltött el. Amikor erről értesültünk, egy testvérnővel gyorsan a vasútállomásra siettünk. Meg is találtuk titkárával együtt. Ebédjét magával hozta, és amikor eljött az ebéd ideje, megosztotta velünk.
Az ebéd befejezése után megkérdezte, volna-e valami bibliai kérdésünk. Ádám feltámadásának valószínűsége felől érdeklődtem, figyelembe véve azonban azt, hogy ő meg nem tért, szándékos gonosztevő volt. Szemével kacsintva, ezt válaszolta: „Testvérem, te ugyan kérdezel, de máris megadod a választ a kérdésedre. Mi tehát tulajdonképpen a kérdésed?”
„A Befejezett Titok”
1916. október 31-én kedden Charles Taze Russel meghalt anélkül, hogy az Írástanulmányok hetedik kötete elkészült volna. Amikor halálos ágyán (Kaliforniából visszajött a vonaton) titkára megkérdezte a hetedik kötet felől, ezt válaszolta: „Valaki majd csak megírja”.
A rákövetkező évben, 1917-ben megjelent a hetedik kötet. Ebben olvasható volt az Ezékiel és a Jelenések prófétai könyvekhez írt magyarázat, továbbá egy kedves magyarázat az Énekek Énekéről. A Társulat azt tervezte, hogy ezt az új könyvet majd széles körben terjeszteni fogjuk. Ebből a célból az Egyesült Államok különböző gyülekezeteibe több doboz könyvet küldtek szét e hetedik kötetből. Például sok doboz könyv érkezett a Cincinnati (Ohió) Baymiller utca 1810 sz. alatti lakásom címére is. Ezeket elraktároztuk és vártuk az utasításokat, hogy hogyan fogjunk az elterjesztéshez.
A Befejezett Titok nyolc lapnyi terjedelemben foglalkozott bizonyos előkelő személyektől származó idézetekkel, akik a háborúról kedvezőtlenül nyilatkoztak. A kereszténység vallás szervezetei, főleg a katolikusok és protestánsok felbujtására az Egyesült Államok kormánya kifogásokat emelt a könyv ellen, így a 247—254. lapokat ki kellett vágni. De, amikor A Befejezett Titok című könyvet felkínáltuk az embereknek, meg kellett magyaráznunk, miért hiányoznak ezek a lapok. Az Egyesült Államok kormánya nem elégedett meg ennyivel, és megintcsak a vallásszervezetek felbujtására, betiltotta az Írástanulmányok hetedik kötetét.
Még ma is jól emlékszem arra a bizonyos vasárnap délelőttre. Házunk hátsó bejáratánál dolgoztam. Sétáló férfiak jöttek házunk felé, majd a vezetőjük felhajtotta kabátja hajtókáját, és megmutatta jelvényét. Ezután felszólított, engedjem be a lakásba. Kénytelen voltam beengedni és megmutatni neki A Befejezett Titok című könyvekkel teli dobozokat. Néhány nap múlva teherautó érkezett és minden könyvet elszállítottak.
Később megtudtuk, hogy Joseph F. Rutherfordot, a Watch Tower Society második elnökét és még hat társát, akik a brooklyni főhivatalban dolgoztak, jogtalanul bűnösnek mondták ki az Egyesült Államok katonai ügyeibe való beavatkozásuk miatt. Arra ítélték őket, hogy a négy vádpont mindegyike alapján 20 évet töltsenek az Atlantai Szövetségi Fegyintézetben folyamatos letöltés mellett. A háború 1918. november 11-én véget ért, és 1919. március 25-én Rutherford testvért és társait óvadék ellenében szabadlábra helyezték. Később ítéletüket teljesen eltörölték. A Befejezett Titok című könyvet szintén feloldották a tilalom alól, és újra lehetett szabadon terjeszteni.
Mennyire felbátorodtunk, amikor a Társulat megrendezte az első világháború utáni kongresszusunkat Sandusky-hoz (Ohió állam) közel eső, üdülőterületnek használt félsziget csúcsán levő Cedar Pointban 1919. szeptember 1—8 között! Igen örömteli kiváltság volt részt vennem ezen a kongresszuson.
Meghívás a Béthelbe
A következő évben, 1920-ban Rutherford elnök elfogadta a meghívásunkat, hogy Cincinnatiban (Ohióban) tartson egy beszédet egy nyilvános hallgatóság előtt. Akkortájt kolportőrként működtem, és Rutherford testvér bátorított, írjak levelet, hogy a Brooklyn-i főhivatalban szolgálhassak.
A levelet elküldtem, és kedvező válasz érkezett. Ekkor vonatra ültem és New Yorkba utaztam. 1920. június elsején, kedd este érkeztem New Yorkba. Ott találkoztam Leo Pellével, egy Louisville-i (Kentucky-beli) régi barátommal. Ő vezetett el a Béthel-otthonba. Másnap, szerdán hivatalosan kijelölték a szobámat egy padlásszobában Hugo Riemer és Clarence Beatty mellett. Így lettem a brooklyni Béthel-család 102. tagja.
A Társulat az első nyomdaüzemét a Myrtle fasor 35. sz. alatti alagsorban állította fel. Ez lett az első rotációs nyomdagépünk, amelyet magunk között nagysága miatt csatahajónak neveztünk el. Ezen állítottuk elő a Társulat új folyóiratát: Az Aranykorszak — későbbi nevén: Vigasz, vagy mai nevén: az Ébredjetek!-et. A folyóiratokat a földszinten egy nyíláson keresztül a futószalag egy ferde asztalra szállította, ott nekem kellett pontosan egymásra rakni és adagokba felhalmozni. Ezután került sor a körülvágására, majd a csomagolására.
Vasárnap délelőtt, amikor a nyomdagép nem üzemelt, a testvérek közül többen azzal foglalatoskodtunk, hogy egy barna megcímzett borítólapba csúsztattuk a folyóiratot és bélyeggel láttuk el őket, hogy a postahivatal kikézbesíthesse. Több hónapon át ez volt a napi munkám egészen addig, amíg Donald Haslett meg nem nősült. Addig ő intézte a kolportőrökkel kapcsolatos teendőket, de mivel feleségül vette Mabel Catelt, elkerült innen. A Myrtle fasor 35. szám alól tehát visszakerültem a Társulat Columbia Heights 124. szám alá, ahol kolportőri részlegnél szolgáltam.
A New York-i gyülekezet tagjaként megbíztak egy könyvtanulmányozás levezetésével az Afterman család otthonában, Brooklyn Ridgewood részében.
Rádiós és kongresszusi kiváltságaim
Egészen 1926-ig szolgáltam a kolportőri részlegen. Időközben a Watch Tower Bible and Tract Society State Islandon felállította első rádióadó állomását, a WBBR-t. Ez 1924-ben történt. Örömteli kiváltságom volt, hogy nemcsak mint előadó, hanem mint szóló-tenorista is részt vehettem a Társulat programjában, sőt még mandolinon is játszottam zongorakíséret mellett. A WBBR férfi kvartettjében másodtenort énekeltem. Természetesen a WBBR kiemelt szónoka a Társulat elnöke, Rutherford testvér volt, és ő nagyszámú hallgatóságot vonzott.
A Watch Tower Bible and Tract Society nagy kongresszusát rendeztük meg 1922-ben Cedar Pointban (Ohióban) másodszor. Itt hangzott el Rutherford testvér szájából az az erőteljes buzdítás, hogy „hirdesd, hirdesd, hirdesd a Királyt és királyságát!”
Az egyik felbecsülhetetlen kiváltságom az 1920-as években az volt, hogy együtt szolgálhattam Rutherford testvérrel az 1926-os londoni nemzetközi kongresszuson. Nyilvános előadást a londoni Royal Albert Hallban tartotta meg nagyszámú hallgatóság előtt. Utána tenorszólót énekeltem az Albert Hall híres orgonájának kísérete mellett.
Másnap este zsidó hallgatóság előtt tartott előadást „Palesztina a zsidóké — Miért?” címmel, és én Händel Messiásából a „Vigasztaljátok népemet” című szólót énekeltem el. Erre a különleges összejövetelre több ezren összejöttek a zsidók közül. Ebben az időben nem helyesen alkalmaztuk a Héber Iratok jövendöléseit a test szerinti, körülmetélt zsidókra. De 1932-ben Jehova felnyitotta szemünket és megértettük, hogy ezek a jövendölések a szellemi Izraelre vonatkoznak.
Felejthetelen élmény volt számomra az 1931-es columbusi (Ohió) kongresszus, amikor Rutherford előterjesztette az új nevünket, a Jehova Tanúi nevet, és mi mindannyian lelkesen elfogadtuk. Közvetlen ezután Jehova népének gyülekezetei szerte a világon mindenütt elfogadták az új nevet. (Vö. Ésaiás 62:2.)
Pénteken, 1935. május 31-én, karmesterként szolgáltam az emelvény alatti zenekari részben, erről az emelvényről hangzott el Rutherford testvérnek a Jelenések 7:9–17. versére épített korszakalkotó előadása, amelyben helyesen megmagyarázta, kiket kell értenünk az itt leírt „nagy sokaságon”. Különösen az un. Jonadáb-osztályt hívták meg ide, és ennek nyilvánvaló oka akkor domborodott ki, amikor Rutherford testvér kimutatta, hogy a „nagy sokaság” (Károli és ÚV.) vagy a „nagy tömeg” (King James Version) Jézus Krisztus „más juhaiból” fog állni. (János 10:14, 16.) Lelkesítő alkalom volt. Mennyire megindította szívemet, amikor másnap, szombaton, június elsején, a jelenlevők közül 840-en merítkeztek alá vízben, szemléltetve ezzel Istennek való önátadásukat Jézus Krisztus által a paradicsomi földön való örök élet kilátásával! Ettől kezdve Krisztus „más juhainak” száma lényegesen felülmúlta a Jó Pásztor, Jézus Krisztus szellemtől nemzett, juhokhoz hasonló tanítványai „kicsiny nyájának” egyre csökkenő számát. (Lukács 12:32.)
Amikor azonban a második világháború 1939-ben kitört, úgy tűnt, mintha véget ért volna a „nagy sokaság” begyűjtése. Emlékszem Rutherford testvér egyik megjegyzésére abból az időből: „Nos, Fred, úgy tűnik nekem, hogy ez a ’nagy sokaság’ végtére is nem is olyan nagy sokaság”. Akkor még nem tudtuk elképzelni, mekkora nagy begyűjtésnek nézünk elébe.
A Társulat 1934-ben bevezette a hordozható gramofon használatát. A bibliai irodalom felkínálása előtt Rutherford elnök előadásait szoktuk lemezről lejátszani. Amikor a lemezei spanyolul is megjelentek, első dolgom volt, hogy az Adam Street 117. sz. alatti nyomdánk közelében élő, spanyolul beszélő embereket elérjem. Újralátogatásoknál segítettem az érdeklődőknek, hogy megértsék a bibliai igazságokat, és ennek révén sikerült végül is egy spanyol nyelvű gyülekezetet megszervezni Brooklynban. Én mindjárt, megalakulásától kezdve ennek az elsőszámú brooklyni spanyol gyülekezetnek lettem a tagja.
Változások a Társulat elnöki tisztségében
Amikor Rutherford testvér 1942. január 8-án meghalt, Nathan H. Knorr lett a Társulat soron következő elnöke. A második világháború dühöngése ellenére már 1942 nyarán a „Béke — Tartós lesz-e?” címmel nyilvános előadást tartott. Ez az előadás egész kilátásunkat megváltoztatta a jövőre vonatkozóan. Nemsokkal később 1943. február elsején, hétfőn, Knorr testvér megnyitotta az Őrtorony Gileád Bibliaiskolát a Királyság-farmon. Az első osztály 100 tanulóból állt. Az iskola avatása alkalmából nekem is kiváltságom volt a programban részt venni. Eduardo Keller, Maxwell G. Friend, Victor Blackwell és Albert D. Schroeder szolgált a Gileád Iskola tanítóiként.
Megnyitó beszédében Knorr testvér arról tájékoztatott bennünket, hogy a Társulatnak kb. annyi pénze van, hogy öt évig fenn tudja tartani az iskolát. De lám, Jehova Isten, a Mindenható még ma is működteti ezt az iskolát, noha kilencszer öt év is eltelt azóta!
Felbecsülhetetlen kiváltság volt számomra Nathan H. Knorr testvérrel ehgyüttműködni. Amikor 1923. július 4-én — miután elmondtam az alámerítkezésre jelentkezők előtt a beszédemet — alámerítkezett szülővárosán, a pennsylvániai Allentown-on kívül eső Little Lehigh River nevű folyócskában, aligha gondoltam volna, hogy ő lesz a Watch Tower Bible and Tract Society harmadik elnöke.
Knorr testvér elnöksége alatt rengeteget utaztam: sok egybegyűlt testvér előtt mondtam beszédet a világon — többek között Latin-Amerikában és Ausztráliában is —, és buzdítottam őket a hűséges kitartásra. Egy alkalommal, 1955-ben, amikor még Jehova Tanúinak munkája tilos volt Spanyolországban, egy barcelónai erdőben szolgáltam a titokban összegyűlt testvéreknek. A spanyol testvérekkel való összejövetelünket fegyveres titkos rendőrök vették körül, és a férfiakat teherautókon elhurcolták a rendőrkapitányságra. Ott mindannyiunkat őrizetbe vettek és kihallgattak. Mint amerikai állampolgár úgy tettem, mintha nem tudnék spanyolul. Közben két testvérnőnek sikerült elmenekülnie és jelentette az amerikai konzulátuson letartóztatásomat. Ők mindjárt felvették a kapcsolatot a rendőrséggel. A nemzetközi bonyodalom és a közvélemény előtti kedvezőtlen színben való feltűnés elkerülése végett minket, külföldieket elengedtek, de később a többi testvéreket is. Ezután sokan összejöttünk Serranó testvérek házában, és nagyon örvendtünk annak, hogy Jehova megszabadította népét. Spanyolországban 1970-ben törvényesítették Jehova Tanúi tevékenységét. Ma fiókhivatalunk működik Madrid közelében, és az elmúlt évben a spanyolországi szervezet több mint 65 000 Királyság-hírnököt számlált, sok-sok gyülekezetbe tömörülve az országban.
1977. június 8-án Nathan H. Knorr elhunyt, befejezve földi pályafutását, és én követtem a Társulat elnöki tisztségében. Knorr testvér több mint 35 évig szolgált elnökként, tovább, mint a Társulat két előző elnöke, Russel és Rutherfod. Jehova Tanúi Vezető Testületének tagjaként a kiadói bizottságban és az írói bizottságban kaptam szolgálati megbízást.
Nagy kiváltság és öröm tovább szolgálni a Társulat Columbia Heights 25. sz. alatti hivatalaiban. Ez rendszeres napi sétát jelent a Béthel-otthon és irodaépület között — ami egyben kiváló testedzés egy ilyen öreg szervezet számára. Bár a 95. évemet taposom és rosszul látok, mégis nagyon boldog vagyok, hogy Jehova jó egészséggel áldott meg, úgyhogy betegség miatt még nem kellett egyetlen napot sem hiányoznom a munkámból a Béthel-otthonban töltött 67 évem alatt, és még ma is teljes idejű szolgálatot végzek. Valóban isteni kegy volt számomra, hogy 1920 óta itt szolgálhatok, és láthatom a szervezet növekedését és terjeszkedését mind a brooklyni főhivatalban, mind a világ más részein.
Bízva Jehova Istenben, a világegyetem Szuverén Urában, és az ő hadseregparancsnokában, Jézus Krisztusban, aki megszámlálhatatlan mennyei szeráf, kérub és szent angyal Parancsnoka, most e cikk megírásakor boldogan tekintek előre több millió Tanútársammal együtt arra az eseményre, ami a Biblia szerint még előttünk van: a Nagy-Babilonnak, a hamis vallás világbirodalmának pusztulására és a Mindenható Isten nagy napjának armageddoni háborújára, amelynek betetéző csúcspontja a Legfőbb Úr, az „öröktől fogva mindörökké létező” Jehova Isten végső győzelme lesz. Hallelujah! (Zsoltárok 90:2, Byington.)
[Kép a 25. oldalon]
Béthelmunkatársak között (1920)
[Kép a 26. oldalon]
N. H. Knorr-ral (1961)
[Kép a 27. oldalon]
Egyik japáni (1978-as) kongresszuson