A kopár vidék termékennyé válik
ARTHUR MELIN ELMONDÁSA ALAPJÁN
Egy verőfényes tavaszi napon, 1930-ban Prince Rupert egyik hajódokkján álltam Brit Columbiában. Amint ránéztem a tengerfenéken nyugvó hajóra, elcsodálkoztam magamban: „Hová tűnt az a sok víz?” Ekkor láttam először a Csendes-óceán árapály jelenségét Kanada nyugati partja mentén, ahol a tengerszint mindössze hat óra alatt akár hét métert is süllyed. De hogy került egy préritanyán nevelkedett fiú a Csendes-óceán partjára?
MEGHÍVÁST kaptam, hogy azáltal terjesszem ki a Jehovának végzett teljes idejű szolgálatban élvezett kiváltságomat, hogy csatlakozom a Charmian nevű hajó legénységéhez. Megbízatásunk arra szólt, hogy nyissunk utat a prédikálómunkának az elszigetelt nyugati part mentén Vancouvertől Alaszkáig. Ez a szakasz majdnem teljes egészében magában foglalta Brit Columbia kilométereken keresztül húzódó tengerparti területét, ahol nem volt Jehovát tevékenyen dicsérő személy. Az egyedüli kivétel a Királyság-hírnökök Prince Rupert városkájában élő kicsiny csoportja volt.
Nagyon vágytam arra, hogy elkezdjem a munkát, ezért rögtön miután leszálltam a vonatról, a dokkok felé vettem az irányt, hogy megnézzem a Charmian hajót, és hogy találkozzam a legénységgel, Arne és Christina Barstad személyében. Mivel senki nem volt a hajón, elmentem. Amikor a nap egy későbbi szakában visszatértem, megdöbbentem. Úgy tűnt, mintha az óceán ki akarna száradni!
De mi vezetett ehhez az érdekes megbízatáshoz?
Szellemi örökség
A szellemi dolgok iránti értékelésem otthon kezdődött, a kanadai Alberta sík vidékén. Édesapám ráakadt egy traktátusra, amelyet Charles Taze Russell, a Zion’s Watch Tower Tract Society tagja írt, és ez alapjaiban megváltoztatta az életét. Annak ellenére, hogy a gazdálkodói munka Calmarban (Alberta) sok időt emésztett fel, apa elkezdett prédikálni a szomszédainak. Mindez száz évvel ezelőtt, az 1890-es évek elején történt.
Ebben az istenfélő otthonban születtem 1905. február 20-án, nyolcadik gyerekként, de végül is tíz fiú és lány lett a családban. Apa, és ebből a svéd közösségből még mások is, kapcsolatba kerültek a Nemzetközi Bibliakutatókkal. Idővel összejöveteli helyet építettek, amelyet később Királyság-teremnek hívtak. Ez a Királyság-terem az elsők között volt Kanadában.
A földművelő munka soha nem akadályozott minket a keresztény összejöveteleken való részvételben, melyek némelyikén különlegességként a Watch Tower Society által kiküldött vendégelőadók előadásait hallgathattuk meg. Ezek az előadások őszinte vágyat fejlesztettek ki bennünk arra, hogy részt vállaljunk a prédikálómunkában. Ennek köszönhetően családunkból majdnem mindenki rendíthetetlenül a bibliai igazság fényében járt.
Részvétel a prédikálómunkában
Az 1920-as évek elején kaptam meg az első tanúskodói megbízatásomat. Edmonton városában kellett nyilvános előadásra szóló meghívókat szétosztanom ajtóról ajtóra. Ez alatt az egyedül eltöltött nap alatt értékes leckét tanultam meg: bízzak Jehovában. (Példabeszédek 3:5, 6.) Mennyire boldog voltam, hogy Jehova segítségével sikerült eleget tennem ennek az első megbízatásnak!
Jehova látható szervezetébe és a Jehova által felhasznált hű és értelmes rabszolga osztályba vetett bizalmam párhuzamosan nőtt azzal, amint lehetőség nyílt az igazság tőle származó Szavának jobb megértésére. Szakítottak a kereszténység sok szokásával és ünnepnapjaival, mint például a karácsony és a születésnap megünneplése. Többé már nem a személyes megmentés állt az érdeklődés középpontjában, ehelyett kezdtek megfelelő mértékű fontosságot tulajdonítani a Királyság-prédikálásnak. Mindez mélységes hatást gyakorolt az életemre. Ezért nem sokkal azután, hogy átadtam életemet Jehovának 1923. április 23-án, a teljes idejű szolgálatot tűztem ki célul.
A mínusz húsz Celsius-foknál is hidegebb teleken a prérin lovasszánnal közlekedve tanúskodtunk a vidéki helyeken. Egyszer két hetet töltöttem el egy csoporttal az úgynevezett lakókocsis munkában. Ezek a különleges járművek célszerűnek bizonyultak, amikor a kanadai prérik nagy kiterjedésű, nyílt területein tanúskodtunk. A pénzügyi nehézségek, kemény időjárási körülmények és nagy utazási távolságok ellenére meg-megújuló sikerrel kitartottam az Albertában végzett úttörőszolgálatban mintegy három évig, egészen addig az emlékezetes napig 1930-ban, amikor meghívást kaptam, hogy szolgáljak a Csendes-óceán nyugati partvidékén. Mivel semmit nem tudtam a tengerről és a hajókról, a meghívás gondolkodóba ejtett.
Nos, nem sokkal azután, hogy megérkeztem Prince Rupertbe, egészen otthon éreztem magam új munkatársaim között a hajón. Barstad testvér tapasztalt tengerész volt, aki sok évig a kereskedelmi halászatban foglalatoskodott. A következő hat év a tevékeny prédikálás időszaka volt, miközben rendszeresen behajóztuk Brit Columbia part menti vizeit, Vancouvertől Alaszkáig. Egy másik lecke, amit megtanultam, hogy mindig fogadjam el a Jehovától jövő megbízatásokat, és soha ne hátráljak meg.
Magvetés a tenger mellett
Azon a tavaszon, 1930-ban az első kikötő, amelyet érintettünk, Ketchikan volt Alaszkában, és hatvan karton bibliai irodalmat rakodtunk itt fel. Több hét alatt minden otthont felkerestünk Ketchikanban, Wrangellben, Petersburgban, Juneau-ban, Skagwayben, Hainesban, Sitkában és más, elszórtan elhelyezkedő településeken. Ezután Brit Columbia teljes partvidékét bejártuk, és még a nyár vége előtt be is fejeztük a munkát. Távoli erdőkitermelési telepeket, halkonzervgyári telepeket, indián falvakat, kisvárosokat, és elszigetelten élő telepeseket meg prémvadászokat kerestünk fel. Néha nehéz volt elszabadulni a magányos világítótorony-őröktől, akik szívesen láttak bárkit, akihez beszélhettek.
Idővel a Társulat hordozható fonográfokkal és bibliai előadások lemezfelvételeivel szerelt fel minket. Mindezt magunkkal vittük a könyvekkel, Bibliákkal és folyóiratokkal együtt. Gyakran úgy kellett vinnünk ezeket, hogy közben a tengerparti sziklákon botladoztunk. Apály idején néha rozoga létrákon kellett felcipelni csomagjainkat a toronymagas dokkokra. Örültem neki, hogy fiatalkoromban a tanyánkon, a prérin fizikailag megedződtem a munkában.
A hajónkon levő hangosítóberendezés hatékony eszköznek bizonyult a Királyság hírének terjesztésében. A lejátszott előadások gyakran kilométerekre elhallatszottak, mivel a vízfelszínen visszaverődött a hang. Amikor egyszer Vancouver szigete mellett egy félreeső tengeröbölben horgonyoztunk, lejátszottuk az egyik ilyen bibliai előadást. Másnap a szárazföld belsőbb területein élő emberek izgatottan mesélték: „Tegnap közvetlen a mennyből hallottunk prédikációt!”
Egy másik alkalommal egy idősödő házaspár elmondta, hogy úgy hallották, mintha zene szűrődne le a kéményükön keresztül, de amikor kimentek, nem hallottak semmit. Mikor újra bementek, egy hangot hallottak. Miért volt ez így? Nos, miközben kint voltak, mi akkor cseréltük ki a lemezt. Először általában zenét játszottunk, hogy lekössük az emberek figyelmét, azután játszottuk le a bibliai előadást.
Egy másik alkalommal pedig, amikor olyan sziget közelében horgonyoztunk, ahol egy indián falu volt, két fiatal bennszülött fiú evezős csónakkal jött, hogy lássa, honnan jönnek a hangok. A szigeten néhányan úgy gondolták, halott hozzátartozóik hangját hallják, akik visszatértek az életbe!
Nem ment ritkaságszámba, hogy egy nap száz könyvet is elhelyeztünk azoknál, akik a távoli halkonzervgyárakban dolgoztak. Mivel nem sok dolog terelte el a figyelmüket, volt idejük szellemi dolgokon gondolkodni. Végül ezek közül az elszigetelten élő emberek közül sokan Tanúkká váltak. Az azt követő útjainkon alig vártuk, hogy meglátogassuk őket, és „kölcsönös bátorítást kapjunk”. (Róma 1:12, Csia fordítás.)
A szolgálatot feleségemmel együtt folytatom tovább
1931-ben elvettem feleségül Christina Barstad húgát, Annát. Ezután együtt folytattuk az úttörőszolgálatot a hajón, és sok értékes tapasztalatnak örvendhettünk az évek során. Bálnák, fókák, oroszlánfókák, delfinek, szarvasok, medvék és sasok voltak az útitársaink; a hátteret pedig méltóságteljes hegyek, elhagyatott kis öblök meg cédrus-, fenyő- és óriás duglászfenyőerdők közé ékelődött, rejtett tengerrészek szolgáltatták. Többször segítettünk a kimerült szarvasoknak és szarvasborjaiknak, amikor a ragadozók elől menekülve a sebes folyású csatornákon próbáltak keresztülúszni.
Az egyik délután egy fehérfejű réti sasra lettünk figyelmesek, amint alacsonyan repült át a víz felett, és karmai erős szorításában egy nagy quinnat lazacot tartott. A hal túl nagy volt ahhoz, hogy a sas teljesen kiemelje a vízből, ezért a lazacot vontatva igyekezett elérni a partot. Frank Franske, a legénység egyik tagja felismerte a helyzet által felkínált lehetőséget, és a part mentén odafutott, hogy elérje a fogyatkozó erejű sast, és rábírja, hogy váljon meg zsákmányától. Úttörőlegénységünk remek lazacvacsorát fogyasztott aznap este, a sas pedig, vonakodva bár, de megtanult osztozni másokkal.
A Vancouver-sziget északi végénél, egy szigetecskén egy Thuot nevű házaspár elfogadta a bibliai igazságot. A férj analfabéta volt, egy kilencvenes évei közepén járó, erős akaratú, önálló személy, felesége pedig a nyolcvanas éveinek közepén járt. A férjnek azonban az igazság olyannyira felkeltette az érdeklődését, hogy megalázkodott, és megengedte a feleségének, hogy megtanítsa olvasni. Hamarosan képes volt önállóan tanulmányozni a Bibliát és a Társulat kiadványait. Alig három év múlva örömömre mindkettőjüket megkeresztelhettem távoli szigetotthonukban, és az evezős csónakunkat használtam keresztelőkádnak!
Abban az örömben is részünk volt, hogy láttuk a Sallis családot Powell Riverben, amint a Királyság-üzenetre reagált. Walter elolvasta a Béke vagy háború című füzetet, és azonnal felismerte benne az igazság hangját. Nemsokára az egész család csatlakozott Walterhez, az úttörők sorait bővítve Vancouverben, ahol is kikötöttünk a Charmian-nel a tél idejére. Walter nagyon szorgalmasnak bizonyult, és az évek során a Vancouver területén élő egész testvéri közösséggel megkedveltette magát. 1976-ban fejezte be földi pályafutását, és Tanúk nagy családját hagyta hátra.
Úrrá leszünk az ellenálláson
Az indián falvak vallási elöljárói gyakran rossz néven vették a tevékenységünket, és úgy gondolták, hogy az ő szellemi uradalmukon űzünk orvvadászatot. Port Simpsonban a helyi pap követelte, hogy a falu főembere tiltsa meg nekünk az otthonoknál végzett látogatásokat. Kapcsolatba léptünk a főemberrel, és megkérdeztük, mit gondol, jogosan tartja-e a pap az embereket túl tudatlannak ahhoz, hogy maguk hozzák meg a saját döntéseiket. Felajánlottuk, hogy adjanak lehetőséget az embereknek arra, hogy meghallgassanak egy fejtegetést Isten Szaváról, és döntsék el maguk, miben akarnak hinni. Az eredmény az lett, hogy szabad utat engedett a prédikálás folytatására a faluban.
Egy másik falu főembere évtizedeken keresztül meghiúsította a falutanács tagjainak és a vallásos csoportoknak minden arra irányuló kísérletét, hogy akadályozzák a Tanúkat az emberekkel való kapcsolatteremtésben. „Ameddig én vagyok a főember — mondta —, Jehova Tanúit szívesen látjuk.” Igaz, nem mindenhol fogadtak mindig szívesen, de az ellenállás ellenére soha nem voltunk arra kényszerítve, hogy elhagyjunk egy területet. Így valahányszor kikötöttünk, képesek voltunk elvégezni szolgálatunkat.
Kiálljuk a megpróbáltatásokat a tengeren
Az évek során nehézségekkel kerültünk szembe a viharoknak, az árapálynak, a térképen fel nem tüntetett szikláknak és néha motorhibának köszönhetően. Egy alkalommal túl közel sodródtunk a Lasqueti-szigethez Vancouvertől mintegy 160 kilométerre északra. Fennakadtunk egy zátonyon, és fogságba estünk apály idején, kiszolgáltatva az időjárás szeszélyének. Ha az idő rosszra fordult volna, a hajó darabokra tört volna a sziklákon. Mindannyian kimásztunk a sziklákra, és a legjobbat tettük, amit ebben a nehéz helyzetben tehettünk. Megebédeltünk, tanulmányoztunk egy ideig, és vártuk, hogy a dagállyal emelkedjen a víz szintje.
A sok veszély és kényelmetlenség ellenére egészséges és boldog életet éltünk. Két fiunk világrajövetelével azonban nagy változás állt be. Továbbra is a hajón laktunk, de ha északnak hajózva elmentünk egészen az Oona-folyóig, Anna és a két fiú ottmaradt Anna szüleinél, míg a többiek közülünk folytatták az utat észak felé Alaszkába. Aztán, amikor visszafele jöttünk délnek, Anna és a gyerekek újra csatlakoztak hozzánk.
Nem emlékszem, hogy a gyerekek egyszer is panaszkodtak volna, vagy betegek lettek volna. Mindig mentőövet viseltek, és néha még kötelet is kötöttünk rájuk. Hát, volt néhány feszült pillanat!
További kiigazítások
1936-ban el kellett hagynunk a Charmian-t, és kaptam egy világi állást. Később megszületett a harmadik fiunk. Idővel vettem egy halászhajót, amely nemcsak a megélhetési forrásunk volt, hanem azt is lehetővé tette számunkra, hogy folytassuk a prédikálómunkát a tengerpart mentén.
Otthont alapítottunk Digby szigetén a Prince Rupert-i öböllel átellenben, és nemsokára alakult egy kis gyülekezet. A II. világháború alatt, amikor Jehova Tanúi prédikálómunkáját betiltották Kanadában, egy hajóval jártunk át éjfél után Prince Rupertbe, és villámhadjárat keretében minden otthonnál irodalmat hagytunk. Éjféli átkelésünket soha senki nem hozta kapcsolatba a tiltott irodalom terjesztésével!
A vidék termékennyé válik
Fokozatosan egyre több ember kezdett kapcsolatot ápolni Jehova Tanúival, és 1948-ban nyilvánvalóvá vált, hogy Prince Rupertben szükség van egy Királyság-teremre. Miután megvettük a hadsereg egyik épületét, amely a kikötővel átellenben volt, lebontottuk, az anyagot tutajon hoztuk át, majd teherautón szállítottuk az építési területre. Jehova megáldotta kemény munkánkat, és saját Királyság-termünk lett.
1956-ban újra az úttörők soraiba léptem, és Anna 1964-ben csatlakozott hozzám. Újra hajóval végeztük a tevékenységet a Csendes-óceán partvidéke mentén. Egy ideig részt vettünk a körzetmunkában, és a Queen Charlotte-szigetektől keleti irányba a hegyeken keresztül Fraser Lake-ig, majd később egészen Prince George-ig és Mackenzie-ig látogattuk a gyülekezeteket. Az évek során több ezer kilométert utaztunk autóval, hajóval és repülővel szerte a Csendes-óceán térségének északnyugati részén.
Prince Rupertben továbbra is nagyszerű tapasztalatoknak örvendtünk a szolgálatban. Anna és én egyaránt tanulmányoztunk olyan személyekkel, akik később részt vettek az Őrtorony Gileád Biblia Iskolán, majd azt követően misszionáriusként szolgáltak külföldi országokban. Micsoda öröm látni, hogy szellemi gyermekeink távoli országokba viszik el az értékes Királyság-üzenetet!
Ma már mindketten jóval túl vagyunk a nyolcvanéves koron, és küzdünk hanyatló egészségi állapotunkkal, de még mindig boldogok vagyunk Jehova szolgálatában. Az Alaszkában és Brit Columbiában látott természeti szépségek kincsként őrzött emlékeket elevenítenek fel bennünk. Mégis, még nagyobb örömet jelent, hogy látjuk ennek a hatalmas vidéknek szellemileg egykor kopár pusztaságát, amint most a Jehovát dicsérő emberek számos gyülekezetétől virágzik.
Különösen jólesik látni saját gyermekeinket és a szellemi gyermekeinket, hogy felnőnek és dicsérik Jehovát. Örülünk annak, hogy kis részünk lehetett a földnek ezen a részén végbement szellemi növekedésben. Alaszkának például ma már saját fiókhivatala van, amely több mint 25 gyülekezet munkáját hangolja össze.
Itt Prince Rupertben 1988-ban kiváltságunkban állt egy csodálatos új Királyság-termet felavatni pontosan a város szívében. Igen, úgy örvendezünk, ahogyan Ésaiás tette, amikor ezt mondta: „Megszaporítád e népet, Uram! . . . magadat megdicsőítéd, kiterjesztetted a földnek minden határait.” (Ésaiás 26:15.)
[Kép a 21. oldalon]
Tevékenykedés a körzetmunkában 1964—1967
[Kép a 24. oldalon]
Ilyen típusú hajót használtunk a part menti tanúskodás során