Változás a megbízatásunkban 80 évesen

GWENDOLINE MATTHEWS ELMONDÁSA ALAPJÁN

Amikor 80 éves lettem, férjemmel elhatároztuk, hogy mindenünket, amink van, felpakoljuk egy kölcsönmikrobuszra, és Angliából Spanyolországba költözünk. Nem beszéltük a spanyolt, ráadásul Spanyolország délnyugati részére költöztünk, messze attól a helytől, ahová az angolul beszélő turisták szívesen látogatnak. Legtöbb barátunk azt gondolta, elment az eszünk, én viszont derűsen arra emlékeztettem magam, hogy Ábrahám 75 éves volt, amikor elhagyta Ur városát.

AMINT kiderült, azóta, hogy 1992 áprilisában megérkeztünk Spanyolországba, az itt eltöltött éveink életünk rendkívüli jutalommal járó évei közé tartoznak. De mielőtt megmagyaráznám, miért költöztünk el, hadd mondjam el, hogyan vezetett a Jehova szolgálatában töltött életünk ehhez a nagy elhatározáshoz.

A Biblia igazsága megváltoztatja életünket

Vallásos otthonban nevelkedtem London délnyugati részén, Angliában. Édesanyám rendszeresen elvitte húgomat és engem különféle imádati helyekre, miközben folyamatosan a szellemi megelégedést kereste. Édesapám, aki krónikus tuberkulózisban szenvedett, nem kísért el bennünket. De buzgó olvasója volt a Bibliának, és ha talált egy részt, amely felvillanyozta, mindig aláhúzta azt. Egyik leginkább féltve őrzött kincsem az a kopott Biblia, amely oly sokat jelentett neki.

Amikor 14 éves voltam, 1925-ben, becsúsztattak az ajtónk alá egy traktátust, amelyben meghívtak minket egy nyilvános előadásra West Hambe, a városházára. Édesanyám és az egyik szomszédunk úgy döntöttek, hogy elmennek az előadásra, és húgom és én is elkísértük őket. Ez az előadás, melynek címe „A most élő emberek közül milliók sohasem halnak meg!”, elvetette a bibliai igazság magvait édesanyám szívébe.

Néhány hónappal később édesapám 38 éves korában elhunyt. Halála szörnyű megrázkódtatás volt, mivel mélyen lesújtottnak és elhagyatottnak éreztük magunkat. A temetési szertartáson, melyet a helyi anglikán egyház tartott, édesanyám döbbenten hallotta, hogy a pap azt állítja, édesapám lelke az égben van. Édesanyám tudta a Bibliából, hogy a halottak a sírban alszanak, és szilárdan hitte, hogy egy napon édesapám feltámad egy örökké tartó életre a földön (Zsoltárok 37:9–11, 29; 146:3, 4; Prédikátor 9:7; Cselekedetek 24:15; Jelenések 21:3, 4). Meggyőződött arról, hogy csatlakoznia kell azokhoz az emberekhez, akik Isten Szavát tanítják, így elhatározta, hogy tovább ápolja ismerettségét a Nemzetközi Bibliakutatókkal, ahogyan Jehova Tanúit akkoriban hívták.

Mivel nem volt pénzünk a közlekedésre, minden héten két órát gyalogoltunk az otthonunktól Jehova Tanúi összejöveteleire. Majd újabb két óráig tartott, amíg hazagyalogoltunk. De rendkívül értékeltük azokat az összejöveteleket, és soha nem hiányoztunk egyetlen alkalomról sem, még akkor sem, amikor a közismert londoni köd beborította a várost. Édesanyám hamarosan elhatározta, hogy átadja életét Jehovának és megkeresztelkedik, 1927-ben pedig én is megkeresztelkedtem.

Az anyagi gondjaink ellenére édesanyám mindig annak fontosságára tanított, hogy a szellemi dolgok élvezzenek elsőbbséget. A Máté 6:33 (NW) az egyik kedvenc írásszövege volt, és ő tényleg ’a királyságot kereste először’. Amikor 1935-ben azt tervezte, hogy válaszoljon arra a felhívásra, amelyben olyan teljes idejű szolgák jelentkezését várták, akik Franciaországba tudnak költözni, hogy ott szolgáljanak, idő előtt meghalt rákban.

Példák, melyek megerősítettek bennünket

Azokban a korai években néhányan, akik részt vettek a Londonban tartott összejöveteleken, a saját gondolataikat akarták hirdetni, és ezek az emberek ellenségeskedéseket és durva kirobbanásokat szítottak. Édesanyám mégis mindig azt mondta, hogy nem lenne lojális tőlünk, ha elhagynánk Jehova szervezetét mindazok után, amit itt tanultunk. A Watch Tower Bible and Tract Society akkori elnökének, Joseph F. Rutherfordnak a látogatásai arra ösztönöztek bennünket, hogy továbbra is lojálisan szolgáljunk.

Emlékszem, Rutherford testvér kedves, megközelíthető ember volt. Amikor még tizenéves voltam, a Londoni Gyülekezet tett egy kirándulást, amelyen ő is jelen volt. Észrevett engem — aki meglehetősen félénk tizenéves voltam — egy fényképezőgéppel a kezemben, és megkérdezte, hogy szeretnék-e egy fényképet róla. Az a fénykép nagy becsben tartott emlék számomra.

Később egy tapasztalat megértette velem, mi a különbség a keresztény gyülekezetben vezető szerepet betöltők és a világ kiemelkedő személyei között. Felszolgálóként dolgoztam egy nagy londoni házban, ahol egy ebédnél a meghívottak között ott volt Franz von Papen, Hitler egyik titkos ügynöke is. Nem volt hajlandó letenni a díszkardját az étkezés alatt, én pedig megbotlottam benne, és kiborítottam a levest, amit vittem. Dühösen megjegyezte, hogy Németországban az ilyen gondatlanságért lelőhetnének. Az étkezés hátralévő részében nagy ívben elkerültem őt!

Egy jelentős kongresszus, ahol hallottam Rutherford testvért beszélni, 1931-ben volt az Alexandra-palotában. Ott nagy lelkesedéssel felvettük új nevünket: Jehova Tanúi (Ésaiás 43:10, 12). Két évvel később, 1933-ban beléptem az úttörőszolgálatba, ahogy a teljes idejű szolgákat hívják. Egy másik áldás, melyre azokból az évekből emlékszem, az volt, hogy olyan nagyszerű fiatalemberekhez csatlakozhattam, akik később misszionáriusok lettek a föld távoli területein. Ilyenek voltak például Claude Goodman, Harold King, John Cooke és Edwin Skinner. Ezek a hűséges példák arra késztettek, hogy a külföldi szántóföldön kívánjak szolgálni.

Úttörőszolgálat Kelet-Angliában

Úttörői megbízatásom Kelet-Angliába szólt (Anglia keleti részére), ahol a prédikálás lelkesedést és buzgalmat kívánt. Hogy bemunkáljuk nagy területünket, kerékpárral utaztunk városról városra és faluról falura, és bérelt szobákban laktunk. Alig volt gyülekezet azon a területen, így a társam és én magunk beszéltük meg a rendszeres heti összejövetelek minden részét. A szolgálatunkban könyvek és füzetek százait helyeztük el, amelyek kifejtették Isten szándékát.

Egy igen emlékezetes látogatás volt, amikor a plébánián az anglikán egyház helyi lelkészével beszélgettünk. A legtöbb helyen utolsónak hagytuk az anglikán lelkésznél tett látogatást, mivel gyakran nehézségeket okozott nekünk, amikor megtudta, hogy a jó hírt prédikáljuk a területükön. De ebben a faluban mindenki jó véleménnyel volt a lelkészről. Meglátogatta a betegeket, könyveket adott kölcsön azoknak, akik szerettek olvasni, és még családi látogatásokat is tett a híveinél, hogy a Bibliát magyarázza nekik.

Ahogy várható volt, amikor meglátogattuk, rendkívül kedves volt, és több könyvet is elfogadott. Arról is biztosított minket, hogy ha bárki a faluban szeretne néhányat a könyveink közül, de anyagilag nincs rá lehetősége, ő fedezi a költségeket. Megtudtuk, hogy az első világháborúban átélt szörnyű tapasztalatai késztették arra a szilárd elhatározásra, hogy előmozdítja a békét és a jóakaratot a közösségében. Mielőtt elmentünk, áldást kívánt, és buzdított, hogy folytassuk tovább nagyszerű munkánkat. Búcsúszavai a 4Mózes 6:24-ben leírtak voltak: „Áldjon meg tégedet az Úr, és őrizzen meg tégedet.”

Két évvel azután, hogy elkezdtem az úttörőszolgálatot, édesanyám meghalt, én pedig visszatértem Londonba, pénz és család nélkül. Egy kedves skót Tanú a szárnyai alá vett, és segített nekem, hogy megbirkózzak édesanyám halálával, és arra buzdított, hogy folytassam a teljes idejű szolgálatot. Így visszatértem Kelet-Angliába egy új úttörőtárssal, Julia Fairfaxszal. Rendbe hoztunk egy régi lakókocsit (pótkocsit), amely vontatható otthonunk lett; traktorral vagy teherautóval tudtuk egyik helyről a másikra vontatni. Egy idősebb házaspárral, Albert és Ethel Abbott-tal együtt, akiknek szintén egy kis lakókocsijuk volt, folytattuk a prédikálást. Albert és Ethel olyanok lettek számomra, mintha a szüleim volnának.

Mialatt Cambridgeshire-ben végeztük az úttörőszolgálatot, találkoztam John Matthewszal, egy nagyszerű keresztény testvérrel, aki már bizonyította Jehova iránti feddhetetlenségét nehéz körülmények között. Nem sokkal azután, hogy kitört a második világháború, 1940-ben összeházasodtunk.

Háború és család

Amikor még fiatal házasok voltunk, otthonunk egy kicsiny lakókocsi volt, akkora, mint egy kisméretű konyha, és egy megbízható motorkerékpárral jöttünk-mentünk a szolgálatban. Egy évvel azután, hogy összeházasodtunk, Johnt mezőgazdasági munkaszolgálatra ítélték, amikor a Biblián alapuló meggyőződése miatt visszautasította a katonai szolgálatot (Ésaiás 2:4). Bár ez azt jelentette, hogy abba kellett hagynunk az úttörőszolgálatot, John elítélése gondviselésszerűnek bizonyult, mivel gyermeket vártam, és ő így támogatni tudott bennünket.

A háború évei alatt élveztük azokat a különleges összejöveteleket, amelyeket a nehézségek ellenére megtartottunk. 1941-ben John és én, terhesen az első gyermekünkkel, motorkerékpárral mentünk Manchesterbe, 300 kilométeres távolságra. Az úton sok lebombázott város mellett haladtunk el, és azon tűnődtünk, hogy vajon ilyen körülmények között meg lehet-e tartani az összejövetelt. Meg lehetett. A Manchester központjában lévő Free Trade Hall (Szabadkereskedelem Csarnoka) megtelt Tanúkkal, akik Anglia sok részéről eljöttek, és az egész program meg lett tartva.

Beszédének befejező szavaiban a kongresszus utolsó előadója azt mondta a hallgatóságnak, hogy azonnal el kell hagyni az épületet, mivel légitámadás várható. A figyelmeztetés pont időben történt. A teremtől nem messze voltunk, amikor hallottuk a szirénákat és a légvédelmi ágyúkat. Visszanéztünk, és repülők tucatjait láttuk, amint bombákat dobnak a városközpontra. Távolról láttuk a tűz és füst közepette a termet, ahol nemrég ültünk; teljesen romba dőlt! Hálásak lehetünk, hogy egyetlen keresztény testvérünk és testvérnőnk sem halt meg.

Mialatt felneveltük gyermekeinket, nem tudtuk az úttörőszolgálatot végezni, de megnyitottuk otthonunkat az utazófelvigyázók és úttörők előtt, akiknek nem volt szállásuk. Egy alkalommal néhány hónapig hat úttörő lakott az otthonunkban. Kétségtelenül az ilyen személyekkel való kapcsolat volt az egyik oka annak, amiért lányunk, Eunice azt választotta, hogy 1961-ben, amikor még csak 15 éves volt, elkezdi az úttörőszolgálatot. Sajnos fiunk, David, miután felnőtt, nem folytatta Jehova szolgálatát, másik lányunk, Linda pedig tragikus körülmények között meghalt a háború alatt.

Elhatározásunk, hogy Spanyolországba költözünk

Édesanyám példája és buzdítása felkeltette bennem a vágyat, hogy misszionárius legyek, és soha nem veszítettem teljesen szem elől ezt a célt. Így el voltunk ragadtatva, amikor Eunice 1973-ban elhagyta Angliát, és Spanyolországba ment, ahol nagyobb szükség volt Királyság-hirdetőkre. Természetesen szomorúak voltunk, hogy elmegy, de egyben büszkék is voltunk arra, hogy egy idegen országban szeretne szolgálni.

Az évek során többször meglátogattuk Eunice-t, és jól megismertük Spanyolországot. Valójában John és én a különböző megbízatási helyei közül négy helyen látogattuk meg őt. Azután, ahogy teltek az évek, az erőnk kezdett fogyni. John egyszer elesett, ami komoly hatással volt az egészségére, nekem pedig szív- és pajzsmirigyproblémáim voltak. Ezenkívül mindketten ízületi gyulladásban szenvedtünk. Bár igazán szükségünk volt Eunice segítségére, nem akartuk, hogy miattunk elhagyja megbízatását.

Megbeszéltük Eunice-szel a lehetőségeinket, és irányításért imádkoztunk. Ő kész lett volna hazajönni, hogy segítsen nekünk, mi azonban úgy döntöttünk, hogy Johnnak és nekem is az lesz a legjobb választás, ha vele lakunk Spanyolországban. Ha én magam nem is lehetek misszionárius, legalább a lányomat és két úttörőtársát támogathatom a teljes idejű szolgálatban. Addigra John és én úgy tekintettük Nuriát és Anát, akik közel 15 éve Eunice úttörőtársai, mintha a saját lányaink lennének. Ők pedig boldogok voltak, hogy oda megyünk velük lakni, ahova kijelölik őket.

Több mint hat év telt el azóta, hogy így döntöttünk. Az egészségünk nem romlott tovább, az életünk pedig határozottan érdekesebb lett. Még mindig nem beszélek jól spanyolul, de ez nem akadályoz meg a prédikálásban. John és én otthon érezzük magunkat kis gyülekezetünkben Extremadurában, Spanyolország délnyugati részén.

Az élet Spanyolországban sok mindent megtanított nekem a Királyság-prédikáló munkánk nemzetközi jellegéről, és most sokkal világosabban értem, amit Jézus Krisztus mondott, hogyan lehet az, hogy „a szántóföld . . . a világ” (Máté 13:38).

[Képek a 28. oldalon]

Úttörőszolgálat az 1930-as években