Vajon pusztulásra van ítélve a Föld?
KÖZELEDIK a XX. század vége, és hamarosan beköszönt a XXI. század. Így egyre több ember — aki egyébként nem sok vagy semmi figyelmet sem szentelne a pusztulásról szóló jóslatoknak — most azon tűnődik, vajon tényleg valamilyen világrengető jelentőségű esemény áll-e a küszöbön.
Talán láttál már újság- vagy folyóiratcikkeket, sőt talán egész könyveket is, melyek erről a témáról szólnak. Hogy milyen fejleményeket hoz a XXI. század, arra még várnunk kell. Néhány ember szerint a 2000. év végének az elérése csupán egy év különbséget jelent (vagy egy percet, 2000-ről 2001-re), és valószínűleg nem lesz nagy jelentősége. Ami nagyobb jelentőséggel bír sokak számára, az inkább bolygónk hosszú távú jövője.
Egy sokat emlegetett jóslat napjainkban, miszerint a Föld arra van ítélve, hogy egyszer — a közeli vagy távoli jövőben — teljesen megsemmisüljön. Figyelj meg csupán néhány ilyen borús jóslatot.
John Leslie író és filozófus a The End of the World—The Science and Ethics of Human Extinction című könyvében, amelyet 1996-ban adtak ki először, három lehetőséget vázol fel arra, hogyan érhet véget az emberi élet a földön. Először is felteszi a kérdést: „Vajon egy mindenre kiterjedő nukleáris háború jelenti majd az emberi faj végét?” Majd hozzáteszi: „Sokkal valószínűbb az a forgatókönyv . . ., mely szerint a kipusztulás amiatt következik be, amit a sugárzás hatásai okoznak, ez pedig a rák, az immunrendszer legyengülése, amely a fertőző betegségek féktelen tombolását eredményezi, vagy a számos születési rendellenesség. Bekövetkezhet a környezet egészségéhez fontos mikroorganizmusok elpusztulása is.” Egy harmadik lehetőség, melyet Leslie úr kifejt az, hogy egy üstökös vagy aszteroida a földnek ütközhet: „Az olyan üstökösök és aszteroidák között, melyek a pályájuk miatt egy napon a Földnek ütközhetnek, közel kétezernek az átmérője 1-10 kilométer. Vannak ezeknél nagyobbak is sokkal kisebb számban (felbecslésük puszta találgatás lenne), és kisebbek is sokkal nagyobb számban.”
Az „ítéletnap” szemléletes leírása
Figyeld meg egy másik tudós, Paul Davies véleményét, aki az ausztráliai Adelaide Egyetem egyik professzora. A Washington Times úgy írt róla, mint aki „a legjobb tudományos író az Atlanti-óceán mindkét partján”. 1994-ben elkészítette Az utolsó három perc című művet, amelyet „minden ítéletnapról szóló könyv ősének” tekintenek. A könyv első fejezete, melynek címe: „Az utolsó ítélet napja”, egy képzeletbeli forgatókönyvet ír arról, mi történne, ha egy üstökös a Földnek ütközne. Olvassunk el egy részt ebből a vérfagyasztó leírásból:
„A tízezernyi földrengés erejétől az egész bolygó megrázkódik. A félretaszított légtömegek lökéshulláma végigseper a Föld egész felszínén, minden emberi alkotást a föld színével tesz egyenlővé, minden útjába kerülő akadályt porrá zúz. A becsapódás helye körül a megolvadt kőzetből több kilométer magas hegyek emelkednek, miközben egy csaknem kétszáz kilométer átmérőjű kráter belsejében napvilágra kerülnek a Föld mélyen fekvő rétegei . . . A poros törmelék vastag csóvában a felsőlégkörbe jut, ahol szétterjed és az egész bolygó elől eltakarja a napfényt. A világűrbe kirepített anyag egy része visszahull a légkörbe, ezért a napsütést most meteorok milliárdjainak fenyegető felvillanásai helyettesítik, perzselő hőt árasztva a földfelszínre.”
Davies professzor folytatja, összekapcsolva ezt a képzeletbeli forgatókönyvet azzal az előrejelzéssel, mely szerint a Swift-Tuttle-üstökös a földnek ütközhet. Hozzáteszi azt a figyelmeztetést, hogy bár nem valószínű, hogy egy ilyen esemény a közeljövőben fog megtörténni, véleménye szerint „előbb vagy utóbb a Swift-Tuttle-üstökös, vagy egy másik, hozzá hasonló égitest egészen bizonyosan eltalálja a Földet”. Következtetése olyan becsléseken alapul, melyek szerint 10 000, fél kilométer átmérőjű vagy annál nagyobb égitest kering olyan pályán, amely keresztezi a Föld pályáját.
Gondolod, hogy az ilyen ijesztő kilátások valóságosak? Meglepően sok ember így gondolja. De elvetnek minden aggodalmat, azzal nyugtatgatva magukat, hogy ez nem az ő idejükben fog bekövetkezni. Miért kellene azonban a Földnek valamikor is — akár a közeljövőben, akár évezredekkel később — elpusztulnia? Kétségkívül nem maga a föld a fő forrása azoknak a bajoknak, amelyek lakóit, az embereket és az állatokat érik. Vajon nem inkább az ember a felelős a XX. század legtöbb gondjáért, beleértve annak lehetőségét, hogy teljes mértékben ’elpusztítják a földet’? (Jelenések 11:18).
A helytelen emberi gazdálkodás visszafordítható
Mit mondhatunk arról a sokkal valószínűbb lehetőségről, hogy maga az ember teljes mértékben elpusztíthatja vagy kizsákmányolhatja a földet a helytelen gazdálkodással és a kapzsisággal? Nem kérdéses, hogy nagymértékben pusztítják a föld egyes részeit a mértéktelen erdőirtással, a légkör ellenőrizhetetlen szennyezésével és a víziutak tönkretételével. Ezt jól összefoglalták úgy 25 évvel ezelőtt Barbara Ward és René Dubos írók az Only One Earth című könyvükben: „A szennyezés három hatalmas területe, amelyet meg kell vizsgálnunk — a levegő, a víz és a talaj — természetesen a bolygón lévő élet három fő alkotóelemét képezik.” És a helyzet alapvetően nem javult azóta, nem igaz?
Amikor arra a lehetőségre gondolunk, hogy az ember a saját ostobaságával teszi tönkre vagy pusztítja el a földet, biztató lehet, ha megfigyeljük a Föld csodálatos öngyógyító és regeneráló erejét. Erről a bámulatos helyreállító képességről írva René Dubos összegyűjtötte ezeket a biztató megfigyeléseket egy másik könyvben, The Resilience of Ecosystem címmel:
„Sokan attól félnek, hogy mire felismerik a környezet fokozatos gyengülését, addigra már túl késő lesz, mivel a károk nagy része, amelyet az ökoszisztémában okoztak, már visszafordíthatatlan. Véleményem szerint alaptalan ez a borúlátás, mivel az ökoszisztémák óriási erővel rendelkeznek ahhoz, hogy felépüljenek a megrázkódtatást okozó eseményekből.
Az ökoszisztémákban több öngyógyító folyamat működik . . . Ezek lehetővé teszik, hogy az ökoszisztémák legyőzzék a zavaró hatásokat egyszerűen azáltal, hogy fokozatosan helyreállítják az ökológiai egyensúlyt az eredeti állapotába.”
Meg lehet csinálni
Kiemelkedő példa volt erre a közelmúltban a jól ismert londoni folyónak, a Temzének a fokozatos kitisztítása. Jeffery Harrison és Peter Grant könyve, a The Thames Transformed alátámasztja ezt a figyelemre méltó teljesítményt, amely szemlélteti, mit lehet véghezvinni, ha az emberek mindenki javára összefognak. A brit edinburghi herceg ezt írta a könyvhöz fűzött előszavában: „Végre egy sikeres történet, amely olyan nagy jelentőségű, hogy érdemes nyilvánosságra hozni még annak ellenére is, hogy ez egyeseket talán arra biztathat, hogy azt feltételezzék: a természetvédelem gondjai nem is olyan súlyosak, mint ahogyan azt elhitették velük . . . [A természetvédők] mindannyian bizakodhatnak, ha arra gondolnak, ami a Temzénél megvalósult. A jó hír az, hogy meg lehet csinálni, és így az ő terveik is sikeresek lehetnek.”
„A nagy tisztítás” című fejezetben Harrison és Grant lelkesedéssel írnak arról, amit az elmúlt 50 év alatt elértek: „A világon először történt meg, hogy egy erősen szennyezett és iparosított folyót olyan mértékben állítottak helyre, hogy rengeteg vízi madár és hal visszatérhetett. Az, hogy egy ilyen átalakulás annyira gyorsan ment végbe olyan körülmények között, hogy az először egészen reménytelennek tűnt, még a vadvilág legborúlátóbb természetvédőinek is biztató.”
Majd leírják ezt az átalakulást: „Az évek során a folyó állapota folyamatosan romlott, egészen addig, míg talán az utolsó csapásként a II. világháború idején a fő szennyvíztisztító telepek és szennyvízcsatornák megsérültek vagy megsemmisültek. A Temze állapota az 1940-es és 50-es évek alatt volt a legrosszabb. A folyó nem sokban különbözött egy nyitott szennyvízcsatornától; a víz fekete volt, semmi oxigén nem volt benne, a nyári hónapokban pedig távoli területeken is lehetett érezni a Temzéből áradó bűzt . . . A halak, melyek egykor nyüzsögtek benne, végül elmenekültek, csupán néhány angolna maradt, amelyek életben tudtak maradni azon képességük révén, hogy közvetlenül a vízfelszínről juthatnak levegőhöz. A London és Woolwich közötti belső madárvilágból csupán egy maroknyi tőkés réce és bütykös hattyú maradt, melyek létezésüket inkább a rakpartokról kiömlő gabonának köszönhették, mintsem a természetes táplálékkészletnek . . . Ki gondolta volna akkor, hogy drámai változások voltak kialakulóban? Tíz éven belül a folyónak ezen szakaszait átalakították, így az a hely, ahol tulajdonképpen már egyetlen madár sem élt, most számos vízi madárfaj — többek között 10 000 vízimadár és a lilefélék közül 12 000 madár telelő populációjának — menedéke lett.”
Természetesen ez a beszámoló csupán egy olyan átalakulásról szól, amely a bolygó egy kicsiny pontján történt. Azonban tanulhatunk belőle. Rámutat, hogy nem kell úgy tekinteni a Földet, mint amely pusztulásra van ítélve a helytelen gazdálkodás, a kapzsiság és az emberi meggondolatlanság miatt. A helyes oktatás és az emberiség javára tett egyesült erőfeszítések segíthetnek helyreállítani a földet még az olyan komoly károkból is, amelyek az ökológiát, a környezetet és a földfelszínt érték. De mit mondhatunk arról a lehetséges pusztulásról, melyet külső erők okozhatnak, például egy vándorló üstökös vagy aszteroida?
A következő cikk megadja a kulcsot a kielégítő válaszhoz erre a nyugtalanító kérdésre.
[Oldalidézet az 5. oldalon]
Az oktatás és az egyesült erőfeszítések segíthetnek helyreállítani a földet még a komoly károkból is