Tapasztaltam, hogy Isten „nagy dolgokat vitt véghez”

Maurice Raj elmondása alapján

A II. világháború idején egy rendkívül kegyetlen támadás miatt a családom több ezer bevándorlóval együtt menekülni kényszerült. Több napon keresztül a sűrű burmai dzsungelen át vitt az utunk, és éjjelente a fák tövében aludtunk. Kilencéves voltam ekkor. Mindenem, amim volt, elfért a hátamon lévő kis zsákban. De ennél még sokkal nagyobb megpróbáltatások vártak ránk.

MINDEZ 1942-ben történt. Az egész világ háborúban állt, és mi az előrenyomuló japán hadsereg elől menekültünk. A japánok épp akkor törtek be Burmába, melyet ma Mianmarnak neveznek, és elfoglalták Jenandzsaung olajmezőit. Mielőtt elértük volna az indiai határt, a japán katonák elfogtak minket, és arra kényszerítettek, hogy menjünk haza.

Kisgyermek koromban Jenandzsaungban éltünk, ahol édesapám a Burmai Olajtársaságnál dolgozott. A japán megszállás után Jenandzsaung gazdag olajmezői a brit harci bombázók célpontjai lettek. Egyik alkalommal a családom három napig egy lövészárokban húzta meg magát, miközben körülöttünk mindenfelé bombák robbantak. Végül csónakkal Szaléba menekültünk, az Ejavadi, más néven Iravádi folyó partján fekvő kisvárosba. Hálásak voltunk, hogy túléltük ezeket a támadásokat, és a háború végéig ott maradtunk.

Egy tragédia után megismerem az igazságot

Az öcsém 1945-ben született, pont abban az évben, amikor a II. világháború véget ért. Édesapám nagyon örült, hogy idős korában még egy gyermeke született. De a boldogsága nem tartott sokáig, az öcsém ugyanis három hónap múlva meghalt. Édesapámat ez annyira megviselte, hogy belehalt a bánatba.

A barátaim azzal próbáltak vigasztalni, hogy Isten magához vette az édesapámat és az öcsémet, hogy vele legyenek az égben. Nagyon vágytam rá, hogy újra velük legyek. A családom katolikus templomba járt, és gyerekként katolikus hitoktatásban részesültem. Azt tanították, hogy a papok és az apácák egyenesen a mennybe mennek, míg mások egy időre a purgatóriumba kerülnek, ahol szenvedés által megtisztulnak a bűneiktől. Mivel nagyon szerettem volna újra együtt lenni az édesapámmal és az öcsémmel, elhatároztam, hogy jelentkezem a katolikus papnevelő intézetbe, Memjóba (ma Pjinulvin), mely körülbelül 210 kilométerre volt a lakóhelyünktől.

De ahhoz, hogy valakit felvegyenek a papnevelő intézetbe, jó iskolai végzettségre volt szükség. Én viszont csak két évig jártam iskolába, miután eljöttünk Indiából, aztán meg jött a háború, és minden iskolát bezártak. Igaz, később újra működni kezdtek az iskolák, de a családunk ekkor rendkívül rossz anyagi körülmények között élt. Édesanyámnak nemcsak a két bátyámról és rólam kellett gondoskodnia, hanem az elhunyt húgának három kisgyermekéről is, és ezért már nem tehette meg, hogy újból iskolába járasson minket.

A bátyám elkezdett dolgozni, de én csak 13 éves voltam, ezért nem sok olyan munka volt, melyet el tudtam volna végezni. Édesapám öccse, Manuel Nathan egy Szaléhoz közeli városban, Csauban élt. Arra gondoltam, hogy ha elmegyek otthonról, legalább eggyel kevesebb éhes szájat kell etetni, ezért hát Csauba költöztem a nagybátyámhoz.

Nem is tudtam, hogy a nagybátyám nem sokkal azelőtt kapcsolatba került Jehova Tanúival. Égett a vágytól, hogy megossza másokkal, amit a Bibliából tanult, ezért apránként nekem is elmesélte a tanultakat. Először a miatyánkot magyarázta el, mely így kezdődik: „Mi Atyánk, ki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved” (Máté 6:9, 10, Douay-Rheims Version).

„Tehát Istennek van neve – magyarázta a nagybátyám. – És ez a név a Jehova.” Aztán megmutatta Isten nevét a Bibliában. Ennek hatására szerettem volna még többet megtudni. De még az anyanyelvemen, tamilul is elég rosszul olvastam, és a nagybátyám Bibliája, meg a bibliai kiadványai mind angol nyelven íródtak, én pedig nem tudtam valami jól angolul. Noha csak alacsony iskolai végzettségem volt, szép lassan megértettem a Biblia tanításait (Máté 11:25, 26). Fokról fokra rájöttem, hogy sok tanítás, melyet addig tanultam, nem a Biblián alapul. Végül ezt mondtam a nagybátyámnak: „Ez az igazság!”

16 éves koromban kezdtem másokkal is megosztani, amit tanultam. Akkoriban Jehova Tanúi mindössze 77-en voltak Mianmarban. Közülük egy misszionárius, Robert Kirk eljött a fővárosból, Rangunból, melyet ma Jangounnak neveznek, hogy meglátogassa a nagybátyámat. Elmondtam Robertnek, hogy már átadtam az életemet Jehovának. Majd ennek jelképeként 1949. december 24-én megkeresztelkedtem az Ejavadi folyóban.

A nehézségek leküzdése

Röviddel ezután Mandalajba költöztem, hogy megfelelő állást találjak. Szerettem volna úttörő lenni, ahogy Jehova Tanúi teljes idejű szolgáit nevezik. Egyik nap, miközben egy futballmeccset néztem, heves görcsroham tört rám, és összeestem. Kiderült, hogy epilepsziás vagyok, ezért vissza kellett költöznöm a családomhoz, hogy gondoskodni tudjanak rólam.

Nyolc éven át újra meg újra rám törtek a rohamok. Idővel javult az állapotom, és már tudtam valamennyit dolgozni. Bár édesanyám a betegségem miatt próbált lebeszélni a teljes idejű szolgálatról, egy nap ezt mondtam neki: „Nem tudok tovább várni! Úttörő akarok lenni. Jehova gondoskodni fog rólam.”

1957-ben Jangounba költöztem, és elkezdtem az úttörőszolgálatot. Meglepő módon a rohamok 50 éven át, egészen 2007-ig nem jelentkeztek. A gyógyszeres kezelésnek köszönhetően azonban stabil az állapotom. 1958-ban kineveztek különleges úttörőnek, ami azt jelentette, hogy havonta 150 órát töltöttem a prédikálómunkában.

Az első megbízatásom Dzsonsába, egy Jangountól mintegy 110 kilométerre északnyugatra fekvő faluba szólt. Egy ottani kis csoport olvasta a Biblián alapuló kiadványainkat, és szerettek volna még többet megtudni a Bibliáról. Amikor Roberttel a faluba érkeztünk, egy nagy tömeg gyűlt össze. Válaszoltunk sok bibliai kérdésükre, és megmutattuk nekik, hogyan tudnak olyan összejöveteleket tartani, melyeken a Bibliát tanulmányozzák. Némelyikük hamarosan csatlakozott hozzánk a prédikálómunkában. Azt a megbízatást kaptam, hogy maradjak a faluban. Néhány hónap alatt ez a kis csoport virágzó gyülekezetté fejlődött. Most több mint 150 Tanú él azon a területen.

Később kineveztek utazószolgának, hogy látogassam meg a gyülekezeteket és az elszigetelt csoportokat szerte Mianmarban. Sok-sok kilométert tettem meg. Utaztam poros utakon, jól megpakolt teherautók tetején. Máskor dzsungeleken kellett átvágnom, és folyókon kellett átkelnem. Olykor pedig magas hegyeket kellett megmásznom. Bár nem voltam nagyon erős fizikailag, éreztem, hogy Jehova megadja az ahhoz szükséges erőt, hogy folytatni tudjam a szolgálatát (Filippi 4:13).

„Jehova segíteni fog”

1962-ben meghívtak, hogy szolgáljak Jehova Tanúi jangouni fiókhivatalában, és Roberttől kaptam némi képzést. Ám egyszer csak a hatóságok elrendelték, hogy az összes külföldi misszionáriusnak el kell hagynia Mianmart, és néhány héten belül el is mentek az országból. Nagy meglepetésemre engem bíztak meg a fiókhivatal felvigyázásával.

„Hogyan tudnám ellátni ezt a feladatot? – tűnődtem. – Hiszen nem sokat jártam iskolába, és még tapasztalatom sincs.” Néhány idősebb testvér látta rajtam, hogy aggódok, ezért ezt mondták: „Ne aggódj, Maurice! Jehova segíteni fog. És mi is mind melletted vagyunk.” Mennyire megnyugtatóak voltak a szavaik. Pár hónap múlva nekem kellett összeállítanom a Mianmarban végzett prédikálómunkánk éves jelentését Jehova Tanúi 1967-es évkönyvéhez. Az elkövetkező 38 évben mindig én készítettem el az ország éves jelentését. Számtalanszor bebizonyosodott, hogy Jehova valóban irányítja a tevékenységünket.

Például szerettem volna megszerezni a mianmari állampolgárságot, de 450 kjapa hiányzott ahhoz, hogy ki tudjam váltani az ehhez szükséges okmányt. Így elhalasztottam a dolgot. Majd egy nap, amikor elmentem a cég épülete előtt, ahol évekkel korábban dolgoztam, a volt főnököm észrevett, és utánam szólt: „Hé, Raj! Be tudnál jönni? Itt maradt a pénzed. Amikor kiléptél, nem vetted fel a megtakarításodat.” Ez összesen 450 kjap volt.

Amikor kimentem az irodából, az járt a fejemben, hogy mi mindent kezdhetnék 450 kjappal. De mivel pont ennyi hiányzott, hogy megkapjam az állampolgársághoz szükséges okmányt, úgy éreztem, Jehova akarata az, hogy erre a célra fordítsam a pénzt. Ez a döntés valóban hasznosnak bizonyult. Állampolgárként az országban maradhattam, szabadon utazhattam, kiadványokat hozhattam be külföldről, és más létfontosságú feladatokat is el tudtam látni a Mianmarban végzett prédikálómunkával kapcsolatban.

Kongresszus az ország északi részén

Mivel 1969-re a munkánk gyorsan előrehaladt a Mianmar északi részén fekvő Mjicsina városában, úgy döntöttünk, hogy tartunk egy kongresszust ott. A legnagyobb nehézséget az okozta, hogy megszervezzük a délen élő Tanúk odautazását. Imádkoztunk, majd igényeltünk hat vasúti kocsit a Mianmari Vasúttársaságtól. Nagyon meglepődtünk, amikor elfogadták a kérelmünket.

Idővel mindennel elkészültünk a kongresszusra. Aznap, amikorra vártuk a küldöttek érkezését, délben kimentünk a vasútállomásra. A vonatnak 14.30-kor kellett megérkeznie. Miközben várakoztunk, az állomásfőnök átnyújtott nekünk egy táviratot, melyben ez állt: „Lekapcsoltuk a Watch Tower Society hat kocsiját.” Azt mondta, hogy a mozdony nem tudta az emelkedőn felhúzni a pluszkocsikat.

Tanakodni kezdtünk, hogy mit tegyünk. Az első gondolatunk az volt, hogy áttesszük a kongresszust egy másik időpontra. De ehhez újra számos engedélyt kellett volna kérnünk, ami heteket vett volna igénybe. Épp buzgón imádkoztunk Jehovához, amikor begördült a vonat az állomásra. Nem hittünk a szemünknek! Mind a hat kocsi megérkezett, melyeken a Tanúk utaztak. Boldogan mosolyogtak és integettek. Amikor megkérdeztük tőlük, mi történt, az egyikük ezt válaszolta: „Hat kocsit lekapcsoltak, de nem a mieinket!”

1967 és 1971 között a Tanúk száma megduplázódott Mianmarban, és így már közel 600-an voltunk. Majd 1978-ban a fiókhivatal egy kétszintes épületbe költözött át. Húsz évvel később a Tanúk száma 2500 fölé emelkedett, ezért a fiókhivatalt tovább kellett bővíteni. Az irodákat és lakószobákat is magában foglaló háromszintes épület átadási beszédét az Egyesült Államokból érkezett John E. Barr, Jehova Tanúi Vezető Testületének egyik tagja tartotta 2000. január 22-én. Ma is ezt az épületet használjuk.

Visszatekintve az áldásokra

Jelenleg 52 önkéntes lakik és dolgozik a jangouni fiókhivatalban, és körülbelül 3500 Tanú szolgál 74 gyülekezetben és csoportban országszerte. Boldogan mondhatom, hogy drága édesanyám 1969-ben, nem sokkal a halála előtt szintén Jehova Tanúja lett.

Dorisz Ba Éj, az egyik helyi úttörő az 1960-as évek közepétől a fiókhivatalunkban szolgált mint fordító. Előtte 1959-ben elvégezte az Őrtorony Gileád Bibliaiskola 32. osztályát, ahol Jehova Tanúi misszionáriusokat képeznek. Dorisz szépsége, vidám természete és erős szellemisége rabul ejtette a szívemet. 1970-ben összeházasodtunk. A mai napig odaadóan ragaszkodunk Jehovához és egymáshoz.

Ez alatt a több mint hatvan év alatt láttam, hogy Isten hogyan támogatja ebben az országban a prédikálómunkát. Ő valóban nagy és felettébb dicsérendő. „Nagy dolgokat vitt véghez”, ahogy azt egész életemben tapasztaltam (Zsoltárok 106:21).

[Lábjegyzet]

[Kép a 27. oldalon]

A szolgálatban Rangunban (1957)

[Kép a 28. oldalon]

Kongresszusra tartok Kalemjóba az 1970-es évek végén

[Kép a 29. oldalon]

A szép új fiókhivatalunk, mely 2000-ben lett kibővítve

[Kép a 29. oldalon]

Dorisszal

[Kép a 29. oldalon]

Együtt az ajtóról ajtóra végzett szolgálatban