Hetven éve kapaszkodom egy zsidó férfi ruhájának szárnyába

Leonard Smith elmondása alapján

Tizenéves korom elején két bibliai idézet is mély benyomást tett rám. Még most, több mint 70 évvel később is tisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor teljesen megértettem a Zakariás 8:23-at. Itt az olvasható, hogy „tíz ember” ragadja meg „egy zsidó férfi ruhájának szárnyát”, akik ezt mondják neki: „Veletek megyünk, mert hallottuk, hogy veletek van az Isten!”

A ZSIDÓ férfi a felkent keresztényeket szemlélteti, a „tíz ember” pedig a más juhokat, vagy egy régebbi elnevezés szerint a „Jonadábokat”a (Ján 10:16). Amikor megértettem ezt az igazságot, egyúttal azt is felismertem, hogy milyen nagy mértékben függ a földi örök életbe vetett reménységem beteljesülése attól, hogy hűségesen támogatom-e a felkent osztályt.

Jézusnak a Máté 25:31–46-ban található, juhokról és kecskékről szóló szemléltetése is nagy hatással volt rám. A juhok azokat a személyeket jelképezik, akik a vég idején kedvező ítéletben részesülnek, mivel jót tettek Krisztus földön élő felkent testvéreivel. Fiatal „Jonadábként” ezt mondtam magamnak: „Len, ha szeretnéd, hogy Krisztus juhnak tartson, támogatnod kell a felkent testvéreit azáltal, hogy elfogadod a tőlük jövő irányítást, hiszen Isten velük van.” Ez a felismerés vezérelt több mint hét évtizeden át.

„HOL AZ ÉN HELYEM?”

Édesanyám 1925-ben keresztelkedett meg a Bétel összejöveteli termében. Ezt a termet Londoni Tabernacle-nek hívták, és a környékbeli testvérek használták. 1926. október 15-én születtem. Egy kongresszuson keresztelkedtem meg 1940 márciusában Doverben, mely Anglia partvidéke mentén helyezkedik el. Megszerettem a bibliai igazságot. Mivel anya felkent keresztény volt, az első „zsidó ruhaszárny”, melyet jelképesen megragadtam, az édesanyámé volt. Abban az időben az édesapám és a nővérem még nem szolgálta Jehovát. A Délkelet-Angliában lévő Gillinghami Gyülekezethez tartoztunk, ahol a legtöbben felkent keresztények voltak. Anya buzgón élen járt a prédikálómunkában.

1941 szeptemberében egy kongresszuson Leicesterben elhangzott egy előadás „Feddhetetlenség” címmel, amely az egyetemes uralom vitakérdéséről szólt. Ez az előadás segített megértenem, hogy mi is érintve vagyunk a Jehova és Sátán között felmerült vitakérdésben. Ezért állást kell foglalnunk Jehova mellett, és meg kell őriznünk a feddhetetlenségünket a világmindenség szuverén ura iránt.

Ezen a kongresszuson nagy hangsúlyt fektettek az úttörőszolgálatra, és arra ösztönözték a fiatalokat, hogy tűzzék ki ezt célul. „Az úttörők helye a szervezetben” című előadás elgondolkodtatott. „Hol az én helyem?” – tűnődtem. Ekkor meggyőződtem arról, hogy „Jonadábként” kötelességem a legjobb képességeim szerint segíteni a felkent osztálynak a prédikálómunka elvégzésében. Ott helyben, Leicesterben kitöltöttem egy jelentkezési lapot, hogy az úttörők sorába léphessek.

ÚTTÖRŐSZOLGÁLAT A HÁBORÚ IDEJÉN

15 éves koromban, 1941. december 1-jén kineveztek különleges úttörőnek. Anya volt az első társam az úttörőszolgálatban. De úgy egy évvel később egészségi okokból abba kellett hagynia az úttörőszolgálatot. Ekkor a londoni fiókhivatal Ron Parkint nevezte ki mellém. Ron jelenleg a Puerto Ricó-i fiókhivatalban szolgál fiókbizottsági tagként.

Kent megyébe küldtek minket, a tengerpart mentén fekvő Broadstairs és Ramsgate városokba. Egy bérelt szobában laktunk. A különleges úttörőknek járó havi juttatás akkoriban 40 shilling volt (körülbelül 1600 forintot ért). Így amikor kifizettük a bérleti díjat, nagyon kevés pénzünk maradt, és sohasem tudtuk biztosan, hogy miből telik majd a következő étkezésre. De Jehova mindig gondoskodott rólunk valamilyen módon.

Sokat bicikliztünk, ami általában nagy erőfeszítést igényelt, mert jól meg voltunk pakolva, és sokszor az Északi-tenger felől fújó erőteljes széllökésekkel szemben haladtunk. Gyakorta ki voltunk téve légitámadásoknak, és V–1 típusú robotrepülőgépekkel is találkoztunk, amelyek elég alacsonyan repültek Kent felett, miközben Londont bombázták. Egyszer le kellett ugranom a biciklimről, és az árokba vetnem magam, mert egy bomba süvített el a fejem felett, majd egy közeli mezőn csapódott be. Ilyen körülmények ellenére is nagyon örömteljes időszak volt a kenti úttörőszolgálatunk.

MEGHÍVNAK A BÉTELBE

Édesanyám mindig nagy elragadtatással beszélt a Bételről. Ezt mondogatta: „Bárcsak bételes lennél! Semmire sem vágyom jobban.” Képzelhetitek az örömömet és meglepetésemet, amikor 1946 januárjában meghívást kaptam a londoni Bételbe, hogy három hétig segítsek a munkában. A három hét letelte után Pryce Hughes fiókhivatal-szolga megkért, hogy maradjak a Bételben. Az itt kapott oktatásnak köszönhetően sokat változtam, és ez az egész életemre hatással volt.

Akkoriban körülbelül 30 tagú volt a londoni Bétel-család, és többségben voltak a fiatal, egyedülálló testvérek. Volt néhány felkent testvér is, például Pryce Hughes, Edgar Clay és Jack Barr, aki később a Vezető Testület tagja lett. Micsoda kiváltság volt Krisztus testvéreit támogatni azáltal, hogy már fiatalon ezen „oszlopok” felvigyázása és irányítása alatt tevékenykedtem! (Gal 2:9).

Egyszer a Bételben egy testvér szólt, hogy a bejárati ajtónál egy testvérnő vár rám. Meglepetésemre anya volt az, egy csomaggal a hóna alatt. Azt mondta, nem szeretne bejönni, mert nem akar megzavarni a munkámban, csak odaadta a csomagot, és elment. Egy meleg kabát volt benne. A szerető gondoskodása Annát juttatta az eszembe, aki a kisfiának, Sámuelnek hozott palástot, amikor ő a hajléknál szolgált (1Sám 2:18, 19).

FELEJTHETETLEN ÉLMÉNY: GILEÁD

1947-ben meghívtak öt testvért a Bételünkből az Egyesült Államokban tartott Gileád Iskolára, hogy elvégezzék a 11. osztályt. Én is közöttük voltam. Nagyon hideg volt, amikor megérkeztünk New York állam északi részére, ahol az iskolát tartották. Mennyire boldog voltam, hogy kaptam egy meleg kabátot anyától!

A Gileádon töltött hat hónap felejthetetlen élmény volt. Az osztálytársaim 16 országból érkeztek, a velük való megismerkedés szélesítette a látókörömet. A bőséges szellemi táplálékon kívül, melyet az iskola nyújtott, hasznot merítettem az érett keresztények társaságából. Az egyik osztálytársam, Lloyd Barry, az egyik oktatóm, Albert Schroeder és a Királyság-farm (itt tartották a Gileád Iskolát) felvigyázója, John Booth is később a Vezető Testület tagja lett. Nagyra értékelem a szeretetteljes tanácsokat, amelyeket ezek a testvérek adtak nekem, és a nagyszerű példájukat, amelyet a Jehova és szervezete iránti lojalitásban mutattak.

KÖRZETMUNKA, MAJD ÚJRA A BÉTELBEN

A Gileád Iskola elvégzése után kineveztek a körzetmunkába Ohio államba (USA). Mindössze 21 éves voltam, de a testvérek örömmel fogadták fiatalos lelkesedésemet. Sokat tanultam az itt szolgáló tapasztaltabb testvérektől.

Néhány hónappal később meghívtak a brooklyni Bételbe, hogy további képzésben részesüljek. Az idő alatt olyan „oszlopokat” ismerhettem meg, mint Milton Henschel, Karl Klein, Nathan Knorr, T. J. (Bud) Sullivan és Lyman Swingle, akik mind szolgáltak a Vezető Testület tagjaiként. Nagyon értékes tapasztalatokat szereztem, amint megfigyeltem őket munka közben, és láttam keresztény életútjukat. A Jehova szervezetébe vetett bizalmam százszorosára nőtt. Ezután visszaküldtek Európába, hogy ott folytassam a szolgálatomat.

Anya 1950 februárjában meghalt. A temetés után leültem őszintén megbeszélni a helyzetet édesapámmal és a nővéremmel, Dorával. Megkérdeztem őket, mi a szándékuk az igazsággal kapcsolatban most, hogy anya meghalt, én pedig nem otthon élek. Ismertek egy idős felkent testvért, Harry Browningot, akit nagyra becsültek, és beleegyeztek, hogy vele folytatnak bibliai beszélgetéseket. Egy éven belül apa és Dora megkeresztelkedtek. Édesapám később kinevezett szolga lett a Gillinghami Gyülekezetben. Apa halála után Dora hozzáment egy hűséges vénhez, Roy Moretonhoz, és Jehova lojális szolgája maradt egészen a 2010-ben bekövetkezett haláláig.

SEGÍTSÉGNYÚJTÁS FRANCIAORSZÁGBAN

Amikor még iskolás voltam, tanultam franciául, latinul és németül is. A franciával volt a legtöbb nehézségem. Így eléggé vegyes érzelmekkel tekintettem arra a megbízatásra, hogy a párizsi Bételben szolgáljak. Itt kiváltságomban állt Henri Geiger fiókhivatal-szolgával együtt dolgozni, aki egy idős felkent testvér volt. A feladatom nem mindig volt könnyű, kétségtelenül sok hibát vétettem, de rengeteget tanultam az emberi kapcsolatokról.

Ezenkívül részt vettem a háború utáni első párizsi nemzetközi kongresszus megszervezésében is, amelyet 1951-re terveztünk. Egy fiatal utazófelvigyázó, Léopold Jontès jött a Bételbe, hogy a segítségemre legyen. Később Léopold-t kinevezték fiókhivatal-felvigyázónak. A kongresszust az Eiffel-torony szomszédságában lévő Palais des Sports stadionban tartottuk meg. 28 országból érkeztek küldöttek. Az utolsó napon a 6000 francia Tanú nagyon örült annak, hogy a kongresszuson összesen 10 456-an voltak jelen.

Amikor Franciaországba érkeztem, a franciatudásom igencsak távol állt a tökéletestől. És ami még rosszabb, elkövettem azt a hibát, hogy csak akkor voltam hajlandó megszólalni, ha biztos voltam benne, hogy jól mondom franciául. Ám ha nem hibázunk, akkor nem is javítanak ki, így nincs fejlődés.

Úgy döntöttem, hogy a helyzet orvoslása végett beiratkozom egy olyan iskolába, amely külföldieknek tanít franciát. Azokon az estéken jártam órákra, melyeken nem volt összejövetel. Kezdtem megszeretni a francia nyelvet, sőt szeretetem évről évre nőtt. Ez nagyon hasznosnak bizonyult, mert így segíteni tudtam a francia fiókhivatalnak a fordítói munkában. Idővel én is fordító lettem, angolról fordítottam franciára. Kiváltságnak éreztem, hogy részt vehetek a rabszolga osztály által biztosított gazdag szellemi eledel átadásában a világ minden táján élő, franciául beszélő testvérek számára (Máté 24:45–47).

HÁZASSÁG ÉS TOVÁBBI KIVÁLTSÁGOK

1956-ban feleségül vettem Esthert, egy svájci úttörőt, akivel néhány évvel korábban találkoztam. A londoni Bétel melletti Királyság-teremben házasodtunk össze (a korábbi Londoni Tabernacle-ben, ahol anya megkeresztelkedett). Hughes testvér tartotta az esküvői előadást. Esther édesanyja is jelen volt, aki szintén égi elhívású volt. A házasságommal nemcsak egy bájos és lojális társat kaptam, hanem egy nagyszerű lehetőséget arra is, hogy sok időt tölthessek egy csodálatra méltó, szellemi gondolkodású anyóssal. Anyósom 2000-ben fejezte be a földi pályafutását.

Az esküvőnk után Estherrel a Bételen kívül éltünk. Én továbbra is segítettem a Bételnek a fordítói munkában, míg Esther különleges úttörőként szolgált Párizs külvárosában. Több személynek is a segítségére lehetett abban, hogy Jehova szolgájává váljon. 1964-ben meghívtak minket, hogy lakjunk a Bételben. 1976-ban, amikor először alakultak fiókbizottságok, engem is kineveztek fiókbizottsági tagnak. Esther a hosszú évek folyamán mindig szeretetteljesen támogatott.

„ÉN NEM LESZEK MINDIG VELETEK”

Kiváltságomban állt bizonyos időközönként visszatérni a New York-i főhivatalba. Az ilyen látogatások alkalmával a Vezető Testület különböző tagjaitól mindig jó tanácsokat kaptam. Például egyszer, amikor amiatt aggódtam, hogy egy bizonyos határidőre sikerül-e elkészülnöm a munkámmal, Knorr testvér elmosolyodott, és ezt mondta: „Ne aggódj, dolgozz!” Sokszor, ha felhalmozódik a munka, ahelyett hogy pánikba esnék, nekiállok a feladatoknak, és csinálom egyiket a másik után. Végül mindennel elkészülök, általában időben.

A halála előtt nem sokkal Jézus ezt mondta a tanítványainak: „én nem leszek mindig veletek” (Máté 26:11). Mi, más juhok is tudjuk, hogy Krisztus felkent testvérei nem mindig lesznek velünk itt a földön. Felbecsülhetetlen kiváltságnak tartom, hogy 70 éven keresztül szoros kapcsolatban lehettem sok felkenttel, hálásan kapaszkodva egy zsidó férfi ruhájának szárnyába.

[Lábjegyzet]

[Oldalidézet a 21. oldalon]

Knorr testvér elmosolyodott, és ezt mondta: „Ne aggódj, dolgozz!”

[Képek a 19. oldalon]

Balra: Apa és anya

Jobbra: A Gileád Iskola területén 1948-ban, az anyától kapott meleg kabátban

[Kép a 20. oldalon]

Lloyd Barry testvér előadását tolmácsolom a franciaországi fiókhivatal átadásán, 1997

[Képek a 21. oldalon]

Balra: Estherrel az esküvőnk napján

Jobbra: Együtt a tanúskodómunkában