Cölibátust kell fogadniuk az egyházi vezetőknek?

A VILÁG számos vallásában, például a római katolikus egyházban, az ortodox egyházakban vagy a buddhizmusban elvárják a vallásvezetőktől és a papoktól, hogy cölibátust fogadjanak. De sokan úgy érzik, hogy a papok körében egyre inkább felbukkanó szexuális botrányoknak eredendően a cölibátus az oka.

Ezért jogosan merül fel a kérdés, hogy valóban követelmény-e az egyházi vezetőknél a cölibátus. Vizsgáljuk meg, hogyan alakult ki és terjedt el ez a szokás, és nézzük meg, mi Isten nézőpontja róla.

Az Encyclopædia Britannica szerint a cölibátus kifejezés nőtlenséget, illetve szexuális kapcsolattól való önmegtartóztatást jelent, melyet rendszerint egy vallási hivatást betöltő személlyel vagy vakbuzgó hívővel kapcsolatban használnak. XVI. Benedek pápa 2006-os, római kúriához intézett beszédében „az apostolok utáni időkbe visszanyúló hagyományként” utalt a kötelező cölibátusra.

Azonban az első századi keresztények nem fogadtak cölibátust. Az akkor élő Pál apostol figyelmeztette a keresztényeket, hogy lesznek olyan férfiak, akik majd félrevezető tanításokat terjesztenek, és „tiltják a házasságot” (1Timóteusz 4:1–3).

A cölibátus a második században kezdett utat törni magának a nyugati, keresztény egyházakban. Egy könyv szerint ez a gyakorlat jól összefért a szexuális önmegtartóztatás új irányzatával, ami akkoriban megfigyelhető volt a Római Birodalomban (Celibacy and Religious Traditions).

A következő századokban az egyházi zsinatok és az úgynevezett egyházatyák is támogatták a cölibátust. Azt vallották, hogy a szexuális kapcsolat beszennyezi az embert, és nem egyeztethető össze a papi hivatással. Ennek ellenére az Encyclopædia Britannica rámutat, hogy „a X. században már sok papnak, sőt püspöknek volt felesége”.

A cölibátust a Rómában tartott lateráni zsinatokon is megerősítették 1123-ban, majd 1139-ben, és a római katolikus egyháznak a mai napig ez a hivatalos állásfoglalása. Ez az intézkedés megakadályozta, hogy az egyház elveszítse a hatalmát és a vagyonát. Ellenkező esetben a házas papok a gyerekeikre hagyták volna végrendeletükben az egyház tulajdonát.

Isten álláspontja a cölibátusról világosan látszik Szavából, a Bibliából. Jézus beszélt azokról, akik hozzá hasonlóan „az egek királysága miatt” egyedülállók maradtak (Máté 19:12). Pál apostol pedig úgy fogalmazott azokról a keresztényekről, akik az ő példáját követve nem házasodtak meg, hogy „a jó hírért” tettek így (1Korintusz 7:37, 38; 9:23).

De sem Jézus, sem Pál nem kötelezte a keresztényeket arra, hogy cölibátust fogadjanak. Jézus szerint az egyedülállóság ajándék, melyet nem kap meg mindenki a követői közül. Amikor Pál azokról írt, akik sosem házasodtak meg, őszintén elismerte: „A szüzek felől pedig nincsen parancsom az Úrtól, de. . . közlöm véleményemet” (Máté 19:11; 1Korintusz 7:25).

Továbbá a Bibliából kiderül, hogy sok első századi keresztény, például Péter apostol, házas volt (Máté 8:14; Márk 1:29–31; 1Korintusz 9:5). Valójában Pál a Rómában egyre inkább terjedő erkölcstelenség miatt írta azt, hogy ha egy keresztény felvigyázó nős, akkor „egyfeleségű férj” legyen, „akinek gyermekei alárendeltségben vannak” (1Timóteusz 3:2, 4).

Elmondhatjuk, hogy nem szűzies házasságokról volt szó, hiszen a Biblia nyíltan kijelenti, hogy „a férj adja meg a feleségének, ami megilleti őt”, illetve hogy a házastársak ne fosszák meg egymást a szexuális kapcsolattól (1Korintusz 7:3–5). Nyilvánvaló, hogy a cölibátust nem várja el Isten, és nem is lehet kötelező az egyházi vezetők számára.

Ha nem kötelező a cölibátus, miért beszélt Jézus és Pál pozitívan az egyedülállóságról? Mert ha nem házasodik meg valaki, több lehetősége van arra, hogy megossza a jó hírt másokkal. Többet tud adni magából, mivel nincsenek olyan aggodalmai, mint a házasoknak (1Korintusz 7:32–35).

Nézzük meg David példáját. Ő otthagyta a jól fizető állását Mexikóvárosban, és vidékre költözött Costa Ricába, hogy a Bibliára tudjon tanítani másokat. Könnyebb volt Davidnek így tennie egyedülállóként? „Mindenképp – mondja. – Kihívás volt megszokni az új kultúrát és körülményeket, de mivel csak magamról kellett gondoskodnom, könnyebb volt az átállás.”

Claudia egyedülálló keresztény, aki olyan területre költözött, ahol kevesen ismerik a Bibliát. Ezt mondja: „Nagyon élvezem, hogy itt szolgálhatom Istent. Egyre erősebb a hitem és a kapcsolatom Istennel, amikor látom, hogyan gondoskodik rólam.”

Az egyedülállóságnak nem kell tehernek lennie. Claudia megjegyzi: „Nem számít, hogy házasként vagy egyedülállóként élsz. Ha a tőled telhető legjobbat adod Jehova Istennek, boldog leszel” (Zsoltárok 119:1, 2).