Tasmania — Kicsiny sziget, páratlan történet

AZ ÉBREDJETEK! AUSZTRÁLIAI TUDÓSÍTÓJÁTÓL

„EZ AZ első olyan terület a Csendes-óceán déli részén, amelyre rábukkantunk, és amelyet még egyetlen európai nemzet sem ismer — a tiszteletre méltó főkormányzó tiszteletére Anthony Van Diemen nevet adományoztuk neki.” Ezeket a szavakat a holland Abel Tasman mondta 1642. november 25-én, egy nappal azután, hogy megpillantotta Tasmania szigetéta, Ausztrália második legrégebbi államát. Tasman egyetlen embert sem látott, viszont távoli tüzek füstjét látta, és azt, hogy a közelben lévő fákon egymástól 1,5 méternyire bemetszéseket vágtak. Azt írta, hogy akárki vágta is ezeket a metszeteket, annak vagy szokatlan módszere volt a fára mászásra, vagy pedig óriás volt! Valójában a metszetek a fára mászásban segítettek.

Ezután a Van Diemen-föld 130 évig eltűnt az óceánt felfedezők útvonaláról, míg a francia Marion du Fresne és az angol Tobias Furneaux arra nem ment. James Cook kapitány 1777-ben érkezett ide, és Du Fresne-hez hasonlóan kapcsolatba lépett a sziget különös népével, az őslakosokkal. Látogatása azonban egy tragédiának volt a kezdete: John West a The History of Tasmania (Tasmania történelme) című könyvében azt írja, hogy „néhány nemzetnek [Cook] olyan személy volt, aki megnyitja a civilizáció és a vallás ösvényét; ezeknek az embereknek . . ., [az őslakosoknak azonban] a halál előfutára volt”. Mi vezetett ilyen tragikus kimenetelhez?

Tasmania a „birodalom egyik börtönévé” válik

A briteknél a száműzetés bizonyult a fenyítés vesszejének, és Tasmania Nagy-Britannia egyik fegyenctelepévé vált. 1803-tól 1852-ig olyan bűncselekményekért, amelyek az imakönyvek ellopásától a nemi erőszakig terjedtek, körülbelül 67 500 férfit, nőt, sőt még gyermeket is — kik közül néhányan csupán hétévesek voltak — száműztek Angliából Tasmaniára. A legtöbb fegyenc azonban a telepeseknek vagy a kormány telepein dolgozott. A The Australian Encyclopaedia azt írja, hogy „kevesebb mint 10 százalékuk . . . látta valaha is a büntetőtelep belsejét, és sokan azok közül, akik látták ezt, csupán egy rövid ideig voltak ott”. A Tasman-félszigeten lévő Port Arthur volt a fő büntetőtelep, de a legvadabb fegyenceket Macquarie Harbourra küldték, s ez úgy maradt meg az emlékezetben, mint „a kínzásra fenntartott hely”. A keskeny kikötő bejárata a vészjósló Pokol Kapuja nevet kapta.

Dr. Rudolph Brasch a This Is Australia (Ez Ausztrália) című könyvben egy másik fontos szempontot magyaráz el erről a kezdetleges telepről — ennek szellemiségéről, jobban mondva szellemiségének hiányáról. Ezt írja: „Ausztráliában [és természetesen Tasmaniában is] kezdettől fogva semmibe vették, és figyelmen kívül hagyták a vallást, az angol uralkodói osztály pedig többnyire úgy használta ezt fel, és úgy élt vele vissza, hogy ezáltal a saját javát szolgálja. Egyetlen ima nélkül alapították meg a gyarmatot, és úgy tűnik, hogy az ausztrál földön az első istentiszteletre csak utólag gondoltak.” A The History of Tasmania című könyv azt írja, hogy míg Észak-Amerikában a zarándokok templomokat építettek, addig „Ausztrália korai lakosai felégették az első templomukat, hogy így elmeneküljenek az unalmas templomba járástól”.

Ezt a már amúgy is romlott erkölcsöt a nagy mennyiségű rum csak még tovább rombolta. John West történész azt mondja, hogy a polgároknak és a katonáknak egyaránt a rum volt „a meggazdagodáshoz vezető biztos ösvény”.

Időnként azonban kevés volt az élelem. Ezek alatt az időszakok alatt a kiszabadult fegyencek és a telepesek lőfegyvert használtak ugyanannak a vadállatnak az elejtésére, mint amit az őslakosok lándzsákkal üldöztek. Természetesen a feszültség növekedett. A lobbanékony keverék összetevőihez most még a következők is hozzájöttek: A fehér emberek faji pökhendisége, a nagy mennyiségű rum és az összeférhetetlen kulturális különbözőségek. Az európai emberek meghúzzák a határokat, és kerítéseket építenek; az őslakosok pedig nomád módon vadásznak és gyűjtögetnek. Ehhez már csak egy szikrára volt szükség.

Egy népcsoport eltűnik

A szikra 1804 májusában keletkezett. Egy rendfenntartó csoport, melyet egy bizonyos Lieutenant Moore vezetett, anélkül hogy provokálást tapasztalt volna, tüzet nyitott egy nagy csoport vadászó, őslakos férfira, nőre és gyermekre, és sokat közülük megölt, valamint megsebesített. Megkezdődött „a fekete háború”, melyben dárdák és kövek harcoltak a puskagolyók ellen.

Sok európai visszahőkölt az őslakosok lemészárlásától. A kormányzó, Sir George Arthur annyira aggódott, hogy kifejezte, szinte bármilyen messzire hajlandó elmenni abban, hogy kárpótolja azokat a sérelmeket, amelyeket a kormány akaratlanul is okozott az őslakosoknak. Így hát olyan programba kezdett, mely szerint „összegyűjti” és „civilizálja” az őslakosokat. Egy kampány során, melyet „fekete vonalnak” hívtak, körülbelül 2000 katona, telepes és fegyenc ment keresztül a bozótoson abbeli erőfeszítésükben, hogy sarokba szorítsák az őslakosokat, és biztonságos helyre telepítsék őket. Ez azonban csúfos kudarcot vallott — csupán egyetlen nőt és egy kisfiút tudtak elfogni. Majd egy kiváló metodista, George A. Robinson még ennél is békülékenyebb megközelítést alkalmazott, s ez már sikerrel járt. Az őslakosok bíztak benne, és elfogadták azt az ajánlatát, hogy a Tasmaniától északra fekvő Flinders-szigetre települjenek át.

Marjorie Barnard az A History of Australia (Ausztrália történelme) című könyvében a következőt írja Robinson teljesítményéről: „A valóság az, hogy bár valószínűleg nem volt teljesen tudatában, de a megbékéltetése áruló cselekedet volt. A szerencsétlen bennszülötteket a Bass-szorosban lévő Flinders-szigetre különítették el Robinson oltalma alatt. Ott elsorvadtak és meghaltak.” Az életmód és az étrend kikényszerített megváltoztatása lépett a muskéta helyébe. Az egyik forrásmű azt írja, hogy „az utolsó vér szerinti tasmaniai őslakos Fanny Cochrane Smith volt, aki 1905-ben halt meg Hobartban”. Az elismert szaktekintélyeknek azonban igen különböző erről a véleményük. Néhányan Truganini asszonyra mutatnak, aki 1876-ban halt meg Hobartban, mások viszont egy olyan nőre, aki 1888-ban halt meg a Kangaroo-szigeten. Napjainkban a tasmaniai őslakosok félvér leszármazottai még mindig élnek, és jól vannak. Ezt az epizódot, melyet hozzáírtak az emberiség által elkövetett, durva bánásmódról szóló, véget nem érő litániájához, találóan nevezik „Tasmania legnagyobb tragédiájának”. Ezenfelül a következő bibliai igazságot hangsúlyozza: „uralkodik az ember az emberen maga kárára” (Prédikátor 8:9).

Tasmania látható ellentétei

Napjainkban, hacsak nem mész el a múzeumokba, a könyvtárakba vagy a börtönromokhoz, aligha tudnál ennek a gyönyörű szigetnek a tűzkeresztségéről. Tasmania az Egyenlítőtől dél felé körülbelül ugyanolyan távolságra van, mint amilyen távolságra Róma, Sapporo és Boston van attól északra. Történelméhez hasonlóan a földrajza is az éles ellentétek egyikét rejti magában, jóllehet a szigeten nincs olyan hely, amely a tengerszinttől több mint 115 kilométerre volna.

Tasmania egész területének 44 százaléka erdő, 21 százaléka pedig nemzeti park. Ezek szokatlan arányok! A The Little Tassie Fact Book (Tények Tasmaniáról) című könyv szerint „a Tasmania nyugati részén lévő, világörökséghez számított terület az egyik legutolsó, nagy, ép, mérsékelt övi vadon a világon”. Az esővízzel és hólével feltöltött tavak, folyók és vízesések — melyek tele vannak pisztránggal — táplálják azokat az erdőket, amelyek Euphoria Tirucalliból, eukaliptuszból, mirtuszfélékből, fekete akáciából, Doryphora sassafrasból, Eucryphia lucidából, Phyllocladus trichomanoidesből és Dacrydium Frankliniiből állnak, hogy csak néhány fajt említsünk a sok közül. Nem csoda, hogy a közép-nyugati fennsík magasan fekvő síkságai és ennek gyakran hófedte csúcsai nyújtotta látvány újra és újra visszavonzza a természet szerelmeseit.

A „világörökség” megvédése azonban nem ment minden ellenállás nélkül. És azok az emberek, akik érdeklődnek a környezet iránt, még mindig ellentétben állnak a bányászattal, a papírgyártással és a vízerőmű-érdekeltségekkel. Queenstownnak, egy bányászvárosnak a holdhoz hasonló vidéke erőteljes emlékeztető az erőforrások meggondolatlan kizsákmányolásának következményeire.

Az őshonos állatok is szenvedtek — különösen a thylacine vagy tasmaniai tigris, egy sárgásbarna, kutyaszerű erszényes állat. A tigris nevet arról kapta, hogy a hátán és a farán sötét csíkok vannak. Sajnos ez a sovány, félénk, húsevő állat megkedvelte a baromfi- és a juhhúst. Mivel pénzt fizettek a fejéért, 1936-ra kihalt.

Egy másik páratlan, tasmaniai erszényes állat, az erszényes ördög messze nem áll a kipusztulás szélén. Erős állkapcsát és fogát használva ez a 6-8 kilogrammos dögevő izomtömb egy egész elpusztult kengurut — beleértve ebbe a koponyáját és mindenét — képes elfogyasztani.

Tasmania a rövid farkú, vékonycsőrű hojszájáról is jól ismert. Vonulását a Tasman-tengertől kezdi, s ezután gyakorlatilag megkerüli a Csendes-óceánt, majd minden évben ugyanarra a homokos, föld alatti odújába tér vissza — ez olyan hőstett, amely valóban a Megformálójának és Teremtőjének a dicsőségére válik.

Az éjjeli telephelyétől nem messze él egy másik madár is, amely a víz alatt „repül” — ezt a szeretetre méltó, egy kilogrammos, kicsi csőrű szőrmebatyut kék pingvinnek hívják. Az összes pingvin közül ő a legkisebb, de a legzajosabb is! Mutatványait élénkség tarkítja, mely során hangjával és testmozgásával időnként az izgalom tetőfokára hág. Amikor romantikus érzések kerítik hatalmukba, egy pár még egy duettet is előadhat, hogy így megerősítse az egymás iránti vonzalmát. Sajnos azonban sokat közülük megölnek a halászok hálói, a kiömlött olaj, az élelemmel összetévesztett műanyagból készült dolgok, vagy a kutyák és a vadmacskák.

A sziget csendesebb arca

Ha a középső részen fekvő fennsík széléről északra vagy keletre tekintesz, látni fogod Tasmania civilizáltabb arcát, ennek megművelt, csokoládébarna földjeit, kanyargó folyóit és vízfolyásait, fákkal szegélyezett sétányait és a smaragdzöld legelőket, amelyeket juhok és szarvasmarhák tarkítanak. Az északon fekvő Lilydale városhoz közel január körül, amikor a levendulaföldek teljesen virágba borulnak, ez halvány mályvaszínt kölcsönöz ennek a vidéki mozaiknak, és csábítóan édes illatot áraszt szét.

A Derwent-folyó két partján, nem messze attól az almáskerttől, melyről Tasmania az Alma-sziget nevet is kapta, Hobart, a körülbelül 182 000 főt számláló főváros terül el. Ezt a várost a nagy kiterjedésű, 1270 méter magas, kopár Wellington-hegy uralja. Tiszta napon ez a gyakran hófedte hegy madártávlatból mutatja be az alatta elterülő várost. Hobart valóban nagy változásokon ment keresztül 1803 óta, amikor is John Bowen hadnagy és 49 főből álló legénysége, kik közül 35-en fegyencek voltak, először szállt partra Risdon Cove-nál. Az igaz, hogy a vászonvitorlák és a hajógerendázatok ideje már letűnt, de évente egyszer a kimerítő Sydney—Hobart jachtverseny a tengeri utazás régi napjaira emlékeztet, amint a színes versenyvitorlák és áramvonalas hajótestek elszáguldanak az éljenző tömeg mellett pontosan Hobart város szívébe.

Az üldözés szigetéből szellemi paradicsom

Geoffrey Butterworth, aki annak a 2447 küldöttnek volt az egyike, akik 1994-ben részt vettek Jehova Tanúi Launcestonban megtartott „Istenfélelem” kerületkongresszusán, a következőt mondja: „Emlékszem, amikor egész Tasmaniában nem volt 40-nél több Tanú.” Most mintegy 26 gyülekezet működik, és 23 Királyság-terem van.

Geoff azonban még azt is hozzáfűzi, hogy „nem mindig volt ilyen jó a helyzet. 1938-ban például Tom Kitto, Rod McVilly és én hirdetőtáblát viseltünk, melyen a »Nézz szembe a tényekkel« című nyilvános bibliai előadást hirdettük. Ez a Londonból rádióhálózaton keresztül sugárzott előadás a hamis vallást csípősen leleplezte. Amikor csatlakozni akartam a társaimhoz, egy csoport fiatal bántalmazta őket. A rendőrség meg csak nézte! Odaszaladtam, hogy segítsek a társaimnak, és rögtön kaptam is egy ütést. Egy férfi azonban megragadta hátul az ingemet, és elhúzott onnan. Nem ütlegelt, hanem elordította magát: »Hagyjátok békén őket!« Majd halkan a következőt mondta nekem: »Barátom, tudom, mit jelent üldözöttnek lenni, én ír vagyok.«”

Jehova megáldotta azokat a korai úttörőket, mivel napjainkban Isten Királyságának jó híre ennek a 452 000 főt számláló szigetnek minden részét elérte. A korábban élt fegyencek és őslakosok sok leszármazottja előretekint arra az időre, amikor egy megtisztított földre fogják visszafogadni mindazokat — fekete és fehér bőrűeket egyaránt —, akik azokban a kegyetlen korai időkben olyan igazságtalanul haltak meg, mivel a Biblia azt ígéri, hogy „lesz feltámadásuk a halottaknak, mind igazaknak, mind hamisaknak” (Cselekedetek 24:15). Olyan tökéletes lesz ez a változás, hogy „a régiek . . . még csak észbe sem jutnak” (Ésaiás 65:17).

[Lábjegyzet]

[Képek/térképek a 25. oldalon]

Fent: a Cradle-hegy és a Dove-tó

Fent jobbra: erszényes ördög

Lent jobbra: esőerdő Tasmania délnyugati részén

Ausztrália

TASMANIA

[Forrásjelzés]

Erszényes ördög és Tasmania térképe: Department of Tourism, Sport and Recreation – Tasmania; Ausztrália térképe: Mountain High Maps® Copyright © 1995 Digital Wisdom, Inc.