Titus nehéz feladatot vállal

„TITUSNAK, a közös hit szerint való igaz gyermeknek.” Ezek a szavak bizonyosan forrósággal öntötték el Titus szívét, amikor olvasni kezdte a Pál apostoltól érkezett megbízólevelet. Titust Kréta szigetén hagyták, hogy utazó felvigyázóként szolgáljon, látogassa meg a különböző gyülekezeteket. Titus bebizonyította ‘őszinteségét’, alkalmasnak bizonyult tehát azoknak a feladatoknak ellátására, amelyekkel megbízták (Titus 1:4).

Mintegy 12 esztendővel korábban, Pál magával vitte Titust Jeruzsálembe. Ez az „őszinte” körülmetéletlen görög keresztény is jelen volt, amikor az apostolok és más vének helyes végkövetkeztetésre jutottak a körülmetélés kérdésében. Miután sok bizonyítékot megvizsgáltak, úgy döntöttek, hogy nem szükséges a pogányokból lett keresztényeket — amilyen Titus is volt — körülmetélni, sem pedig a mózesi törvény követelményeit betartani. Ó, milyen hiterősítő élmény lehetett az a történelmi összejövetel! (Cselekedetek 15:1–29; Galata 2:1–3).

Kréta szigetén azonban voltak a gyülekezetben olyanok, akik továbbra is „ragaszkodtak a körülmetéléshez”. Nem osztották a jeruzsálemi vezető testület nézetét. Ezek az „engedetlenek” nem tartották meg maguknak a véleményüket, hanem széltében-hosszában azt tanították, hogy a megmentéshez feltétlenül szükséges a körülmetélkedés. Sőt mi több, ezek a „haszontalan, fecsegők” „zsidó meséket” és olyan törvényeket támogattak, amelyek nincsenek a Mózes törvényében. Ezek a „csalók” „egész családokat” feldúltak, zátonyra futtatva azok hitét. Szakadás fenyegetett a krétai gyülekezetben (Titus 1:10, 11, 14).

Veszélyt jelentett az a közismerten rossz környezet is, amelyből a krétai keresztények kikerültek. Egy krétai próféta kijelentette: „A krétaiak mindig hazugok, gonosz fenevadak, falánk naplopók.” Igen, a mondás szerint a krétaiak olyanok voltak, mint a vadállatok: megnyomorítottak és öltek. Örömüket lelték abban, hogy darabokra téphették mások jó hírnevét hazug fecsegésükkel, rágalmazásukkal. Ezek a rossz tulajdonságok a krétai keresztény gyülekezetbe is beszivárogtak (Titus 1:12; 3:2).

Pál a levelében világosan vázolja, hogyan kell kezelni az ilyen problémákat. Titusnak két fontos feladata volt: „Evégett hagytalak téged Krétában, hogy [1] hozd rendbe a hiányos dolgokat és [2] városonként nevezz ki véneket, amint meghagytam neked” (Titus 1:5).

A hiányos dolgok rendbehozatala

Ez nehéz feladat volt. Titusnak keményen ki kellett állni az igazság mellett a zavarkeltőkkel szemben: ‘szilárdan ragaszkodnia kellett a megbízható beszédhez’. Voltak, akik megvetették, kétségbevonták a tekintélyét. Titus azonban teokratikus támogatást kapott. Megmutathatta megbízólevelét, amelyben ez állt: „Ezeket szóld, ints és feddj teljes határozottsággal. Senki téged meg ne vessen” (Titus 1:9; 2:15).

De mi történik akkor, ha valaki visszautasítja a feddést és igyekszik megnyerni a gyülekezet egyes tagjainak rokonszenvét? Az ilyeneket irgalmas módon „egy vagy két figyelmeztetésben” kell részesíteni. Ha ez nem használ, Titus a következő utasítást kapja: „[Az ilyet] vesd el.” Ez azt jelenti, hogy az illetőt ki kellett közösíteni (Titus 3:10, 11).

A könnyelmű környezet miatt egyes krétai keresztények nem vették komolyan a tanácsot. Az ilyeneket Titusnak ‘szigorúan meg kellett feddnie’. Még az idősebb testvéreket is emlékeztetni kellett arra, hogy „legyenek mértékletesek, tisztességesek” (Titus 1:13; 2:2).

Felvigyázók kinevezése

A krétai gyülekezetek nélkülözték a jó felvigyázókat. Vajon Titusnak az volt a feladata, hogy a legbefolyásosabb egyént válassza ki és „pappá” szentelje a gyülekezet fölé? Nem, ő arra kapott utasítást, hogy „városonként nevezzen ki véneket”. Ez azt jelenti, hogy intézkednie kellett: vének testülete felügyeljen a gyülekezeti tevékenységre (Titus 1:5).

Pál egy sor követelményt is felsorolt, ami irányt mutat a felvigyázók kiválasztásánál. A követelmények a viselkedésre összpontosulnak. Az első képesítés az volt, hogy az illető legyen „vádtól mentes”. Bár nem követeltek meg tőlük magasabb műveltséget, ezeknek az embereknek jól kellett ismerniük Isten „szavát” és ragaszkodniuk kellett ahhoz, amikor tanítottak és amikor ‘feddésben részesítették az ellenszegülőket’. Ezek a követelmények éppen olyan fontosak ma is, amikor meg kell vizsgálnunk, hogy valaki alkalmas-e a felvigyázói feladatra. Pál például azt írta: „A felvigyázó legyen... lojális.” Ez a lojalitás abban nyilvánul meg, hogy ‘ragaszkodik a megbízható beszédhez’, amely Jehova modernkori keresztény szervezetének kiadványaiban jut kifejezésre (Titus 1:6–9).

Voltak azonkívül egyéb fontos témák is, amelyek mellett Titusznak ‘szilárdan ki kellett állnia’ (Titus 3:8). Ezeket négy részre oszthatjuk fel: vágyak, beszéd, cselekedetek és magatartás.

Fordítsuk figyelmünket a helyes vágyakra!

Titushoz írt levelében Pál kétszer is utal az ‘örök élet reménységére’. Nyugodtan rábízhatjuk a szívünket erre a reménységre, mert „Isten, aki nem hazudhat”, ígérte meg azt (Titus 1:2; 3:7). Másrészt micsoda következetlenség és veszélyes dolog lenne, ha megengednénk, hogy a „világi vágyak” elnyomják a „boldogító reménységet”, amely a nagy Isten és a Megmentő, Krisztus Jézus dicsőséges megnyilvánulásával kapcsolatos (Titus 2:11–14).

Isten dicsőségének „dicső megnyilvánulása” a Megmentőnk, Krisztus Jézus által, nagyon közel van már. Szorosan összefügg vele az egész gonosz rendszer vége, de egyben mindazok vége is, akik e világ anyagi és érzéki dolgaira összpontosították minden figyelmüket. Mennyire lényeges tehát, hogy gyökerestől kiirtsunk szívünkből minden ilyesmit, hogy „szakítsunk a világi vágyakkal, és éljünk... isteni önátadásban a dolgok e jelen rendszerében”! (Titus 2:11–14).

Ügyeljünk a beszédünkre!

„Haszontalan fecsegők”, „hazudozók”, „feleselők”, szidalmazók”, „ostoba vitatkozók”: mindezek a kifejezések olyan egyénekre utalnak, akik annak idején Kréta szigetén visszaéltek a nyelvükkel. Titus kénytelen volt még az idősebb testvérnőket is figyelmeztetni, hogy ne legyenek „rágalmazók”. Ma is szükség van erre a tanácsra (Titus 1:10, 12; 2:3, 9; 3:2, 9).

Előfordult például a következő eset: egyik gyülekezetben egy idősebb testvérnő, aki egyébként, igen buzgó a szántóföldi szolgálatban, hajlamos volt helytelenül beszélni felnőtt, önátadott gyermekeiről és hitetlen férjéről. Szükségesnek bizonyult, hogy egy vén előadást tartson a gyülekezetben erről a témáról anélkül, hogy megemlítette volna a testvérnő nevét. Igen, van-e jogunk arra, hogy egyetlen emberi teremtményről rosszat mondjunk? Pál ihletett levele Titushoz, így válaszol erre: „Senkiről se szóljanak megvetően.” A keresztényeknek inkább arra kell ügyelniük, hogy „a beszédük legyen józan és kifogástalan” (Titus 3:2; 2:8).

Istennek tetsző cselekedetek

„Azt vallják, hogy ismerik Istent, de cselekedeteikkel tagadják” (Titus 1:16). A krétai gyülekezetek zavarkeltői pontosan megfeleltek e leírásnak. Ezzel szemben Pál négy ízben is hangsúlyozza a „jó cselekedetek” szükségességét (Titus 2:7, 14; 3:8, 14). A legszebb tettekből mutatva jó példát, Pál utalt a „prédikálásra”, amelyre megbízást kapott (Titus 1:3). Jézus minden követőjét ezzel a fontos munkával bízta meg; a rendszeres „jó cselekedeteink” ranglistáján tehát előkelő helyet kell biztosítanunk ennek a munkának (Máté 28:19, 20).

A „jó cselekedetek” közé tartozik még az az igyekezet is, amellyel az apák megpróbálnak „hívő gyermekeket” felnevelni. A feleségeknek is kijut a jó cselekedetekből: „legyenek háziasak... a férjük iránt engedelmesek, nehogy az Isten szavát káromlás érje”. Akiknek világi munkájuk van, bár nem rabszolgák, mégis vonatkozik rájuk a Titus 2:9, 10-ben található alapelv, tudniillik, hogy tisztelettudóan engedelmeskedjenek munkaadójuknak. A keresztények azonkívül „rendeljék alá magukat... a hatóságoknak és a kormányzatoknak mint uralkodóknak, és legyenek készek minden jó munkára” (Titus 1:6; 2:5; 3:1).

Tanúsítsunk mindig helyes magatartást

A krétai keresztényeknek helyes magatartást kellett tanúsítaniuk a világi bűnösökkel kapcsolatban is, és nem beszélhettek azokról szidalmazóan, hanem ‘nagy szelídséget kellett tanúsítaniuk mindenki iránt’. Ugyanezt kell tennünk ma is. Különben kudarcot vall minden igyekezetünk, amellyel szeretnénk elérni, hogy elfogadják a Királyság üzenetet. Tehát nekünk is, mint az ókori Krétában, ügyelnünk kell arra, hogy kikkel tartunk fenn kapcsolatot. Különben hogyan tudnánk engedelmeskedni a parancsnak, hogy „szakítsunk... a világi vágyakkal, és éljünk... isteni önátadásban a dolgok e jelen rendszerében”? (Titus 3:2; 2:12).

„Egykor mi magunk is értelmetlenek, engedetlenek, tévelygők... voltunk” — jelenti ki Pál apostol. Vajon köteles volt Jehova kiszabadítani minket ebből az állapotból? Nem, ‘nem az igazságosság cselekedeteinek köszönhetjük ezt, amit véghezvittünk, hanem az ő irgalmassága szerint mentett meg minket’. Ha hisznek Krisztus kiontott vérében, a keresztények elnyerik múltbeli bűneik bocsánatát és egyben az „örök élet csodálatos reménységét” is. Itt a legfelső fokú „ki nem érdemelt kedvesség” és egy igen erőteljes ok késztet tehát minket arra, hogy kerüljük a helytelen vágyakat, és őrizzük meg az egészséges beszédet, a jó cselekedeteket és az embertársaink iránti könyörületes magatartást (Titus 3:3–7).

Milyen hálás lehetett Titus azért a szerető segítségért, amit nehéz feladatának ellátása terén kapott! Nem kétséges, hogy sokszor elolvasta Pál levelét, gyakran idézett belőle, amikor tanított és tanácsot adott. Ma milliók használják fel ezt az ihletett levelet, és fordítják saját hasznukra és mások hasznára. Tartalma ugyanis valóban szép és hasznos.