Türelmesen várva Jehovára ifjúságomtól fogva
RUDOLF GRAICHEN ELMONDÁSA ALAPJÁN
A tragédia villámcsapásként sújtotta a családomat, amikor még csak 12 éves voltam. Először édesapámat vetették börtönbe. Majd a lánytestvéremet és engem erőszakkal elvittek otthonról, és elküldtek, hogy idegenekkel éljünk. Később édesanyámat és engem letartóztatott a Gestapo. Engem bebörtönöztek, ő pedig egy koncentrációs táborban végezte.
EZ AZ eseménysorozat csupán kezdetét jelentette a fájdalmakkal teli üldözés időszakának, melyet fiatalkoromban szenvedtem el Jehova Tanújaként. A hírhedt náci Gestapo, majd pedig a keletnémet Stasi próbálta megtörni Isten iránti feddhetetlenségemet. Most, hogy már 50 éve szolgálok a neki tett önátadásban, elmondhatom, amit a zsoltáríró mondott: „Sokat szorongattak engem ifjúságom óta, még sem bírtak velem” (Zsoltárok 129:2). Mennyire hálás vagyok Jehovának!
A Lipcsétől (Németország) nem messze fekvő Lucka nevű kisvárosban születtem 1925. június 2-án. Szüleim, Alfred és Teresa már a születésem előtt felismerték, hogy a bibliai igazság csendül ki a Bibliakutatók kiadványaiból, ahogyan Jehova Tanúit akkoriban hívták. Emlékszem, hogy mindennap nézegettem a bibliai jeleneteket ábrázoló képeket, melyek otthon, a falon függtek. Az egyik kép a farkast és a bárányt, a kecskegidát és a leopárdot, a borjút és az oroszlánt ábrázolta — mind békében voltak, és egy kisgyermek vezette őket (Ésaiás 11:6–9). Az ilyen képek maradandó benyomást tettek rám.
Amikor csak lehetséges volt, a szüleim bevontak a gyülekezeti tevékenységekbe. Például 1933 februárjában, mindössze néhány nappal Hitler hatalomra jutása után kisvárosunkban levetítették „A teremtés története képekben” című fotodrámát — dia- és mozgóképeivel, valamint a hangszalagra felvett szöveggel együtt. Mennyire izgatott voltam én, a mindössze hétéves kisfiú egy kisteherautó hátulján utazva át a városon, a fotodrámát hirdető menetben! A testvérek ekkor és más alkalmakkor is azt éreztették velem, hogy fiatal korom ellenére a gyülekezet hasznos tagja vagyok. Így egészen kisgyermekkorom óta Jehova tanított, és az ő Szava gyakorolt rám hatást.
Megtanulok Jehovában bízni
Jehova Tanúi a szigorú keresztény semlegességük miatt nem bonyolódtak bele a náci politikába. Ennek következményeként 1933-ban a nácik olyan törvényeket hoztak, amelyek tiltották a prédikálást, az összejövetelek megtartását és még a saját bibliai irodalmunk olvasását is. 1937 szeptemberében a gyülekezetünkben lévő összes testvért — édesapámat is beleértve — letartóztatta a Gestapo. Ez nagyon elszomorított. Édesapámat öt év börtönbüntetésre ítélték.
Az élet nagyon nehézzé vált számunkra otthon. De gyorsan megtanultunk bízni Jehovában. Egyik nap, mikor hazaértem az iskolából, édesanyám Az Őrtoronyt olvasta. Egyszerű ebédet akart készíteni nekem, ezért egy kis szekrény tetejére tette a folyóiratot. Ebéd után, mialatt eltettük az edényeket, hangos kopogtatás hallatszott az ajtón. Egy rendőr volt, aki bibliai irodalom után akart kutatni a lakásunkban. Nagyon megijedtem.
Aznap rendkívül meleg volt. Így a rendőrnek az volt az első dolga, hogy levette a sisakját, és az asztalra tette. Majd nekiállt kutatni. Amíg benézett az asztal alá, a sisakja kezdett lefelé csúszni. Ezért édesanyám gyorsan megfogta a sisakot, és a szekrényre tette, pont Az Őrtorony tetejére! A rendőr átkutatta a lakásunkat, de irodalmat nem talált. Az persze egyszer sem jutott eszébe, hogy a sisakja alá nézzen. Amikor indulásra készen állt, a bajusza alatt elnézést kért édesanyámtól, miközben a háta mögé nyúlt, hogy megfogja a sisakját. Milyen megkönnyebbülést éreztem!
Az ehhez hasonló tapasztalatok felkészítettek a nehezebb próbákra. Az iskolában például nyomást gyakoroltak rám, hogy csatlakozzam a Hitlerjugend szervezethez, melyben a gyermekeket katonai fegyelemre képezték ki, és beléjük nevelték a náci filozófiát. Néhány tanár azt tűzte ki személyes célul, hogy a tanulók 100 százaléka részt vegyen ebben. A tanárom, Herr Schneider bizonyára úgy érezte, hogy teljes kudarcot vallott, mivel az iskola többi tanárával ellentétben, neki volt egy tanulója, aki hiányzott ahhoz, hogy 100 százalékos legyen a részvétel. Én voltam az a tanuló.
Egy nap Herr Schneider bejelentette az egész osztálynak: „Fiúk, holnap osztálykirándulásra megyünk.” Mindenkinek tetszett az ötlet. Azután hozzátette: „Mindegyikőtöknek a Hitlerjugend egyenruháját kell viselnie, így amikor végigmegyünk az utcákon, mindenki láthatja, hogy tisztességes Hitler-fiúk vagytok.” Másnap reggel minden fiú az egyenruhájában jelent meg, kivéve engem. A tanár kihívott az osztályterem elejére, és erre szólított fel: „Nézz végig a többi fiún, azután nézz magadra.” Hozzátette: „Tudom, hogy a szüleid szegények, és nem engedhetik meg maguknak, hogy egyenruhát vegyenek neked, de hadd mutassak neked valamit.” Odavitt az íróasztalához, kihúzott egy fiókot, és azt mondta: „Neked akarom adni ezt a vadonatúj egyenruhát. Hát nem gyönyörű?”
Inkább meghaltam volna, minthogy felvegyek egy náci egyenruhát. Amikor a tanárom látta, hogy nem áll szándékomban felvenni azt, dühös lett, és az egész osztály lehurrogott. Azután elvitt minket a kirándulásra, de megpróbált elrejteni engem, arra kényszerítve, hogy az összes többi, egyenruhát viselő fiú között menjek. Ennek ellenére sok ember láthatta a városban, hogy kitűntem az osztálytársaim közül. Mindenki tudta, hogy a szüleim és én Jehova Tanúi vagyunk. Hálás vagyok Jehovának, hogy megadta nekem a szükséges szellemi erőt, amikor fiatal voltam.
Az üldözés fokozódik
Egy napon, 1938 elején a lánytestvéremet és engem elvittek az iskolából, és rendőrautóval átszállítottak egy javítóiskolába, a körülbelül 80 kilométerrel távolabb lévő Stadtrodába. Hogy miért? A bíróság úgy döntött, hogy kivon bennünket szüleink befolyása alól, és náci gyerekeket faragnak belőlünk. A javítóintézet felelős személyzete hamar észrevette, hogy a lánytestvérem meg én tisztelettudók és szófogadók vagyunk, bár szilárdan állunk keresztény semlegességünkben. Az igazgatóra ez olyan nagy hatást gyakorolt, hogy személyesen akart találkozni édesanyámmal. Ez esetben kivételt tettek, és megengedték, hogy édesanyám meglátogasson bennünket. A lánytestvérem, édesanyám meg én nagyon boldogok voltunk, és igen hálásak Jehovának, hogy megadta nekünk a lehetőséget, hogy együtt legyünk, és kölcsönösen buzdítsuk egymást egy egész napon át. Igazán szükségünk volt erre.
Körülbelül négy hónapig maradtunk a javítóintézetben. Azután elküldtek bennünket, hogy Pahnában éljünk egy családdal. Ők azt az utasítást kapták, hogy tartsanak távol bennünket a rokonainktól. Édesanyámnak még azt sem engedték meg, hogy meglátogasson bennünket. Néhányszor mégis megtalálta a módját, hogy kapcsolatba kerüljön velünk. Az ilyen ritka alkalmakat megragadva anya minden tőle telhetőt megtett, hogy belénk plántálja azt az elhatározást, hogy hűek maradunk Jehovához, bármilyen próbákat és körülményeket engedjen is meg (1Korinthus 10:13).
És jöttek a próbák. 1942. december 15-én, amikor még csak 17 éves voltam, a Gestapo elfogott, és elvitt egy központi fogházba Gerába. Körülbelül egy héttel később édesanyámat is letartóztatták, és ugyanabba a börtönbe került, ahol én voltam. Mivel még kiskorú voltam, nem állíthattak bíróság elé. Így édesanyám meg én hat hónapot töltöttünk fogházban, míg a bíróság a 18. születésnapomra várt. Pont azon a napon, amikor 18 éves lettem, édesanyámat meg engem elvittek a tárgyalásra.
Ez be is fejeződött, mielőtt még feleszméltem volna. Azt legkevésbé gondoltam, hogy nem látom újra az édesanyámat. Az az utolsó emlékem róla, hogy a bíróságon láttam egy sötét fapadon ülni, jobb oldalt mellettem. Mindkettőnket bűnösnek nyilvánítottak. Engem négy év börtönbüntetésre ítéltek, édesanyámat pedig másfél évre.
Abban az időben Jehova Tanúi közül ezrek voltak börtönökben és táborokban. Engem azonban olyan börtönbe küldtek Stollbergbe, ahol én voltam az egyedüli Tanú. Több mint egy évet töltöttem magánzárkában, de Jehova velem volt. A szeretet, amelyet fiatalkoromban fejlesztettem ki iránta, az volt a kulcsa annak, hogy szellemileg életben maradjak.
Miután már két és fél éve voltam börtönben, 1945. május 9-én jó híreket kaptunk — véget ért a háború! Azon a napon kiszabadultam. 110 kilométer gyaloglás után a kimerültségtől és éhezéstől szó szerint betegen értem haza. Több hónapig tartott, míg visszanyertem az egészségemet.
Amint hazaértem, számos lesújtó hírt kaptam. Először is az édesanyámról. Miután másfél évet töltött börtönben, a nácik felszólították, hogy írjon alá egy nyilatkozatot, melyben feladja a Jehovába vetett hitét. Megtagadta. A Gestapo ezért egy női koncentrációs táborba, Ravensbrückbe vitte. Ott halt meg tífuszban, éppen a háború befejezése előtt. Nagyon bátor keresztény volt — kemény harcos, aki soha nem adta fel. Bárcsak Jehova kedvezően emlékezne meg róla!
A bátyámról, Wernerről is érkeztek hírek, aki soha nem adta át magát Jehovának. Csatlakozott a német hadsereghez, és Oroszországban megölték. S az édesapám? Ő hazatért, de sajnos a között a kevés Tanú között volt, akik aláírták azt a gyalázatos nyilatkozatot, melyben megtagadták hitüket. Amikor megláttam őt, komornak és szellemileg zavartnak látszott (2Péter 2:20).
A buzgó szellemi tevékenység rövid időszaka
Az 1946. március 10-én Lipcsében megtartott kongresszus volt az első, melyen a háború után részt vettem. Milyen felvillanyozó volt, amikor bejelentették, hogy még aznap megkeresztelkedésre is sor kerül! Bár már évekkel azelőtt átadtam az életem Jehovának, ekkor volt először alkalmam a megkeresztelkedésre. Soha nem felejtem el azt a napot.
Egy hónap úttörőszolgálat után, 1947. március 1-jén meghívtak a Bételbe, Magdeburgba. A Társulat irodái eléggé megrongálódtak a bombázás miatt. Micsoda kiváltság segíteni a felújító munkában! A nyár elteltével mint különleges úttörőnek Wittenberge városába szólt a megbízatásom. Néhány hónapig több mint 200 órát töltöttem azzal, hogy másoknak prédikáljam Isten Királysága jó hírét. Milyen boldog voltam, hogy újra szabad lehetek — nincs háború, nincs üldözés, nincs börtön!
Sajnos ez a szabadság nem tartott sokáig. A háború után Németország kettévált, és a terület, ahol éltem, a kommunisták irányítása alá került. 1950 szeptemberében a Stasi néven ismert keletnémet titkosrendőrség kezdte módszeresen letartóztatni a testvéreket. Az ellenem felhozott vádak nevetségesek voltak. Azzal vádoltak, hogy az amerikai kormány kémje vagyok. Az ország legrémesebb Stasi börtönébe küldtek Brandenburgba.
Szellemi testvéreimtől jövő támasz
Itt a Stasi napközben nem hagyott aludni. Azután egész éjjel vallattak. Miután egy-két napig ilyen kínzásnak vetettek alá, a dolgok még rosszabbra fordultak. Egyik reggel nem tértem vissza a cellámba, hanem az U-Boot-Zellen nevű hírhedt cellák egyikébe vittek (ezek tengeralattjáró-cellákként ismertek, mivel mélyen helyezkedtek el egy pincében). Kinyitottak egy régi, rozsdás vasajtót, és felszólítottak, hogy lépjek be. Egy magas küszöbön kellett átlépnem. Ahogy letettem a lábam, észrevettem, hogy a padlót teljesen beborította a víz. Az ajtó félelmetes csikorgással becsapódott. Nem volt fény, sem ablak. Koromsötét volt.
Mivel a víz több centiméternyi volt a padlón, nem tudtam leülni, lefeküdni vagy aludni. Miután annyit vártam, ami egy örökkévalóságnak tűnt, újabb kihallgatásra vittek, erős világítás mellett. Nem tudom, melyik volt rosszabb — egész nap vízben állni csaknem teljes sötétségben, vagy elviselni a fájdalmasan erős reflektorvilágítást, amelyet egyenesen rám irányítottak egy egész éjen át.
Több alkalommal azzal fenyegettek, hogy agyonlőnek. Néhány éjszakai kihallgatás után egy magas rangú orosz katonatiszt látogatott meg egyik reggel. Lehetőségem volt elmondani neki, hogy a német Stasi még rosszabbul bánik velem, mint a náci Gestapo. Elmondtam neki, hogy Jehova Tanúi semlegesek voltak a náci kormányzat alatt, és semlegesek a kommunista kormányzat alatt is, és hogy a világon mi sehol sem avatkozunk bele a politikába. Ezzel ellentétben, mondtam, sokan, akik most a Stasi tisztjei, tagjai voltak a Hitlerjugend szervezetnek, ahol valószínűleg megtanulták, hogyan gyötörjenek kegyetlenül ártatlan embereket. Ahogy beszéltem, a testem remegett a hidegtől, az éhségtől és a kimerültségtől.
Meglepő módon az orosz tiszt nem lett dühös rám. Éppen ellenkezőleg, rám terített egy takarót, és kedvesen bánt velem. Röviddel a látogatása után áthelyeztek egy sokkal kényelmesebb cellába. Pár nappal később átadtak a német bíróságnak. Amíg az ügyem függőben volt, annak a kellemes kiváltságnak örvendtem, hogy öt másik Tanúval lehettem egy cellában. Miután oly sok kegyetlenkedést kiálltam, mennyire felfrissítőnek találtam, hogy szellemi testvéreim társaságában lehettem! (Zsoltárok 133:1).
A bíróságon bűnösnek nyilvánítottak kémkedés miatt, és négy évre ítéltek, melyet egy büntetőintézetben kellett letöltenem. Ez enyhe ítéletnek számított. Néhány testvért több mint tíz évre ítéltek. Egy maximális biztonságú büntetőintézetbe küldtek. Azt hiszem, még egy egér sem tudott volna bejönni vagy kimászni ebből a börtönből — annyira szigorú volt a biztonsági rendszer. Mégis, Jehova segítségével néhány bátor testvér egy egész Bibliát be tudott csempészni. Részekre szedtük, elosztottuk különálló könyvekre, és körbeadtuk a börtönben lévő testvérek között.
Hogyan tettük ezt meg? Nagyon nehéz volt. Az egyetlen időpont, amikor kapcsolatba kerültünk egymással, az volt, amikor a zuhanyzóba vittek minket minden második héten. Egyik alkalommal, mialatt zuhanyoztam, az egyik testvér a fülembe súgta, hogy elrejtett néhány bibliai oldalt a törülközőjében. A zuhanyozás után az ő törülközőjét akartam megfogni az enyém helyett.
Az egyik őr látta, hogy a testvér súgott nekem valamit, és nagyon csúnyán megverte őt egy gumibottal. Én gyorsan megragadtam a törülközőt, és elvegyültem a többi rab között. Hálás vagyok érte, hogy nem kaptak el a bibliai lapokkal. Különben a szellemi táplálkozási programunk veszélybe került volna. Sok hasonló tapasztalaton mentünk keresztül. A bibliaolvasásunk mindig titokban és nagy kockázattal történt. Péter apostol szavai valóban nagyon találóak voltak: „Józanok legyetek, vigyázzatok” (1Péter 5:8).
Bizonyos okok miatt a hatóságok úgy döntöttek, hogy néhányunkat ismételten áthelyeznek egyik büntetőintézetből a másikba. A több mint négyéves időszak alatt körülbelül tíz különböző büntetőintézetben voltam. Mégis, mindig találtam testvéreket. Mély szeretetet fejlesztettem ki magamban ezen testvérek mindegyike iránt, és nagy szívfájdalmat jelentett elhagyni őket, valahányszor áthelyeztek.
Végül Lipcsébe küldtek, és ott kiszabadultam a börtönből. A börtönőr, aki szabadon engedett, nem búcsúzott el tőlem, hanem azt mondta: „Hamarosan újra találkozunk.” A rosszindulata miatt újra rács mögött akart látni. Gyakran gondolok a Zsoltárok 124:2, 3 szavaira, ahol ez áll: „Ha nem az Úr az, a ki velünk volt, mikor ránk támadtak az emberek: akkor elevenen nyeltek volna el minket, a mint felgerjedt haragjok ellenünk.”
Jehova megszabadítja hűséges szolgáit
Ekkor újra szabad ember voltam. Ikertestvérem, Ruth és Herta Schlensog testvérnő ott vártak rám a kapunál. Herta minden hónapban kis élelmiszercsomagot küldött nekem végig a börtönévek alatt. Igazán úgy hiszem, hogy azok nélkül a kis csomagok nélkül meghaltam volna a börtönben. Bárcsak Jehova kedvezően emlékezne meg róla!
A szabadulásom óta Jehova sok szolgálati kiváltsággal áldott meg. Újra különleges úttörőként szolgáltam Gronauban (Németországban) és körzetfelvigyázóként a Bajor-alpokban. Később arra ösztönöztek, hogy iratkozzak be a misszionáriusokat képző Őrtorony Gileád Biblia Iskola 31. osztályába. Diplomaosztásunkra Jehova Tanúinak a Yankee Stadionban 1958-ban megrendezett nemzetközi kongresszusán került sor. Abban a kiváltságban részesültem, hogy testvérek és testvérnők nagy sokasága előtt beszélhettem, és elmondhattam néhány tapasztalatot.
A diplomaosztás után Chilébe utaztam, hogy misszionáriusként szolgáljak. Újra körzetfelvigyázóként szolgáltam itt, Chile legdélibb részén — a szó szoros értelmében a föld legvégső határára küldtek el. 1962-ben elvettem Patsy Beutnagelt, egy bájos, San Antonióból (Texas, USA) származó misszionáriust. Míg mellettem volt, sok csodálatos évnek örvendtem vele Jehova szolgálatában.
Életemnek több mint 70 éve alatt sok boldog pillanatot és sok csapást is átéltem. A zsoltáríró azt mondta: „Sok baja van az igaznak, de valamennyiből kimenti az Úr” (Zsoltárok 34:20). 1963-ban, mialatt még Chilében voltunk, Patsyvel együtt átéltük, hogy kislányunk tragikus körülmények között meghalt. Később Patsy lett nagyon beteg, és elköltöztünk Texasba. Amikor még csak 43 éves volt, szintén tragikus körülmények között halt meg. Gyakran imádkozom, hogy Jehova emlékezzen meg kedvezően szeretett feleségemről.
Bár már beteg és idős vagyok, annak a kiváltságnak örvendek, hogy általános úttörőként és vénként szolgálhatok Bradyben (Texas). Igaz, az élet nem mindig könnyű, és jöhetnek még újabb próbák, melyekkel szembe kell néznem. Én is elmondhatom azonban, ahogy a zsoltáríró: „Oh Isten, gyermekségemtől tanítottál engem; és mind mostanig hirdetem a te csudadolgaidat” (Zsoltárok 71:17).
[Képek a 23. oldalon]
1. Jelenleg vénként és úttörőként szolgálok, 2. feleségemmel, Patsyvel közvetlenül a házasságkötésünk előtt, 3. Herr Schneider osztálytermében, 4. édesanyám, Teresa, aki Ravensbrückben halt meg